8. rész

Értelem szerűen, iszonyú zavarban voltam Sehun durván igazi csókja miatt, ami az interneten terjengett. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy a szüleim látták, de akkor sem mertem a szemükbe nézni. Min Ki egyértelműen a tudtomra adta, hogy látta: szó szerint rám morgott, majd drámaian elvonult előttem, elfordított fejjel. Myung Dae más kérdés volt, hiszen ő nem is keresett. A vallomása óta feszült helyzet állt be közénk, amit sem én sem ő nem akart megbolygatni. Egyelőre hagytuk, hogy magától elmúljon a veszélyes aura, ami körbe lengett kettőnket.

Min Hee tömérdek sms-t küldött, és amiért nem válaszoltam rá, hívogatni kezdett, de azokra sem válaszoltam, így személyesen látogatott meg. Gyáva húzás volt, de nem voltam felkészülve a lavinaszerű lerohanására, hogy úristen mit tettem, normális vagyok, de azért jól csókol? Ismerem őt, mint a rossz pénzt, szóval nem álltam rá készen. Ezt ő egyáltalán nem tolerálta, ezért egyik reggel beállított és üvöltve rángatta le rólam a takarót reggel: a legkellemesebb ébresztő egész életemben. 

- Kelj fel! Gyerünk, te őrült! Felkelni!! – az utolsó szót toporzékolva ejtette meg, így kénytelen-kelletlen teljesítettem a kérését és félve pillantottam rá. Elnyomtam egy ásítást és megdörzsöltem a szemeim, hogy lássak is valamit.
- Szia, Min Hee, hogy vagy?
- Na jó, tegyük félre a szövegelést. Beszélni akarod veled a videóról.
- Na, látod, én ezt pont nem szeretném csinálni.
- Nem érdekel, hogy pont mit nem szeretnél – levágódott mellém az ágyra és sóhajtott egy hatalmasat. – Mit csináltok ti ketten srácok?
- Hmmm… furán jó kérdés barátnőm – bólintottam egyet és most már szabadjára engedtem ásításomat.
- Nem vagy normális – és itt is van, kezdődik. – Miért kell úgy felfognod, mint egy szerepet? Normális ember nem csókolózik a nyilvánosság előtt, így… komolyan láttam a nyelvét a torkodban – szörnyülködött irigy csillogással a szemében, amit nem értek, hiszen barátja van. – Egyébként, jól csókol? Mert a videóból, nagyon ez jött le – sóhajtotta én pedig próbáltam elnyomni a nevetést, és bólogattam. Mondtam, hogy ismerem őt…
- Nézd, Min Hee, még számomra sem tiszta, mivel kell megbirkóznom. Nem csak, hogy férjhez megyek. Feleségül megyek egy két lábon járó hírességhez, akit az egész világ imád, engem meg utál. Pedig rá sem szolgáltam. Sehun szerint el kell néha játszanunk a gusztustalanul-szeretjük-egymást játékot, hogy meglágyítsuk a szívüket.
- Szóval, azt gondolja, ha a rajongók azt látják, ő mennyire boldog veled, akkor megbékélnek a gondolattal, hogy szívük vágya elkélt? – kérdezte hitetlen tekintettel, lassan bólintottam és csóválni kezdte a fejét, miközben kiszakadt belőle egy apró sóhaj. Túl sokat sóhajtozik ez alatt a pár perc alatt.
- Hát, ha azt hiszitek ez bejön, nagyon naivak vagytok. Az Exo fanok egyszerűen elvetemültek. Rengeteg sasaeng fanjuk van. Vigyázni kell velük, nem felpiszkálni őket az ilyen videókkal. Én csak téged féltelek – esdeklő tekintete meghatott, rámosolyogtam és megöleltem.
- Nincs miért féltened, ismersz, leütök bárkit, ha szükség úgy kívánja.

Rövid látogatását azzal zárta, hogy menjünk el ketten vásárolni a díjátadóra, amit félszavakban említettem meg neki a múltkor. Jól jött a kérése, így beleegyeztem. A másik ember, akitől még féltem Kai volt. Beszéltünk párszor, elég letörtnek tűnt a telefonban, de a videót nem említette, pedig tudom, hogy látta. Szúrt a szívem, mert bűntudatom volt. Épp hülyíteni kezdek valakit, akivel a kapcsolatunk halálra van ítélve. Csak a saját önzőségem hajt. Miután túlestem barátnőmön, erőt gyűjtöttem és felhívtam a srácot, aki tetszett nekem és elhívtam hozzánk. Azt mondta két próba között elugrik majd, így le is tettük. Meg kell beszélnem vele, mi zajlik köztünk, hogy érinti, és mivel kell számolnia. Na meg persze, el akarom mondani, hogy Sehun tudja, hogy érzek iránta.
Míg rá vártam – nem beszéltük meg pontosan mikor, csak, hogy a délután folyamán… - sík ideggé váltam. Nem értettem az okát, hiszen mindennel tisztában voltam, tudtam, mit akartam mondani neki, mégsem tudtam kordában tartani a feszültségemet. A házban kóvályogtam, elmélyültem a gondolataimban, rágtam a körmöm és ráncoltam a szemöldököm. Anyám értetlenül nézte szenvedésemet, és akárhányszor beszélgetést indítványozott, figyelmen kívül hagytam, mert nem tudtam összpontosítani a kérdéseire. A bátyám félretette a dühét, és megkérdezte mi bajom van, de csak ráztam a fejem, hogy mindegy, nem lényeges. Nem akartam terhelni egyik családtagomat sem Kaival. Elég volt, ha magamat és Sehunt terheltem vele. Apát megkíméltem a látványomtól, mert ő a plázában volt egésznap.

A kínosan csendes ebédünk után a hátsó udvarra mentem és leültem a hintaágyba. A kezemben szorongattam a telefonomat és reménykedtem, hogy perceken belül csörögni fog. A hátsó bejáraton kellett felvinnem Jongint, onnan pedig a szobámba. Nem akartam, hogy anyuék találkozzanak vele. Nem akartam gondot és csalódást okozni nekik. Részben ezért voltam ideges. Mi lesz, ha kiderül, hogy érzelmileg totális ronccsá váltam egy srác miatt, aki nem akar elvenni de mégis elfog, és egy másik miatt, aki meg lehet, hogy egyszer el akar majd venni, de nem teheti? Mielőtt rágni kezdhettem volna a körmöm mellett a bőrt megrezzent a telefon, jelezve az üzenetet.

„Itt vagyok a ház előtt.” – mindössze ennyi állt benne, rohantam át az udvaron, megkerültem a házat és a kapu elé érve lassítottam lépteimen. Kifújtam magam, kitártam a kiskaput, Kai kiszállt a kocsiból, amint megpillantott. Megragadtam a kezét és húzni kezdtem magam után. Szó nélkül követett. Megtettem ugyanazt az utat, mint az előbb, a hátsó bejáraton és lépcsökőn át jutottunk el a szobámig. Beérve, magunkra zártam az ajtót, majd ránéztem és félénken mosolyodtam el.

- Ne haragudj, amiért végigrángattalak a házon – engedtem el a kezét, de ő megrázta a fejét és elkapta a kezemet.
- Semmi baj. Megértem – bólintott és rám nézett. – Minden rendben veled? Elég idegesnek tűnsz.
- Sehun minden tette idegessé tesz, lassan a védjegyemmé válik a feszültség.
- Abban a pillanatban nem voltál túl feszült – oldalra biccentette a fejét, de az apró keserűségen kívül, ami a szemében volt látható egy pillanat erejéig, nem utalt semmi arra, hogy mit gondol ezzel kapcsolatban. Vettem egy mély levegőt és éreztem, hogy elpirulok.
- Nos… tudom, hogy a kapcsolatom vele, jár egy-két mellékes dologgal. Mint a csókok és ölelések, kézfogások. Nem tehetek ellene, te is tudod.
- Tudom.
- Most mégis bűntudatom van.
- Tudom, azért vagyok itt. De nem kellene így érezned. A felesége leszel.
- Nem vagy dühös?
- Megértelek benneteket – bólintott még egyszer. Lehunytam a szemeimet, fejemet mellkasának döntöttem, ő pedig simogatni kezdte a hajam.
- Van valakije – suttogtam, miközben átkaroltam a derekát. Megfeszült a teste, meglepődött, de nem tiltakozott.
- Komolyan? – susogta vissza és állát fejemre tette.
- Én meg elmondtam, hogy kedvellek.
- Komolyan?? – erőteljesebb lett a hangja, nyilván idegesebb lett. Felnéztem rá és megráztam a fejem.
- Ne aggódj. Azt mondta… ha veled boldog lehetek, legalább egy kicsit, akkor legyek veled.
- Komolyan? – szemei nagyra nyíltak, én pedig elkuncogtam magam.
- Más szót nem ismersz ezen kívül? – vezetni kezdett, hátrafelé lépkedtem, míg el nem értük az ágyamat. Leültünk és szembe fordultunk egymással.
- Meglepődtem, hogy elmondtad neki.
- Így is elég nagy bűntudatom van, amiatt, amit veled teszek. Nem akartam még pluszban titkolózni is.
- Mit teszel velem? – keze szorosabban fonódott az enyémre, hangja egészen elhalkult. Nyeltem egy nagyot, majd sóhajtottam. Nem tudtam tartani a szemkontaktust vele, így elfordítottam a fejem.
- Egymásba bonyolódunk. Nem tehetjük ezt örökké. Egyszer vége lesz, és akkor mindkettőnknek fájni fog. Őszintén, ettől jobban félek, mint attól, hogy Sehun el fog venni – kihúztam a kezem a kezéből, egy kicsit távolabb csúsztam tőle, de ő követett és átkarolta a derekamat.
- Ne taszíts el magadtól Hana – lágy hangja megremegtette a lelkem, és hevesebben kezdett dobogni a szívem. Engedtem feszült tartásomon, és belesimultam karjaiba.
- Akkor mit tehetnék? Tudod te, milyen érzés az… mindegy. Egy rohadéknak érzem magam. Kedvellek és veled akarod lenni, de Sehun tulajdonképpen a férjem, és nem húzódhatok el a csókjai elől. A nagyszüleim egy idő után abba is bele fognak szólni, hogy kezdjük el tervezni a gyerekeket. Akkor mi lesz velünk? Mi lesz velem? Én nem bírok el ennyit, Jongin. A lelkiismeretem így is romokban, mi lesz akkor, ha ezeket is meg kell vele tennem? Hogy nézzek a szemedbe? Hogy nézzek tükörbe? És tudom, hogy ő is így érez, csak ő másként éli meg, mégis csak férfi.
- Tudom, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Nem úgy indulok neki, hogy add fel az életed és legyél csak velem. Megelégszem azzal, amit kaphatok tőled.
- Bolond vagy. Idővel megváltozik a véleményed.
- Amíg te, azt nem mondod, hogy hagyjalak el… magamtól nem fogok odébb állni.
- Nem fog zavarni, hogy mindkettőtökkel vagyok? Ne beszélj őrültségeket, kérlek.
- Kellesz nekem – bólintott egyet, hogy jobban elhiggyem. Hitetlenkedve ráztam a fejem, és felálltam. Kezeimmel hajamba túrtam és a szőnyeget néztem. Ráztam a fejem és megpróbáltam valami aduászt bevetni. Féltettem őt és magamat is ettől az egésztől. Aztán dühös is voltam, amiért pont most kell ilyesmiket éreznem egy srác iránt. Nem lehetett volna korábban… és valaki más iránt…
Felállt és közeledni kezdett, én viszont hátráltam. Elkapta a karomat és magához rántott.
- Adj egy esélyt – suttogta.
- Nem akarok – mondtam és éreztem, hogy könnyeim kibuggyannak szemeimből. Ajkai hirtelen homlokomnak ütköztek. Ledöbbentem és lemerevedtem. Hüvelykujjaival letörölte könnyeimet, ajkaival bejárta arcomat. Homlokomat követték szemeim és orrom, végül rám nézett és mielőtt belenézhettem volna szemeibe, már ajkaimat csókolta. El akartam lökni, elhúzódni, hátrébb lépni, de vasmarokkal tartott és nem engedett. Ha hátrébb léptem követett, ha elrántottam a fejem, megfogta és újra csókolt. Végül toporzékoltam és összeszorítottam az ajkaimat. Elengedett és homlokát az enyémnek döntötte. Nem nyitotta ki a szemét, hüvelykujjai az arcélemet simogatták.
- Ne csináld ezt Jongin.
- Legyél velem, Hana – ujjaival megemelte az állam, hogy belenézhessen a szemembe. Erőtlenül megráztam a fejem és elléptem tőle.
- Nem akarlak bántani sem téged, sem magamat.
- Azzal bántasz, ha most ellöksz magadtól – ökölbe szorította kezeit és hosszan tartotta fogva szemeimet. Határozottan nem akartam elengedni. Mégis tudom, hogy az lenne a helyes út. Percek múltán éreztem, hogy kezdek kimelegedni a pillantásától, így elkaptam a tekintetem. Átszelte a pár lépésnyi távolságot kettőnk között, felszegte az állam és kevésbé erőszakosan, mint az előbb, megcsókolt. A csókja, és szorítása a derekamon, éreztette velem, mennyire kétségbe van esve.

Ajkai hevesen marták az enyémeket, amikor levegőért kapkodva húzódtam el, szinte egy másodpercnyi szünet után kapott utánam újra. Közelebb lépett, hogy teste érezhesse az enyémet, ujjai szinte fájón mélyedtek pólómon keresztül bőrömbe, de nem szóltam érte. Nyelve nagy mozdulatokkal írta körbe számat, hívta táncba nyelvemet. A közelsége zavarba hozott, elpirultam és intenzitásától megijedtem. Ha így folytatja… végképp nem akarom majd elengedni.

***
Sehun POV

A kezemben forgattam a telefonomat és az autó ablakán meredtem ki. Sötétített üvegei lehetővé tették, hogy én kilássak rajta, de más ne lásson be. Távol ültem a többiektől, gondolkodásra volt szükségem.
Nem sűrűn engedem, hogy gondolataim csapongani kezdjenek, mert annak mindig düh és dac a vége.
A kisbusz hangos volt a srácoktól, nevetgéltek és önfeledten beszélgettek a próbáról meg az idősebb idolokról, bár nem figyeltem a teljes beszélgetést. Három csendes ember volt a kocsiban, illetve négy. Én, Jongin, Luhan és Kris, bár ő azért, mert az alaptermészete csendes. Tudjátok ő a: cold guy közöttünk.

Én többnyire Ha Neulon gondolkodtam és a másik két srác is. Az egyik azért, mert kedveli, a másik meg azért, mert engem kedvel. Elég szorult helyzetbe kerültünk mi hárman, ha őszinte akarok lenni.

Gyerekkoromban nem hittem, hogy ilyen bonyolult lesz, valaki olyat elvenni feleségül, akit valójában nem akarok. Nem volt semmi baj Hanával, ez volt a probléma. Nem volt csúnya, nem volt szegény, nem volt csapnivaló a személyisége, bár egy kis kedvességet még el tudtam volna viselni tőle, bár velem összehasonlítva milliószor kedvesebb. Nem volt okom utálni őt, ami nehezebbé tette, hogy elfogadjam. Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam, hogy miatta kell megváltoztatnom az egész életemet. Ez pedig pont elég ok arra, hogy utáljam. Bármennyire is kedves, szép és lett köztünk baráti a kapcsolat… feldúlja az életemet, kényszerhelyzetbe hoz. Jobb lett volna, ha meg sem születik. Ssszzz. Ez erős volt. Elismerem, ez bunkóság volt a javából.

De, be kell vallanom valamit.

Szeretek valakit… valakit, akit nem akarok elengedni. Valakit, akit nem akarok megbántani, mégis folyton ezt teszem. Valakit, aki nem lány. Valakit. Luhant. Oldalra pillantottam, Luhan az autó másik oldalán ült, párhuzamosan velem, ő is az ablakon keresztül bámészkodott.
Mióta megcsókoltam Hanát az étteremben és az terjeng a neten, Luhan nem beszélt velem. Nem esett nehezemre megcsókolni őt, mert tudom, miért teszem és nem érzek iránta semmit. Arra viszont nem gondoltam, hogy Luhant vérig sértem vele, azt hittem, van olyan szinten a kapcsolatunk, hogy megértse ezt.

Mint Kai. Kai hyung valahogy… nyugodt. Lassú, megfontolt és nyugodt. Mióta Hana elmondta, hogy kedvelik egymást nem beszéltem vele. Nem azért, mert haragszom, vagy megbántott vagyok, csak nem tudom kezelni a helyzetet. Mit mondhatnék neki? Nyugodtan légy a feleségemmel, nem bánom, mert én mást szeretek? Abszurd. Mint ahogy az egész szituáció.
Kiengedtem egy fáradt sóhajt és lehunytam a szemeimet. Talán egyelőre elég volt ennyi a gondolkodásból.
Kai mögöttem ült, így hallottam, amikor csörgött a telefonja. A többiek fel sem figyeltek erre.
- Hm, Hana-sshi – szólt bele, én pedig egy kicsit megfeszültem. – Csak fáradt vagyok – nyilván észrevette a hangján, hogy baja van. – Ne aggódj értem. Többiek? ... Mindenki el van. Miért hívtál? – kérdezte halk hangon. Ha az ember fókuszál egy hangra, a többi nagyon szépen elenyészik és szinte már nem is hallottam a többiek ordítozását. Hosszabb szünet következett, amiből feltételeztem, hogy Hana beszélt. – Két próba között elmehetek – a válasza megdöbbentett. Egyértelmű, hogy találkozni fognak, ami rendben van, de miért hazudott? Hiszen most jövünk a próbáról, már mehetne is hozzá. Nem értem…

Megint oldalra néztem és Luhan engem figyelt. Hosszan néztünk egymásra, majd elfordította a fejét és újra kikémlelt az ablakon. Felsóhajtottam és megmasszíroztam a halántékom. Kezdődő migrénem sem segített rajtam.
A dorm elé érve, elsőként pattantam ki az autóból, és senkit sem vártam meg. Rögtön elindultam a lakás felé, becéloztam a szobámat, az ágyamra vetődtem, és alvást színlelve feküdtem.

Nehéz volt és rossz. Arra gondolni, hogy jövő héten megnősülök… nagyon rémisztő. El kell hagynom Luhant. Nem lehet a szeretőm az idők végezetéig. Még jobban belefájdult a fejem, ebbe az eshetőségbe, így mielőtt észrevehettem volna, valóban elaludtam.

Simogató érintésekre ébredtem fel. Fejemmel az idegen felé fordultam, próbáltam beazonosítani a személyt homályos látással, de még így is megismertem Luhant. Kinyújtottam a karom, megragadtam és beinvitáltam magam mellé. 

- Mindenki elment itthonról.

- Mennyi az idő? – kérdeztem és továbbra is csukva voltak a szemeim.
- Nem tudom. Késő délután. Elmentek enni, meg kosarazni, én meg maradtam, mert nem akartalak egyedül hagyni.
- Köszönöm – motyogtam és kezem mellkasára csúsztattam. – Ne haragudj rám. És beszélj velem. Így is eléggé szenvedek.
- Rosszul esik – hangja elhalkult és közelebb húzódott hozzám. Felsóhajtottam és kezem nyakára simult.
- Tudom… de meg kellene értened. Tudod, hogy nem azért csinálom, mert boldoggá tesz.
- Akkor is utálom őt – motyogta és beletúrt a hajamba. Felsóhajtottam és felnyitottam a szemeimet.
- Ne csináld. Ne utáld őt. Ebben a szituációban két áldozat van. Én és Hana. Mindkettőnket kényszerítenek.
- Te sem örülnél, ha felbukkanna egy nő az életemben.
- Persze, hogy nem. Elmondtam neki, hogy van valakim, akit nem szándékozok elhagyni.
- Komolyan?
- Természetesen azt hitte egy lányról van szó.
- Ó.
- Erre elmondta, hogy kedvelik egymást Kaival.
- Óóó.
- Azt mondtam legyenek együtt.
- Ó.
- Komolyan, Luhan kímélj meg az Ó betűidtől. Teljesen kivagyok.
- Szeretlek – mondta és még közelebb bújt hozzám. Készségesen karoltam át, lábamat átvetettem az övéin, így teljes fogságba ejtettem.
- Én is téged. És köszönöm, hogy megértesz.
- Nem tudom garantálni, hogy sokáig fogom bírni.
- Tudom. Ez épp elég.

Nem sokkal később ajtócsapódásra lettünk figyelmesek. Luhan kiszállt mellőlem az ágyból és kiment a nappaliba. Részben, mert kíváncsi volt ki az, részben, mert nem akartunk lebukni. Hónapok óta titkoljuk a srácok előtt, és úgy néz ki, fogjuk is még egy ideig. A beszélgetésből leszűrtem, hogy Jongin ért vissza. Hirtelen kíváncsi lettem miről beszéltek Hanával, de amikor bejött közös szobánkba az arca nyúzott és gondterhelt volt. A megszokott kisimultság hiányzott az arcáról, és amikor rám pillantott, egy ideig elidőzött rajtam a tekintete, majd szomorúan ingatni kezdte a fejét és levetődött az ágyára. Összehúztam a szemöldököm és mielőtt meggondolhattam volna, kibuktak belőlem a szavak.

- Hogy van Hana? – kérdésemre sokáig nem érkezett válasz, már éppen feladtam volna, amikor beszélni kezdett.
- Szörnyen – ennél többet nem mondott, és nem úgy nézett ki, mint aki beszélgetni akarna velem. Luhan az ajtófélfának támaszkodott és kettőnket figyelt.
- Miért?
- Mert darabokra hullik az élete – indulatos válasza meglepett, és rájöttem, hogy dühös rám. – Van valakid, Sehun?
- Igen, van.
- Ki az?
- Miért érdekel?
- Hogy tudsz együtt lenni vele? Hová tetted a lelkiismereted? Bele tudsz nézni a szemébe? Nem fáj a tudat, hogy el fogsz venni egy nőt a szüleid kedvéért, egy másikat pedig bolondítasz? – nem nézett rám, miközben beszélt, én ráfordítottam a tekintetem, majd lassan Luhanre néztem, aki meredten bámult egy pontot maga előtt. Felálltam, kitereltem a szobából és bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy fültanúja legyen ennek.
- Miért kérdezel tőlem ilyeneket? Azt hiszed olyan könnyű? Dühös vagy, mert tetszik neked, tudom… tudom, hogy nehéz helyzetben vagyunk. De felőlem együtt lehettek.
- Nem enged közel magához. Nem akar bántani. Megsebezni. Nem akar belém szeretni. Nem akar… ő csak egyszerűen elfogad téged, miközben te boldog vagy valaki mással. Neki pedig szertefoszlik minden reménye – éles tekintetével tőrt döfött belém.
- Nem vagyok boldog. Nem lehetek az. Szeretem Luhant – mondtam végül, miközben bele sem gondoltam, mit teszek és mondok. Nem néztem Kai szemeibe, de éreztem a döbbenetét. Az ajtó pedig kitárult és egy kétségbeesett Luhan esett be az ajtón.
- Yaa! Mit csinálsz? – nézett rám rémülten. Vállat rántottam.
- Csak így értheti meg. Jongin, jelenleg egyetlen nő sem tud lázba hozni. Az, hogy megcsókolom… semmit nem jelent nekem azon kívül, hogy fáj. Hónapok óta számomra csak ő létezik. És a tudat, hogy megnősülök, kikészít. Felemészt. Ahogy őt is. Ezért mondtam neki, ha úgy érzi, legalább egy kis ideig, de veled boldog lehet… akkor éljen a lehetőséggel és ne törődjön velem. Én… ki akarom használni minden időmet, ami maradt Luhannel. Ha elfogadsz egy tanácsot...
- Nem, nem fogadok. Hónapok óta hazudtok nekünk.
- Képzeld magad a helyzetünkbe. Te sem fedted volna fel a kapcsolatod az egyik taggal.
- Nem próbálkozom Hanánál. Túlságosan instabil érzelmi szinten és nem akarok még több gondot neki. Ha kellek neki, ugrok… de én békén hagyom.
- Nem így ismertelek meg.
- Keresni fog. Érzem – bólintott és visszadőlt az ágyra. Kezét feje alá tette és lehunyta a szemeit. Ezzel lezártnak tekintette a témát. Követtem példáját és én is visszafeküdtem az ágyba és egy ideig bámultam a plafont. A szavain gondolkodtam és a viselkedésén. Luhannel ellentétben ő tényleg nyugodt. Pedig ő alapvetően egy vehemens srác. Akkor miért viselkedik így? Újra felé pillantottam, arcvonásai fáradtságról tanúskodtak, így nem lepődtem meg azon, hogy ilyen könnyen álomba szenderült. Vagy csak tetteti. Mindegy. Gondoltam egyet, felsóhajtottam és kimentem a szobából. Ideje, hogy egy kis időt Luhannel töltsek.

7. rész

Sokáig kellett a karjaiban tartania, amíg megnyugodtam. Az összes eddig felgyülemlett feszültségemet sírtam most ki magamból, szerencsétlen Kaira vetítettem ki viharos érzelmeimet, és jó párszor szidtam őt is, míg darálni kezdtem panaszaim hadát és életem veszteségeit. Sehunt viszont egyszer sem bántottam. Hogyan is bánthatnám, amikor egy cipőben járunk? Más kérdés, milyen a személyisége, mennyire kettős és ellentétes… az egy másik probléma.

Jongint azért bántottam, mert felbukkant és a kedvessége elsodorta eddig oly nagyra becsült elmémet. Objektivizmusom és érzelmi nem törődömségemnek nyoma veszett és nem tudtam kiverni az Ő gondolatát a fejemből.

Tökéletes vigaszt nyújtott, nem ellenkezett, nem szabadkozott, nem állított le, csak a karjaiban tartott és a hátam becézte ujjaival, hogy ezzel hatást gyakorolva rám csillapodjak le. Hosszú percekbe telt, de beigazolódott feltételezése, miszerint érintései meg fognak nyugtatni. Könnyáztatta arccal pislogtam fel rá, ő pedig csibészesen mosolygott és hüvelykujjaival törölte le könnyeimet arcomról, miközben azt ecsetelte, hogy határozottan nem igaz az - az, hogy állítás, hogy a nők szépek, ha sírnak. Sejtettem, hogy próbál felvidítani, de csak egy gyenge és hamis mosolyra futotta tőlem. Nem éreztem zavarban magam, amiért őszintén bevallottam neki érzéseimet, hiszen minden porcikámmal tudtam, hogy érzelmeim viszonzásra találtak. Elég nevetséges helyzet elé álltunk… Másfél héttel az esküvőm előtt, megkedvelek egy srácot, aki idol és az idol jövendőbelim egyik legjobb barátja.

Menyasszonyi ruhámban foglaltam helyet mellette és kezdtünk el beszélgetni. Feltett kérdéseimre próbált választ adni és megnyugtatni, biztosított afelől, hogy valóban ő is kezd érezni irántam valamit és furán nem érez bűntudatot, mert, tudja, nem érzünk semmit egymás iránt Sehunnal. Mégis látva csókos képünket féltékenység dúlt benne és ezért is telefonált: hogy megnyugtassa magát.

Kimondatlanul egyeztünk meg egy titkos kapcsolatban, ami bár megbotránkoztató és alapesetben taszítana még csak a gondolat is, hogy csaljam a férjemet, de az én helyzetem egészen más volt, és nem is voltam benne biztos, mennyire fog előrehaladni a kapcsolatom Jonginnal. És mennyire lesz titkos. 

Fél óra lelkizés után, kicsit jobb hangulatban hagytuk el a szalont és mivel a sofőrömnek nem szóltam, Kaié pedig készenlétben állt a sarkon, magukhoz invitált. Egyébként is beszélnem kellett Sehunnal az esedékes díjátadóról és a sajtótájékoztatóról, amit a menedzsere vetett fel.
Jonginnal nem beszéltünk meg semmit, de nyilván tisztában van vele, hogy milyen helyzetbe is csöppentem én és talán ő. Bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, de nincs erőm elutasítani őt – bár célozgatásokon kívül, még nem kezdett közeledni felém.

Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadtak – értem itt Sehunra és Chanyeolra, meg az egyik kínai… Luhan? tagra, szóval ő is fura szemekkel méregetett. Próbáltam ignorálni a kéretlen pillantásokat és szorosabb ismeretségbe kezdtem a kínai tagokkal. (Akik között egyébként vannak koreaik is...) Olyan pozitív csalódás volt mindenki, furcsa volt, hogy a három említetten kívül, senki sem tuskó és modortalan, vagy nagyképű. Bár az tagadhatatlan mennyire fáradtak, és ha szóba kerülnek a rajongók, lassan nem hogy csillogó szemekkel áradoznak, hanem száj húzogatva intik le a témát. Túl sok az őrült rajongó, akik meg akarják keseríteni az életüket. Sosem voltam az a rajongós fajta, így nehezen tudom elképzelni, mindenesetre megértem őket és egy percig sem ítélkezem a hozzáállásukon.  Persze Suho és még egy páran kiálltak mellettük – többek között Luhan szúrós szemű barátunk is – és látják a fényt az alagút végén, csak többen voltak ellenük.
Nem is figyeltem az időre, nem is akartam, jól éreztem magam a srácok társaságában, így teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi volt érkezésem eredeti célja. Nagyokat nevettem Chen és Baekhyun beszólásain, Kris felsőbbrendűségén, ami persze megjátszott volt, Kyungsoo ultra nagy poénjain, amik a semmiből jöttek és felrázták a hangulatot, Yixing bamba arcán, ami néha azt tükrözte, fogalma sincs, melyik univerzumban van, aztán meg amikor megszólal, felolvad a szívem, annyira aranyos férfi. Tao és Suho egymással való viselkedése megmosolyogtatott, Suho úgy gondoskodott róla, mintha csak az öccse lenne, leste minden kívánságát, Kris pedig szidta érte, amiért mindent megenged neki.
Mindenkinek olyan szoros kapcsolata volt a másikkal, hogy lassan kívülállóként szemléltem őket és a beszélgetéseiket. Család fogalma született meg bennem, valóban olyanok, mintha egy család lennének. Kissé elszomorodtam a gondolatra, hogy az én családom két éve széthullóban van, mióta közölték, ki a jegyesem. Közel sincs olyan meghitt légkör már otthon, mint ebben a lakásban.
Lassan kezdett eluralkodni felettem egy újabb adag önsajnálat, így felálltam és a távolból meredve bámuló Sehunhoz sétáltam és térdét megérintve hívtam fel magamra a figyelmet. Chanyeol és Luhan társaságában ücsörgött és halkan beszélgettek, így mind felnéztek, amikor oda léptem. Nem kerülte el a figyelmemet, Luhan bosszús pillantása a kezemre, ami Sehun térdén pihent. Valahogy természetesnek hatott intimebb módon is megérintenem őt, ha egyszer már a férjem – jó még nem, de… - és ő szabadon csókolgathat, ahhoz képest ez semmi. Egy pillanat alatt feledkeztem meg a rosszalló tekintetről és a lustán kémlelő Sehunra koncentráltam.
- Ránk férne egy beszélgetés – indítványoztam, néhány másodpercig pislogott rám, majd bólintott és felállt.
- Sétáljunk? – indult a bejárati ajtó felé, de elkaptam a pólója alját. Visszafordult és várakozó teljesen pillantott rám.
- Figyelembe véve a pozíciódat ebben a városban, nem kockázatos kilépni az utcára és gondtalanul sétálgatni a menyasszonyoddal? – kérdésemre csend volt a válasza, és a társalgás nagyobb része is abba maradt, kettőnket figyeltek.
- Nem gondtalanul fogunk sétálgatni – felelte végül, belőlem pedig akaratlanul is feltört egy nevetés. Tudom, hogy nem kedves viccnek szánta, de a mai napom után, ez már fikarcnyit sem bántott.
- Ha bántani akarsz, jobban kell próbálkoznod – válaszoltam szórakozott mosollyal az arcomon, felkaptam a táskámat, megráztam a fejem, puszit nyomtam Kai és Baek arcára, a többiek elnézően pislogtak rám és végigkísértek tekintetükkel a bejárati ajtóig, ahol belebújtam szandálomba és Sehun felé pillantottam, aki felkapott egy napszemüveget, felvette cipőit, visszament Luhanhez, elvette a telefonját, súgott neki valamit és utánam sietett. Elkiabáltam magam köszönésképpen, viszonzás után pedig elhagytuk a lakást.

Óvatosan nézett körbe az épület előtt, nem akarta, hogy észrevegyem, mégsem kerülte el a figyelmemet, köröző feje és óvatos szemei, amit hamarosan egy napszemüveggel takart el. Fáradt sóhaj után a kezem után nyúlt és lassan elindultunk egy irányba. Nem tudtam, zokon vegyem-e a sóhaját. Most a körülménynek szólt, hogy bármikor előugorhat valahonnan egy éhes fancsorda, vagy annak, hogy meg kell fognia a kezemet? Ami mellesleg nem lenne kötelező és nekem eszembe sem jutott.
Keze meleg volt és puha, más tekintetben még zavarban is lennék ettől a kézfogástól, de így nem érzek semmit. Rezignált nyugalommal néztem összekulcsolódó ujjainkat, majd megtorpantam, kezeink megfeszültek, Sehun visszapillantott rám és mellém lépett.
- Mi a baj? – kérdezte, majd követte pillantásomat és megmozgatta csuklóját, majd ujjait és szorított egyet az enyémeken. Felrázott kábultságomból, megkerestem napszemüvege mögött bújó éles szemeit és felsóhajtottam.
- Tényleg robotszerűek vagyunk? – kérdésemre, természetesen felvonta a szemöldökét, és újra kezeinkre pillantott.
- Megbocsáss, megmagyaráznád, ezt mégis, hogy értetted?
- Úgy, ahogy mondtam. Tényleg csak követjük mások utasításait és annak megfelelően viselkedünk egymással? Mechanikus módon? Meg sem próbáljuk kiküszöbölni a távolságot kettőnk között és építeni egy összekötő hidat? – na, jó, bevallom én magam is ellentétesen viselkedem. Szövetséget kötök Kaival, erre arra kérem - burkoltan persze - , Sehunt, hogy próbáljuk megismerni a másikat. Ha lehet még nagyobb értetlenkedés ült ki az arcára, majd megrázta a fejét, nemleges választ adva.
- A kapcsolatunk nem érzelmi alapú. Nincs szükség hídra Hana.
- Ne hívj így – csattantam fel halkan. Arcul vágott az elutasítása. – Nincs jogod hozzá.
- Hana, a feleségem leszel napokon belül – felvont szemöldöke nem tűnt el, szabad kezével lehalászta magáról a szemüveget. Most én ráztam a fejemet.
- Békejobbot nyújtottam és azt, hogy ismerj meg… talán kedvelhetnénk egymást. De te elutasítottál! Mi jogod lenne a számomra kedves becenéven szólítani? – igen, határozottan megbántott, talán most először. Megilletődött, tisztán láttam rajta, de ez csak pár másodpercig tartott, rögtön utána visszanyerte hűvös mivoltát. Kezeinkre pillantottam és fájó szívvel téptem ki ujjaim szorítása közül. Ezzel végleg elszakítottam kettőnk között mindent. Mármint szerintem. Ő persze nem tudja, mi folyik le bennem. – Akkor erre… - emeltem fel a kezem. – Sincs semmi szükség. Nem minden pár jár összekulcsolt kézzel – pár pillanatig dühösen meredtem értetlenségről árulkodó szemeibe, majd felszegtem az állam és elindultam kikerülve őt. Megpördült tengelye körül, hogy követhessen, gyorsan mellém szegődött.
- Most megbántottalak, igaz?
- Miért érdekel?
- Mert nem akarom, hogy idegenként kezelj. Nem sokára egy család leszünk.
- Ha jól emlékszem, te nem éltél az ajánlatommal.
- Csak azért, mert most még nincs rá szükségem – vallotta be, mire újra megtorpantam. Nem kellett megkérdeznem, hogy érti ezt. Tudtam. Van valakije. Ránéztem, és tekintete is ezt sugallta. Keserű mosolyra görbült ajkam.
- Elég elcseszett egy életünk van… - mondtam leszegett fejjel. Megérintette a vállam, hogy megbizonyosodjon arról nem tiporta el a lelkem. Felnéztem, mogyoróbarna szemei most nyíltan és őszinte érdeklődéssel fürkészték minden rezdülésem. Vettem egy mély levegőt.
- Kedvelem Jongint. Nagyon – nyomatékosítottam és vártam a reakcióját. Ő is elmosolyodott, leengedte karjait vállamról, lépett egy lépést hátra és újra rám nézett.
- Ez nevetséges.
- Én is tudom – bólintottam.
- Ez kurva szar… - suttogta és újra megragadta a kezem.
- Tudom – bólintottam újra. Szótlanul tettük meg a további utat, egy pizzázó előtt fékezett le, rám pillantott beleegyezésre várva, hevesen bólogattam, majd megvesztem már éhen. Miután rendelt, helyet foglaltunk az ablak mellett – ő javasolta, nem én, furcsállottam is – és szótlanságunk nem akart megtörni.

Nem tudom miért nem kedvelem. Nagyon helyes srác. És a személyiségével sincs akkora probléma, néha megvillantja kedves mosolyát és pillantását, egyébként csak dacol velem, mert ebbe a helyzetbe kényszerült. Ha fiú lennék, és húsz éves, talán én is így viselkednék. Ráadásul van valakije, szóval lehet, hogy szerelmes… így már minden világos. Én és a családom pedig elszakítjuk tőle. Szegény lány… sajnálom őt.
Észre sem vettem és eltelt húsz perc azzal, hogy ő az ablakon bámult ki, én pedig őt mustráltam. Kihozták a rendelt pizzát, rögtön neki is látott. Édes hangon dünnyögött mennyire ízlik neki, egészen kisfiú módjára viselkedett. Elmosolyodtam és én is leválasztottam egy szeletet. Ezekben a pillanatokban dőlt bennem össze az unszimpátia nevezetű kártyavár. Nem tudtam már őt utálni, megértettem és megsajnáltam. Továbbra sem kedveltem és mérges is voltam, de egy védtelen gyerekként tekintettem rá, akinek egyetlen védelme az arrogancia volt, mentsvára pedig a csapat és feltehetőleg a szerelme.
- Hana egy ideje bámulsz – szóval nem vette komolyan, hogy ne hívjon így. Felsóhajtottam.
- Ha Neul. És tudom. Elemeztelek – rántottam vállat.
- Nem foglak Ha Neulnek hívni, bármennyire is erősködsz. És miért elemeztél?
- Csak. Valójában a díjátadóról akartam beszélni veled – váltottam gyorsan témát.
- Most pénteken lesz.
- Szóval holnapután.
- Igen. Mivel most volt a visszatérésünk, nem számítunk sok mindenre, fellépünk, ott leszünk, jelöltek vagyunk pár kategóriában, de nincsenek nagy reményeink.
- Értem. Szóval… biztos vagy benne, hogy menjek el veled?
- Igen. Mindenki számít rád, hozzám tartozol – ezt olyan könnyedén mondta ki, hogy szinte torkomon akadt a pizza. Rápillantottam, de ő csak nyugodtan evett továbbra is.
- Rendben… a cégen belül nincsenek összeszólalkozások? Elfogadtak? A menedzsered mit mondott?
- A cég kellőképpen fel volt készülve arra, hogy be foglak jelenteni. Nincs ellenvetésük, hogy együtt mutatkozzunk, volt idejük elfogadni. A menedzserem aggódik kissé, de szerinte mindenféleképpen kell egy sajtótájékoztató az esküvő előtt, hogy megnyugtassuk a rajongóimat.
- Le tudod szervezni a hétvégére?
- Megbeszélem hyunggal – bólintott egyetértően.
- Mit vegyek fel? – döntöttem oldalra a fejemet és megtámaszkodtam a könyökömön az asztallapon. Elmosolyodott és rám nézett. Haja már nem lángvörösen, hanem vattacukor rózsaszínben pompázott és azt kell mondjam, imádtam. Annyira édes volt tőle, mégsem tagadhatta le férfiasságát és egyre inkább vált sármossá szemeimben.
- Nevess ki, elsőszámú női probléma: Mit vegyek fel egy neves eseményre, ahol vörös szőnyeges felvonulás is van?
- Zöld szőnyeg, de oké. Fekete öltöny lesz rajtam. Gyakorlatilag bármiben passzolni fogsz hozzám.
- Rendben. Keresek valamit… apropó, kettőnkről. A sajtónál… arra gondoltam, ne hazudjunk nagyot. Később lehet, bajunk lenne belőle. Mondjuk el őszintén, hogy gyerekkorunktól kezdve egymásnak szánnak bennünket, viszont csak két éve találkoztunk először és rögtön szerelembe estünk. Nem bánjuk, hogy a szüleink így határoztak, mert elég idősnek és érettnek érezzük magunkat, mindemellett a szerelmünk határtalan és boldog.
- Akkor miért nem találkoztunk?
- Buta. Azért, mert te idol vagy én meg Amerikában hajszoltam az álmom. Mit szólsz?
- Rendben van – bólintott rá, és megnyalta mutatóujját, ami paradicsomszószos lett a pizzától. – Azért megvitatom a menedzserrel, hogy ne kérdezzenek váratlant.
- Sehun színésznő vagyok, megtanultam improvizálni, és ha hiszed, ha nem, elég jó vagyok benne. Bármikor telehazudom a világot, ha kell, szemrebbenés nélkül.
- Hmm… egyszer tényleg megnéznélek játék közben – nézett rám elmerengve.
- Myung Dae talán felvette néhány szereplésem, bár nem mernék rá megesküdni.
- Nem kedvelem őt. Párszor összeszólalkoztunk.
- Ő sem kedvel különösebben téged – csend állt be közénk, az ételnek szenteltem a figyelmem, percekig nem szólaltunk meg, aztán halkan kezdett el beszélni.
- Nem bánom… hogy kedveled Kait. Legyél vele, ha úgy alakul – bólintott. – Nem akarlak megfosztani a szerelemtől – nem nézett rám, a szívem hevesebb iramra kapcsolt. – Attól, hogy hozzám jössz, lehetsz még boldog, és Kaival inkább, mint egy ismeretlennel. Csak óvatosan, hogy ne bukjunk le mind.
Mielőtt ellágyult volna a szívem és teljesen meghatódtam volna a kedvességétől és jótékonyságától… eszembe villant valami. Mosolyogva bólintottam.
- Majdnem bedőltem annak, hogy csak önzetlenül kedveskedni akarsz nekem. Aztán rájöttem, hogy így próbálod közölni, a titkos szeretőddel nem kívánod megszakítani a kapcsolatot. És nem volna fair a nekem lehet neked nem felállás. Azért becsülöm a fair érzéked.
- Elsősorban tényleg önzetlenség vezérelt, de most, hogy mondod valóban… nem jutott eszembe szakítani vele.
- Bárki is legyen az.
- Bárki is legyen az – ismételte el szavaimat, így bizonyságot adva arról, szeretné, ha szerelme továbbra is anonim maradna. Tiszteletben tartom a kérését, és nem fogok kérdezősködni, amúgy meg nem is érdekel. – Ne ijedj meg, de kb. mióta bejöttünk ide többen is figyelemmel kísérik a kettőnk párosát.
- A jobb sarokban lévő nyáladzó és síró akárkikre gondolsz? Telefonnal a kezükben? Ó, kiszúrtam őket, igaz, hogy csak fél órája. Oda akarsz menni?
- Mi? Dehogyis! Isten ments! Nincs hozzájuk energiám. Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg, ha váratlanul fizikai kontaktusba lépek veled. Csak a dac szüli majd.
- Ja persze, hogyne, gondolom… - hadartam gyorsan és lopva a lányhorda felé pillantottam. Nagy asztal volt, tízes társaság lehetett, vegyített nemmel és mindannyian kendőzetlenül bámultak és kielemezték minden mozdulatunkat.
- Hogy vetted észre? - kérdezte.
- Feltűnőek is, aztán égette valami a hátam közepét és láss csodát, a tekintetük volt az. Eléggé dühítőek, kezdem megérteni az arroganciád egy részét.
- Arrogancia? – vonta fel a szemöldökét, nehezen fogtam vissza feltörekvő nevetésemet, egy halk kuncogás ki is csúszott.
- Ne mondd, hogy nem igaz. Olyan arrogáns vagy, hogy kevés ilyen emberrel találkoztam, mint te. De tudsz kedves is lenni.
- Na… hát… ez… oké – fújta ki a levegőt, aztán hirtelen mellém ült és karját átlendítette vállam felett. Meglepett hang szökött ki számon, majdnem felkiáltás volt, térde ütközött az enyémmel, oldala az enyémnek préselődött, karja égette a tarkómat, tenyere mellem előtt lógott, ahogy megmozdította meg is érintette becses testrészemet, fejével nyakamhoz hajolt, vagy legalábbis közelebb hozzám.
- Nem hittem, hogy ilyen intenzív fizikai érintkezésre gondoltál – nyögtem ki, észbe kaptam és kissé felé fordultam, hogy a tekintetünk találkozhasson, így keze távolabb húzódott mellemtől (hál’ istennek), térdeink viszont jobban egymásnak feszültek, ami kicsit kényelmetlen volt, de megpróbáltam átsiklani felette.
- Óh és még meg sem csókoltalak – vigyorodott el és megemelte kissé a szemöldökét. Hosszú ujjaival fedetlen vállaimon időzött.
- Lehet, hogy nem kedvellek, de azért bevallom elég helyes kölyök vagy és zavarba tudsz hozni egy nőt az ilyen tetteiddel.
- Kölyök?
- Most komolyan ezen az egy szón akadtál fenn? – én is felvontam a szemöldököm.
- Komolyan kölyök, amikor egy idősek vagyunk? Ne viccelj. Min akadjak fenn, tényleg jól nézek ki és látom, hogy zavarban vagy. De elméletileg színésznő vagy. Hát játssz.
- Az átlag férfi ilyenkor megjegyzi, hogy eszméletlenül szép vagyok – belementem a játékba, mert tudtam, hogy a lehetetlenül-már-már-gusztustalan-módon-szerelmesek-vagyunk-egymásba látszatot akarja kelteni, és szükségünk is van rá, hogy senki se akarjon szétválasztani bennünket. Még ha mi magunk tennénk meg ezt a legszívesebben, akkor sem lehetne. Szóval, ha eloszlatjuk a kételyeket ezekben a fiatalokban és meglátják, mennyire oda vagyunk egymásért, talán megbarátkoznak velünk és békén hagynak minket. Sehun válaszul elvigyorodott.
- Nem akarom legyezgetni a hiúságodat.
- Nem vagyok hiú, kicsit sem. Egészséges önbizalommal rendelkezem.
- Valóban szép vagy. Pont hozzám illő. A riportban is jól festettünk egymás oldalán, nem gondolod? – lehelete arcomat cirógatta, kezdtem vészesen stresszelni és zavarban lenni.
- De igen, pontosan. Köszönöm egyébként. Mellesleg nem értem, hogy tudsz ilyen hűvösen magabiztos lenni, amikor vár rád egy lány valahol.
- Tisztában van a helyzettel. És most perpillanat egyetlen lány vár rám és az itt van.
- Ne ess tévedésbe, én nem várok rák – megköszörültem a torkom, mert árulkodón elrekedt. Elvigyorodott, nem méltatott válasszal, csak közelebb hajolt, tenyere vállamra kulcsolódott, megéreztem nedves kezeit – tehát, nem csak én vagyok zavarban – egy utolsó pillantás után orrával megbökte az enyémet, engedékenyen lehunytam szemeimet és vártam csattanó ajkaira. Pillanatokon belül érkezett meg. Arra számítottam, hogy csak pár pillanatig fog tartani, mint a korábbi csókunk is, de rövid időn belül leesett, hogy ez kicsit sincs így. Puha ajkai szorosan zárták közre az enyémeket, majd kicsit feljebb csúszott a bőrülésen, én pedig lejjebb és fejemet nekitámasztottam a támlának. Valójában ezeket, mind ő „kényszerítette”.
Oldalra billentette fejét, vállamon időző keze a hajamba tévedt, határozott mozdulattal mozdította úgy ajkait, hogy érzékeljem, tovább akar menni. Egy csók még nem a világ – gondoltam és engedtem, hogy átcsúsztassa nyelvét. Lustán időzött izma a számban, nem sietett, nem rohant le a szenvedélyével, nem fullasztott meg a nyáltengerével, nem akarta felfalni az arcomat – iszonyat jól csókolt, amilyenben még nem volt részem. Profin és élvezhetően, bugyiszaggató módon, mélyre hatolóan és belenyögősen. Magamban tartottam torokhangjaim, fülemet érték cuppogásaink, amik pírt vittek arcomra, keze újra lustán csüngött le vállamról, hirtelenségtől vezérelve kaptam el, és kulcsoltam össze ujjainkat. Szabad kezemmel álla alá nyúltam és feljebb szegtem fejét, hogy még élvezhetőbb legyen csókcsatánk.
Kár, hogy nem voltak belevitt érzelmek. Olyan érzést keltett bennem, mintha most találkoztunk volna a pizza bárban, megpróbált volna felcsípni ezzel a csókkal, hogy felvihessen a lakására, jól megfektessen és útjaimra bocsásson. Ehhez tudtam volna hasonlítani a dolog ürességét, mely csak az ösztönszerű élvezetről szólt. Bár a fent említett hasonlatban sem volt részem, így tudtam elképzelni.

Nem tudtam kizárni a külvilágot, így tisztán hallottam a megdöbbent vagy kétségbeesett felkiáltások hadát, esetleg halk sikolyokat, aztán őrült kattintgatásba kezdtek, még a vakuk fényét is érzékeltem. Ahogy Sehun arcán tartottam kezemet, belemosolyogtam a csókba, kiestem szerepemből, szívem dübörgött, vérem száguldozott ereimben és félbeszakítottam a csókot. Mielőtt megszólaltam volna végignyaltam ajkaimon és be is haraptam alsó ajkam. Teljesen öntudatlanul cselekedtem, Sehun felnevetett tettemen és nyomott egy futó csókot kissé megduzzadt ajkaimra.
Felnéztem rá. Fejemet továbbra is a támlán pihentettem, egész kényelmes volt. Összekulcsolt kezünkre tévedt a pillantása.
- Mintha azt mondtad volna, erre nincs szükség.
- A csókod ezt diktálta – vontam vállat. – Egyébként szerintem elég hatásosak voltunk.
- Hát kb. egy órán belül terjengeni fog a neten minden arról, ami itt lezajlott, mint valami vírus.
- Majd belájkolom a facebookon – mondtam komolyan, mire újra felnevetett, nyomott még egy csókot a számra, elengedte a kezem és vállam, majd egy másik szelet pizzáért nyúlt, az volt az utolsó. És utána természetesen úgy viselkedett, mintha mi sem történ volna, talán egy kicsit be is zárkózott. 

Igazából kissé barátságos hangulat uralkodott kettőnk között, de nem mertem volna mérget venni rá, hogy ez így is marad, ha hihetek Sehun szeszélyességének, akkor vele kapcsolatban semmit sem veszek biztosra. Elbeszélgettünk még pár percet, kifizette a számlát, elkísért a sarkig, aztán elváltak útjaink. Nem mert sokáig egyedül jönni, félt, hogy visszafelé letámadják a rajongók, ezt pedig el akarta kerülni. Beültem egy arra járó taxiba és haza vitettem magam. Hát az tuti, hogy ez egy minden kétséget kizáróan hosszú, fárasztó és vegyes nap volt. Anyám kérdéshalmazát későbbre halasztva mentem fel az emeletre, hogy egy frissítő zuhanyt vehessek, azt remélve kitisztul a mai nap, de nem… Egy órával később a laptopom előtt ültem, arra várva, hogy betöltsön a gép.

„Keress rá youtubeon a nevemre. Remek alakítás. Talán még Myung Daeval is beszélek a végén…” – ez az üzenet váltotta azt ki belőlem, hogy rögtön a gépnek szenteljem minden figyelmem.

„Jobban izgulok, mint a záró előadásom előtt. Megmerjem nézni a kommenteket?”

„Hát én már könnyűszerrel olvasgatom, és valójában engem annyira nem szidnak, ha erős a lelked hajrá… ha nem, akkor ne vesződj vele. Nézd a videót. HD minőség… fogalmam sincs, honnan tudták, hogy pont akkor kell kamerázni…” – ennek az üzenetnek a végét már csak akkor olvastam el, amikor megnéztem a videót. Távolról lett véve, ránk van közelítve, Sehun kissé takarásban van, de tisztán látszik, ahogy mellém ül, beszélgetünk, majd megcsókol. Teljesen normális párnak látszunk, kicsit még talán szemtelenül is viselkedünk, nyilvános helyen voltunk és idol létére ilyet nem szabadna művelnie. Pírban úszott az arcom, mert bár nem éreztem szenvedélyesnek, annak látszik, és nem akartam, hogy a bátyám vagy a rokonaim lássák ezt. Szörnyen zavarban éreztem magam. 

6. rész

Gyanútlanul kapcsoltunk az egyik zene csatornára, beszélgettünk és háttérzajként tekintettünk a pezsdítő zenére. Aztán közbeékeltek egy híradóféleséget, amiben az idolokról és aktualitásokról számoltak be. Nem is érdekelt volna bennünket, de amint meghallottam, hogy az EXO-ról és a comeback-ről lesz szó, rögtön elnyerte a figyelmem. Rövidesen többet is megtudtunk, mint a címszó, és rájöttünk, hogy nem csak a Growl-lal kapcsolatos a riport, hanem velem is. A riport a srácok fellépésével indult és azzal, hogy milyen reakciót váltott ki a rajongókból, mennyire elégedettek és mennyi új rajongót állítottak maguk mellé. Aztán elmondták, hogy hivatalosan most láttak bennünket együtt először, nyilván Sehun hívott meg a visszatérésük alkalmából, és napvilágot látott egy amatőr videófelvétel, amin az látszik, ahogy Jonginnal sétálok a srácok öltözője felé. Megemlítették a nevem és a családi hátteremet is, természetesen. Elmondták, hogy szép vagyok és csinos, én és Sehun összeillünk, aztán ecsetelték, hogy sokáig Amerikában voltam, nem rég jöttem haza. Kissé eltúlozva hírt adtak arról, hogy büszke áhítattal néztem a fiúk produkcióját… Jó… oké. Elismerem, tetszettek, engem döbbentett ez meg leginkább, nőttek a szememben, mint előadók, de áhítatról szó sincs.
Ami a leginkább megdöbbentett és zavarba hozott, hogy mutattak pár képet a riport végén, ami a kapcsolatom intimebb területeire mutat, és arra, hogy olyanok vagyunk, mint bármely más átlagos pár, akik nem rejtik véka alá érzelmeiket, még ha kamerák hada is veszi őket körbe. Igen, a csókunkról van szó, meg a száj eltakarásra, amin tisztán látszik Sehun vidám tekintete és az én elpirult, zavarodott arcom. Aztán persze derekamat szorítva andalgunk el…

Szóval, Myung Dae napok óta nem beszélt velem, most viszont magától jött, és felhagyott az értelmetlen durcáskodással, erre rögtön szembe ötlik a közelgő házasságom. Hiába ez olyan tény, ami felett már nem lehet egyszerűen átsiklani, és hamarosan a csapból is ez fog folyni. Egy pár nap erejéig legalábbis biztosan.
Myung Dae először csak lehalkította a TV-t, de végül inkább kikapcsolta. Hosszas feszült csend után, hajlandó voltam én megszólalni először.
- Gondolom, te nem tartasz bennünket elbűvölő párnak.
- Ti egy hamis pár vagytok – vágta rá dühösen. – És… megcsókolt? Most komolyan?
- Én inkább puszinak mondanám… - hangom elhalkult, határozottan meghúztam magam. Nem mintha félnék tőle, vagy ilyesmi, csak…
- Nem gondolt bele abba, hogy ezt le fogja közölni a sajtó? Mit képzelt?
- Tulajdonképpen ez volt a célja. Nem azért tette, mert annyira kedvel… el kell hitetnünk az emberekkel, hogy a kapcsolatunkkal minden a legnagyobb rendben van.
- De nincs rendben a kapcsolatotok, Hana! – csendesen felsóhajtott és elfordította rólam a tekintetét. Összeráncoltam a szemöldököm és leültem mellé.
- Mi a baj? Miért érint ilyen érzékenyen? Gyerekkorunktól kezdve tudjuk ezt, Myung Dae.
- Miért fogadod el őt, ilyen könnyedén? Nem is kedveled…
- Azért, mert erre neveltek. És benne volt a pakliban, hogy nem fogom kedvelni. Komolyan, miért érint titeket rosszabbul, mint engem? Én megyek hozzá egy idegen sráchoz, mégis együtt tudok élni a gondolattal. Te miért nem?
- Azért, mert… - félbehagyta a mondandóját, szemei cikáztak, elmélyedt gondolataiban. Láttam rajta, hogy gyötrődik folytassa-e, vagy inkább ne. Beletúrt a hajába, ez volt a jele annak, hogy totális zavar van a fejében, ami az arcára is kiült. Nehezére esett újra felvenni-e velem a szemkontaktust, amikor megtette vett egy mély lélegzetet és nagyon halkan folytatta.
- Azért, mert szeretlek, Ha Neul.
- Buta. Én is szer-
- Nem, figyelj Hana. Az a helyzet, hogy a gimnázium óta szerelmes vagyok beléd. És te sosem vettél észre engem úgy. Mindig is láthatatlan voltam a számodra. A barát zónában maradtam és tisztában voltam azzal, hogy kijelölt jövő vár rád. Hogy vár valaki rád.
Hangja tiszta volt és halk, megnyugtató és simogató, mégis felkavarta a lelkem, háborgott, mint a tenger vihar idején, és úgy éreztem egy gyenge, megtört csónak vagyok, aki a hullámokon hánykolódik és tudja, a vesztébe rohan. Kerültem a pillantását, ökölbe szorítottam remegő ujjaim és próbáltam lélegzethez jutni. Sosem hittem, hogy a legjobb barátom szeret. Úgy szeret, mint nőt. Letaglózva éreztem magam és feltettem az egyetlen kérdést, ami a fejemben kavargott.
- Miért nem mondtad el korábban?
- Pontosan ezekért. Különben is, mi változott volna? Tudom, hogy nem viszonzod az érzelmeim, Hana. Inkább melletted maradtam úgy, mint legjobb barát, semmint, hogy elhagyjalak. Nem tudtam lemondani rólad, így magamban tartottam.
- Most, miért mondtad el? – kérdeztem, ő pedig vállat vont.
- Mindig elképzeltem milyen lesz, ha felbukkan a titokzatos vőlegényed, de egyik sem tükrözte azt, amikor valóban felbukkant. Úgy éreztem hurok szorul a nyakamon és kicsúszol a kezeim közül. Alaptalan féltékenység rohant meg és nem tudtam a közeledben lenni, anélkül, hogy ne fedném fel az érzelmeimet. Valójában az eljegyzés óta így érzek, de akkor még el tudtam nyomni valamelyest, hiszen tudtam azzal vigasztalni magam, hogy van még két év. Most viszont két hét is alig és ez… egészen fullasztó. Sokszor gondoltam arra, mi lenne, ha elmondanám, hogyan érzek és megkérném a szüleidet hozzám adjanak és ne hozzá. Számtalanszor futtattam végig ezt a gondolatot a fejemben.
- Akkor miért nem tetted meg? Tudod, mennyivel egyszerűbb lenne? – suttogásom elhalt, szemeim veszélyesen elfátyolosodtak és sűrű pislogásba kezdtem, hogy elzavarjam könnyeimet.
- Nemet mondtak volna, mert itt elsődlegesen a nagyszüleid szövetkeztek, akik láthatóan szeretik annyira az öreg unokafivérét, hogy házasságot köttessen veled emiatt. Aztán… sosem lennél belém szerelmes. Kedves lennél és szeretnél, de sosem tudnál szenvedéllyel szeretni. Szép lassan felemésztenél úgy, hogy nem tudod mit rontottál el. És nem vágyom arra, hogy megkeresítsük egymás életét – tudtam, hogy nehéz végigmondania úgy, hogy kordában tartsa az érzéseit. Tiszteltem és felnéztem rá abban a pillanatban.
- Nagyon jó ember vagy, Myung Dae. Nem tudom, mit mondhatnék neked…
- Ne mondj semmit. Tegyél úgy, mintha továbbra sem tudnád, hogy szeretlek. Kérlek… csak ennyit kérhetek tőled.

Miután elment, megpróbáltam kiszűrni a gondolataimból őt. Megpróbáltam nem arra gondolni, mennyivel jobb lenne, ha ő venne el feleségül. Talán rosszul gondolta és idővel belészerettem volna… Talán Sehunba is beleszeretek egy nap. Különben is, mi értelme van a szerelemnek? A végén úgy is megsérül valaki. Minden nagy mű, költemény és dal nem a vidám, hanem a tragikus szerelmet hirdetik. Vágyom én arra? Hogy összezuhanva, depressziósan éljem le az életem? Nem. Nem vágyom rá, köszönöm szépen.
Egy pár órával később Jongin telefonált. Nem lepődtem meg, a fellépés óta beszéltünk egy párszor, amikor ki akart szakadni a hírnévből, vagy volt pár unalmas perce, akkor felhívott. Általános dolgokról beszélgettünk, panaszkodott a hajtás meg a rajongók miatt, én pedig meghallgattam. Most is ilyesmire számítottam, de nem ezt kaptam.

- Hé, híres lány! Mi újság?
- Mitől van ilyen jó kedved?
- Hmm… azt hiszem az alvástól.
- Súlyos álomkórban szenvedsz, ugye tudsz róla?
- Ha heti tizenöt órát aludnál körülbelül, te is ilyen lennél. Ma, viszont nem csinálunk semmit, így végre aludhattam egy jót.
- Örülök, hogy kipihent vagy – mondtam mosolyogva, de gondolatban még mindig Sehun csókján és Myung Dae vallomásán rágódtam.
- Volt szerencsém elkapni egy riportot veled…
- Hű, akkor innen a híres lány elnevezés. És? Milyen alakítás volt?
- Szívfacsaró – mondta komoly hangon, mire a szívem meglódult.
- Ne mondd te is ezt – suttogtam, mire mély csend volt a válasza.
- Csak vicceltem, hé, történt valami?
- Nem… nem történt semmi különös.
- Tudom, hogy hazudsz, de hagylak. Az interneten rákerestél már a nevedre?
- Csinál olyat az ember? Jó, rajtad kívül, te egoista fafej – mosolyogtam a telefonba, mire harsányan felnevetett.
- A híres emberek mindegyike megteszi hébe-hóba, én csak kicsit gyakrabban. Egyébként meglepődnél mennyi cikk és komment, meg videó és kép készült már rólad… annak ellenére, hogy még csak kétszer-háromszor tűntél fel.
- Hát igen, a menedzseretek azt mondta adnunk kellene egy sajtótájékoztatót.
- És mit gondolsz róla?
- Hogy logikus lépés lenne.
- Komolyan ennyire mechanikusan belétek van programozva ez a hűvösség a másik iránt?
- Hogy érted ezt?
- Sehun és te is nagyon… érdektelenek vagytok. Csak teszitek, amit mások mondanak. Kivéve persze a csókot, azt senki sem követelte…
- Most úgy beszélsz, mintha féltékeny lennél. Ha tudni akarod, én vagyok a legjobban összezavarodva… de ezt akár személyesen is megvitathatnánk ruhapróba közben.
- Egy semmi okom féltékenységre, kettő hova megyek és mikor?
- Anyám említette, hogy a napokban menjek el a szalonba és próbáljam fel az esküvői ruhát, amit persze nem én választottam, hanem csak úgy adják nekem és döntsem el, jó lesz-e vagy sem. Anyu nem ér rá elkísérni, Min Hee féltékenységi rohamot kap az esküvői ruhák a mániája, szóval nincs hozzá energiám, a bátyám hajthatatlan, Myung Dae… nos, ő is, Sehunt mégsem vihetem magammal szóval vagy te vagy Baekhyun maradtatok. Egyedül nem tudok ebben dönteni.
- Hű, ha azt mondod, kérlek, gyere el, annyi is megtette volna, de ez a mély kétségbeesés hízelgő és tetszetős, szóval fél óra és ott találkozunk. Hol is?
Elmondtam a címet, fej rázva néztem a kijelzőt és mosollyal az arcomon mentem a fürdőszobába, hogy egy kicsit felfrissítsem magam.

Fura, hogy ezt az esküvőt egyáltalán nem én akartam… ha nem én magam lennék a menyasszony azt mondanám, semmi közöm hozzá. Ettől az aprócska ténytől eltekintve, valóban semmi közöm hozzá. Nem tudom hol lesz, milyen vendégek lesznek, milyen lesz a díszlet, a hangulat, a zenekar, a fotós… vagy jelen esetben a ruhám. Nem tudok semmit, mert semmibe sem avatott be az anyám és a rendezvényszervező. Egy lány életében a legfontosabb napok közé tartozik az esküvője napja. Viszont nekem még az élvezet látszatát sem adták meg azzal, hogy megvárták volna, amíg hazajövök és nekiláthatok a készülődésnek. Vagy legalább annak az örömét megadhatták volna, hogy magam válasszam a ruhámat. Bíztam édesanyám ízlésében, mindig megegyezett a stílusunk, de mégis… azt mondta sajnálja, de szorít az idő. Ha nagyon nem lennék elégedett, választhatok valami másat, de nem ajánlatos, mert az átalakítás és még ruhapróbák nem férnek bele az időmbe. Azt gondolná az ember, hogy legalább az édesanyja mellette lesz, amikor először ölti magára a menyasszonyi ruháját… de nem, neki halaszthatatlan dolga akadt az étteremmel, ahonnan az ételt fogjuk szervírozni. Megértem én, persze, de életemben először éreztem bosszúságot az anyám iránt. Ezekkel a gondolatokkal ültem az autó hátsó ülésén, nem volt hangulatom a vezetéshez, így a sofőrrel vitettem magam a szalonba.  

Mire odaértem, Kai már ott volt. Gyengéd ölelésbe vont, és miután a fontoskodó hölgyeknek elmondtam ki vagyok, rögtön a szalon hátsó szobáihoz vezettek bennünket, Kait leültették és egyelőre engem is, amíg a ruhámat előkészítik.

- Izgatott vagy? – fordult felém mosolygós arccal, mire bólintottam.
- Gyerekkorom óta arról ábrándozom, mikor jön el az a nap, amikor felvetem azt a bizonyos fehér ruhát. Igaz, másként képzeltem, kezdve, hogy anyu velem lesz, meg, hogy ugye a férjjelölt a szívem választottja lesz… - megvontam a vállam – De nekem ennyi jutott.
- Egy csomószor használod a „nekem ennyi jutott” kifejezést. Tudod valójában milyen elszomorítóak ezek a szavak? – tenyere a kézfejemre simult, keserű mosollyal az arcomon fordultam felé és rászorítottam kezére.
- Tudom. És meglepően jólesik, hogy együtt érzel velem, pedig nem szeretem, ha szánakoznak miattam.
- Remek nő vagy Hana – suttogta, tekintete sütött a komolyságtól. Úgy látszik, mindenki észrevétlenül kezdi el a becenevem használni.
- Ne csináld ezt, kérlek… csak felveszem azt a hülye ruhát, rábólintasz és mehetünk… kezdem magam feszélyezve érezni.
- Sehun, nos… nem olyan rossz srác, csak nehéz a közelébe férkőzni.
- Ne védd őt, kérlek. Nem akarom ezt hallgatni – tágra nyílt szemekkel néztem rá, hogy ne sírjam el magam. Kezeim megremegtek.
- Nem mondhatod azt, hogy inkább nem? – kérdésére halk nevetés szaladt ki a számon.
- Ha tíz éve nem mondhattam, most másfél héttel az esküvő előtt mondhatnám? Ez nem így működik…
 - És miért Sehun? Miért nem… Lee Min Ho, vagy Gong Yoo, vagy Gikwang a Beastből… én, vagy mondjuk Myung Dae… mi alapján választott a családod? – hajthatatlan volt, a látásom kezdett elhomályosodni.
- A nagyapám unokatestvérének az unokája Sehun. Születésünk előtt megegyeztek, hogyha különböző nemű unokáik lesznek, összeadják őket, a család egyben tartása miatt, de ha engem kérdezel, erősen közre játszott a pénz is. Mint tudod, a családom nagyon gazdag és hát Sehuné is…
- Ez baromság…
- Ma Myung Dae elmondta, hogy a gimi óta szeret… felmerült bennem is, miért ne lehetne ő? Sosem voltam szerelmes. Sosem tetszett egyetlen srác sem. Teljesen körbevontam magam és nem engedtem senkit a közelembe… azért, hogy… gondolom érted – újra rápillantottam, és amilyen szemekkel nézett rám észhez térített, kirántottam kezeim a szorításából és felpattantam.
- Ne nézz így rám Jongin, kérlek. Ne – fejemet ráztam és hátráltam pár lépést. Nem állt fel, nem cáfolt meg, nem mondott semmit, csak lesütötte a tekintetét. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt megszólalhattam volna az egyik nő értem jött, hogy felvehetem a ruhát.

Amikor felsegítették rám a ruhát, próbáltam nem figyelni rá. Egyben akartam látni, magamon. Nem tudtam kiverni a fejemből Jongin tekintetét, és rájöttem, ez nem az én napom. Először Myung Dae, most pedig Kai…
Alig tartott tíz percig, amíg rám adták a ruhát. Gyorsan pár csattal feltűzték hosszú hajamat és egy fátylat is rögzítettek. Vettem egy mély levegőt és szembefordultam a tükörrel.

Tökéletes.

Ez volt az egyetlen kifejezés, ami eszembe jutott. Elakadt a lélegzetem és egyszerűen úgy éreztem, így volt helyes. Hogy én eddig nem láttam. Egyetlen esküvői ruhát próbáltam fel, de az az igazi. A tökéletes. Meghatódtam… anyura gondoltam, aki végletekig hiszi, hogy ez a házasság nem hiba és boldog leszek… Apura, aki bocsánatot kért, amiért rám kényszerítették az akaratukat… a bátyámra, aki nem képes a szemembe nézni, mert sajnál. Myung Daere, a legjobb barátomra, akit évek óta bántok, Min Heere, aki ujjong értem akkor is, amikor mindkettőnknek sírhatnéka van. Jonginra, aki életemben először megmozgatta a szívemet. És Sehunra. A vőlegényemre. Arra az emberre, aki másfél hét múlva hercegként fog állni az oltárnál – a szőke haja miatt – és várni fogja a drámai belépőmet. Arra az emberre gondoltam utoljára, akivel az életemet le fogom tölteni, akinek gyerekeket fogok szülni… arra az emberre, aki nem szeret, és akit én sem szeretek.

Könnyezni kezdtem, végül elsírtam magam. Kezemmel takartam a szemem és keservesen sírtam, miközben a függöny előtt Kai minden bizonnyal értetlenül várakozik.
Elfordultam a tükörtől, kezeim nem vettem el a szemeim előtt, de hangom csendesedett, könnyeim ezzel ellentétben nem apadtak el. Tehetetlenül álltam és vártam, hogy lecsillapodjak, de nem akart eljönni a pillanat. Amikor úgy éreztem, hogy most már rendben leszek, újabb hullám tört rám. Végtelenül szomorú voltam és féltem, hogy az életem ezentúl ezzel az ismerős érzéssel fog telni.
Két kar érintését éreztem derekamon, melyek gyengédek, bizonytalanok és reszketegek voltak. Aztán Jongin fellépett mellém az emelvényre, vállára húzta fejemet, és simogatta a hátam vonalát. Belékapaszkodtam és hagytam, hogy könnyeim eláztassák vékony pólóját.

- Na… nem tetszik a ruha? – kérdezte, bár mindketten tudtuk, mi a pontos bajom.
- A ruha tökéletes. Minden mással van a baj.
- Te vagy tökéletes, nem a ruha – mormogta a hajamba, és karjai szorosabban fűződtek derekam köré. Összeszorított szemekkel bújtam még jobban ölelésébe és nem feleltem csendes vallomására.

Kim Jongin *-*

Hana ruhája :)

5. rész

Sehun nem keresett sűrű rendszerességgel, szerintem az utolsó találkozásunk (pontosabban a vége, mikor bunkón megmondtam a magamét) elvette a kedvét attól, hogy találkozgassunk. De őszintén… nem nagyon érdekelt. Megbarátkoztam Sehun gondolatával – erős túlzás, maradjunk az elfogadtamnál – és elkezdtem lelkileg felkészíteni magam a rám váró életre. „Idol feleség.”Mintha egy kicsit én is idollá válnék.

Min Ki és Myung Dae feltűnően kerülni kezdtek, gondolom, mert elfogadom – holott nekem sem tetszik – és ez jobban aggasztott, mint Sehun meghívása az egyik fellépésükre. Elmondása szerint a menedzser és a srácok ötlete volt.
Min Hee az egyetlen ember, akire támaszkodhatok, mert a szüleimmel nem beszélhetek őszintén, a srácok pedig egyértelműen elzárkóztak előlem.
Megkértem Min Heet, hogy kísérjen el, amúgy is oda van az idolokért, ott pedig rengeteg lesz egy helyen, de legnagyobb megdöbbenésemre visszautasított, azzal a mondattal és most idézem:

„Ez a te randid, menj el egyedül és éld túl!”

Nos, meg kell mondjam, ennél bizalomgerjesztőbb mondattal nem is indíthatott volna útnak. Ugyanis a szekrényemhez sétált, az ő tetszésének megfelelő ruhát az ágyamra terítette, elővett egy blézert és egy cipőt is.

„Vedd fel! Gyerünk, siess!”

Parancsolta és segített az öltözködésben is, nem értettem hova ez a kapkodás, meg herce-hurca, egy szimpla nadrágot és pólót, esetleg inget akartam felvenni, erre ő kirittyentett kisestélyibe, de meg kell mondjam, ez volt az igazi stílusom, szerettem adni a külsőmre, és ezt ő nagyon jól tudta. Csak, hogy Amerikában elszoktam a ruháktól, és elkezdtem előnyben részesíteni a nadrágokat és atlétákat, bő pólókat és ingeket, természetesen mindegyik minőségi márka volt, de mégsem az a nőies fajta, hanem az a felkapós, tinis, fiatalos.
Így hát, sóhajtva bújtam bele a fekete egyszerűen elegáns és nőies ruhába, fekete piros sarkú cipőbe, felkaptam a blézert is és indulásra készen álltam.
Volt olyan kegyes, hogy az autójával kitett a KBS stúdiója előtt, meg sem várta, hogy integessek, már el is hajtott a helyszínről. Sóhajtva vettem elő a telefonomat és tárcsáztam drága vőlegényem számát, aki mint mindig, mikor meglátja nevem a kijelzőjén hangja három decibellel mélyebbre vált és a szokottnál is morcosabb. Hát igen, ez van, de már kezdek hozzászokni.

- Megérkeztél? – tessék erről beszéltem, se egy köszönés se egy hogy vagy…
- Aha.
- Hol vagy?
- A bejáratnál.
- Rengeteg a rajongó, sajtós és persze a kamera. Gondolom számítottál rá. Gyere lifttel a második emeletre, eléd küldök valakit, mert én épp sminkben ülök.
- Rend- bontotta a vonalat. – ben. – fejeztem be a mondatom. Újra felsóhajtottam és elindultam a lift felé, ahogy ő is tanácsolta.

A homlokom birizgáltam, és a hajamat söndörgettem ujjaim között, amíg fel nem értem, aztán rendeztem unott arckifejezésem – sosem tudni ki áll majd a nyitott ajtóban – és amikor széthúzódott a lift ajtaja, egy mosolygós Jonginnal találtam magam szembe. Hajlongott és köszöntgetett, én szintén, majd mosolyogva csatlakoztam hozzá és indultunk el egy irányba.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött és szemei vidáman csillogtak.
- Megvagyok köszönöm. És te?
- Terjeng bennem az adrenalin, szokás szerint, ahogy a fellépések előtt szokott – vonogatta a vállát.
- Szóval… mi is történik itt pontosan? – néztem körül, egyre több ember vett minket körbe. Éreztem, hogy nem sokára elérkezünk célállomásunkhoz.
- A napokban jelent meg az új videoklipünk, és most lesz a comebackünk élőben. M! Countdown mond ez neked valamit?
- Persze, csak három évet töltöttem Amerikában nem az egész életemet – mosolyogtam rá. – Csak azért kérdeztem, mert Sehun semmit nem mondott meg csak a címet, hogy hova jöjjek – sóhajtottam fel.
- Ő egy kicsit… furcsa.
- Nem furcsa, csak szimplán nem kedvel. Még ha én magam szimpatikus is lennél neki, nem leszek az, mert én vagyok a menyasszonya. Én is ugyanígy vagyok ezzel.
- Hát ehhez nem nagyon tudok mit fűzni… - vakargatta a tarkóját.
- Nem is kell. És egyébként… wow! Te szőke lettél! – érintettem meg a haját, mire zavartan elhajolt és beletúrt a hajába. Kínosan mosolygott, majd félve pillantott rám.
- Hogy tetszik? Én gyűlölöm.
- Tényleg? Miért? Nagyon helyes vagy vele – újra próbálkoztam és ujjaim közé csippentettem egy tincsét.
- Nem nagyon szeretem, ha a barnától vagy feketétől eltérő színűre festik a hajam. Kivertem érte a balhét, ezért tuti azzal fognak büntetni, hogy csomó ideig ilyen lesz. Nem érzem így magam valami férfiasnak – vallotta be fej lehajtva. Ebben a pillanatban annyira aranyos volt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a karját, de nem tettem, így csak halkan kuncogtam egyet.
- Ne aggódj Kai, nem hiszem, hogy a férfiasságod meg fog kérdőjeleződni. Sőt. A lányok odalesznek érte. Egészen… khm… szexi… vagy így – úristen el sem hiszem, hogy kimondtam. Kitágult pupillákkal néztem rá, ő szintén, majd mindketten elmosolyodtunk, karomat karjába fűzte és szótlanul invitált tovább a kisebb tömegben.
Egészen az öltözőjükig vitt, ami hatalmas volt, tekintve, hogy mind a tizenketten itt voltak. Egy kicsit izgatottá váltam, hogy mégis, hogyan fognak fogadni, de meglepetésemre, észre sem vettek. Hajat igazítottak, meg ruhát, cipőt, pattogtak le-fel, nevetgéltek, beszélgettek, énekeltek, egy szóval izgultak.
- Mikor kezdődik a felvétel? – fordultam Jonginhoz.
- Azt hiszem egy fél órán belül indul a show. Emberek! – szólalt meg hangosabban, a társaság nagy része felénk nézett. – Meghoztam a menyasszonyt! – a kijelentésre többen felnevettek, én csak elsötétült tekintettel néztem a fiúra és gyengén vállon löktem, mire vidám szemeivel újra rám nézett, megcsikizte a derekamat és elengedett. Nagy szemekkel néztem körbe, aztán hat srác indult el felém, még hozzám sem értek, de már hajlongtak és köszöntöttek.
- Oh, sziasztok! – tettem én is ugyanúgy.
- Én lennék az M-es csapat leadere, Kris, ő a maknaenk Tao, Lay, Luhan, Xiumin és Chen. Gondoltam a rövidebb nevekkel terhellek először, idővel úgy is megismered az igazi neveinket.
- Ja, hogy ezek színpadi nevek – bólintottam, hogy tudomásul vettem. – Megpróbálom minél hamarabb megjegyezni – mosolyodtam el és egyenként kezet fogtam mindenkivel.
- Hány éves vagy? – el is felejtettem, hogy minden koreai beszélgetés ezzel a kérdéssel indul. És nem tudom melyikük kérdezte…
- 20 leszek egy pár nap múlva.
- Nézd Tao, valaki fiatalabb még tőled is! – nevetett fel egyikük.
- Ugyan már Chen, Kai és Sehun is fiatalabb nálam – mondta a fiatal srác.
- Valójában Sehuntól is fiatalabb vagyok – szóltam közbe.
- Ó, akkor nyugodtan hívj mindannyiunkat oppának, így biztos nem keversz össze bennünket – vigyorgott az egyik helyes srác. Jó, mind helyesek voltak, de ebben a csapatban ő volt a leghelyesebb számomra.
- És előre sajnálunk – veregette meg a vállamat a Chen nevezetű.
- Miért? – néztem rá meglepetten.
- Te szegény pára, kifogtad a mi maknaenkat – csóválta a fejét a legalacsonyabb srác. Na, jó, erre nem számítottam. Most akkor ezen szabadon nevethetek? Nem tudom, de így tettem. Nevetni kezdtem és ők is követni kezdték a példámat.
- Ti min nevettek ennyire? – lépett közénk a vőlegényem, a nevetésem rögtön abba maradt és hatalmas szemekkel néztem rá, a nyálam akart megfullasztani, így köhécseltem egy párat, ő pedig sóhajtozva veregetett hátba. Hű, de finoman tudsz lapogatni Sehun, ez igen... Rosszallóan néztem rá, ő pedig vállat vont és felemelte a kezét.
- Csak nem akartam, hogy meghalj itt nekem! Kit vennék akkor el?
- Haha. Neked mi történt a fejeddel? – tértem fuldoklásom tárgyára. – Ez.. ez.. ez micsoda? – mutattam hajára szörnyülködve. Felvonta a szemöldökét és végigsimított haján.
- Nem szereted a pirosat?
- De igen. Egy felsőben. Fehérneműben. Cipőben. De nem hajon. Úristen, mit tettél, hogy ez a büntetésed? – továbbra is halálra vált arccal beszéltem a többiek egész jól elszórakoztak rajtunk, kendőzetlen kuncogások és nevetések hangja csapta meg a fülemet. Sehun felsóhajtott és lehunyta a szemét.
- Javasolták, és ezek a javaslatok olyanok, hogy elfogadod vagy elfogadod.
- Mint Jongin.
- Pont, mint Jongin. Remélem ők is rájönnek, hogy ezúttal mellé lőttek és hamar változtathatok.
- Hát én is… mintha lángolna a fejed. Hogy fogsz így kinézni az esküvőnkön?! – kérdeztem és ujjaim hajába vezettem, amit elsőre hagyott és szemei megvillantak.
- Talán emiatt elhalaszthatnánk? – tekintete felcsillant, kezem visszahullott testem mellé. Engesztelően mosolyogtam rá. Megráztam a fejem.
- Kötve hiszem. Fogadd el Sehun. Az életünk előre eldöntetett. Nincs változtatás. Ez nem olyan, mint a hajad. Nincs visszaút – még egyszer gyengén ingattam a fejem, ránéztem, vettem egy mély lélegzetet és elpillantottam róla. Számtalanszor fogadtam el, de amikor találkozom vele és látom mennyire ellene van, mindig felszakadnak a sebeim és nekem is egyre nehezebb.
- Tudom… Tudom Hana – motyogta és karomat megérintve érte el, hogy újra ránézzek. Arca bizakodó volt, jól esett, hogy bátorítani próbál és rájött, ugyanabban a hajóban evezünk evezők nélkül. Kétségbeesetten.
- Na, jó, foglalj valahol elől helyet és csodálj. Próbálj olyannak kinézni, mint aki szerelmes belém – váltott vissza fennhangos Sehunra, elvigyorodtam a váltáson és bólintottam.
- Ez rád is érvényes. Küldj nekem szívecskét! – kiáltottam utána, még hallottam, hogy hitetlenül horkantott fel. Visszaült a székbe, egy lány pedig a haját kezdte igazgatni. Elfordultam tőle és gondolkodni kezdtem. – Mégis merre van a nézőtér? – motyogtam, majd egy szorítást éreztem a karomon, majd Baekhyun lelkes tekintete fogadott. Ártatlanul megölelt, majd a fülembe kacagott, hogy leplezze valamivel zavarát. Meglepetten pislogtam, majd megenyhülve mosolyogtam.
- Idegenvezetnél? – néztem rá kérdőn.
- Hová akarsz menni? Még csak most jöttél!
- Nyugalom. Nem megyek el, még senki nem látott együtt a vőlegényemmel, nem vagyok túl elégedett. Csak a nézőtérre kellene mennem, de ide is Jongin hozott, szóval…
- Áááh, értem. Biztos nem lesz nehéz eljátszanod, hogy Sehun életed férfija.
- Azért, mert színésznő vagyok? Mivel velem történik és nem egy kitalált személlyel, nem is tudom… nehezebb lesz a saját érzelmeimet kordában tartani, de kihívásnak fogom fel.
- Remélem Chaenyol ellenségeskedése nem hagyott benned mély nyomot. Ne is foglalkozz vele, ő csak egy magas idióta – rázta a fejét.
- Úgy láttam közel álltok egymáshoz.
- Hm. Legjobb barátok vagyunk, csak van néhány dolog, amiben nem értünk egyet.
- Például Hana&Sehun páros?
- Hívhatlak Hanának? – kérdezte csillogó szemmel. Vállat vontam.
- Sehun sem kért rá engedélyt. Néha így hív. Szóval, csak bátran… nem sok embernek van egyébként megengedve – kacsintottam rá, mire felnevetett és benyitott egy ajtón.
- Na, tehát… inkább ide ülj, egy kamerás bácsi állandóan eléd fog vágni, de inkább ülj itt, mint a rajongók között, akik széttéphetnek. Láttad a neten a fotóidat?
- A plázás meg a kávézós? Amikor Sehunnal vagyok? – kérdeztem, mire bólintott. – Nem néztem meg, csak említette a család meg a barátok. Nem akarok gusztustalan fangörcsölő pszichológiai esetes fanok kommentjeibe botlani. Félő, hogy a gép kettétörve végezné.
- Egyetértek. Épp javasolni akartam, hogy kerüld el az interneten a rólatok szóló cikkeket. Vagy csak felejtsd el a kommenteket elolvasni – aggódó hangja melegséggel töltött el, mosolyogva bólintottam és leültem az általa felkínált helyre.
- Ahjussi, legyen szíves, ne takarjon mindig be neki – fordult az ott pepecselő kameraman felé, aki hajlongva bólintott, Baek pedig magamra hagyott. Vettem egy mély lélegzetet és körbepillantottam. A nézőtér lassan kezdett megtelni, rengeteg fanatikusnak kinéző rajongó volt jelen, plakátokkal, meg rajongói eszközökkel felszerelve, hadarva beszélgettek és gyöngyözött néhányuk homloka a melegtől és az izgatottságtól.  

Hosszú percek teltek el, unatkoztam és azon gondolkodtam, hogy a kínai csapat milyen aranyosan fogadott. Tényleg Chaenyolt nem is láttam… na, mindegy.
Lassan elkezdődött a felvétel, sorra jöttek egymás után a fellépők és egyre jobban élveztem, néha felálltam és táncikáltam, énekeltem a berögzült refréneket, és rájöttem mennyire nem kedvelem a lányokat. Nem azért, mert az aranyos arcú lányok közönségesen riszálták magukat és dalaik is nagyrészt ezt tükrözték, hanem más hangulata volt, mint a fiú együtteseknek és nem kedveltem a zenéiket. Az összes eddigi lány csapat vagy szexinek titulált ribanc volt, vagy bugyuta kislány, akik vékony hangon nyekeregtek, soha. Soha többet belőlük nem kérek. A kamerás bácsi elég sokat mozgolódott, de inkább viseltem el ezt, mint az üvöltve sikítozó rajongókat.

Aztán eljött a nagy pillanat, zárásként jöttek a srácok, hosszadalmas előkészülettel, hiszen a díszlet teljesen megváltozott. Miért kellett egy traktort behozni? Ne kérdezzétek, nem tudom megfejteni, talán traktorokról fognak énekelni uhh…
Mindegy, összességében jól nézett ki a háttér, már csak a fiúknak kellett beleolvadniuk annyira, hogy elfelejtsem, mi van a háttérben és csak rájuk tudjak figyelni.
Azt kell mondjam, sikerült elérniük. Kijöttek mind a tizenketten és egy pillanatra mindenki elcsendesedett. Eszméletlenül helyesek voltak, együtt pedig valami észveszejtően fejbe vágták az embert. Aztán még őrültebb sikítozás indult meg és most az egyszer nem kérdőjeleztem meg, miért. Bár, továbbra is idegesített, de nem tudtam ellenne tenni. Ha akartam volna sem tudtam volna ignorálni Sehunt, hiszen a lángvörös fejével enyhén kitűnt a többiek közül, bár – azt hiszem – Tao, a zöld hajával sem volt semmi. Jongin szégyenlősen elfoglalta a helyét középen és a haját borzolgatta, a többiek egy helyben toporzékoltak, végül mindenki elfoglalta a helyét. Hat tag lerohant a színpadról, ami meglepett, de elkezdték bejátszani a zenét és a körülöttük lévő légkör teljesen megváltozott. Kai shy boy feelingje teljesen eltűnt, egy dög, magabiztos, karizmatikus szexi sráccá vált, aki uralta a teret, időt, a színpadot. Lehengerlően mozgott, ahogyan a többiek is. Eszméletlen produkciót nyomtak le. Bármennyire is érdekelt mindenki, tekintetem vissza-visszavándorolt Jonginra, nagyokat nyeltem, próbáltam lélegezni, és bebeszélni magamnak, hogy ő valójában nem ilyen very hot, csak a zene teszi ezt vele. De nem ment, nem tudtam parancsolni érzékeimnek, teljesen elvesztem bennük és már meg sem próbáltam másra összepontosítani, csak Kaira. Néha feltűnt látóteremben Sehun, de nem éreztem bűntudatot, hogy ő abszolút nem tudott megmozgatni belülről.
Értelmet nyert számomra az elején miért hagyta el a színpadot hat tag és ez nagyon ötletes húzás volt, végül nem is traktorokról szólt a szám, szóval még mindig nem értem a díszletet, de kit érdekel az ilyenkor. A zene jó volt, a srácok jók voltak, mindössze ennyi számított. Hamar vége szakadt a fellépésüknek, lihegve, izzadtan távoztak a színpadról, én pedig lefagyva huppantam vissza ülőhelyemre. Nem nagyon tértem észhez, csak akkor, amikor egy lihegő srác hajolt le hozzám és vigyorgott a képembe. Felálltam és ránéztem Lángra.

- Hey boy – intettem felé, majd értetlenül a színpadra mutattam, aztán rá. – Ez… ez…
- Fantasztikus? Hihetetlen? Remek? Csodálatos? Szexi?
- Oh, ez mind – néztem rá, mire mélyről jövően nevetett fel.
- Még jó, hogy nem hagytam, hogy kiszedjenek ebből a világból. Jól áll neked a sztárság, Sehun – bólintottam felé, előre ejtette vállait és zavartan mosolygott.
- Köszönöm – motyogta, majd rám nézett és hirtelen maga mellé húzott, derekamat átölelve. Meglepve pislogtam és kezére bámultam, majd fel az arcába. Hű, még most sem hiszem el, hogy akkora, mint egy hegy.
- Mit csinálsz? – halknak szántam a szavakat, de a hangzavartól hangosan kellett beszélnünk.
- Hálás vagyok és showt is adok.
- Óh – mondtam, mire leesett, mire megy ki a játék és én is átdobtam karomat a derekán. Szélesen vigyorgott és megszólalt.
- Hihetőek vagyunk, nem?
- Egy ölelést nem nagyon lehet félreérteni, és nem lehet hiteltelenül ölelkezni szerintem. Meg amúgy is csak szabad ilyeneket tennem a vőlegényemmel – rántottam vállat. – Nem nagy cucc – egy pillanatra lehunytam a szemeimet és sóhajtottam egy mélyet. – Jól néztetek ki... sőt. Nagyon. Ámulok, lenyűgöztetek egy kicsit. Vagy nagyon... és olyan fáradtnak érzem magam, normális ez? Nem is én ugrándoztam a színpadon, hanem te, mégis fittebb vagy nálam…
- Hana?
- Hmm? – néztem fel rá újra, mire hirtelen, a semmiből, mosolygó ajkai enyéimen csattantak. Hosszabb volt, mint gondoltam és meglepettebb voltam, mint valaha. Puha ajkain még ott ült a mosoly, valami édeskés ízt éreztem rajta, pimaszul nyalt végig alsóajkamon, mire behúztam a nyakam és elváltam tőle… ez volt az első csókom. Nevetségesen hangzik, de tényleg. A színpadon csókolóztam már, de azokat sosem számoltam. Ez a való életben történt, a valódi énemmel, egy valódi személyiséggel, akivel megjátsszuk, hogy szeretjük egymást. Nem volt szó ilyesfajta testi kontaktusról, legalábbis nem hittem, hogy ilyen hamar rátér erre. Megrökönyödve pillantottam rá.
- Megőrültél?
- Elloptad az első csókom – kacsintott rám vigyorogva.
- Na, ne már, te az enyémet! – dühösen pillantottam rá, ő pedig nevetgélve rázta a fejét, és karját szorosabbra fűzte derekamon, amikor érezte, hogy el akarok lépni mellőle.
- Ne etess már, Ha Neul.
- Pedig, ez az igazság. Sosem volt még barátom, mert nem akartam szerelembe esni, hogy aztán kitegyem a szűrét, mert férjhez kell mennem. A színpadi csókokat sosem számoltam, szóval ez volt az első csókom.
- Egy újabb közös pont – mondta és újra meg akarta ismételni, de kitértem előle és befogtam a száját. Aztán körbenéztem, láttam, hogy páran minket néznek, kínosan felnevettem és elemeltem a kezem a szája elől. Aranyosan mosolygott, élvezte, hogy zavarba tudott hozni - ismét.
- Többet ilyet ne csinálj. Legalábbis, ne ilyen hirtelen…
- Értettem. Menjünk hátra – nem engedett el, továbbra is karját körülöttem tartotta és így mentünk az öltöző felé. Úgy éreztem leöntöttek egy vödör hideg vízzel, nem értettem a viselkedését, mit miért tesz, miért ilyen hirtelen és kettős… furcsa… furcsább már nem is lehetne.

Most találtam és kész végem o.o

4. rész

- Utánatok néztem, egyébként – ejtettem még útközben. Zavaró volt a vágható csend kettőnk között.
- Komolyan? Akkor lehet, hogy csalódni fogsz kicsit.
- Miért mondod?
- Hmm… mindenki más egy egészen hangyányit – fészkelődött az ülésen, miközben ezt mondta. Nocsak, csak nem izgul?
- Semmi baj. Megértem. Én is más vagyok a színpadon, mint az életben. Ez ilyen – vállat rántottam és tömkelegével rohantak meg emlékeim színpadi élményeimről. Nem figyeltem és vágyakozó sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Szívesen… megnéztelek volna játék közben – csendes, együtt érző hangja jól esett és csak bólintottam egyet.

Több szó nem nagyon esett köztünk, Sehun megbízhatóan vezetett, kellően gyorsan és sportosan, férfiasan, de nem szállt a fejébe és nem éreztette, hogy nála nincs jobb sofőr a világon. Kellemes volt vele utazni, biztonságban éreztem magam vezetési stílusa mellett. További tíz perc csendes kocsikázás után fékezett le egy ház előtt, majd rám pillantott.
- Mennyire ismerik a történetünket? – kérdeztem tőle, amikor a kezem már a kilincsen volt.
- Nem kell előttük megjátszanunk magunkat – kitért a válasz elől, mégis olyat adott, ami minden további kérdésemre elegendő volt. Megvárta, míg kiszállok, majd együtt mentünk be a házba. Vettem egy mély lélegzetet, de nem izgultam különösebben.

Sehun nem mondott semmit. Nem nyugtatott meg, nem nézett rám, nem nyújtott támaszt, egy idegen volt még mindig. De semmit sem hánytam a szemére. Nem volt jogom hozzá. Az ajtó előtt azért kacsintott egyet, nem kevés döbbenetet kiváltva belőlem, de már időm sem volt valami elméset reagálni, kinyitotta az ajtót. Rögtön a nappaliba mentünk, négyen voltak jelen, egy háromszemélyes kanapén ücsörögtek, látszólag nem nyomorogtak, kényelmesen henyéltek. Volt, aki mosolygott, volt, aki összehúzott szemekkel nézett rám és volt, aki közömbösen fogadott.

- Sziasztok – intettem feléjük, ha már ők nem voltak hajlandóak megmukkanni. Észbe kaptak, és üdvözöltek meg intettek. Egy srácon kívül egy sem hajolt meg, de nem bántam, Amerikában elszoktam tőle.
- Szóval srácok, ő itt Ha Neul, ők pedig a srácok, név szerint: Suho – aha, a hajlongós srác; - Jongin – a mosolygós; - Chaenyol – jézus, mindjárt megöl a szemeivel; - Baekhyun – közömbös már-már hideg – és Kyungsoo, aki gondolom, a konyhában van.
- Vagyis már csak voltam – hallottunk meg magunk mögül egy édes hangot. De szó szerint édes, tudtam, hogy vele nem lehet bajom. – Gondolom te vagy Ha Neul, nagyon örülök, Kyungsoo becses nevem – aprót mosolygott és tisztességesen meghajlott előttem, amit azon nyomban viszonoztam, miközben üdvözöltem őt, szintén mosolyogva.
Sehun leült, így mi ketten is leültünk a többiekkel szemben elhelyezkedő kanapéra, ami bár kétszemélyes volt, simán elfértünk rajta mindhárman.

Néztek. Mindannyian bámultak. Egyikünk sem mondott semmit, csak vizslattak a tekintetükkel. Egyértelműen zavarba hoztak, pedig engem nagyon nehéz, a színészet megtanított egy-két dologra, meg eleve a természetemből adódóan nem vagyok egy nagyon zavarba jövős, pirulós fajta lány. De, a tény, hogy hat fiú között ülök és nyíltan bámulnak… nem sokszor fordul elő velem és olyan kínos szituáció alakult ki, hogy természetesen kezdtem zavarban érezni magam.
- Fiúk! Most nézni akarjátok, vagy megismerni?
Sehun hangjára kifújtam a bent tartott levegőt, és hálás pillantással ajándékoztam meg.
- Bocsássatok meg, csak… kicsit sokkolva érezzük magunkat. Nehéz elfogadni, hogy az egy hete még szingli Sehun, aki nem mellesleg a legfiatalabb köztünk, bejelenti, hogy megnősül. Nem, hogy barátnője van… megnősül! És bevallom, máshogy képzeltelek el.
- Suho, igaz? – miután bólintott, folytattam. – Teljesen megértelek, de lásd be, hogy egy lány szemszögéből nézve a helyzetet, kicsit ijesztő hat figyelő férfi szempár – a végére elmosolyodtam, mert édes és zavart mosoly kúszott beszélgetőpartnerem arcára és biccentett, hogy érti.
- Szóóóval, mit szeretnétek rólam tudni? – kérdeztem gyorsan és ártatlanul. Nem tudtam, mire számíthatok, mindenkiből más reakciót váltott ki a jelenlétem.
- Hány éves vagy? – kérdezte elsőnek a mosolygós helyes srác, azt hiszem Jongin. Helyes? Az nem kifejezés…
- Húsz éves leszek mindjárt.
- Nahát, akkor mind idősebbek vagyunk nálad. Még Sehun is. Azt hittem legalább huszonegy-kettő vagy – mondta csodálkozva, de mosolya tovább függött arcán. Vállat rántottam és halkan elnevettem magam.
- Tudod, rengeteg kérdésem lett volna hozzád, de most, hogy itt vagy nem is fontosak, csak egy kérdésem van hozzád – szólalt meg mély hangján a szúrós szemű, még ültében is nálam magasabb srác. Megijesztett a hangszíne, de nem hoztam tudomásukra, hogy most kezdtem el izgulni.
- Miért? Miért van szükség arra, hogy elvegyen téged feleségül? – meglepődtem, hogy így belevág a közepébe, de valójában sértett egy kicsit a számonkérése.
- Először is, el kell mondjam, mennyire nem tartozom neked elszámolással és simán leinthetnélek, hogy ugorjunk a következő kérdésre, de mivel ezt ketten már átbeszéltük egy párszor, neked is válaszolni fogok. De nem szeretem, amikor megpróbálnak sarokba szorítani – hangom hidegen csengett, nem is tudtam volna letagadni, mennyire rosszul esett kendőzetlen ellenségeskedése. – Azért van rá szükség, mert a családjaink eldöntöttek helyettünk mindent. Ha ismertek konzervatív gazdag családokat – amilyen az enyém és Sehuné, tudhatjátok, hogy ez a hagyomány még érvényben van. Szentül hiszik, hogy a lehető legjobb partit hozzák nekünk össze és nekünk zokszó nélkül kell teljesítenünk kérésüket. Nem volt beleszólásom. Nem Én vagyok a hibás – sötét és rideg pillantással fordultam a kérdező felé, aki nem tántorodott meg, bár nem is vártam.
- Én ezt, akkor sem tudom támogatni és elfogadni Sehun, bocsánat. Nekem az EXO a családom és nem akarom, hogy bármi baja essen a családomnak.
- Rendben, megértelek. Félsz, hogy radikális változás fog beállni a bandában és az életetekben. Nem mondom, hogy semmi sem fog változni, mert az hazugság lenne – hajamat hátradobtam, vettem egy mély levegőt és folytattam. – De nem hiszem, hogy félned és tartanod kellene attól, hogy a köztetek lévő kötelék meg fog gyengülni, vagy a hírnevetek hirtelen megcsappanna. Nem fogom elrabolni tőletek Sehunt. Nem szólok bele az életvitelébe.
- Miért kockáztatnánk? Miért hozzunk olyan áldozatot, hogy az által rajongókat veszítsünk el?
- Miért vagy ilyen ellenséges? Most mondtam, hogy nem áll szándékomban kisajátítani Sehunt – kezem homlokomra futtattam, hogy takarjam az elmélyülő ráncokat, melyek idegállapotomat szimbolizálták. – Már a csúcson vagytok Chaenyol, az istenért! – épp eléggé dühített fel ahhoz, hogy elveszítve hidegvérem megemeljem egy-két decibellel a hangerőmet. Sehun gyorsan és figyelmeztetően, esetleg nyugtatásként szorított rá térdemre. Meglepett a testi kontaktus, de így, hogy magára vonta a figyelmem, újabb lila köd borult agyamra.
- Úgy látom, nem sokat árultál el rólam. Csupán annyit, ami panaszra ad okot. Hogy belekényszerültél egy olyan kapcsolatba, amit nem akarsz egy olyan valakivel, mint én – eszméletlenül dühös voltam, de mostanra már szavaim hangereje nem tükrözték érzelmeimet. Halkan köptem a szavakat és Sehun fáradtan sóhajtott fel, talán még a szemeit is forgatta, de ezt nem figyeltem meg rendesen. Leemeltem a kezét a térdemről és tüntető csendre intettem saját magam. Percekig volt feszült csend, érezték, hogy kihúzták nálam a gyufát és el is áshattuk a békés ismerkedés lehetőségét. Tudták, hogy most nagyot zuhantak a szememben. Legalábbis két ember biztosan. Suho megköszörülte a torkát, gondolom a figyelmem szerette volna elnyerni és valamit mondani készült, ha a közömbös srác meg nem előzte volna.
- Miért csak most tudtuk meg? Ti mióta tudjátok?
- Nem akartam, hogy tudjátok. Bármennyire is bízom bennetek, nem akartam, hogy véletlenül idő előtt napvilágra kerüljön. Gyerekkorom óta mondogatták anyuék, hogy megvan már az én nőm… – ezen a kifejezésén akaratlanul is elmosolyodtam és egy kicsit ő is. – De, sohasem vettem komolyan. Tizenöt voltam, amikor elmondták és mesélni kezdtek Ha Neulról.
- Tizenöt? – lepődött meg mellettem ülő Kyungsoo. – Nem akkor lettél gyakornok? És te azóta titkolod? Úristen.
- De igen, akkor kezdtem. Valójában, neki köszönhetem ezt az egészet. Ha, Ha Neul nincs, ma nem lehetnék itt – a békítő és hálás hangneme jól esett, bár nem értettem, hirtelen miért érzett bűntudatot és próbált meg kiengesztelni, sikeren egyébként, szóval ez a fiú nagyon furcsa személyiség…
- Ezt most nem igazán értem… mi köze van a menyasszonyodnak az idol léthez? – Chaenyol nagyon kötekedős. Nem ő lesz a legjobb barátom, ezt már most látom. Úgy mondta ki a „menyasszony” szót, mintha valami obszcén szó lenne.
- Csak azért engedték meg a szüleim, hogy idol legyek, mert ezzel a feltétellel veszem őt el. Kapásból nemet mondtak és semmiféle könyörgés nem használt. Ezért azt mondtam, hogy ha hagyják, hogy azt csináljam, amit szeretnék, ha hagyják, hogy idol legyek… feleségül veszem Ha Neult. Másként nem egyeztek bele. Csakis Ha Neul miatt kaptam engedélyt.
- Ó! Hát… ez… ügyes húzás volt – Suho meglepetten pislogott a fiatal srácra, aki csak vállvonogatva reagált erre.
- Én kisiskolás korom óta tudom. Belém nevelték. Nekem nem volt más választásom, az volt a természetes, hogy ők választanak helyettem. Így csak elfogadni tudtam. Aztán két éve azt mondták ideje jegyességet kötnöm egy vadidegen sráccal, akinek csak a nevét, korát és a foglalkozását közölték. A bátyám kiállt értem, de felesleges és hasztalan volt. Azt mondták, te nem tudsz eljönni, de nekem tartanom kellett a frontot. A vacsoráig bírtam, aztán eljöttem és szinte menekültem vissza Los Angelesbe. Meg sem vártam a nyár végét a parti után pár nappal visszamentem Amerikába – mondandóm végén felsóhajtottam, majd viszonoztam Jongin halvány mosolyát.
- Ott voltam – jelentette ki Sehun, meglepődve fordultam felé.
- Micsoda?
- Fellépésünk volt aznap, és azt mondtam, ha nem leszek fáradt elmegyek.
- Ó, igen ez rémlik.
- Valójában eszem ágában sem volt elmenni, de a szüleim telefonáltak húsz percenként, hogy toljam oda a seggem, mert ez remek lehetőség arra, hogy megismerjelek. Meg látták rajtad mennyire kellemetlenül érint maga a parti és, hogy én nem vagyok ott. Így a fellépés után rögtön oda mentem. De te már nem voltál sehol. Azt mondták feldúlt voltál és fejfájásra hivatkozva haza mentél – hangja monoton volt és érdektelen, engem viszont annál jobban érdekelt és a hallottak mélyen megdöbbentettek.
- Szóval megsajnáltál és eljöttél? – néztem szemeibe ő pedig megfontoltan bólintott. – Miért nem mondták ezt el nekem a szüleid? … Bár lehet, hogy akkor is eljöttem volna. Igen borzasztó mérges voltam, mert egyáltalán nem akartam az egészet. Kötelezővé tették, hogy menjek el, de előre kijelentették, hogy neked nem kell ott lenned. Mintha te nem olyan szerves része lennél a jegyességnek. És sokan voltak… túl sokan, és én meg fiatal voltam és felkészületlen. Kiborított a szüleid túláradó kedvessége és inkább elmenekültem. De később arra gondoltam, jobb, hogy nem jöttél el. Ha találkoztunk volna, és ugyanolyan benyomást keltettél volna bennem, mint a mostani első találkozásunkkor, szörnyű két éven kellett volna átszenvednem magam. Így is nehezen zártam ki a fejemből a történteket és azt, ami történni fog, de ha láttalak volna, sokkal nehezebb lett volna.
- Én láttam esélyt arra, hogy kedveljük egymást. Elmondták a szüleim, hogy veled is ugyanaz a helyzet, mint velem. De, amikor elmondták, hogy viselkedtél unszimpatikussá váltál… és sajnos ez még most sem változott. Ó, és bocsánat a szüleim miatt, hajlamosak a túlbuzgóságra – ha lehet az ő szavai még jobban feldühítettek, mint Chaenyolé.
- Eddig arról volt szó, hogy közömbös vagy irántam… most meg már egyenesen unszimpatikus – gúnyosan biggyesztettem le ajkaimat és bólogattam, elismerésem jeléül. – Sehun, ezt pont itt kell megvitatnunk? Jobban már nem is tudnál megalázni – a szemöldököm a magasba szaladt.
- Húúú, öröm nézni, milyen egy húron pendültök! Bimbózó párkapcsolat! – törte meg a komoly hangulatot Jongin, és rám vigyorgott. Volt valami a mosolyában, amit furcsállottam, de akkor nem tudtam vele foglalkozni. – Apropó miért voltál Amerikában? – kérdése gondolatok tömkelegét sodorta elmémbe. Egyre jobban éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a szomorúság. Kezdtem látni, mennyire nem érte meg feladnom mindent a családom és Sehun kedvéért.
- Tizenhat éves korom óta ott élek és tanulok. Vagyis… már csak múlt időben – villantottam egy dühös pillantást Sehunra, vette a lapot és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Mit tanultál? – érintett meg Kyungsoo, hogy forduljak felé és úgy válaszoljak. Volt ebben a srácban valami elementáris erejű nyugalom, amit úgy ontott magából, mint egy kályha és elérte vele a szívemet.
- Színésznő vagyok… vagyis lennék – javítottam ki magam újra és lehervadt a mosoly az arcomról. – Gyerekkori álmom volt, hogy színésznő és rendező lehessek, és mindig szorgalmasan tanultam, hogy megfeleljek a szüleim elvárásainak. Szorgalmas voltam és szófogadó, mert abban reménykedtem megadják nekem ezt a boldogságot, és meg is adták. Csak tudomásul kellett vennem, hogy amint vége az iskolának haza kell jönnöm és feleségül kell mennem hozzá – böktem fejemmel Sehun felé. – Ezzel aláírtam azt, hogy sosem fogom pályám űzni, mert nekem feleségnek kell lennem. Mifelénk a nők nem dolgoznak… és nem is engedik meg a szüleim. Így feladtam az álmaimat a családjainkért. Ez, az áldozat, amit én hoztam Chaenyol – ridegen pillantottam a srácra, aki révetegen meredt maga elé történetem hallgatva.
- És nem fáj, hogy kimentél tanulni és végül odaveszett az értelme? – újra Jongin kérdezett. Megráztam a fejem és halványan elmosolyodtam.
- Három és fél évet töltöttem kint és hat darabban kaptam szerepet a tanulmányaim során. Szépen ívelt a „karrierem” és elismerték a tehetségemet. Mint színésznő, mint rendező egyaránt. Nem bántam meg, mert élnem kellett a lehetőséggel, ami nekem adatott. Nekem csak ennyi jutott. Nem mondom, hogy elég volt, mert életem hazugsága lenne… de elfogadtam.
- Szóval, míg Sehun kapott… te vesztettél – összesítette Suho, mire Sehuntól kapott egy nyers pillantást.
- Igen, mondhatjuk így is.
- Te feladtad az életed Sehunért – mondta Baekhyun és többet nem volt közömbös a tekintete.
- Nem akarom mártírként bemutatni magam… - vontam vállat.
- Én, kedvellek. Üdv a családban – pattant fel Baek és átkarolta a vállam, meglapogatta a lapockámat és szélesen elmosolyodott. Csak most tűnt fel, mennyire aranyos arca van.
- Baekhyun!
- Chaenyol, kussolj! – állította le a magas srácot, aki csendben duzzogott.
- Na, jó, fiúk, hagyjuk a siralmas életem, nem is hittem, hogy ezeket meg fogom osztani veletek, inkább meséljetek magatokról. Mik a tapasztalataitok? Ki mit csinál a bandában?

Hosszú szóáradat indult meg, és Baekhyun lett a szószóló. A zárkózott és közömbös srác lett a társaság lelke, nevettetett és nevetett, dőlt belőle a szó és segített feloldani a fagyos hangulatot. Mellette Jongin volt még barátságos, és már első pillantásra elkönyveltem, hogy milyen helyes és jó fej, Kyungsoo a maga csendességével lopta be magát a szívembe, ő tipikusan az a srác volt, aki nem sokat beszélt, de ha megszólalt, akkor vagy nagyon okosat mondott, vagy furát, vagy oltári nagy poént. Suho volt köztük az értelem és hidegvér. Korához méltón viselkedett, ő volt a legérettebb, de belül ő is egy hatalmas gyerek volt, ha ő mosolygott nem csak a szája görbült, hanem az egész tekintete sugárzott, nevetett a szeme is és ettől nagyon barátságos benyomást keltett az emberben.

Két emberrel volt probléma: Chaenyollal, mert ő ellenségnek hisz és nem látja, hogy a valódi áldozat én vagyok, és Sehun, aki egyszer így egyszer úgy viselkedik, de ha legközelebb leülünk beszélgetni, még az fog kisülni belőle, hogy azt mondja, utál. Szép élet vár ránk, mondhatom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz a srácokkal, előre féltem a másik hat tagtól, hogy ők hogyan fognak viszonyulni hozzám, de ez nem a közeljövőben lesz, ugyanis Kínában vannak. Gondolom az esküvőre hazajönnek, majd összefutunk ott…

Kyungsoo vacsorát készített, amikor megérkeztünk, így azt jóízűen elfogyasztottuk, aztán nem sokkal később felálltam, hogy én indulok haza, örültem, de elég volt belőlük ennyi. Annyi impulzus ért, hogy három nap is kevés lesz, hogy túltegyem magam rajta. Sehun is felállt, és erősködtem, hogy egyedül is hazatalálok, de nem engedett akaratomnak, mert a szüleim megígértették vele, hogy hazavisz. Ja, hogy ilyenkor előbújik belőle az udvarias, tisztelettudó barom. Hát köszönöm szépen. Ha kettesben vagyunk, megfagy a kezem, olyan jeges a hangulat. Jó, mondjuk nem mindig. De említettem, hogy már nem érdekel… elfogadom ilyennek. Csak néha olyan nehéz betartanom az ígéreteimet.

Megint csendben furikázott haza, még csak a rádiót sem volt hajlandó bekapcsolni, mikor megkértem rá megrázta a fejét, hogy szereti a csendet, mert nem sokszor van alkalma ezt „hallgatni”, valamilyen téren megértettem, így nem nyaggattam. Amikor megérkeztünk, kicsatolta a biztonsági övemet, keresztülhajolt rajtam és kitárta előttem az ajtót. Mondanom sem kell, mennyire meglepett a közelsége, majd végül lemondóan és fáradtan sóhajtottam, elmotyogtam egy „jó éjt Sehun”-t, majd kiszálltam.

- Hana! – szólt utánam. Szemeim kitágultak, még egyszer sem hívott így. Megfordultam. – Sajnálom. Sajnálom, hogy míg én megkaptam mindent, amire vágytam… te elvesztettél mindent – amikor látta mennyire elképedem azon, amit mond, megköszörülte a torkát. – Bűntudatot keltettél bennem, ahogy ezeket mondtad, csak azért mondtam most ezeket… ne érts félre semmit!
- Tudom Sehun. Nem gondoltam, hogy hirtelen kedvelsz. Nem vagyok hülye. Egyébként, ja… én is sajnálom. Kicsit elkéstél a sajnálattal és nem is tudok vele mit kezdeni. Majd elgondolkodom megbocsássak-e – talán egy kicsit keményebben hangzott, mint szerettem volna, mert valójában jól esett, hogy elnézést kért.
- Épp, próbálok kedves lenni – vonta fel egyik szemöldökét.
- Próbáld erősebben – hátat fordítottam neki és felsétáltam azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárati ajtó előtt terült el. Nem pillantottam hátra vállam felett, pedig akartam. Türtőztettem magam és beléptem a házba. Becsuktam az ajtót, nekidőltem és kifújtam a mély levegőt, ami a tüdőmet nyomta. Feszültségem viszont akkor sem tűnt el. Anyu jött velem szembe sugárzó mosollyal és megkérdezte hol voltunk és mit csináltunk, hogy éreztem magam. Felhorkantottam a lehető legnőiesebb formában, megforgattam a szemem, majd válasz nélkül hagytam faképnél és felsiettem magánlakomba, hogy kiereszthessem a gőzt egy kád forró vízben.