6. rész

Gyanútlanul kapcsoltunk az egyik zene csatornára, beszélgettünk és háttérzajként tekintettünk a pezsdítő zenére. Aztán közbeékeltek egy híradóféleséget, amiben az idolokról és aktualitásokról számoltak be. Nem is érdekelt volna bennünket, de amint meghallottam, hogy az EXO-ról és a comeback-ről lesz szó, rögtön elnyerte a figyelmem. Rövidesen többet is megtudtunk, mint a címszó, és rájöttünk, hogy nem csak a Growl-lal kapcsolatos a riport, hanem velem is. A riport a srácok fellépésével indult és azzal, hogy milyen reakciót váltott ki a rajongókból, mennyire elégedettek és mennyi új rajongót állítottak maguk mellé. Aztán elmondták, hogy hivatalosan most láttak bennünket együtt először, nyilván Sehun hívott meg a visszatérésük alkalmából, és napvilágot látott egy amatőr videófelvétel, amin az látszik, ahogy Jonginnal sétálok a srácok öltözője felé. Megemlítették a nevem és a családi hátteremet is, természetesen. Elmondták, hogy szép vagyok és csinos, én és Sehun összeillünk, aztán ecsetelték, hogy sokáig Amerikában voltam, nem rég jöttem haza. Kissé eltúlozva hírt adtak arról, hogy büszke áhítattal néztem a fiúk produkcióját… Jó… oké. Elismerem, tetszettek, engem döbbentett ez meg leginkább, nőttek a szememben, mint előadók, de áhítatról szó sincs.
Ami a leginkább megdöbbentett és zavarba hozott, hogy mutattak pár képet a riport végén, ami a kapcsolatom intimebb területeire mutat, és arra, hogy olyanok vagyunk, mint bármely más átlagos pár, akik nem rejtik véka alá érzelmeiket, még ha kamerák hada is veszi őket körbe. Igen, a csókunkról van szó, meg a száj eltakarásra, amin tisztán látszik Sehun vidám tekintete és az én elpirult, zavarodott arcom. Aztán persze derekamat szorítva andalgunk el…

Szóval, Myung Dae napok óta nem beszélt velem, most viszont magától jött, és felhagyott az értelmetlen durcáskodással, erre rögtön szembe ötlik a közelgő házasságom. Hiába ez olyan tény, ami felett már nem lehet egyszerűen átsiklani, és hamarosan a csapból is ez fog folyni. Egy pár nap erejéig legalábbis biztosan.
Myung Dae először csak lehalkította a TV-t, de végül inkább kikapcsolta. Hosszas feszült csend után, hajlandó voltam én megszólalni először.
- Gondolom, te nem tartasz bennünket elbűvölő párnak.
- Ti egy hamis pár vagytok – vágta rá dühösen. – És… megcsókolt? Most komolyan?
- Én inkább puszinak mondanám… - hangom elhalkult, határozottan meghúztam magam. Nem mintha félnék tőle, vagy ilyesmi, csak…
- Nem gondolt bele abba, hogy ezt le fogja közölni a sajtó? Mit képzelt?
- Tulajdonképpen ez volt a célja. Nem azért tette, mert annyira kedvel… el kell hitetnünk az emberekkel, hogy a kapcsolatunkkal minden a legnagyobb rendben van.
- De nincs rendben a kapcsolatotok, Hana! – csendesen felsóhajtott és elfordította rólam a tekintetét. Összeráncoltam a szemöldököm és leültem mellé.
- Mi a baj? Miért érint ilyen érzékenyen? Gyerekkorunktól kezdve tudjuk ezt, Myung Dae.
- Miért fogadod el őt, ilyen könnyedén? Nem is kedveled…
- Azért, mert erre neveltek. És benne volt a pakliban, hogy nem fogom kedvelni. Komolyan, miért érint titeket rosszabbul, mint engem? Én megyek hozzá egy idegen sráchoz, mégis együtt tudok élni a gondolattal. Te miért nem?
- Azért, mert… - félbehagyta a mondandóját, szemei cikáztak, elmélyedt gondolataiban. Láttam rajta, hogy gyötrődik folytassa-e, vagy inkább ne. Beletúrt a hajába, ez volt a jele annak, hogy totális zavar van a fejében, ami az arcára is kiült. Nehezére esett újra felvenni-e velem a szemkontaktust, amikor megtette vett egy mély lélegzetet és nagyon halkan folytatta.
- Azért, mert szeretlek, Ha Neul.
- Buta. Én is szer-
- Nem, figyelj Hana. Az a helyzet, hogy a gimnázium óta szerelmes vagyok beléd. És te sosem vettél észre engem úgy. Mindig is láthatatlan voltam a számodra. A barát zónában maradtam és tisztában voltam azzal, hogy kijelölt jövő vár rád. Hogy vár valaki rád.
Hangja tiszta volt és halk, megnyugtató és simogató, mégis felkavarta a lelkem, háborgott, mint a tenger vihar idején, és úgy éreztem egy gyenge, megtört csónak vagyok, aki a hullámokon hánykolódik és tudja, a vesztébe rohan. Kerültem a pillantását, ökölbe szorítottam remegő ujjaim és próbáltam lélegzethez jutni. Sosem hittem, hogy a legjobb barátom szeret. Úgy szeret, mint nőt. Letaglózva éreztem magam és feltettem az egyetlen kérdést, ami a fejemben kavargott.
- Miért nem mondtad el korábban?
- Pontosan ezekért. Különben is, mi változott volna? Tudom, hogy nem viszonzod az érzelmeim, Hana. Inkább melletted maradtam úgy, mint legjobb barát, semmint, hogy elhagyjalak. Nem tudtam lemondani rólad, így magamban tartottam.
- Most, miért mondtad el? – kérdeztem, ő pedig vállat vont.
- Mindig elképzeltem milyen lesz, ha felbukkan a titokzatos vőlegényed, de egyik sem tükrözte azt, amikor valóban felbukkant. Úgy éreztem hurok szorul a nyakamon és kicsúszol a kezeim közül. Alaptalan féltékenység rohant meg és nem tudtam a közeledben lenni, anélkül, hogy ne fedném fel az érzelmeimet. Valójában az eljegyzés óta így érzek, de akkor még el tudtam nyomni valamelyest, hiszen tudtam azzal vigasztalni magam, hogy van még két év. Most viszont két hét is alig és ez… egészen fullasztó. Sokszor gondoltam arra, mi lenne, ha elmondanám, hogyan érzek és megkérném a szüleidet hozzám adjanak és ne hozzá. Számtalanszor futtattam végig ezt a gondolatot a fejemben.
- Akkor miért nem tetted meg? Tudod, mennyivel egyszerűbb lenne? – suttogásom elhalt, szemeim veszélyesen elfátyolosodtak és sűrű pislogásba kezdtem, hogy elzavarjam könnyeimet.
- Nemet mondtak volna, mert itt elsődlegesen a nagyszüleid szövetkeztek, akik láthatóan szeretik annyira az öreg unokafivérét, hogy házasságot köttessen veled emiatt. Aztán… sosem lennél belém szerelmes. Kedves lennél és szeretnél, de sosem tudnál szenvedéllyel szeretni. Szép lassan felemésztenél úgy, hogy nem tudod mit rontottál el. És nem vágyom arra, hogy megkeresítsük egymás életét – tudtam, hogy nehéz végigmondania úgy, hogy kordában tartsa az érzéseit. Tiszteltem és felnéztem rá abban a pillanatban.
- Nagyon jó ember vagy, Myung Dae. Nem tudom, mit mondhatnék neked…
- Ne mondj semmit. Tegyél úgy, mintha továbbra sem tudnád, hogy szeretlek. Kérlek… csak ennyit kérhetek tőled.

Miután elment, megpróbáltam kiszűrni a gondolataimból őt. Megpróbáltam nem arra gondolni, mennyivel jobb lenne, ha ő venne el feleségül. Talán rosszul gondolta és idővel belészerettem volna… Talán Sehunba is beleszeretek egy nap. Különben is, mi értelme van a szerelemnek? A végén úgy is megsérül valaki. Minden nagy mű, költemény és dal nem a vidám, hanem a tragikus szerelmet hirdetik. Vágyom én arra? Hogy összezuhanva, depressziósan éljem le az életem? Nem. Nem vágyom rá, köszönöm szépen.
Egy pár órával később Jongin telefonált. Nem lepődtem meg, a fellépés óta beszéltünk egy párszor, amikor ki akart szakadni a hírnévből, vagy volt pár unalmas perce, akkor felhívott. Általános dolgokról beszélgettünk, panaszkodott a hajtás meg a rajongók miatt, én pedig meghallgattam. Most is ilyesmire számítottam, de nem ezt kaptam.

- Hé, híres lány! Mi újság?
- Mitől van ilyen jó kedved?
- Hmm… azt hiszem az alvástól.
- Súlyos álomkórban szenvedsz, ugye tudsz róla?
- Ha heti tizenöt órát aludnál körülbelül, te is ilyen lennél. Ma, viszont nem csinálunk semmit, így végre aludhattam egy jót.
- Örülök, hogy kipihent vagy – mondtam mosolyogva, de gondolatban még mindig Sehun csókján és Myung Dae vallomásán rágódtam.
- Volt szerencsém elkapni egy riportot veled…
- Hű, akkor innen a híres lány elnevezés. És? Milyen alakítás volt?
- Szívfacsaró – mondta komoly hangon, mire a szívem meglódult.
- Ne mondd te is ezt – suttogtam, mire mély csend volt a válasza.
- Csak vicceltem, hé, történt valami?
- Nem… nem történt semmi különös.
- Tudom, hogy hazudsz, de hagylak. Az interneten rákerestél már a nevedre?
- Csinál olyat az ember? Jó, rajtad kívül, te egoista fafej – mosolyogtam a telefonba, mire harsányan felnevetett.
- A híres emberek mindegyike megteszi hébe-hóba, én csak kicsit gyakrabban. Egyébként meglepődnél mennyi cikk és komment, meg videó és kép készült már rólad… annak ellenére, hogy még csak kétszer-háromszor tűntél fel.
- Hát igen, a menedzseretek azt mondta adnunk kellene egy sajtótájékoztatót.
- És mit gondolsz róla?
- Hogy logikus lépés lenne.
- Komolyan ennyire mechanikusan belétek van programozva ez a hűvösség a másik iránt?
- Hogy érted ezt?
- Sehun és te is nagyon… érdektelenek vagytok. Csak teszitek, amit mások mondanak. Kivéve persze a csókot, azt senki sem követelte…
- Most úgy beszélsz, mintha féltékeny lennél. Ha tudni akarod, én vagyok a legjobban összezavarodva… de ezt akár személyesen is megvitathatnánk ruhapróba közben.
- Egy semmi okom féltékenységre, kettő hova megyek és mikor?
- Anyám említette, hogy a napokban menjek el a szalonba és próbáljam fel az esküvői ruhát, amit persze nem én választottam, hanem csak úgy adják nekem és döntsem el, jó lesz-e vagy sem. Anyu nem ér rá elkísérni, Min Hee féltékenységi rohamot kap az esküvői ruhák a mániája, szóval nincs hozzá energiám, a bátyám hajthatatlan, Myung Dae… nos, ő is, Sehunt mégsem vihetem magammal szóval vagy te vagy Baekhyun maradtatok. Egyedül nem tudok ebben dönteni.
- Hű, ha azt mondod, kérlek, gyere el, annyi is megtette volna, de ez a mély kétségbeesés hízelgő és tetszetős, szóval fél óra és ott találkozunk. Hol is?
Elmondtam a címet, fej rázva néztem a kijelzőt és mosollyal az arcomon mentem a fürdőszobába, hogy egy kicsit felfrissítsem magam.

Fura, hogy ezt az esküvőt egyáltalán nem én akartam… ha nem én magam lennék a menyasszony azt mondanám, semmi közöm hozzá. Ettől az aprócska ténytől eltekintve, valóban semmi közöm hozzá. Nem tudom hol lesz, milyen vendégek lesznek, milyen lesz a díszlet, a hangulat, a zenekar, a fotós… vagy jelen esetben a ruhám. Nem tudok semmit, mert semmibe sem avatott be az anyám és a rendezvényszervező. Egy lány életében a legfontosabb napok közé tartozik az esküvője napja. Viszont nekem még az élvezet látszatát sem adták meg azzal, hogy megvárták volna, amíg hazajövök és nekiláthatok a készülődésnek. Vagy legalább annak az örömét megadhatták volna, hogy magam válasszam a ruhámat. Bíztam édesanyám ízlésében, mindig megegyezett a stílusunk, de mégis… azt mondta sajnálja, de szorít az idő. Ha nagyon nem lennék elégedett, választhatok valami másat, de nem ajánlatos, mert az átalakítás és még ruhapróbák nem férnek bele az időmbe. Azt gondolná az ember, hogy legalább az édesanyja mellette lesz, amikor először ölti magára a menyasszonyi ruháját… de nem, neki halaszthatatlan dolga akadt az étteremmel, ahonnan az ételt fogjuk szervírozni. Megértem én, persze, de életemben először éreztem bosszúságot az anyám iránt. Ezekkel a gondolatokkal ültem az autó hátsó ülésén, nem volt hangulatom a vezetéshez, így a sofőrrel vitettem magam a szalonba.  

Mire odaértem, Kai már ott volt. Gyengéd ölelésbe vont, és miután a fontoskodó hölgyeknek elmondtam ki vagyok, rögtön a szalon hátsó szobáihoz vezettek bennünket, Kait leültették és egyelőre engem is, amíg a ruhámat előkészítik.

- Izgatott vagy? – fordult felém mosolygós arccal, mire bólintottam.
- Gyerekkorom óta arról ábrándozom, mikor jön el az a nap, amikor felvetem azt a bizonyos fehér ruhát. Igaz, másként képzeltem, kezdve, hogy anyu velem lesz, meg, hogy ugye a férjjelölt a szívem választottja lesz… - megvontam a vállam – De nekem ennyi jutott.
- Egy csomószor használod a „nekem ennyi jutott” kifejezést. Tudod valójában milyen elszomorítóak ezek a szavak? – tenyere a kézfejemre simult, keserű mosollyal az arcomon fordultam felé és rászorítottam kezére.
- Tudom. És meglepően jólesik, hogy együtt érzel velem, pedig nem szeretem, ha szánakoznak miattam.
- Remek nő vagy Hana – suttogta, tekintete sütött a komolyságtól. Úgy látszik, mindenki észrevétlenül kezdi el a becenevem használni.
- Ne csináld ezt, kérlek… csak felveszem azt a hülye ruhát, rábólintasz és mehetünk… kezdem magam feszélyezve érezni.
- Sehun, nos… nem olyan rossz srác, csak nehéz a közelébe férkőzni.
- Ne védd őt, kérlek. Nem akarom ezt hallgatni – tágra nyílt szemekkel néztem rá, hogy ne sírjam el magam. Kezeim megremegtek.
- Nem mondhatod azt, hogy inkább nem? – kérdésére halk nevetés szaladt ki a számon.
- Ha tíz éve nem mondhattam, most másfél héttel az esküvő előtt mondhatnám? Ez nem így működik…
 - És miért Sehun? Miért nem… Lee Min Ho, vagy Gong Yoo, vagy Gikwang a Beastből… én, vagy mondjuk Myung Dae… mi alapján választott a családod? – hajthatatlan volt, a látásom kezdett elhomályosodni.
- A nagyapám unokatestvérének az unokája Sehun. Születésünk előtt megegyeztek, hogyha különböző nemű unokáik lesznek, összeadják őket, a család egyben tartása miatt, de ha engem kérdezel, erősen közre játszott a pénz is. Mint tudod, a családom nagyon gazdag és hát Sehuné is…
- Ez baromság…
- Ma Myung Dae elmondta, hogy a gimi óta szeret… felmerült bennem is, miért ne lehetne ő? Sosem voltam szerelmes. Sosem tetszett egyetlen srác sem. Teljesen körbevontam magam és nem engedtem senkit a közelembe… azért, hogy… gondolom érted – újra rápillantottam, és amilyen szemekkel nézett rám észhez térített, kirántottam kezeim a szorításából és felpattantam.
- Ne nézz így rám Jongin, kérlek. Ne – fejemet ráztam és hátráltam pár lépést. Nem állt fel, nem cáfolt meg, nem mondott semmit, csak lesütötte a tekintetét. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt megszólalhattam volna az egyik nő értem jött, hogy felvehetem a ruhát.

Amikor felsegítették rám a ruhát, próbáltam nem figyelni rá. Egyben akartam látni, magamon. Nem tudtam kiverni a fejemből Jongin tekintetét, és rájöttem, ez nem az én napom. Először Myung Dae, most pedig Kai…
Alig tartott tíz percig, amíg rám adták a ruhát. Gyorsan pár csattal feltűzték hosszú hajamat és egy fátylat is rögzítettek. Vettem egy mély levegőt és szembefordultam a tükörrel.

Tökéletes.

Ez volt az egyetlen kifejezés, ami eszembe jutott. Elakadt a lélegzetem és egyszerűen úgy éreztem, így volt helyes. Hogy én eddig nem láttam. Egyetlen esküvői ruhát próbáltam fel, de az az igazi. A tökéletes. Meghatódtam… anyura gondoltam, aki végletekig hiszi, hogy ez a házasság nem hiba és boldog leszek… Apura, aki bocsánatot kért, amiért rám kényszerítették az akaratukat… a bátyámra, aki nem képes a szemembe nézni, mert sajnál. Myung Daere, a legjobb barátomra, akit évek óta bántok, Min Heere, aki ujjong értem akkor is, amikor mindkettőnknek sírhatnéka van. Jonginra, aki életemben először megmozgatta a szívemet. És Sehunra. A vőlegényemre. Arra az emberre, aki másfél hét múlva hercegként fog állni az oltárnál – a szőke haja miatt – és várni fogja a drámai belépőmet. Arra az emberre gondoltam utoljára, akivel az életemet le fogom tölteni, akinek gyerekeket fogok szülni… arra az emberre, aki nem szeret, és akit én sem szeretek.

Könnyezni kezdtem, végül elsírtam magam. Kezemmel takartam a szemem és keservesen sírtam, miközben a függöny előtt Kai minden bizonnyal értetlenül várakozik.
Elfordultam a tükörtől, kezeim nem vettem el a szemeim előtt, de hangom csendesedett, könnyeim ezzel ellentétben nem apadtak el. Tehetetlenül álltam és vártam, hogy lecsillapodjak, de nem akart eljönni a pillanat. Amikor úgy éreztem, hogy most már rendben leszek, újabb hullám tört rám. Végtelenül szomorú voltam és féltem, hogy az életem ezentúl ezzel az ismerős érzéssel fog telni.
Két kar érintését éreztem derekamon, melyek gyengédek, bizonytalanok és reszketegek voltak. Aztán Jongin fellépett mellém az emelvényre, vállára húzta fejemet, és simogatta a hátam vonalát. Belékapaszkodtam és hagytam, hogy könnyeim eláztassák vékony pólóját.

- Na… nem tetszik a ruha? – kérdezte, bár mindketten tudtuk, mi a pontos bajom.
- A ruha tökéletes. Minden mással van a baj.
- Te vagy tökéletes, nem a ruha – mormogta a hajamba, és karjai szorosabban fűződtek derekam köré. Összeszorított szemekkel bújtam még jobban ölelésébe és nem feleltem csendes vallomására.

Kim Jongin *-*

Hana ruhája :)