6. rész

Gyanútlanul kapcsoltunk az egyik zene csatornára, beszélgettünk és háttérzajként tekintettünk a pezsdítő zenére. Aztán közbeékeltek egy híradóféleséget, amiben az idolokról és aktualitásokról számoltak be. Nem is érdekelt volna bennünket, de amint meghallottam, hogy az EXO-ról és a comeback-ről lesz szó, rögtön elnyerte a figyelmem. Rövidesen többet is megtudtunk, mint a címszó, és rájöttünk, hogy nem csak a Growl-lal kapcsolatos a riport, hanem velem is. A riport a srácok fellépésével indult és azzal, hogy milyen reakciót váltott ki a rajongókból, mennyire elégedettek és mennyi új rajongót állítottak maguk mellé. Aztán elmondták, hogy hivatalosan most láttak bennünket együtt először, nyilván Sehun hívott meg a visszatérésük alkalmából, és napvilágot látott egy amatőr videófelvétel, amin az látszik, ahogy Jonginnal sétálok a srácok öltözője felé. Megemlítették a nevem és a családi hátteremet is, természetesen. Elmondták, hogy szép vagyok és csinos, én és Sehun összeillünk, aztán ecsetelték, hogy sokáig Amerikában voltam, nem rég jöttem haza. Kissé eltúlozva hírt adtak arról, hogy büszke áhítattal néztem a fiúk produkcióját… Jó… oké. Elismerem, tetszettek, engem döbbentett ez meg leginkább, nőttek a szememben, mint előadók, de áhítatról szó sincs.
Ami a leginkább megdöbbentett és zavarba hozott, hogy mutattak pár képet a riport végén, ami a kapcsolatom intimebb területeire mutat, és arra, hogy olyanok vagyunk, mint bármely más átlagos pár, akik nem rejtik véka alá érzelmeiket, még ha kamerák hada is veszi őket körbe. Igen, a csókunkról van szó, meg a száj eltakarásra, amin tisztán látszik Sehun vidám tekintete és az én elpirult, zavarodott arcom. Aztán persze derekamat szorítva andalgunk el…

Szóval, Myung Dae napok óta nem beszélt velem, most viszont magától jött, és felhagyott az értelmetlen durcáskodással, erre rögtön szembe ötlik a közelgő házasságom. Hiába ez olyan tény, ami felett már nem lehet egyszerűen átsiklani, és hamarosan a csapból is ez fog folyni. Egy pár nap erejéig legalábbis biztosan.
Myung Dae először csak lehalkította a TV-t, de végül inkább kikapcsolta. Hosszas feszült csend után, hajlandó voltam én megszólalni először.
- Gondolom, te nem tartasz bennünket elbűvölő párnak.
- Ti egy hamis pár vagytok – vágta rá dühösen. – És… megcsókolt? Most komolyan?
- Én inkább puszinak mondanám… - hangom elhalkult, határozottan meghúztam magam. Nem mintha félnék tőle, vagy ilyesmi, csak…
- Nem gondolt bele abba, hogy ezt le fogja közölni a sajtó? Mit képzelt?
- Tulajdonképpen ez volt a célja. Nem azért tette, mert annyira kedvel… el kell hitetnünk az emberekkel, hogy a kapcsolatunkkal minden a legnagyobb rendben van.
- De nincs rendben a kapcsolatotok, Hana! – csendesen felsóhajtott és elfordította rólam a tekintetét. Összeráncoltam a szemöldököm és leültem mellé.
- Mi a baj? Miért érint ilyen érzékenyen? Gyerekkorunktól kezdve tudjuk ezt, Myung Dae.
- Miért fogadod el őt, ilyen könnyedén? Nem is kedveled…
- Azért, mert erre neveltek. És benne volt a pakliban, hogy nem fogom kedvelni. Komolyan, miért érint titeket rosszabbul, mint engem? Én megyek hozzá egy idegen sráchoz, mégis együtt tudok élni a gondolattal. Te miért nem?
- Azért, mert… - félbehagyta a mondandóját, szemei cikáztak, elmélyedt gondolataiban. Láttam rajta, hogy gyötrődik folytassa-e, vagy inkább ne. Beletúrt a hajába, ez volt a jele annak, hogy totális zavar van a fejében, ami az arcára is kiült. Nehezére esett újra felvenni-e velem a szemkontaktust, amikor megtette vett egy mély lélegzetet és nagyon halkan folytatta.
- Azért, mert szeretlek, Ha Neul.
- Buta. Én is szer-
- Nem, figyelj Hana. Az a helyzet, hogy a gimnázium óta szerelmes vagyok beléd. És te sosem vettél észre engem úgy. Mindig is láthatatlan voltam a számodra. A barát zónában maradtam és tisztában voltam azzal, hogy kijelölt jövő vár rád. Hogy vár valaki rád.
Hangja tiszta volt és halk, megnyugtató és simogató, mégis felkavarta a lelkem, háborgott, mint a tenger vihar idején, és úgy éreztem egy gyenge, megtört csónak vagyok, aki a hullámokon hánykolódik és tudja, a vesztébe rohan. Kerültem a pillantását, ökölbe szorítottam remegő ujjaim és próbáltam lélegzethez jutni. Sosem hittem, hogy a legjobb barátom szeret. Úgy szeret, mint nőt. Letaglózva éreztem magam és feltettem az egyetlen kérdést, ami a fejemben kavargott.
- Miért nem mondtad el korábban?
- Pontosan ezekért. Különben is, mi változott volna? Tudom, hogy nem viszonzod az érzelmeim, Hana. Inkább melletted maradtam úgy, mint legjobb barát, semmint, hogy elhagyjalak. Nem tudtam lemondani rólad, így magamban tartottam.
- Most, miért mondtad el? – kérdeztem, ő pedig vállat vont.
- Mindig elképzeltem milyen lesz, ha felbukkan a titokzatos vőlegényed, de egyik sem tükrözte azt, amikor valóban felbukkant. Úgy éreztem hurok szorul a nyakamon és kicsúszol a kezeim közül. Alaptalan féltékenység rohant meg és nem tudtam a közeledben lenni, anélkül, hogy ne fedném fel az érzelmeimet. Valójában az eljegyzés óta így érzek, de akkor még el tudtam nyomni valamelyest, hiszen tudtam azzal vigasztalni magam, hogy van még két év. Most viszont két hét is alig és ez… egészen fullasztó. Sokszor gondoltam arra, mi lenne, ha elmondanám, hogyan érzek és megkérném a szüleidet hozzám adjanak és ne hozzá. Számtalanszor futtattam végig ezt a gondolatot a fejemben.
- Akkor miért nem tetted meg? Tudod, mennyivel egyszerűbb lenne? – suttogásom elhalt, szemeim veszélyesen elfátyolosodtak és sűrű pislogásba kezdtem, hogy elzavarjam könnyeimet.
- Nemet mondtak volna, mert itt elsődlegesen a nagyszüleid szövetkeztek, akik láthatóan szeretik annyira az öreg unokafivérét, hogy házasságot köttessen veled emiatt. Aztán… sosem lennél belém szerelmes. Kedves lennél és szeretnél, de sosem tudnál szenvedéllyel szeretni. Szép lassan felemésztenél úgy, hogy nem tudod mit rontottál el. És nem vágyom arra, hogy megkeresítsük egymás életét – tudtam, hogy nehéz végigmondania úgy, hogy kordában tartsa az érzéseit. Tiszteltem és felnéztem rá abban a pillanatban.
- Nagyon jó ember vagy, Myung Dae. Nem tudom, mit mondhatnék neked…
- Ne mondj semmit. Tegyél úgy, mintha továbbra sem tudnád, hogy szeretlek. Kérlek… csak ennyit kérhetek tőled.

Miután elment, megpróbáltam kiszűrni a gondolataimból őt. Megpróbáltam nem arra gondolni, mennyivel jobb lenne, ha ő venne el feleségül. Talán rosszul gondolta és idővel belészerettem volna… Talán Sehunba is beleszeretek egy nap. Különben is, mi értelme van a szerelemnek? A végén úgy is megsérül valaki. Minden nagy mű, költemény és dal nem a vidám, hanem a tragikus szerelmet hirdetik. Vágyom én arra? Hogy összezuhanva, depressziósan éljem le az életem? Nem. Nem vágyom rá, köszönöm szépen.
Egy pár órával később Jongin telefonált. Nem lepődtem meg, a fellépés óta beszéltünk egy párszor, amikor ki akart szakadni a hírnévből, vagy volt pár unalmas perce, akkor felhívott. Általános dolgokról beszélgettünk, panaszkodott a hajtás meg a rajongók miatt, én pedig meghallgattam. Most is ilyesmire számítottam, de nem ezt kaptam.

- Hé, híres lány! Mi újság?
- Mitől van ilyen jó kedved?
- Hmm… azt hiszem az alvástól.
- Súlyos álomkórban szenvedsz, ugye tudsz róla?
- Ha heti tizenöt órát aludnál körülbelül, te is ilyen lennél. Ma, viszont nem csinálunk semmit, így végre aludhattam egy jót.
- Örülök, hogy kipihent vagy – mondtam mosolyogva, de gondolatban még mindig Sehun csókján és Myung Dae vallomásán rágódtam.
- Volt szerencsém elkapni egy riportot veled…
- Hű, akkor innen a híres lány elnevezés. És? Milyen alakítás volt?
- Szívfacsaró – mondta komoly hangon, mire a szívem meglódult.
- Ne mondd te is ezt – suttogtam, mire mély csend volt a válasza.
- Csak vicceltem, hé, történt valami?
- Nem… nem történt semmi különös.
- Tudom, hogy hazudsz, de hagylak. Az interneten rákerestél már a nevedre?
- Csinál olyat az ember? Jó, rajtad kívül, te egoista fafej – mosolyogtam a telefonba, mire harsányan felnevetett.
- A híres emberek mindegyike megteszi hébe-hóba, én csak kicsit gyakrabban. Egyébként meglepődnél mennyi cikk és komment, meg videó és kép készült már rólad… annak ellenére, hogy még csak kétszer-háromszor tűntél fel.
- Hát igen, a menedzseretek azt mondta adnunk kellene egy sajtótájékoztatót.
- És mit gondolsz róla?
- Hogy logikus lépés lenne.
- Komolyan ennyire mechanikusan belétek van programozva ez a hűvösség a másik iránt?
- Hogy érted ezt?
- Sehun és te is nagyon… érdektelenek vagytok. Csak teszitek, amit mások mondanak. Kivéve persze a csókot, azt senki sem követelte…
- Most úgy beszélsz, mintha féltékeny lennél. Ha tudni akarod, én vagyok a legjobban összezavarodva… de ezt akár személyesen is megvitathatnánk ruhapróba közben.
- Egy semmi okom féltékenységre, kettő hova megyek és mikor?
- Anyám említette, hogy a napokban menjek el a szalonba és próbáljam fel az esküvői ruhát, amit persze nem én választottam, hanem csak úgy adják nekem és döntsem el, jó lesz-e vagy sem. Anyu nem ér rá elkísérni, Min Hee féltékenységi rohamot kap az esküvői ruhák a mániája, szóval nincs hozzá energiám, a bátyám hajthatatlan, Myung Dae… nos, ő is, Sehunt mégsem vihetem magammal szóval vagy te vagy Baekhyun maradtatok. Egyedül nem tudok ebben dönteni.
- Hű, ha azt mondod, kérlek, gyere el, annyi is megtette volna, de ez a mély kétségbeesés hízelgő és tetszetős, szóval fél óra és ott találkozunk. Hol is?
Elmondtam a címet, fej rázva néztem a kijelzőt és mosollyal az arcomon mentem a fürdőszobába, hogy egy kicsit felfrissítsem magam.

Fura, hogy ezt az esküvőt egyáltalán nem én akartam… ha nem én magam lennék a menyasszony azt mondanám, semmi közöm hozzá. Ettől az aprócska ténytől eltekintve, valóban semmi közöm hozzá. Nem tudom hol lesz, milyen vendégek lesznek, milyen lesz a díszlet, a hangulat, a zenekar, a fotós… vagy jelen esetben a ruhám. Nem tudok semmit, mert semmibe sem avatott be az anyám és a rendezvényszervező. Egy lány életében a legfontosabb napok közé tartozik az esküvője napja. Viszont nekem még az élvezet látszatát sem adták meg azzal, hogy megvárták volna, amíg hazajövök és nekiláthatok a készülődésnek. Vagy legalább annak az örömét megadhatták volna, hogy magam válasszam a ruhámat. Bíztam édesanyám ízlésében, mindig megegyezett a stílusunk, de mégis… azt mondta sajnálja, de szorít az idő. Ha nagyon nem lennék elégedett, választhatok valami másat, de nem ajánlatos, mert az átalakítás és még ruhapróbák nem férnek bele az időmbe. Azt gondolná az ember, hogy legalább az édesanyja mellette lesz, amikor először ölti magára a menyasszonyi ruháját… de nem, neki halaszthatatlan dolga akadt az étteremmel, ahonnan az ételt fogjuk szervírozni. Megértem én, persze, de életemben először éreztem bosszúságot az anyám iránt. Ezekkel a gondolatokkal ültem az autó hátsó ülésén, nem volt hangulatom a vezetéshez, így a sofőrrel vitettem magam a szalonba.  

Mire odaértem, Kai már ott volt. Gyengéd ölelésbe vont, és miután a fontoskodó hölgyeknek elmondtam ki vagyok, rögtön a szalon hátsó szobáihoz vezettek bennünket, Kait leültették és egyelőre engem is, amíg a ruhámat előkészítik.

- Izgatott vagy? – fordult felém mosolygós arccal, mire bólintottam.
- Gyerekkorom óta arról ábrándozom, mikor jön el az a nap, amikor felvetem azt a bizonyos fehér ruhát. Igaz, másként képzeltem, kezdve, hogy anyu velem lesz, meg, hogy ugye a férjjelölt a szívem választottja lesz… - megvontam a vállam – De nekem ennyi jutott.
- Egy csomószor használod a „nekem ennyi jutott” kifejezést. Tudod valójában milyen elszomorítóak ezek a szavak? – tenyere a kézfejemre simult, keserű mosollyal az arcomon fordultam felé és rászorítottam kezére.
- Tudom. És meglepően jólesik, hogy együtt érzel velem, pedig nem szeretem, ha szánakoznak miattam.
- Remek nő vagy Hana – suttogta, tekintete sütött a komolyságtól. Úgy látszik, mindenki észrevétlenül kezdi el a becenevem használni.
- Ne csináld ezt, kérlek… csak felveszem azt a hülye ruhát, rábólintasz és mehetünk… kezdem magam feszélyezve érezni.
- Sehun, nos… nem olyan rossz srác, csak nehéz a közelébe férkőzni.
- Ne védd őt, kérlek. Nem akarom ezt hallgatni – tágra nyílt szemekkel néztem rá, hogy ne sírjam el magam. Kezeim megremegtek.
- Nem mondhatod azt, hogy inkább nem? – kérdésére halk nevetés szaladt ki a számon.
- Ha tíz éve nem mondhattam, most másfél héttel az esküvő előtt mondhatnám? Ez nem így működik…
 - És miért Sehun? Miért nem… Lee Min Ho, vagy Gong Yoo, vagy Gikwang a Beastből… én, vagy mondjuk Myung Dae… mi alapján választott a családod? – hajthatatlan volt, a látásom kezdett elhomályosodni.
- A nagyapám unokatestvérének az unokája Sehun. Születésünk előtt megegyeztek, hogyha különböző nemű unokáik lesznek, összeadják őket, a család egyben tartása miatt, de ha engem kérdezel, erősen közre játszott a pénz is. Mint tudod, a családom nagyon gazdag és hát Sehuné is…
- Ez baromság…
- Ma Myung Dae elmondta, hogy a gimi óta szeret… felmerült bennem is, miért ne lehetne ő? Sosem voltam szerelmes. Sosem tetszett egyetlen srác sem. Teljesen körbevontam magam és nem engedtem senkit a közelembe… azért, hogy… gondolom érted – újra rápillantottam, és amilyen szemekkel nézett rám észhez térített, kirántottam kezeim a szorításából és felpattantam.
- Ne nézz így rám Jongin, kérlek. Ne – fejemet ráztam és hátráltam pár lépést. Nem állt fel, nem cáfolt meg, nem mondott semmit, csak lesütötte a tekintetét. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt megszólalhattam volna az egyik nő értem jött, hogy felvehetem a ruhát.

Amikor felsegítették rám a ruhát, próbáltam nem figyelni rá. Egyben akartam látni, magamon. Nem tudtam kiverni a fejemből Jongin tekintetét, és rájöttem, ez nem az én napom. Először Myung Dae, most pedig Kai…
Alig tartott tíz percig, amíg rám adták a ruhát. Gyorsan pár csattal feltűzték hosszú hajamat és egy fátylat is rögzítettek. Vettem egy mély levegőt és szembefordultam a tükörrel.

Tökéletes.

Ez volt az egyetlen kifejezés, ami eszembe jutott. Elakadt a lélegzetem és egyszerűen úgy éreztem, így volt helyes. Hogy én eddig nem láttam. Egyetlen esküvői ruhát próbáltam fel, de az az igazi. A tökéletes. Meghatódtam… anyura gondoltam, aki végletekig hiszi, hogy ez a házasság nem hiba és boldog leszek… Apura, aki bocsánatot kért, amiért rám kényszerítették az akaratukat… a bátyámra, aki nem képes a szemembe nézni, mert sajnál. Myung Daere, a legjobb barátomra, akit évek óta bántok, Min Heere, aki ujjong értem akkor is, amikor mindkettőnknek sírhatnéka van. Jonginra, aki életemben először megmozgatta a szívemet. És Sehunra. A vőlegényemre. Arra az emberre, aki másfél hét múlva hercegként fog állni az oltárnál – a szőke haja miatt – és várni fogja a drámai belépőmet. Arra az emberre gondoltam utoljára, akivel az életemet le fogom tölteni, akinek gyerekeket fogok szülni… arra az emberre, aki nem szeret, és akit én sem szeretek.

Könnyezni kezdtem, végül elsírtam magam. Kezemmel takartam a szemem és keservesen sírtam, miközben a függöny előtt Kai minden bizonnyal értetlenül várakozik.
Elfordultam a tükörtől, kezeim nem vettem el a szemeim előtt, de hangom csendesedett, könnyeim ezzel ellentétben nem apadtak el. Tehetetlenül álltam és vártam, hogy lecsillapodjak, de nem akart eljönni a pillanat. Amikor úgy éreztem, hogy most már rendben leszek, újabb hullám tört rám. Végtelenül szomorú voltam és féltem, hogy az életem ezentúl ezzel az ismerős érzéssel fog telni.
Két kar érintését éreztem derekamon, melyek gyengédek, bizonytalanok és reszketegek voltak. Aztán Jongin fellépett mellém az emelvényre, vállára húzta fejemet, és simogatta a hátam vonalát. Belékapaszkodtam és hagytam, hogy könnyeim eláztassák vékony pólóját.

- Na… nem tetszik a ruha? – kérdezte, bár mindketten tudtuk, mi a pontos bajom.
- A ruha tökéletes. Minden mással van a baj.
- Te vagy tökéletes, nem a ruha – mormogta a hajamba, és karjai szorosabban fűződtek derekam köré. Összeszorított szemekkel bújtam még jobban ölelésébe és nem feleltem csendes vallomására.

Kim Jongin *-*

Hana ruhája :)

5. rész

Sehun nem keresett sűrű rendszerességgel, szerintem az utolsó találkozásunk (pontosabban a vége, mikor bunkón megmondtam a magamét) elvette a kedvét attól, hogy találkozgassunk. De őszintén… nem nagyon érdekelt. Megbarátkoztam Sehun gondolatával – erős túlzás, maradjunk az elfogadtamnál – és elkezdtem lelkileg felkészíteni magam a rám váró életre. „Idol feleség.”Mintha egy kicsit én is idollá válnék.

Min Ki és Myung Dae feltűnően kerülni kezdtek, gondolom, mert elfogadom – holott nekem sem tetszik – és ez jobban aggasztott, mint Sehun meghívása az egyik fellépésükre. Elmondása szerint a menedzser és a srácok ötlete volt.
Min Hee az egyetlen ember, akire támaszkodhatok, mert a szüleimmel nem beszélhetek őszintén, a srácok pedig egyértelműen elzárkóztak előlem.
Megkértem Min Heet, hogy kísérjen el, amúgy is oda van az idolokért, ott pedig rengeteg lesz egy helyen, de legnagyobb megdöbbenésemre visszautasított, azzal a mondattal és most idézem:

„Ez a te randid, menj el egyedül és éld túl!”

Nos, meg kell mondjam, ennél bizalomgerjesztőbb mondattal nem is indíthatott volna útnak. Ugyanis a szekrényemhez sétált, az ő tetszésének megfelelő ruhát az ágyamra terítette, elővett egy blézert és egy cipőt is.

„Vedd fel! Gyerünk, siess!”

Parancsolta és segített az öltözködésben is, nem értettem hova ez a kapkodás, meg herce-hurca, egy szimpla nadrágot és pólót, esetleg inget akartam felvenni, erre ő kirittyentett kisestélyibe, de meg kell mondjam, ez volt az igazi stílusom, szerettem adni a külsőmre, és ezt ő nagyon jól tudta. Csak, hogy Amerikában elszoktam a ruháktól, és elkezdtem előnyben részesíteni a nadrágokat és atlétákat, bő pólókat és ingeket, természetesen mindegyik minőségi márka volt, de mégsem az a nőies fajta, hanem az a felkapós, tinis, fiatalos.
Így hát, sóhajtva bújtam bele a fekete egyszerűen elegáns és nőies ruhába, fekete piros sarkú cipőbe, felkaptam a blézert is és indulásra készen álltam.
Volt olyan kegyes, hogy az autójával kitett a KBS stúdiója előtt, meg sem várta, hogy integessek, már el is hajtott a helyszínről. Sóhajtva vettem elő a telefonomat és tárcsáztam drága vőlegényem számát, aki mint mindig, mikor meglátja nevem a kijelzőjén hangja három decibellel mélyebbre vált és a szokottnál is morcosabb. Hát igen, ez van, de már kezdek hozzászokni.

- Megérkeztél? – tessék erről beszéltem, se egy köszönés se egy hogy vagy…
- Aha.
- Hol vagy?
- A bejáratnál.
- Rengeteg a rajongó, sajtós és persze a kamera. Gondolom számítottál rá. Gyere lifttel a második emeletre, eléd küldök valakit, mert én épp sminkben ülök.
- Rend- bontotta a vonalat. – ben. – fejeztem be a mondatom. Újra felsóhajtottam és elindultam a lift felé, ahogy ő is tanácsolta.

A homlokom birizgáltam, és a hajamat söndörgettem ujjaim között, amíg fel nem értem, aztán rendeztem unott arckifejezésem – sosem tudni ki áll majd a nyitott ajtóban – és amikor széthúzódott a lift ajtaja, egy mosolygós Jonginnal találtam magam szembe. Hajlongott és köszöntgetett, én szintén, majd mosolyogva csatlakoztam hozzá és indultunk el egy irányba.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött és szemei vidáman csillogtak.
- Megvagyok köszönöm. És te?
- Terjeng bennem az adrenalin, szokás szerint, ahogy a fellépések előtt szokott – vonogatta a vállát.
- Szóval… mi is történik itt pontosan? – néztem körül, egyre több ember vett minket körbe. Éreztem, hogy nem sokára elérkezünk célállomásunkhoz.
- A napokban jelent meg az új videoklipünk, és most lesz a comebackünk élőben. M! Countdown mond ez neked valamit?
- Persze, csak három évet töltöttem Amerikában nem az egész életemet – mosolyogtam rá. – Csak azért kérdeztem, mert Sehun semmit nem mondott meg csak a címet, hogy hova jöjjek – sóhajtottam fel.
- Ő egy kicsit… furcsa.
- Nem furcsa, csak szimplán nem kedvel. Még ha én magam szimpatikus is lennél neki, nem leszek az, mert én vagyok a menyasszonya. Én is ugyanígy vagyok ezzel.
- Hát ehhez nem nagyon tudok mit fűzni… - vakargatta a tarkóját.
- Nem is kell. És egyébként… wow! Te szőke lettél! – érintettem meg a haját, mire zavartan elhajolt és beletúrt a hajába. Kínosan mosolygott, majd félve pillantott rám.
- Hogy tetszik? Én gyűlölöm.
- Tényleg? Miért? Nagyon helyes vagy vele – újra próbálkoztam és ujjaim közé csippentettem egy tincsét.
- Nem nagyon szeretem, ha a barnától vagy feketétől eltérő színűre festik a hajam. Kivertem érte a balhét, ezért tuti azzal fognak büntetni, hogy csomó ideig ilyen lesz. Nem érzem így magam valami férfiasnak – vallotta be fej lehajtva. Ebben a pillanatban annyira aranyos volt, hogy legszívesebben megsimogattam volna a karját, de nem tettem, így csak halkan kuncogtam egyet.
- Ne aggódj Kai, nem hiszem, hogy a férfiasságod meg fog kérdőjeleződni. Sőt. A lányok odalesznek érte. Egészen… khm… szexi… vagy így – úristen el sem hiszem, hogy kimondtam. Kitágult pupillákkal néztem rá, ő szintén, majd mindketten elmosolyodtunk, karomat karjába fűzte és szótlanul invitált tovább a kisebb tömegben.
Egészen az öltözőjükig vitt, ami hatalmas volt, tekintve, hogy mind a tizenketten itt voltak. Egy kicsit izgatottá váltam, hogy mégis, hogyan fognak fogadni, de meglepetésemre, észre sem vettek. Hajat igazítottak, meg ruhát, cipőt, pattogtak le-fel, nevetgéltek, beszélgettek, énekeltek, egy szóval izgultak.
- Mikor kezdődik a felvétel? – fordultam Jonginhoz.
- Azt hiszem egy fél órán belül indul a show. Emberek! – szólalt meg hangosabban, a társaság nagy része felénk nézett. – Meghoztam a menyasszonyt! – a kijelentésre többen felnevettek, én csak elsötétült tekintettel néztem a fiúra és gyengén vállon löktem, mire vidám szemeivel újra rám nézett, megcsikizte a derekamat és elengedett. Nagy szemekkel néztem körbe, aztán hat srác indult el felém, még hozzám sem értek, de már hajlongtak és köszöntöttek.
- Oh, sziasztok! – tettem én is ugyanúgy.
- Én lennék az M-es csapat leadere, Kris, ő a maknaenk Tao, Lay, Luhan, Xiumin és Chen. Gondoltam a rövidebb nevekkel terhellek először, idővel úgy is megismered az igazi neveinket.
- Ja, hogy ezek színpadi nevek – bólintottam, hogy tudomásul vettem. – Megpróbálom minél hamarabb megjegyezni – mosolyodtam el és egyenként kezet fogtam mindenkivel.
- Hány éves vagy? – el is felejtettem, hogy minden koreai beszélgetés ezzel a kérdéssel indul. És nem tudom melyikük kérdezte…
- 20 leszek egy pár nap múlva.
- Nézd Tao, valaki fiatalabb még tőled is! – nevetett fel egyikük.
- Ugyan már Chen, Kai és Sehun is fiatalabb nálam – mondta a fiatal srác.
- Valójában Sehuntól is fiatalabb vagyok – szóltam közbe.
- Ó, akkor nyugodtan hívj mindannyiunkat oppának, így biztos nem keversz össze bennünket – vigyorgott az egyik helyes srác. Jó, mind helyesek voltak, de ebben a csapatban ő volt a leghelyesebb számomra.
- És előre sajnálunk – veregette meg a vállamat a Chen nevezetű.
- Miért? – néztem rá meglepetten.
- Te szegény pára, kifogtad a mi maknaenkat – csóválta a fejét a legalacsonyabb srác. Na, jó, erre nem számítottam. Most akkor ezen szabadon nevethetek? Nem tudom, de így tettem. Nevetni kezdtem és ők is követni kezdték a példámat.
- Ti min nevettek ennyire? – lépett közénk a vőlegényem, a nevetésem rögtön abba maradt és hatalmas szemekkel néztem rá, a nyálam akart megfullasztani, így köhécseltem egy párat, ő pedig sóhajtozva veregetett hátba. Hű, de finoman tudsz lapogatni Sehun, ez igen... Rosszallóan néztem rá, ő pedig vállat vont és felemelte a kezét.
- Csak nem akartam, hogy meghalj itt nekem! Kit vennék akkor el?
- Haha. Neked mi történt a fejeddel? – tértem fuldoklásom tárgyára. – Ez.. ez.. ez micsoda? – mutattam hajára szörnyülködve. Felvonta a szemöldökét és végigsimított haján.
- Nem szereted a pirosat?
- De igen. Egy felsőben. Fehérneműben. Cipőben. De nem hajon. Úristen, mit tettél, hogy ez a büntetésed? – továbbra is halálra vált arccal beszéltem a többiek egész jól elszórakoztak rajtunk, kendőzetlen kuncogások és nevetések hangja csapta meg a fülemet. Sehun felsóhajtott és lehunyta a szemét.
- Javasolták, és ezek a javaslatok olyanok, hogy elfogadod vagy elfogadod.
- Mint Jongin.
- Pont, mint Jongin. Remélem ők is rájönnek, hogy ezúttal mellé lőttek és hamar változtathatok.
- Hát én is… mintha lángolna a fejed. Hogy fogsz így kinézni az esküvőnkön?! – kérdeztem és ujjaim hajába vezettem, amit elsőre hagyott és szemei megvillantak.
- Talán emiatt elhalaszthatnánk? – tekintete felcsillant, kezem visszahullott testem mellé. Engesztelően mosolyogtam rá. Megráztam a fejem.
- Kötve hiszem. Fogadd el Sehun. Az életünk előre eldöntetett. Nincs változtatás. Ez nem olyan, mint a hajad. Nincs visszaút – még egyszer gyengén ingattam a fejem, ránéztem, vettem egy mély lélegzetet és elpillantottam róla. Számtalanszor fogadtam el, de amikor találkozom vele és látom mennyire ellene van, mindig felszakadnak a sebeim és nekem is egyre nehezebb.
- Tudom… Tudom Hana – motyogta és karomat megérintve érte el, hogy újra ránézzek. Arca bizakodó volt, jól esett, hogy bátorítani próbál és rájött, ugyanabban a hajóban evezünk evezők nélkül. Kétségbeesetten.
- Na, jó, foglalj valahol elől helyet és csodálj. Próbálj olyannak kinézni, mint aki szerelmes belém – váltott vissza fennhangos Sehunra, elvigyorodtam a váltáson és bólintottam.
- Ez rád is érvényes. Küldj nekem szívecskét! – kiáltottam utána, még hallottam, hogy hitetlenül horkantott fel. Visszaült a székbe, egy lány pedig a haját kezdte igazgatni. Elfordultam tőle és gondolkodni kezdtem. – Mégis merre van a nézőtér? – motyogtam, majd egy szorítást éreztem a karomon, majd Baekhyun lelkes tekintete fogadott. Ártatlanul megölelt, majd a fülembe kacagott, hogy leplezze valamivel zavarát. Meglepetten pislogtam, majd megenyhülve mosolyogtam.
- Idegenvezetnél? – néztem rá kérdőn.
- Hová akarsz menni? Még csak most jöttél!
- Nyugalom. Nem megyek el, még senki nem látott együtt a vőlegényemmel, nem vagyok túl elégedett. Csak a nézőtérre kellene mennem, de ide is Jongin hozott, szóval…
- Áááh, értem. Biztos nem lesz nehéz eljátszanod, hogy Sehun életed férfija.
- Azért, mert színésznő vagyok? Mivel velem történik és nem egy kitalált személlyel, nem is tudom… nehezebb lesz a saját érzelmeimet kordában tartani, de kihívásnak fogom fel.
- Remélem Chaenyol ellenségeskedése nem hagyott benned mély nyomot. Ne is foglalkozz vele, ő csak egy magas idióta – rázta a fejét.
- Úgy láttam közel álltok egymáshoz.
- Hm. Legjobb barátok vagyunk, csak van néhány dolog, amiben nem értünk egyet.
- Például Hana&Sehun páros?
- Hívhatlak Hanának? – kérdezte csillogó szemmel. Vállat vontam.
- Sehun sem kért rá engedélyt. Néha így hív. Szóval, csak bátran… nem sok embernek van egyébként megengedve – kacsintottam rá, mire felnevetett és benyitott egy ajtón.
- Na, tehát… inkább ide ülj, egy kamerás bácsi állandóan eléd fog vágni, de inkább ülj itt, mint a rajongók között, akik széttéphetnek. Láttad a neten a fotóidat?
- A plázás meg a kávézós? Amikor Sehunnal vagyok? – kérdeztem, mire bólintott. – Nem néztem meg, csak említette a család meg a barátok. Nem akarok gusztustalan fangörcsölő pszichológiai esetes fanok kommentjeibe botlani. Félő, hogy a gép kettétörve végezné.
- Egyetértek. Épp javasolni akartam, hogy kerüld el az interneten a rólatok szóló cikkeket. Vagy csak felejtsd el a kommenteket elolvasni – aggódó hangja melegséggel töltött el, mosolyogva bólintottam és leültem az általa felkínált helyre.
- Ahjussi, legyen szíves, ne takarjon mindig be neki – fordult az ott pepecselő kameraman felé, aki hajlongva bólintott, Baek pedig magamra hagyott. Vettem egy mély lélegzetet és körbepillantottam. A nézőtér lassan kezdett megtelni, rengeteg fanatikusnak kinéző rajongó volt jelen, plakátokkal, meg rajongói eszközökkel felszerelve, hadarva beszélgettek és gyöngyözött néhányuk homloka a melegtől és az izgatottságtól.  

Hosszú percek teltek el, unatkoztam és azon gondolkodtam, hogy a kínai csapat milyen aranyosan fogadott. Tényleg Chaenyolt nem is láttam… na, mindegy.
Lassan elkezdődött a felvétel, sorra jöttek egymás után a fellépők és egyre jobban élveztem, néha felálltam és táncikáltam, énekeltem a berögzült refréneket, és rájöttem mennyire nem kedvelem a lányokat. Nem azért, mert az aranyos arcú lányok közönségesen riszálták magukat és dalaik is nagyrészt ezt tükrözték, hanem más hangulata volt, mint a fiú együtteseknek és nem kedveltem a zenéiket. Az összes eddigi lány csapat vagy szexinek titulált ribanc volt, vagy bugyuta kislány, akik vékony hangon nyekeregtek, soha. Soha többet belőlük nem kérek. A kamerás bácsi elég sokat mozgolódott, de inkább viseltem el ezt, mint az üvöltve sikítozó rajongókat.

Aztán eljött a nagy pillanat, zárásként jöttek a srácok, hosszadalmas előkészülettel, hiszen a díszlet teljesen megváltozott. Miért kellett egy traktort behozni? Ne kérdezzétek, nem tudom megfejteni, talán traktorokról fognak énekelni uhh…
Mindegy, összességében jól nézett ki a háttér, már csak a fiúknak kellett beleolvadniuk annyira, hogy elfelejtsem, mi van a háttérben és csak rájuk tudjak figyelni.
Azt kell mondjam, sikerült elérniük. Kijöttek mind a tizenketten és egy pillanatra mindenki elcsendesedett. Eszméletlenül helyesek voltak, együtt pedig valami észveszejtően fejbe vágták az embert. Aztán még őrültebb sikítozás indult meg és most az egyszer nem kérdőjeleztem meg, miért. Bár, továbbra is idegesített, de nem tudtam ellenne tenni. Ha akartam volna sem tudtam volna ignorálni Sehunt, hiszen a lángvörös fejével enyhén kitűnt a többiek közül, bár – azt hiszem – Tao, a zöld hajával sem volt semmi. Jongin szégyenlősen elfoglalta a helyét középen és a haját borzolgatta, a többiek egy helyben toporzékoltak, végül mindenki elfoglalta a helyét. Hat tag lerohant a színpadról, ami meglepett, de elkezdték bejátszani a zenét és a körülöttük lévő légkör teljesen megváltozott. Kai shy boy feelingje teljesen eltűnt, egy dög, magabiztos, karizmatikus szexi sráccá vált, aki uralta a teret, időt, a színpadot. Lehengerlően mozgott, ahogyan a többiek is. Eszméletlen produkciót nyomtak le. Bármennyire is érdekelt mindenki, tekintetem vissza-visszavándorolt Jonginra, nagyokat nyeltem, próbáltam lélegezni, és bebeszélni magamnak, hogy ő valójában nem ilyen very hot, csak a zene teszi ezt vele. De nem ment, nem tudtam parancsolni érzékeimnek, teljesen elvesztem bennük és már meg sem próbáltam másra összepontosítani, csak Kaira. Néha feltűnt látóteremben Sehun, de nem éreztem bűntudatot, hogy ő abszolút nem tudott megmozgatni belülről.
Értelmet nyert számomra az elején miért hagyta el a színpadot hat tag és ez nagyon ötletes húzás volt, végül nem is traktorokról szólt a szám, szóval még mindig nem értem a díszletet, de kit érdekel az ilyenkor. A zene jó volt, a srácok jók voltak, mindössze ennyi számított. Hamar vége szakadt a fellépésüknek, lihegve, izzadtan távoztak a színpadról, én pedig lefagyva huppantam vissza ülőhelyemre. Nem nagyon tértem észhez, csak akkor, amikor egy lihegő srác hajolt le hozzám és vigyorgott a képembe. Felálltam és ránéztem Lángra.

- Hey boy – intettem felé, majd értetlenül a színpadra mutattam, aztán rá. – Ez… ez…
- Fantasztikus? Hihetetlen? Remek? Csodálatos? Szexi?
- Oh, ez mind – néztem rá, mire mélyről jövően nevetett fel.
- Még jó, hogy nem hagytam, hogy kiszedjenek ebből a világból. Jól áll neked a sztárság, Sehun – bólintottam felé, előre ejtette vállait és zavartan mosolygott.
- Köszönöm – motyogta, majd rám nézett és hirtelen maga mellé húzott, derekamat átölelve. Meglepve pislogtam és kezére bámultam, majd fel az arcába. Hű, még most sem hiszem el, hogy akkora, mint egy hegy.
- Mit csinálsz? – halknak szántam a szavakat, de a hangzavartól hangosan kellett beszélnünk.
- Hálás vagyok és showt is adok.
- Óh – mondtam, mire leesett, mire megy ki a játék és én is átdobtam karomat a derekán. Szélesen vigyorgott és megszólalt.
- Hihetőek vagyunk, nem?
- Egy ölelést nem nagyon lehet félreérteni, és nem lehet hiteltelenül ölelkezni szerintem. Meg amúgy is csak szabad ilyeneket tennem a vőlegényemmel – rántottam vállat. – Nem nagy cucc – egy pillanatra lehunytam a szemeimet és sóhajtottam egy mélyet. – Jól néztetek ki... sőt. Nagyon. Ámulok, lenyűgöztetek egy kicsit. Vagy nagyon... és olyan fáradtnak érzem magam, normális ez? Nem is én ugrándoztam a színpadon, hanem te, mégis fittebb vagy nálam…
- Hana?
- Hmm? – néztem fel rá újra, mire hirtelen, a semmiből, mosolygó ajkai enyéimen csattantak. Hosszabb volt, mint gondoltam és meglepettebb voltam, mint valaha. Puha ajkain még ott ült a mosoly, valami édeskés ízt éreztem rajta, pimaszul nyalt végig alsóajkamon, mire behúztam a nyakam és elváltam tőle… ez volt az első csókom. Nevetségesen hangzik, de tényleg. A színpadon csókolóztam már, de azokat sosem számoltam. Ez a való életben történt, a valódi énemmel, egy valódi személyiséggel, akivel megjátsszuk, hogy szeretjük egymást. Nem volt szó ilyesfajta testi kontaktusról, legalábbis nem hittem, hogy ilyen hamar rátér erre. Megrökönyödve pillantottam rá.
- Megőrültél?
- Elloptad az első csókom – kacsintott rám vigyorogva.
- Na, ne már, te az enyémet! – dühösen pillantottam rá, ő pedig nevetgélve rázta a fejét, és karját szorosabbra fűzte derekamon, amikor érezte, hogy el akarok lépni mellőle.
- Ne etess már, Ha Neul.
- Pedig, ez az igazság. Sosem volt még barátom, mert nem akartam szerelembe esni, hogy aztán kitegyem a szűrét, mert férjhez kell mennem. A színpadi csókokat sosem számoltam, szóval ez volt az első csókom.
- Egy újabb közös pont – mondta és újra meg akarta ismételni, de kitértem előle és befogtam a száját. Aztán körbenéztem, láttam, hogy páran minket néznek, kínosan felnevettem és elemeltem a kezem a szája elől. Aranyosan mosolygott, élvezte, hogy zavarba tudott hozni - ismét.
- Többet ilyet ne csinálj. Legalábbis, ne ilyen hirtelen…
- Értettem. Menjünk hátra – nem engedett el, továbbra is karját körülöttem tartotta és így mentünk az öltöző felé. Úgy éreztem leöntöttek egy vödör hideg vízzel, nem értettem a viselkedését, mit miért tesz, miért ilyen hirtelen és kettős… furcsa… furcsább már nem is lehetne.

Most találtam és kész végem o.o

4. rész

- Utánatok néztem, egyébként – ejtettem még útközben. Zavaró volt a vágható csend kettőnk között.
- Komolyan? Akkor lehet, hogy csalódni fogsz kicsit.
- Miért mondod?
- Hmm… mindenki más egy egészen hangyányit – fészkelődött az ülésen, miközben ezt mondta. Nocsak, csak nem izgul?
- Semmi baj. Megértem. Én is más vagyok a színpadon, mint az életben. Ez ilyen – vállat rántottam és tömkelegével rohantak meg emlékeim színpadi élményeimről. Nem figyeltem és vágyakozó sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Szívesen… megnéztelek volna játék közben – csendes, együtt érző hangja jól esett és csak bólintottam egyet.

Több szó nem nagyon esett köztünk, Sehun megbízhatóan vezetett, kellően gyorsan és sportosan, férfiasan, de nem szállt a fejébe és nem éreztette, hogy nála nincs jobb sofőr a világon. Kellemes volt vele utazni, biztonságban éreztem magam vezetési stílusa mellett. További tíz perc csendes kocsikázás után fékezett le egy ház előtt, majd rám pillantott.
- Mennyire ismerik a történetünket? – kérdeztem tőle, amikor a kezem már a kilincsen volt.
- Nem kell előttük megjátszanunk magunkat – kitért a válasz elől, mégis olyat adott, ami minden további kérdésemre elegendő volt. Megvárta, míg kiszállok, majd együtt mentünk be a házba. Vettem egy mély lélegzetet, de nem izgultam különösebben.

Sehun nem mondott semmit. Nem nyugtatott meg, nem nézett rám, nem nyújtott támaszt, egy idegen volt még mindig. De semmit sem hánytam a szemére. Nem volt jogom hozzá. Az ajtó előtt azért kacsintott egyet, nem kevés döbbenetet kiváltva belőlem, de már időm sem volt valami elméset reagálni, kinyitotta az ajtót. Rögtön a nappaliba mentünk, négyen voltak jelen, egy háromszemélyes kanapén ücsörögtek, látszólag nem nyomorogtak, kényelmesen henyéltek. Volt, aki mosolygott, volt, aki összehúzott szemekkel nézett rám és volt, aki közömbösen fogadott.

- Sziasztok – intettem feléjük, ha már ők nem voltak hajlandóak megmukkanni. Észbe kaptak, és üdvözöltek meg intettek. Egy srácon kívül egy sem hajolt meg, de nem bántam, Amerikában elszoktam tőle.
- Szóval srácok, ő itt Ha Neul, ők pedig a srácok, név szerint: Suho – aha, a hajlongós srác; - Jongin – a mosolygós; - Chaenyol – jézus, mindjárt megöl a szemeivel; - Baekhyun – közömbös már-már hideg – és Kyungsoo, aki gondolom, a konyhában van.
- Vagyis már csak voltam – hallottunk meg magunk mögül egy édes hangot. De szó szerint édes, tudtam, hogy vele nem lehet bajom. – Gondolom te vagy Ha Neul, nagyon örülök, Kyungsoo becses nevem – aprót mosolygott és tisztességesen meghajlott előttem, amit azon nyomban viszonoztam, miközben üdvözöltem őt, szintén mosolyogva.
Sehun leült, így mi ketten is leültünk a többiekkel szemben elhelyezkedő kanapéra, ami bár kétszemélyes volt, simán elfértünk rajta mindhárman.

Néztek. Mindannyian bámultak. Egyikünk sem mondott semmit, csak vizslattak a tekintetükkel. Egyértelműen zavarba hoztak, pedig engem nagyon nehéz, a színészet megtanított egy-két dologra, meg eleve a természetemből adódóan nem vagyok egy nagyon zavarba jövős, pirulós fajta lány. De, a tény, hogy hat fiú között ülök és nyíltan bámulnak… nem sokszor fordul elő velem és olyan kínos szituáció alakult ki, hogy természetesen kezdtem zavarban érezni magam.
- Fiúk! Most nézni akarjátok, vagy megismerni?
Sehun hangjára kifújtam a bent tartott levegőt, és hálás pillantással ajándékoztam meg.
- Bocsássatok meg, csak… kicsit sokkolva érezzük magunkat. Nehéz elfogadni, hogy az egy hete még szingli Sehun, aki nem mellesleg a legfiatalabb köztünk, bejelenti, hogy megnősül. Nem, hogy barátnője van… megnősül! És bevallom, máshogy képzeltelek el.
- Suho, igaz? – miután bólintott, folytattam. – Teljesen megértelek, de lásd be, hogy egy lány szemszögéből nézve a helyzetet, kicsit ijesztő hat figyelő férfi szempár – a végére elmosolyodtam, mert édes és zavart mosoly kúszott beszélgetőpartnerem arcára és biccentett, hogy érti.
- Szóóóval, mit szeretnétek rólam tudni? – kérdeztem gyorsan és ártatlanul. Nem tudtam, mire számíthatok, mindenkiből más reakciót váltott ki a jelenlétem.
- Hány éves vagy? – kérdezte elsőnek a mosolygós helyes srác, azt hiszem Jongin. Helyes? Az nem kifejezés…
- Húsz éves leszek mindjárt.
- Nahát, akkor mind idősebbek vagyunk nálad. Még Sehun is. Azt hittem legalább huszonegy-kettő vagy – mondta csodálkozva, de mosolya tovább függött arcán. Vállat rántottam és halkan elnevettem magam.
- Tudod, rengeteg kérdésem lett volna hozzád, de most, hogy itt vagy nem is fontosak, csak egy kérdésem van hozzád – szólalt meg mély hangján a szúrós szemű, még ültében is nálam magasabb srác. Megijesztett a hangszíne, de nem hoztam tudomásukra, hogy most kezdtem el izgulni.
- Miért? Miért van szükség arra, hogy elvegyen téged feleségül? – meglepődtem, hogy így belevág a közepébe, de valójában sértett egy kicsit a számonkérése.
- Először is, el kell mondjam, mennyire nem tartozom neked elszámolással és simán leinthetnélek, hogy ugorjunk a következő kérdésre, de mivel ezt ketten már átbeszéltük egy párszor, neked is válaszolni fogok. De nem szeretem, amikor megpróbálnak sarokba szorítani – hangom hidegen csengett, nem is tudtam volna letagadni, mennyire rosszul esett kendőzetlen ellenségeskedése. – Azért van rá szükség, mert a családjaink eldöntöttek helyettünk mindent. Ha ismertek konzervatív gazdag családokat – amilyen az enyém és Sehuné, tudhatjátok, hogy ez a hagyomány még érvényben van. Szentül hiszik, hogy a lehető legjobb partit hozzák nekünk össze és nekünk zokszó nélkül kell teljesítenünk kérésüket. Nem volt beleszólásom. Nem Én vagyok a hibás – sötét és rideg pillantással fordultam a kérdező felé, aki nem tántorodott meg, bár nem is vártam.
- Én ezt, akkor sem tudom támogatni és elfogadni Sehun, bocsánat. Nekem az EXO a családom és nem akarom, hogy bármi baja essen a családomnak.
- Rendben, megértelek. Félsz, hogy radikális változás fog beállni a bandában és az életetekben. Nem mondom, hogy semmi sem fog változni, mert az hazugság lenne – hajamat hátradobtam, vettem egy mély levegőt és folytattam. – De nem hiszem, hogy félned és tartanod kellene attól, hogy a köztetek lévő kötelék meg fog gyengülni, vagy a hírnevetek hirtelen megcsappanna. Nem fogom elrabolni tőletek Sehunt. Nem szólok bele az életvitelébe.
- Miért kockáztatnánk? Miért hozzunk olyan áldozatot, hogy az által rajongókat veszítsünk el?
- Miért vagy ilyen ellenséges? Most mondtam, hogy nem áll szándékomban kisajátítani Sehunt – kezem homlokomra futtattam, hogy takarjam az elmélyülő ráncokat, melyek idegállapotomat szimbolizálták. – Már a csúcson vagytok Chaenyol, az istenért! – épp eléggé dühített fel ahhoz, hogy elveszítve hidegvérem megemeljem egy-két decibellel a hangerőmet. Sehun gyorsan és figyelmeztetően, esetleg nyugtatásként szorított rá térdemre. Meglepett a testi kontaktus, de így, hogy magára vonta a figyelmem, újabb lila köd borult agyamra.
- Úgy látom, nem sokat árultál el rólam. Csupán annyit, ami panaszra ad okot. Hogy belekényszerültél egy olyan kapcsolatba, amit nem akarsz egy olyan valakivel, mint én – eszméletlenül dühös voltam, de mostanra már szavaim hangereje nem tükrözték érzelmeimet. Halkan köptem a szavakat és Sehun fáradtan sóhajtott fel, talán még a szemeit is forgatta, de ezt nem figyeltem meg rendesen. Leemeltem a kezét a térdemről és tüntető csendre intettem saját magam. Percekig volt feszült csend, érezték, hogy kihúzták nálam a gyufát és el is áshattuk a békés ismerkedés lehetőségét. Tudták, hogy most nagyot zuhantak a szememben. Legalábbis két ember biztosan. Suho megköszörülte a torkát, gondolom a figyelmem szerette volna elnyerni és valamit mondani készült, ha a közömbös srác meg nem előzte volna.
- Miért csak most tudtuk meg? Ti mióta tudjátok?
- Nem akartam, hogy tudjátok. Bármennyire is bízom bennetek, nem akartam, hogy véletlenül idő előtt napvilágra kerüljön. Gyerekkorom óta mondogatták anyuék, hogy megvan már az én nőm… – ezen a kifejezésén akaratlanul is elmosolyodtam és egy kicsit ő is. – De, sohasem vettem komolyan. Tizenöt voltam, amikor elmondták és mesélni kezdtek Ha Neulról.
- Tizenöt? – lepődött meg mellettem ülő Kyungsoo. – Nem akkor lettél gyakornok? És te azóta titkolod? Úristen.
- De igen, akkor kezdtem. Valójában, neki köszönhetem ezt az egészet. Ha, Ha Neul nincs, ma nem lehetnék itt – a békítő és hálás hangneme jól esett, bár nem értettem, hirtelen miért érzett bűntudatot és próbált meg kiengesztelni, sikeren egyébként, szóval ez a fiú nagyon furcsa személyiség…
- Ezt most nem igazán értem… mi köze van a menyasszonyodnak az idol léthez? – Chaenyol nagyon kötekedős. Nem ő lesz a legjobb barátom, ezt már most látom. Úgy mondta ki a „menyasszony” szót, mintha valami obszcén szó lenne.
- Csak azért engedték meg a szüleim, hogy idol legyek, mert ezzel a feltétellel veszem őt el. Kapásból nemet mondtak és semmiféle könyörgés nem használt. Ezért azt mondtam, hogy ha hagyják, hogy azt csináljam, amit szeretnék, ha hagyják, hogy idol legyek… feleségül veszem Ha Neult. Másként nem egyeztek bele. Csakis Ha Neul miatt kaptam engedélyt.
- Ó! Hát… ez… ügyes húzás volt – Suho meglepetten pislogott a fiatal srácra, aki csak vállvonogatva reagált erre.
- Én kisiskolás korom óta tudom. Belém nevelték. Nekem nem volt más választásom, az volt a természetes, hogy ők választanak helyettem. Így csak elfogadni tudtam. Aztán két éve azt mondták ideje jegyességet kötnöm egy vadidegen sráccal, akinek csak a nevét, korát és a foglalkozását közölték. A bátyám kiállt értem, de felesleges és hasztalan volt. Azt mondták, te nem tudsz eljönni, de nekem tartanom kellett a frontot. A vacsoráig bírtam, aztán eljöttem és szinte menekültem vissza Los Angelesbe. Meg sem vártam a nyár végét a parti után pár nappal visszamentem Amerikába – mondandóm végén felsóhajtottam, majd viszonoztam Jongin halvány mosolyát.
- Ott voltam – jelentette ki Sehun, meglepődve fordultam felé.
- Micsoda?
- Fellépésünk volt aznap, és azt mondtam, ha nem leszek fáradt elmegyek.
- Ó, igen ez rémlik.
- Valójában eszem ágában sem volt elmenni, de a szüleim telefonáltak húsz percenként, hogy toljam oda a seggem, mert ez remek lehetőség arra, hogy megismerjelek. Meg látták rajtad mennyire kellemetlenül érint maga a parti és, hogy én nem vagyok ott. Így a fellépés után rögtön oda mentem. De te már nem voltál sehol. Azt mondták feldúlt voltál és fejfájásra hivatkozva haza mentél – hangja monoton volt és érdektelen, engem viszont annál jobban érdekelt és a hallottak mélyen megdöbbentettek.
- Szóval megsajnáltál és eljöttél? – néztem szemeibe ő pedig megfontoltan bólintott. – Miért nem mondták ezt el nekem a szüleid? … Bár lehet, hogy akkor is eljöttem volna. Igen borzasztó mérges voltam, mert egyáltalán nem akartam az egészet. Kötelezővé tették, hogy menjek el, de előre kijelentették, hogy neked nem kell ott lenned. Mintha te nem olyan szerves része lennél a jegyességnek. És sokan voltak… túl sokan, és én meg fiatal voltam és felkészületlen. Kiborított a szüleid túláradó kedvessége és inkább elmenekültem. De később arra gondoltam, jobb, hogy nem jöttél el. Ha találkoztunk volna, és ugyanolyan benyomást keltettél volna bennem, mint a mostani első találkozásunkkor, szörnyű két éven kellett volna átszenvednem magam. Így is nehezen zártam ki a fejemből a történteket és azt, ami történni fog, de ha láttalak volna, sokkal nehezebb lett volna.
- Én láttam esélyt arra, hogy kedveljük egymást. Elmondták a szüleim, hogy veled is ugyanaz a helyzet, mint velem. De, amikor elmondták, hogy viselkedtél unszimpatikussá váltál… és sajnos ez még most sem változott. Ó, és bocsánat a szüleim miatt, hajlamosak a túlbuzgóságra – ha lehet az ő szavai még jobban feldühítettek, mint Chaenyolé.
- Eddig arról volt szó, hogy közömbös vagy irántam… most meg már egyenesen unszimpatikus – gúnyosan biggyesztettem le ajkaimat és bólogattam, elismerésem jeléül. – Sehun, ezt pont itt kell megvitatnunk? Jobban már nem is tudnál megalázni – a szemöldököm a magasba szaladt.
- Húúú, öröm nézni, milyen egy húron pendültök! Bimbózó párkapcsolat! – törte meg a komoly hangulatot Jongin, és rám vigyorgott. Volt valami a mosolyában, amit furcsállottam, de akkor nem tudtam vele foglalkozni. – Apropó miért voltál Amerikában? – kérdése gondolatok tömkelegét sodorta elmémbe. Egyre jobban éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a szomorúság. Kezdtem látni, mennyire nem érte meg feladnom mindent a családom és Sehun kedvéért.
- Tizenhat éves korom óta ott élek és tanulok. Vagyis… már csak múlt időben – villantottam egy dühös pillantást Sehunra, vette a lapot és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Mit tanultál? – érintett meg Kyungsoo, hogy forduljak felé és úgy válaszoljak. Volt ebben a srácban valami elementáris erejű nyugalom, amit úgy ontott magából, mint egy kályha és elérte vele a szívemet.
- Színésznő vagyok… vagyis lennék – javítottam ki magam újra és lehervadt a mosoly az arcomról. – Gyerekkori álmom volt, hogy színésznő és rendező lehessek, és mindig szorgalmasan tanultam, hogy megfeleljek a szüleim elvárásainak. Szorgalmas voltam és szófogadó, mert abban reménykedtem megadják nekem ezt a boldogságot, és meg is adták. Csak tudomásul kellett vennem, hogy amint vége az iskolának haza kell jönnöm és feleségül kell mennem hozzá – böktem fejemmel Sehun felé. – Ezzel aláírtam azt, hogy sosem fogom pályám űzni, mert nekem feleségnek kell lennem. Mifelénk a nők nem dolgoznak… és nem is engedik meg a szüleim. Így feladtam az álmaimat a családjainkért. Ez, az áldozat, amit én hoztam Chaenyol – ridegen pillantottam a srácra, aki révetegen meredt maga elé történetem hallgatva.
- És nem fáj, hogy kimentél tanulni és végül odaveszett az értelme? – újra Jongin kérdezett. Megráztam a fejem és halványan elmosolyodtam.
- Három és fél évet töltöttem kint és hat darabban kaptam szerepet a tanulmányaim során. Szépen ívelt a „karrierem” és elismerték a tehetségemet. Mint színésznő, mint rendező egyaránt. Nem bántam meg, mert élnem kellett a lehetőséggel, ami nekem adatott. Nekem csak ennyi jutott. Nem mondom, hogy elég volt, mert életem hazugsága lenne… de elfogadtam.
- Szóval, míg Sehun kapott… te vesztettél – összesítette Suho, mire Sehuntól kapott egy nyers pillantást.
- Igen, mondhatjuk így is.
- Te feladtad az életed Sehunért – mondta Baekhyun és többet nem volt közömbös a tekintete.
- Nem akarom mártírként bemutatni magam… - vontam vállat.
- Én, kedvellek. Üdv a családban – pattant fel Baek és átkarolta a vállam, meglapogatta a lapockámat és szélesen elmosolyodott. Csak most tűnt fel, mennyire aranyos arca van.
- Baekhyun!
- Chaenyol, kussolj! – állította le a magas srácot, aki csendben duzzogott.
- Na, jó, fiúk, hagyjuk a siralmas életem, nem is hittem, hogy ezeket meg fogom osztani veletek, inkább meséljetek magatokról. Mik a tapasztalataitok? Ki mit csinál a bandában?

Hosszú szóáradat indult meg, és Baekhyun lett a szószóló. A zárkózott és közömbös srác lett a társaság lelke, nevettetett és nevetett, dőlt belőle a szó és segített feloldani a fagyos hangulatot. Mellette Jongin volt még barátságos, és már első pillantásra elkönyveltem, hogy milyen helyes és jó fej, Kyungsoo a maga csendességével lopta be magát a szívembe, ő tipikusan az a srác volt, aki nem sokat beszélt, de ha megszólalt, akkor vagy nagyon okosat mondott, vagy furát, vagy oltári nagy poént. Suho volt köztük az értelem és hidegvér. Korához méltón viselkedett, ő volt a legérettebb, de belül ő is egy hatalmas gyerek volt, ha ő mosolygott nem csak a szája görbült, hanem az egész tekintete sugárzott, nevetett a szeme is és ettől nagyon barátságos benyomást keltett az emberben.

Két emberrel volt probléma: Chaenyollal, mert ő ellenségnek hisz és nem látja, hogy a valódi áldozat én vagyok, és Sehun, aki egyszer így egyszer úgy viselkedik, de ha legközelebb leülünk beszélgetni, még az fog kisülni belőle, hogy azt mondja, utál. Szép élet vár ránk, mondhatom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz a srácokkal, előre féltem a másik hat tagtól, hogy ők hogyan fognak viszonyulni hozzám, de ez nem a közeljövőben lesz, ugyanis Kínában vannak. Gondolom az esküvőre hazajönnek, majd összefutunk ott…

Kyungsoo vacsorát készített, amikor megérkeztünk, így azt jóízűen elfogyasztottuk, aztán nem sokkal később felálltam, hogy én indulok haza, örültem, de elég volt belőlük ennyi. Annyi impulzus ért, hogy három nap is kevés lesz, hogy túltegyem magam rajta. Sehun is felállt, és erősködtem, hogy egyedül is hazatalálok, de nem engedett akaratomnak, mert a szüleim megígértették vele, hogy hazavisz. Ja, hogy ilyenkor előbújik belőle az udvarias, tisztelettudó barom. Hát köszönöm szépen. Ha kettesben vagyunk, megfagy a kezem, olyan jeges a hangulat. Jó, mondjuk nem mindig. De említettem, hogy már nem érdekel… elfogadom ilyennek. Csak néha olyan nehéz betartanom az ígéreteimet.

Megint csendben furikázott haza, még csak a rádiót sem volt hajlandó bekapcsolni, mikor megkértem rá megrázta a fejét, hogy szereti a csendet, mert nem sokszor van alkalma ezt „hallgatni”, valamilyen téren megértettem, így nem nyaggattam. Amikor megérkeztünk, kicsatolta a biztonsági övemet, keresztülhajolt rajtam és kitárta előttem az ajtót. Mondanom sem kell, mennyire meglepett a közelsége, majd végül lemondóan és fáradtan sóhajtottam, elmotyogtam egy „jó éjt Sehun”-t, majd kiszálltam.

- Hana! – szólt utánam. Szemeim kitágultak, még egyszer sem hívott így. Megfordultam. – Sajnálom. Sajnálom, hogy míg én megkaptam mindent, amire vágytam… te elvesztettél mindent – amikor látta mennyire elképedem azon, amit mond, megköszörülte a torkát. – Bűntudatot keltettél bennem, ahogy ezeket mondtad, csak azért mondtam most ezeket… ne érts félre semmit!
- Tudom Sehun. Nem gondoltam, hogy hirtelen kedvelsz. Nem vagyok hülye. Egyébként, ja… én is sajnálom. Kicsit elkéstél a sajnálattal és nem is tudok vele mit kezdeni. Majd elgondolkodom megbocsássak-e – talán egy kicsit keményebben hangzott, mint szerettem volna, mert valójában jól esett, hogy elnézést kért.
- Épp, próbálok kedves lenni – vonta fel egyik szemöldökét.
- Próbáld erősebben – hátat fordítottam neki és felsétáltam azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárati ajtó előtt terült el. Nem pillantottam hátra vállam felett, pedig akartam. Türtőztettem magam és beléptem a házba. Becsuktam az ajtót, nekidőltem és kifújtam a mély levegőt, ami a tüdőmet nyomta. Feszültségem viszont akkor sem tűnt el. Anyu jött velem szembe sugárzó mosollyal és megkérdezte hol voltunk és mit csináltunk, hogy éreztem magam. Felhorkantottam a lehető legnőiesebb formában, megforgattam a szemem, majd válasz nélkül hagytam faképnél és felsiettem magánlakomba, hogy kiereszthessem a gőzt egy kád forró vízben. 

3. rész

Próbáltam minél hamarabb visszaszokni a koreai időre, hét óra az csak hét óra időeltolódás, és három napomba tellett, míg a szervezetem újra hozzászokott, és nem akartam minden órában elaludni. Min Ki természetesen kinevetett, hiszen a fáradtságomnak köszönhetően folyton kótyagos voltam, és nem mentem sehova sem, mert nem mertem volán mögé ülni.
Szüleim is megérkeztek, mondanom sem kell, hogy anyu sírva fakadt, apu pedig túlontúl hűvösen viselkedett. Nem tudtam mire véljem ezt a stílust, sosem volt ilyen. Talán az esküvő miatt? Hiszen ők találták ki…

Sehun nem keresett, aminek borzasztóan örültem. Volt időm átrágni magam a szavain, és valóban nem volt olyan szörnyű srác, mint amilyennek beállítottam… szemébe ráadásul! Biztosan rosszul esett neki. De hát nekem is! Ő kezdte…

Elhatároztam, hogy a nyugodt élet reményében minden dühöm és keserűségem lenyelem és követni fogom, mint egy szófogadó kiskutya. Megpróbálok teljesen alárendelt lenni ebben a kapcsolatban. Nincs szükségem feszültségre és állandó viszályra, nem akarok csalódást és aggodalmat okozni a szüleimnek.

Ha pedig az előnyöket nézzük, tényleg megismerhetek általa néhány híres embert és talán még a TV-be is sikerül bejutnom valahogyan. A másik, hogy tényleg eszméletlen a külseje, talán egy kicsit magas és vézna, de még így is lehengerlő, és biztosan szép gyerekeim lesznek tőle. Jézusom, gyerekek! Le kell vele feküdnöm… el fogja venni a szüzességem… de én nem akarom! Na, jó, hagyjuk ezt a témát most túlságosan sokkoló a szívemnek.

Volt időm Minheevel foglalkozni, aki rózsaszín köd által van beborítva, tudniillik rátalált a szerelem és ebben a pillanatban mindennél jobban irigyeltem őt. Szerettem volna azt érezni, amit ő, de legfőképpen szerettem volna szabadon választani. Nem titkoltam, mennyire féltékeny vagyok rá, de nem akartam magamra terelni a szót, így csak mosolyogva hallgattam tovább áradozását legújabb lovagjáról.

Myung Dae… nos, Sehun megjegyzése óta, miszerint ő szentül állítja, szerelmes belém, nem megy ki a fejemből és kezdtem elgondolkodni ezen. Kevés barátnője volt az évek alatt, nem nagyon járt randizni, mindig ott termett, ha hívtam, sokszor ölelt és puszilt meg. Gyanús, de nem annyira, hogy rögtön azt feltételezzem szerelmes belém. És fel sem vethetem, hiszen oltári ciki lenne, ha kiderülne, hogy tévesek a gondolataim, vagyis Sehun gondolatai. Szóval kerülöm őt. Nem feltűnően, de még nem mentünk el kettesben sehova sem, általában akkor találkoztunk, amikor Minhee is jelen volt vagy a bátyám. Hiába van Min Ki és köztem négy év a javára, mindig is barátok voltunk. Gondomat viselte, szeretett, aggódott ha kellett és mellettem állt mindenben. A családom egyetlen tagja, aki megpróbálta lebeszélni a szüleimet a házasságról – sikertelenül. Sűrűn jártunk el ketten enni, mozizni, szórakozni. Mármint… három és fél évvel ezelőttig.

Csütörtök volt és anyával ebédeltem. Apa a Sunsetben volt Min Kivel, dolgoztak. Így ebédre sosem értek haza. Szótlanul ültünk egymással szemben és ugyanígy fogyasztottuk el az elénk rakott ételt. Egy ideje motoszkált bennem egy kérdés, amit nem mertem feltenni. Gondolkodtam, melyik lenne jobb… ha tudnám, vagy ha nem. Feszültségem kiülhetett az arcomra, mert anya is észrevette. Persze, hogy észrevette. Mindig észrevette, ha van valami bajom. Kiengedtem egy mély levegőt és egy újabb falatért nyúltam pálcikáimmal, amikor megköszörülte a torkát, így hívva fel magára a figyelmet. Letettem evőeszközeimet és szemeibe pillantottam. Rögtön hevesebben kezdett verni a szívem, mintha valami rosszat tettem volna, anyának nagyon átható pillantása tudott néha lenni, az ember úgy érzi a veséjébe lát.

- Mondd el, mi a baj Hana – meglepődtem a becézésen, sosem szerette, ha mások így hívtak, most mégis így szólított.

- Volna egy kérdésem.

- Had halljam.

- De nem merem feltenni. Ha megkérdezem, tényleg valóra válik – nyeltem egy nagyot és elkaptam róla a pillantásomat.

- Azt hittem kedvesnek tartod – rögtön a lényegre tapintott. Lehunytam a szememet és kissé eltoltam magamtól a tányért.

- Nem arról van szó, hogy milyen. Hanem… nem gondoltam bele abba, mit fogok érezni akkor, amikor találkozunk. Nem gondoltam bele abba, hogy megbánhatom. Nem hittem, hogy valaha eszembe fog jutni, mit lett volna, ha magamnak választok?

- Hana… - vonásai ellágyultak és ő is letette az evőeszközöket. Megráztam a fejem és folytattam.

- Ne aggódj, anya. Nem gondoltam meg magam. Mindössze én is csak egy lány vagyok… úgy érzem normális ilyenkor megrémülni egy kicsit. Mikor lesz az esküvőm? – megfeszítettem az állkapcsom és úgy tettem fel a kérdést. Nem mertem szemeibe nézni, hogy még csak véletlenül se pillantsa meg valójában nem picit vagyok megrémülve. Tulajdonképpen rettegek.

- Úgy gondoltuk a születésnapod után tehetnénk. Augusztus közepére tervezzük.

- Konkrétan?

- Augusztus tizenkettő.

- Augusztus tizenkettő – ismételtem meg halkan, majd pár percre csend borult ránk. Kitoltam a székemet, felálltam és meghajoltam anya előtt. Nem szokásunk itthon ilyesmiket csinálni, csak a nagyszülők előtt, de most kissé megzavarodtam, így érthető a viselkedésem.

- Köszönöm az ebédet. Fent leszek a szobámban.

Lassan sétáltam fel az emeletre, számolgatni kezdtem mennyi idő van még addig. A szobámban a naptárom elé álltam, megkerestem a dátumot, pirossal bekarikáztam, majd megszámoltam hány napom maradt hátra szingliként. Ötvenhárom. Borzasztó kevés. Leültem az ágyamra, zajforrásként bekapcsoltam a Tv-t, az ágyam támlájához másztam, megtámasztottam a hátamat és próbáltam leküzdeni a pánikot, ami kezdte elárasztani egész bensőmet. Mély levegővételekkel próbálkoztam, de nem jutottam sokra, éreztem, hogy hamarosan zokogás fog rám törni, amit nem engedhetek meg magamnak. Anya bármelyik percben rám nyithat, és nem láthatja meg mennyire szétestem. Úgy éreztem kicsúszik a kezemből minden irányítás. És ez elég ijesztő érzés volt.

Gondoltam egyet, elvettem az éjjeliről a telefonomat és megkerestem Sehun számát. Mielőtt rányomtam volna, megálltam egy pillanatra. Biztos, hogy ilyen állapotban akarom hallatni a hangom? Lehet, hogy rekedt és remegős. Megköszörültem a torkom, de ajkaim vészesen megremegtek, így inkább az üzenet mellett maradtam. Sokkal biztonságosabb, és nem is tudok semmit sem elárulni érzelmeimből. Tökéletes.

Mit csinálsz?

Nem tudom miért kezdeményeztem beszélgetést, mikor csak meg akartam kérdezni tudja-e, mikorra tűzték ki a menyegzőnket. Talán a totális elmezavar miatt lehet… Míg a válaszra vártam még türelmetlenebb és idegesebb lettem, már arra is gondoltam a földhöz vágom az elektronikai zseninek titulált készüléket, de aztán meggondoltam magam. Miről tehet szegény telefon? Semmiről, ergo nem érdemli meg ezt a fajta bánásmódot… és most már hivatalosan is bekattantam, ha egy telefon lelkivilágáról vagyok képes agonizálni.

Miért kérdezed?

Na, szép, seggfej. Megforgattam a szemem, szipogtam egy párat, sőt, kifújtam az orrom és vártam pár percet a válasszal. Ha ő képes megvárakoztatni engem, én is őt. Ez így fair.

Van programod augusztus tizenkettedikére? – így ni, kerek perec, bele a közepébe. Fene se fog bajlódni a kerteléssel…

Az még jó másfél hónap. De nem tudok semmiről sem. Miért? Most már van?

Gondolkodóba estem, hogyan közöljem vele, mert ezek szerint nem tudja. Legyek kíméletes vagy inkább gyors és egyszerű? Férfi, mindent ki kell bírnia.

Igen. Akkor lesz az esküvőd. Gratulálok!

Ahogy gondoltam hosszú percekkel később sem kaptam erre választ, de ugyan mit írhatott volna? Te jó ég, ne? Szívem mélyén ezt éreztem. Tisztában vagyok vele, hogy ő is ugyanígy érez, és pontosan tudom, hogy ezért nem válaszol. De nem is bánom. Jobb így.
Nem is értem, miért akartam megírni neki. Miért foglalkozom én azzal, hogy mit gondol, és mit érez? … Túlontúl kedves vagyok, pedig rá sem szolgált.

Felsóhajtottam, felkaptam az ágyra dobott telefonomat, a napszemüvegemet, kulcsot és pénzt, majd kisiettem az egész házból. A szobalánynak elhadartam, hogy hova megyek, és már ültem is be a kocsiba.
Húsz percembe telt, míg a plázához értem. Mióta hazajöttem nem voltam még itt.
Futó pillantásokkal illettem a kirakatokat, célirányosan meneteltem előre apu irodája felé, de az ajtóban utánam szólt a titkára.

- Kisasszony, oda nem mehet be!

- Kisasszony? Komolyan? Ahjussi fel sem ismer? – fordultam felé mosolyogva és levettem a napszemüvegemet. Arcán tisztán kivehető volt a szégyen és zavartság, de egy mosollyal próbálta ezt leplezni.

- Ha Neul-shi! Nem hittem, hogy mostanában össze fogunk futni. Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel elsőre – törzsét minimálisan megdöntötte, én pedig mosolyogva legyintettem.

- Valószínűleg sokkal szebbé váltam, ezért történhetett ez meg, megértelek! – nagyképűen elfordítottam a fejem, de szám sarkában megbújó mosolyom lebuktatott, végül elkuncogtam magam, oda lett a komolyság egy másodperc alatt. Ő is elnevette magát, majd újra megszólaltam.

- Apához jöttem, bent van, ugye? – mutattam a zárt ajtóra.

- Megbeszélésre ment a bátyáddal együtt. Egy hamar nem jönnek vissza, javaslom, hogy addig nézz körül és igyál valamit.

- Köszönöm. Mikor jönnek vissza?

- Kb. egy óra.

- Ugye szól apának, hogy itt vagyok? Majd keressen meg – bólintott én pedig sóhajtva intettem neki és lementem az emeletről.

Tényleg sok új bolt nyílt, mióta nem láttam a plázát, mégis inkább a jól megszokott helyeimre tértem be egy köszönés erejéig. Végül az általam ismert kávézót szemeltem ki és rendeltem egy karamellás moccacinot. Az embereket kémleltem és gondolkodtam.

Aggasztott apa hűvös viselkedése. Nem tudtam mi baja lehet, de féltem, hogy esetleg valamivel felhergeltem vagy kiborítottam. De mégis ugyan mivel? Itthon sem voltam…
Kortyolgattam a karamellás csodámat, közben köszöntem mindenkinek, aki rám köszönt. Napszemüvegem ellenére az errefelé járkáló dolgozók nagy része felismert és barátságosan intettek és köszöntöttek. Jól esett, hogy nem merültem feledésbe.
A telefonom nyomogattam, amikor észlelni kezdtem, hogy a körülöttem lévő emberek kezdenek furcsán viselkedni. Szétnéztem, lányok tucatjai kezdtek el rohanni egy bizonyos pont felé, követtem őket a tekintetemmel, míg végül meg nem álltak a szökőkútnál. Hangzavar lepte el a plázát, sikítozni és üvöltözni kezdtek. Egy kicsit túlzásba estek…
Felvontam a szemöldököm és újabbat kortyoltam. Kíváncsi voltam, vajon ki válthatott ki ilyen heves reakciót a rajongó lányokból, de annyira nem, hogy felálljak és odamenjek én is. Inkább csendesen nézelődtem. A tömeg az illetővel együtt mozgott, nem úgy vettem észre, mintha el akarnának állni az útjából. Pár férfi próbálta eloszlatni a tömeget – nyilván a sráchoz tartoztak, mert nyilván egy hímnemű vált ki ilyesmit egy nőből – de nem jártak túl nagy sikerrel. Magamban somolyogtam a helyzeten és tovább ittam az italomat és játszadoztam a telefonomon.

Aztán hirtelen kaptam fel a fejem. Egy olyan név sikítását szűrtem ki a tömegből, ami valószínűleg az egész további életemet fogja meghatározni. A sikításokra összpontosítottam és egyre többször hallottam ki a nevet, ami semmit sem jelentett számomra, csakis kötelezettséget. Felugrottam ülőhelyemről, de aztán gyorsan lenyugtattam magam.
Miért járkál, ha tudja, hogy ez lesz a vége?
A lányokat egyre nagyobb őrület kerítette hatalmába, ha jól értelmeztem artikulálatlan sikításaikat, mindenki aláírást és fotót szeretett volna, meg hogy vegye el feleségül – ácsi, ő már foglalt – csókolja meg, táncoljon, beszéljen, vegyen levegőt, mozdítsa meg a kisujját, pislogjon, mosolyogjon tehát, hogy ÉLJEN!

Kuncogva közelítettem meg a tömeget, de amikor érzékelni kezdtem a saját magánszférámban a lányok rajongását, feszülni kezdett az idegzetem és megijedtem. Durván lökdösődtek és egymásra ripakodtak, sírtak, óbégattak, öntudatlanul kezdtem el fintorogni és csúnya gondolatokat sugározni feléjük.

Neked ki sem volna szabad lépni a lakásból.

Pontosan tudtam, mikor olvasta el az üzenetemet, mert a tömeg újra felmorajlott, hogy: Sehun elővette a mobilját OMG, vajon mit csinálhat OMG!

Szemeim forgattam, aztán elindultam a mozgólépcső felé. Belső késztetést éreztem, hogy segítsek rajta, mivel alapjáraton kedves vagyok és „ismerem” őt, meg a jegyesem, de letettem róla, mert esélytelen volt, hogy szembe menjek ötven-hatvan őrjöngő lánnyal.
Amikor felértem mégis megfordultam, mert boldog üdvrivalgás hallatszott felőlük. Kicsit szétszéledtek, hogy teret adjanak a langaléta srácnak, akin tisztán kivehető volt, hogy zavarban van. Édesen elnevette magát, kezét szája elé kapta és beállt egy bizonyos pozícióba. Elvigyorodtam és megráztam a fejem, hogy ezt nem hiszem el. Kb. tíz másodpercig táncolt, a rajongók őrjöngtek, Sehun hajlongani kezdett, majd hátrafelé kezdett lépkedni, és úgy tűnt a tömeg nagy része megértette őt és hagyták elmenni. Amint hátat fordított láttam, hogy felsóhajt és homlokára mély ráncok kúsztak. A vele tartott férfiak felé fordult és kérdezett tőlük valamit, akik megrázták a fejüket, ő pedig felsóhajtott. Előkapta a telefonját, majd rövidesen a füléhez emelte. Abban a másodpercben csörögni kezdett a kezemben lévő készülék és az ő nevét írta ki. Frusztráltan túrt bele hajába és várta, hogy válaszoljak a hívásra. Lemondóan sóhajtottam és felvettem a telefont.

- Gyere fel a mozgólépcsőn – és már le is tettem, mire megfordult és az ellenkező irányba indult el.  A korlátnak támaszkodtam és figyeltem minden mozdulatát. Kár volna tagadnom, mennyire mulattatott az előző jelenet. Sajnáltam is, de nagyobb volt a jókedv, mint a düh és frusztráció. Ellentétben vele, akinek arcán ott volt minden. Meglepődtem, hogy nem rejti el érzelmeit. Lassan közelített meg, óvatosan kémlelt körbe, de amikor rájött, hogy én kevesebb népszerűségnek örvendek, mint ő, nyugodtan sétált mellém. Amint mellém ért jókedvem megcsappant és eluralkodott rajtam a semmi.

Ahogy otthon ültem és ízlelgettem magamban a jövendőbelimet meg magát a házasságot, sikerült magamba tuszkolni az „elfogadom” érzést újra. Persze, valamilyen szinten sokkol még most is, de mindig is tudtam, hogy nekem ez a jövőm. Így, hogy tisztába tettem az érzéseimet, Sehun csak a közömböt váltotta ki belőlem, nem pedig feszültséget és egyebet.
Testével felém fordult és úgy dőlt neki a korlátnak. Az emberei eltűntek mellőle, de fogadni mernék, hogy tisztes távolságon belül mindenki lesi minden léptét. Amint felfelé tartott visszatoltam helyére a napszemüvegemet, nem akartam felfedni mindenki előtt, hogy kivel vagyok.

- Ha legközelebb látni óhajtasz, hívj fel és találkozunk valami olyan helyen, ahol nincsenek emberek – mondtam és érezhető volt hangomból az előbb látottak reakciója.

- Nem követtem el semmi rosszat, hogy bujkálnom kelljen valakivel, akit látni óhajtok.

- Tudod, hogy nem így értettem, te nők álma – csóváltam meg mosolyogva a fejem. Átsuhant az arcán egy gyenge mosoly, majd sóhajtott.

- Hihetetlen igaz? Ezek a gyerekek simán átlépnek egymáson, csak hogy többet lássanak belőlem.

- Inkább szörnyű, mint hihetetlen. Én leállnék az idol gyártással. Vagy legalábbis nem varázsolnálak benneteket mesebeli herceggé – gesztikuláltam magam körül, de végül csak ráböktem az ujjammal. Felvonta a szemöldökét és egoista mosoly kúszott arcára.

- Mesebeli herceg? Most rám céloztál? – fejét oldalra billentette, zavarba akart hozni, csak ez nem jött össze. Elmosolyodtam, ellöktem magam a korláttól és elindultam apa irodája felé. Ott legalább nyugodtan tudunk beszélgetni, Sehun pedig követni kezdett.

- Rád is meg a többi idolra. Nem tagadhatod, hogy reggel, amikor felébredsz, meg egy színpadra lépés előtt nem nézel ki ugyanúgy. Amikor felébredsz csak egy helyes srác vagy hírnévvel, amikor színpadra lépsz te vagy a nők álma és hercege hírnévvel. Van különbség.

- Ez téged mennyiben zavar? – kérdése megtorpanásra késztetett. Na, álljunk meg egy szóra.

- Nem akarom, hogy félreérts Sehun. Én csak a helyzetedet taglalom. Nincs benne rejtett üzenet meg féltékenység. Nem zavar. Cseppet sem. Felőlem bármit csinálhatsz, ami nem rontja a neved és ezzel nem rontod az enyém.

- Hm, értem. Helyes, látom, ugyanúgy vélekedünk – mellém ért és rám pillantott. Tekintetünk összekapcsolódott, de inkább cinkostársakként, sem mint jegyesekként.

- Tudom, hogy az üzenetem miatt vagy itt. De nem tudok vele mit kezdeni. A szüleink kiválasztották az időpontot, gondolom már a háromnegyede meg is van szervezve. Nekünk csak annyi dolgunk van, hogy megjelenjünk, mosolyogjunk és igent mondjunk – most én pillantottam rá. Felém nyúlt és levette a szemüvegem. Meglepődtem, és megvártam a magyarázatát, észrevette, hogy nem tetszett túlzottan a cselekedete.

- Zavar, hogy nem látom a szemeidet. Nem látom, mit érzel, amikor ezeket mondod.

- Az már csak rám tartozik, mit érzek, vagy mit nem érzek, Sehun. Mellesleg te sem vagy különb. Te meg a rezzenetlen arcod nem teszik könnyűvé a helyzetem – válaszoltam monoton hangon, mire visszatette a szemüveget a szemeim elé, pár percig szótlanul menetelt mellettem, majd megragadta a karom, így újra megálltunk. Türelmetlenül sóhajtottam fel, és kezére pillantottam, vette a célzást és elengedett.

- Hová megyünk? – nézett körbe, halkan felnevettem.

- Egyet biztosítok: bízhatsz bennem. Apa irodájába, oda nem mehet be senki.

- Nem akarok apáddal találkozni.

- Nem is fogsz. Megbeszélésen van, majd távozol, mielőtt visszajönne.

Egészen addig nem esett köztünk szó, amíg el nem értük a célállomást. Ahjussi az ajtó előtti íróasztalnál ült és lázasan nézegetett néhány papírt, amikor megjelentem, elmosolyodott és felállt, bemutattam neki Sehunt, de tudta kiről van szó, és hagyta, hogy bemenjünk az irodába.
Át lett rendezve… fel lett újítva… felsóhajtottam, hogy itt bizony semmi sem a régi és helyet foglaltunk a kanapén.

- Volna egy személyes kérdésem – kezdett bele halkan. Hátradőlt, keresztbe tette a lábait férfimódon és rám nézett. Levettem a napszemüvegem – magam sem értem, miért – és bólintottam, hogy rajta, tegye fel.

- Miért jössz hozzám feleségül?

- Ezt egyszer már megvitattuk – vállat rántottam. – Általános iskolában mesélték el nekem a nagyszüleim rokonsági szálát. És, hogy az egésznek az a lényege, tartsuk egyben a családot. De ha engem kérdezel, inkább üzleti céljai vannak az apáméknak.

- És miért fogadod el?

- Nem mindegy? Vagy most arra kérsz, hátráljak ki a kettőnk kapcsolatából? – ujjai ökölbe szorultak. Szóval, eltaláltam. Hosszan bólintottam és elmerengve néztem magam elé. Éreztem, hogy megfeszül ültében a válaszomra várva. Sóhajtottam egy mélyet és újra ránéztem.

- Nem tehetem. Azt mondtad el fogsz venni. Élj mellettem csendesen. Úgy érzed foglyul ejtettelek? Tudd, hogy te is engem. Nem önszántamból, vidáman dalolva fogok az oltár elé sétálni. Azért fogadom el, mert erre neveltek.

- Nekem ennyi indok nem elég.

- Nem tudok mit csinálni Sehun. Ne hozz kínos helyzetbe, kérlek. Te is visszaléphettél volna évekkel ezelőtt, mégsem tetted.

- Mert nem lehetnék nélküled idol.

- Látod? Én pedig nem élhetek büszkén és szeretetben, ha nem mennék hozzád. Túl fontos a családom ahhoz, hogy ellenszegüljek nekik.

- A bátyád nem így vélekedik…

- A bátyámnak meg van engedve, hogy másként gondolkodjon. Nekem nincs. Sehun… feladtam a színészetet a családom kedvéért. Akarod, hogy tovább taglaljam? Augusztus tizenkettedikén ott állsz majd mosolyogva a pap mellett és csodálkozol, milyen gyönyörű leszek. Megbeszéltük? – talán egy kicsit kétségbeestem, hosszú szótlansága megrémített, végül sóhajtott és bólintott egyet. Felengedtem, és hátradőltem.

- A fiúk találkozni akarnak veled. És nem ártana megjelennünk a nyilvánosság előtt valamikor, hogy alátámasszuk a híreket. És talán megismerhetnél egy kicsit jobban, hogy tudj szemrebbenés nélkül hazudni, ha kérdeznek rólam valamit.

- Jó… vigyél el a fiúkhoz, ha szabad leszel és ők is, és meséljetek. Direkt nem kerestem utánad, mert féltem mit találok és két éven át nem akartam gyötrődni még ezen is.

- Megértem. Hívlak, ha szabadnapot kapunk. Ha legközelebb fellépünk valahol elviszlek magammal.

- Rendben. Többet ne találkozzunk ennyire nyilvános helyeken… félő, hogy eltaposnak a harcos rajongóid.

Mindketten felálltunk és elkísértem egészen addig, amíg nem találkoztunk az embereivel. Levettem a napszemüvegemet és odaadtam neki, amit hálásan fogadott el. Én visszasiettem apuhoz, bár ennyi minden után már nem voltam olyan kíváncsi arra, hogy miért haragszik rám. Szóval inkább szóltam Ahjussinak, hogy majd máskor beugrom, és hazamentem.

Erőt vettem magamon és az interneten rákerestem az EXO-ra, és megdöbbentő mennyiségű találatot dobott ki a google, a youtuberól nem is beszélve. Elolvastam róluk mindent, a tagokról is, de mivel ezren vannak, senkit sem jegyeztem meg. Megnéztem a videoklipeket, elolvastam pár kommentet, de a túlcsordulóktól fintorogni kezdtem, így azzal hamar felhagytam. Rá kellett döbbennem, hogy valójában eszméletlenül tehetségesek és nem véletlenül ekkora a rajongótáboruk. Megérdemlik a sikert, sokat dolgoztak érte, szóval szimpatikus volt a munkásságuk, mondhatni egészen tetszett az, ahogyan énekeltek, táncoltak, és ahogy kinéztek. Utóbbi ugyebár engem nem nagyon foglalkoztathat, hiszen… nem is kell említenem miért. Annyi információ zsongott a fejemben, hogy az majd szétdurrant, így inkább lefeküdtem pihenni.

Eltelt újabb négy nap, nem hallottam Sehun felől semmit, de a kapcsolatunkról egyre többet lehetett hallani a Tv-ben, rádióban, interneten és kb. a csapból is ez folyt. Ha nem végeztem volna kutatást az EXO-val kapcsolatban, nem értettem volna meg, de így, hogy tudom, manapság Sehun és a csapata élvonalban jár az idolok között és elég meghatározóak a k-pop világában, világos. Meg ugyebár nem elhanyagolható egyikünk családi háttere sem. Láttam a Tv-ben egy zenei díjátadó gála meghirdetését, így sejtem mikor és hol fogunk mi ketten, együtt debütálni párként.
Időközben kiderült, hogy alaptalanul aggodalmaskodtam apával kapcsolatban. Kiderült, hogy nem rám haragszik, hanem magára, mert zokszó nélkül ment bele évekkel ezelőtt abba, hogy feleségül adjon egy ismeretlen fiúhoz a nagyapa kedvéért. És haragszik magára, amiért elvette tőlem az élet adta lehetőségeket, mint például a színészet vagy rendezés és persze a szerelem. Meghatódtam, ahogy ezeket mondta, így hazugságra adtam a fejem. Azt mondtam nincs semmi baj, és, hogy jól kijövök Sehunnal, sőt, mi több, élvezem a vele töltött időt és kedveljük egymást.

Mondtam már… túlontúl kedves vagyok.

Szóval ez a negyedik napja, hogy konkrétan nem hallottam Sehun felől, de ha már hiányolni is kezdtem volna, megdobott egy sms-sel, hogy fél óra múlva felvesz és elvisz a dormjukba, bár most csak hatan vannak, de szabadnapjuk van. Visszaírtam egy okét, különösebben nem izgultam rá a témára, felöltöztem, összefogtam a hajam és kész voltam. Anyu örült, hogy ilyen sűrűn találkozgatom vele, mert ő is abban a hitben ringatja magát, hogy anno nem vétettek oltári hibát és meg fogjuk szeretni egymást Sehunnal.
A szobalány kopogott az ajtómon és közvetítette Sehun szavait, aki lent várt a nappaliban. Aha. Hű, de illedelmes valaki…

- Szia – köszöntem rá, ahogy jöttem le a lépcsőn. Intett egyet, mosolygott és visszafordult szüleim felé, akik felesleges dumával traktálták. Megforgattam a szemem és hirtelen ragadtam meg karját és beléfontam sajátomat. Elbűvölő mosolyt villantottam anyu felé.

- Bocsi anyu, de most nem nagyon van időnk veletek társalogni.

- Oh, hát… rendben. Sehun megtennéd, hogy haza hozod?

- Természetesen – bólintott és rászorított a kezemre a játék kedvéért.

- Menjetek, vigyázzatok magatokra – engedett el végül apa, mosolyogva intettem, Sehun kicsit meghajolt és már kint is voltunk. A küszöböt átlépve egyszerre engedtük el a másikat és szavak nélkül tettük meg az utat tőlünk egészen Sehun birodalmáig.