4. rész

- Utánatok néztem, egyébként – ejtettem még útközben. Zavaró volt a vágható csend kettőnk között.
- Komolyan? Akkor lehet, hogy csalódni fogsz kicsit.
- Miért mondod?
- Hmm… mindenki más egy egészen hangyányit – fészkelődött az ülésen, miközben ezt mondta. Nocsak, csak nem izgul?
- Semmi baj. Megértem. Én is más vagyok a színpadon, mint az életben. Ez ilyen – vállat rántottam és tömkelegével rohantak meg emlékeim színpadi élményeimről. Nem figyeltem és vágyakozó sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Szívesen… megnéztelek volna játék közben – csendes, együtt érző hangja jól esett és csak bólintottam egyet.

Több szó nem nagyon esett köztünk, Sehun megbízhatóan vezetett, kellően gyorsan és sportosan, férfiasan, de nem szállt a fejébe és nem éreztette, hogy nála nincs jobb sofőr a világon. Kellemes volt vele utazni, biztonságban éreztem magam vezetési stílusa mellett. További tíz perc csendes kocsikázás után fékezett le egy ház előtt, majd rám pillantott.
- Mennyire ismerik a történetünket? – kérdeztem tőle, amikor a kezem már a kilincsen volt.
- Nem kell előttük megjátszanunk magunkat – kitért a válasz elől, mégis olyat adott, ami minden további kérdésemre elegendő volt. Megvárta, míg kiszállok, majd együtt mentünk be a házba. Vettem egy mély lélegzetet, de nem izgultam különösebben.

Sehun nem mondott semmit. Nem nyugtatott meg, nem nézett rám, nem nyújtott támaszt, egy idegen volt még mindig. De semmit sem hánytam a szemére. Nem volt jogom hozzá. Az ajtó előtt azért kacsintott egyet, nem kevés döbbenetet kiváltva belőlem, de már időm sem volt valami elméset reagálni, kinyitotta az ajtót. Rögtön a nappaliba mentünk, négyen voltak jelen, egy háromszemélyes kanapén ücsörögtek, látszólag nem nyomorogtak, kényelmesen henyéltek. Volt, aki mosolygott, volt, aki összehúzott szemekkel nézett rám és volt, aki közömbösen fogadott.

- Sziasztok – intettem feléjük, ha már ők nem voltak hajlandóak megmukkanni. Észbe kaptak, és üdvözöltek meg intettek. Egy srácon kívül egy sem hajolt meg, de nem bántam, Amerikában elszoktam tőle.
- Szóval srácok, ő itt Ha Neul, ők pedig a srácok, név szerint: Suho – aha, a hajlongós srác; - Jongin – a mosolygós; - Chaenyol – jézus, mindjárt megöl a szemeivel; - Baekhyun – közömbös már-már hideg – és Kyungsoo, aki gondolom, a konyhában van.
- Vagyis már csak voltam – hallottunk meg magunk mögül egy édes hangot. De szó szerint édes, tudtam, hogy vele nem lehet bajom. – Gondolom te vagy Ha Neul, nagyon örülök, Kyungsoo becses nevem – aprót mosolygott és tisztességesen meghajlott előttem, amit azon nyomban viszonoztam, miközben üdvözöltem őt, szintén mosolyogva.
Sehun leült, így mi ketten is leültünk a többiekkel szemben elhelyezkedő kanapéra, ami bár kétszemélyes volt, simán elfértünk rajta mindhárman.

Néztek. Mindannyian bámultak. Egyikünk sem mondott semmit, csak vizslattak a tekintetükkel. Egyértelműen zavarba hoztak, pedig engem nagyon nehéz, a színészet megtanított egy-két dologra, meg eleve a természetemből adódóan nem vagyok egy nagyon zavarba jövős, pirulós fajta lány. De, a tény, hogy hat fiú között ülök és nyíltan bámulnak… nem sokszor fordul elő velem és olyan kínos szituáció alakult ki, hogy természetesen kezdtem zavarban érezni magam.
- Fiúk! Most nézni akarjátok, vagy megismerni?
Sehun hangjára kifújtam a bent tartott levegőt, és hálás pillantással ajándékoztam meg.
- Bocsássatok meg, csak… kicsit sokkolva érezzük magunkat. Nehéz elfogadni, hogy az egy hete még szingli Sehun, aki nem mellesleg a legfiatalabb köztünk, bejelenti, hogy megnősül. Nem, hogy barátnője van… megnősül! És bevallom, máshogy képzeltelek el.
- Suho, igaz? – miután bólintott, folytattam. – Teljesen megértelek, de lásd be, hogy egy lány szemszögéből nézve a helyzetet, kicsit ijesztő hat figyelő férfi szempár – a végére elmosolyodtam, mert édes és zavart mosoly kúszott beszélgetőpartnerem arcára és biccentett, hogy érti.
- Szóóóval, mit szeretnétek rólam tudni? – kérdeztem gyorsan és ártatlanul. Nem tudtam, mire számíthatok, mindenkiből más reakciót váltott ki a jelenlétem.
- Hány éves vagy? – kérdezte elsőnek a mosolygós helyes srác, azt hiszem Jongin. Helyes? Az nem kifejezés…
- Húsz éves leszek mindjárt.
- Nahát, akkor mind idősebbek vagyunk nálad. Még Sehun is. Azt hittem legalább huszonegy-kettő vagy – mondta csodálkozva, de mosolya tovább függött arcán. Vállat rántottam és halkan elnevettem magam.
- Tudod, rengeteg kérdésem lett volna hozzád, de most, hogy itt vagy nem is fontosak, csak egy kérdésem van hozzád – szólalt meg mély hangján a szúrós szemű, még ültében is nálam magasabb srác. Megijesztett a hangszíne, de nem hoztam tudomásukra, hogy most kezdtem el izgulni.
- Miért? Miért van szükség arra, hogy elvegyen téged feleségül? – meglepődtem, hogy így belevág a közepébe, de valójában sértett egy kicsit a számonkérése.
- Először is, el kell mondjam, mennyire nem tartozom neked elszámolással és simán leinthetnélek, hogy ugorjunk a következő kérdésre, de mivel ezt ketten már átbeszéltük egy párszor, neked is válaszolni fogok. De nem szeretem, amikor megpróbálnak sarokba szorítani – hangom hidegen csengett, nem is tudtam volna letagadni, mennyire rosszul esett kendőzetlen ellenségeskedése. – Azért van rá szükség, mert a családjaink eldöntöttek helyettünk mindent. Ha ismertek konzervatív gazdag családokat – amilyen az enyém és Sehuné, tudhatjátok, hogy ez a hagyomány még érvényben van. Szentül hiszik, hogy a lehető legjobb partit hozzák nekünk össze és nekünk zokszó nélkül kell teljesítenünk kérésüket. Nem volt beleszólásom. Nem Én vagyok a hibás – sötét és rideg pillantással fordultam a kérdező felé, aki nem tántorodott meg, bár nem is vártam.
- Én ezt, akkor sem tudom támogatni és elfogadni Sehun, bocsánat. Nekem az EXO a családom és nem akarom, hogy bármi baja essen a családomnak.
- Rendben, megértelek. Félsz, hogy radikális változás fog beállni a bandában és az életetekben. Nem mondom, hogy semmi sem fog változni, mert az hazugság lenne – hajamat hátradobtam, vettem egy mély levegőt és folytattam. – De nem hiszem, hogy félned és tartanod kellene attól, hogy a köztetek lévő kötelék meg fog gyengülni, vagy a hírnevetek hirtelen megcsappanna. Nem fogom elrabolni tőletek Sehunt. Nem szólok bele az életvitelébe.
- Miért kockáztatnánk? Miért hozzunk olyan áldozatot, hogy az által rajongókat veszítsünk el?
- Miért vagy ilyen ellenséges? Most mondtam, hogy nem áll szándékomban kisajátítani Sehunt – kezem homlokomra futtattam, hogy takarjam az elmélyülő ráncokat, melyek idegállapotomat szimbolizálták. – Már a csúcson vagytok Chaenyol, az istenért! – épp eléggé dühített fel ahhoz, hogy elveszítve hidegvérem megemeljem egy-két decibellel a hangerőmet. Sehun gyorsan és figyelmeztetően, esetleg nyugtatásként szorított rá térdemre. Meglepett a testi kontaktus, de így, hogy magára vonta a figyelmem, újabb lila köd borult agyamra.
- Úgy látom, nem sokat árultál el rólam. Csupán annyit, ami panaszra ad okot. Hogy belekényszerültél egy olyan kapcsolatba, amit nem akarsz egy olyan valakivel, mint én – eszméletlenül dühös voltam, de mostanra már szavaim hangereje nem tükrözték érzelmeimet. Halkan köptem a szavakat és Sehun fáradtan sóhajtott fel, talán még a szemeit is forgatta, de ezt nem figyeltem meg rendesen. Leemeltem a kezét a térdemről és tüntető csendre intettem saját magam. Percekig volt feszült csend, érezték, hogy kihúzták nálam a gyufát és el is áshattuk a békés ismerkedés lehetőségét. Tudták, hogy most nagyot zuhantak a szememben. Legalábbis két ember biztosan. Suho megköszörülte a torkát, gondolom a figyelmem szerette volna elnyerni és valamit mondani készült, ha a közömbös srác meg nem előzte volna.
- Miért csak most tudtuk meg? Ti mióta tudjátok?
- Nem akartam, hogy tudjátok. Bármennyire is bízom bennetek, nem akartam, hogy véletlenül idő előtt napvilágra kerüljön. Gyerekkorom óta mondogatták anyuék, hogy megvan már az én nőm… – ezen a kifejezésén akaratlanul is elmosolyodtam és egy kicsit ő is. – De, sohasem vettem komolyan. Tizenöt voltam, amikor elmondták és mesélni kezdtek Ha Neulról.
- Tizenöt? – lepődött meg mellettem ülő Kyungsoo. – Nem akkor lettél gyakornok? És te azóta titkolod? Úristen.
- De igen, akkor kezdtem. Valójában, neki köszönhetem ezt az egészet. Ha, Ha Neul nincs, ma nem lehetnék itt – a békítő és hálás hangneme jól esett, bár nem értettem, hirtelen miért érzett bűntudatot és próbált meg kiengesztelni, sikeren egyébként, szóval ez a fiú nagyon furcsa személyiség…
- Ezt most nem igazán értem… mi köze van a menyasszonyodnak az idol léthez? – Chaenyol nagyon kötekedős. Nem ő lesz a legjobb barátom, ezt már most látom. Úgy mondta ki a „menyasszony” szót, mintha valami obszcén szó lenne.
- Csak azért engedték meg a szüleim, hogy idol legyek, mert ezzel a feltétellel veszem őt el. Kapásból nemet mondtak és semmiféle könyörgés nem használt. Ezért azt mondtam, hogy ha hagyják, hogy azt csináljam, amit szeretnék, ha hagyják, hogy idol legyek… feleségül veszem Ha Neult. Másként nem egyeztek bele. Csakis Ha Neul miatt kaptam engedélyt.
- Ó! Hát… ez… ügyes húzás volt – Suho meglepetten pislogott a fiatal srácra, aki csak vállvonogatva reagált erre.
- Én kisiskolás korom óta tudom. Belém nevelték. Nekem nem volt más választásom, az volt a természetes, hogy ők választanak helyettem. Így csak elfogadni tudtam. Aztán két éve azt mondták ideje jegyességet kötnöm egy vadidegen sráccal, akinek csak a nevét, korát és a foglalkozását közölték. A bátyám kiállt értem, de felesleges és hasztalan volt. Azt mondták, te nem tudsz eljönni, de nekem tartanom kellett a frontot. A vacsoráig bírtam, aztán eljöttem és szinte menekültem vissza Los Angelesbe. Meg sem vártam a nyár végét a parti után pár nappal visszamentem Amerikába – mondandóm végén felsóhajtottam, majd viszonoztam Jongin halvány mosolyát.
- Ott voltam – jelentette ki Sehun, meglepődve fordultam felé.
- Micsoda?
- Fellépésünk volt aznap, és azt mondtam, ha nem leszek fáradt elmegyek.
- Ó, igen ez rémlik.
- Valójában eszem ágában sem volt elmenni, de a szüleim telefonáltak húsz percenként, hogy toljam oda a seggem, mert ez remek lehetőség arra, hogy megismerjelek. Meg látták rajtad mennyire kellemetlenül érint maga a parti és, hogy én nem vagyok ott. Így a fellépés után rögtön oda mentem. De te már nem voltál sehol. Azt mondták feldúlt voltál és fejfájásra hivatkozva haza mentél – hangja monoton volt és érdektelen, engem viszont annál jobban érdekelt és a hallottak mélyen megdöbbentettek.
- Szóval megsajnáltál és eljöttél? – néztem szemeibe ő pedig megfontoltan bólintott. – Miért nem mondták ezt el nekem a szüleid? … Bár lehet, hogy akkor is eljöttem volna. Igen borzasztó mérges voltam, mert egyáltalán nem akartam az egészet. Kötelezővé tették, hogy menjek el, de előre kijelentették, hogy neked nem kell ott lenned. Mintha te nem olyan szerves része lennél a jegyességnek. És sokan voltak… túl sokan, és én meg fiatal voltam és felkészületlen. Kiborított a szüleid túláradó kedvessége és inkább elmenekültem. De később arra gondoltam, jobb, hogy nem jöttél el. Ha találkoztunk volna, és ugyanolyan benyomást keltettél volna bennem, mint a mostani első találkozásunkkor, szörnyű két éven kellett volna átszenvednem magam. Így is nehezen zártam ki a fejemből a történteket és azt, ami történni fog, de ha láttalak volna, sokkal nehezebb lett volna.
- Én láttam esélyt arra, hogy kedveljük egymást. Elmondták a szüleim, hogy veled is ugyanaz a helyzet, mint velem. De, amikor elmondták, hogy viselkedtél unszimpatikussá váltál… és sajnos ez még most sem változott. Ó, és bocsánat a szüleim miatt, hajlamosak a túlbuzgóságra – ha lehet az ő szavai még jobban feldühítettek, mint Chaenyolé.
- Eddig arról volt szó, hogy közömbös vagy irántam… most meg már egyenesen unszimpatikus – gúnyosan biggyesztettem le ajkaimat és bólogattam, elismerésem jeléül. – Sehun, ezt pont itt kell megvitatnunk? Jobban már nem is tudnál megalázni – a szemöldököm a magasba szaladt.
- Húúú, öröm nézni, milyen egy húron pendültök! Bimbózó párkapcsolat! – törte meg a komoly hangulatot Jongin, és rám vigyorgott. Volt valami a mosolyában, amit furcsállottam, de akkor nem tudtam vele foglalkozni. – Apropó miért voltál Amerikában? – kérdése gondolatok tömkelegét sodorta elmémbe. Egyre jobban éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam a szomorúság. Kezdtem látni, mennyire nem érte meg feladnom mindent a családom és Sehun kedvéért.
- Tizenhat éves korom óta ott élek és tanulok. Vagyis… már csak múlt időben – villantottam egy dühös pillantást Sehunra, vette a lapot és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Mit tanultál? – érintett meg Kyungsoo, hogy forduljak felé és úgy válaszoljak. Volt ebben a srácban valami elementáris erejű nyugalom, amit úgy ontott magából, mint egy kályha és elérte vele a szívemet.
- Színésznő vagyok… vagyis lennék – javítottam ki magam újra és lehervadt a mosoly az arcomról. – Gyerekkori álmom volt, hogy színésznő és rendező lehessek, és mindig szorgalmasan tanultam, hogy megfeleljek a szüleim elvárásainak. Szorgalmas voltam és szófogadó, mert abban reménykedtem megadják nekem ezt a boldogságot, és meg is adták. Csak tudomásul kellett vennem, hogy amint vége az iskolának haza kell jönnöm és feleségül kell mennem hozzá – böktem fejemmel Sehun felé. – Ezzel aláírtam azt, hogy sosem fogom pályám űzni, mert nekem feleségnek kell lennem. Mifelénk a nők nem dolgoznak… és nem is engedik meg a szüleim. Így feladtam az álmaimat a családjainkért. Ez, az áldozat, amit én hoztam Chaenyol – ridegen pillantottam a srácra, aki révetegen meredt maga elé történetem hallgatva.
- És nem fáj, hogy kimentél tanulni és végül odaveszett az értelme? – újra Jongin kérdezett. Megráztam a fejem és halványan elmosolyodtam.
- Három és fél évet töltöttem kint és hat darabban kaptam szerepet a tanulmányaim során. Szépen ívelt a „karrierem” és elismerték a tehetségemet. Mint színésznő, mint rendező egyaránt. Nem bántam meg, mert élnem kellett a lehetőséggel, ami nekem adatott. Nekem csak ennyi jutott. Nem mondom, hogy elég volt, mert életem hazugsága lenne… de elfogadtam.
- Szóval, míg Sehun kapott… te vesztettél – összesítette Suho, mire Sehuntól kapott egy nyers pillantást.
- Igen, mondhatjuk így is.
- Te feladtad az életed Sehunért – mondta Baekhyun és többet nem volt közömbös a tekintete.
- Nem akarom mártírként bemutatni magam… - vontam vállat.
- Én, kedvellek. Üdv a családban – pattant fel Baek és átkarolta a vállam, meglapogatta a lapockámat és szélesen elmosolyodott. Csak most tűnt fel, mennyire aranyos arca van.
- Baekhyun!
- Chaenyol, kussolj! – állította le a magas srácot, aki csendben duzzogott.
- Na, jó, fiúk, hagyjuk a siralmas életem, nem is hittem, hogy ezeket meg fogom osztani veletek, inkább meséljetek magatokról. Mik a tapasztalataitok? Ki mit csinál a bandában?

Hosszú szóáradat indult meg, és Baekhyun lett a szószóló. A zárkózott és közömbös srác lett a társaság lelke, nevettetett és nevetett, dőlt belőle a szó és segített feloldani a fagyos hangulatot. Mellette Jongin volt még barátságos, és már első pillantásra elkönyveltem, hogy milyen helyes és jó fej, Kyungsoo a maga csendességével lopta be magát a szívembe, ő tipikusan az a srác volt, aki nem sokat beszélt, de ha megszólalt, akkor vagy nagyon okosat mondott, vagy furát, vagy oltári nagy poént. Suho volt köztük az értelem és hidegvér. Korához méltón viselkedett, ő volt a legérettebb, de belül ő is egy hatalmas gyerek volt, ha ő mosolygott nem csak a szája görbült, hanem az egész tekintete sugárzott, nevetett a szeme is és ettől nagyon barátságos benyomást keltett az emberben.

Két emberrel volt probléma: Chaenyollal, mert ő ellenségnek hisz és nem látja, hogy a valódi áldozat én vagyok, és Sehun, aki egyszer így egyszer úgy viselkedik, de ha legközelebb leülünk beszélgetni, még az fog kisülni belőle, hogy azt mondja, utál. Szép élet vár ránk, mondhatom. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz dolgom lesz a srácokkal, előre féltem a másik hat tagtól, hogy ők hogyan fognak viszonyulni hozzám, de ez nem a közeljövőben lesz, ugyanis Kínában vannak. Gondolom az esküvőre hazajönnek, majd összefutunk ott…

Kyungsoo vacsorát készített, amikor megérkeztünk, így azt jóízűen elfogyasztottuk, aztán nem sokkal később felálltam, hogy én indulok haza, örültem, de elég volt belőlük ennyi. Annyi impulzus ért, hogy három nap is kevés lesz, hogy túltegyem magam rajta. Sehun is felállt, és erősködtem, hogy egyedül is hazatalálok, de nem engedett akaratomnak, mert a szüleim megígértették vele, hogy hazavisz. Ja, hogy ilyenkor előbújik belőle az udvarias, tisztelettudó barom. Hát köszönöm szépen. Ha kettesben vagyunk, megfagy a kezem, olyan jeges a hangulat. Jó, mondjuk nem mindig. De említettem, hogy már nem érdekel… elfogadom ilyennek. Csak néha olyan nehéz betartanom az ígéreteimet.

Megint csendben furikázott haza, még csak a rádiót sem volt hajlandó bekapcsolni, mikor megkértem rá megrázta a fejét, hogy szereti a csendet, mert nem sokszor van alkalma ezt „hallgatni”, valamilyen téren megértettem, így nem nyaggattam. Amikor megérkeztünk, kicsatolta a biztonsági övemet, keresztülhajolt rajtam és kitárta előttem az ajtót. Mondanom sem kell, mennyire meglepett a közelsége, majd végül lemondóan és fáradtan sóhajtottam, elmotyogtam egy „jó éjt Sehun”-t, majd kiszálltam.

- Hana! – szólt utánam. Szemeim kitágultak, még egyszer sem hívott így. Megfordultam. – Sajnálom. Sajnálom, hogy míg én megkaptam mindent, amire vágytam… te elvesztettél mindent – amikor látta mennyire elképedem azon, amit mond, megköszörülte a torkát. – Bűntudatot keltettél bennem, ahogy ezeket mondtad, csak azért mondtam most ezeket… ne érts félre semmit!
- Tudom Sehun. Nem gondoltam, hogy hirtelen kedvelsz. Nem vagyok hülye. Egyébként, ja… én is sajnálom. Kicsit elkéstél a sajnálattal és nem is tudok vele mit kezdeni. Majd elgondolkodom megbocsássak-e – talán egy kicsit keményebben hangzott, mint szerettem volna, mert valójában jól esett, hogy elnézést kért.
- Épp, próbálok kedves lenni – vonta fel egyik szemöldökét.
- Próbáld erősebben – hátat fordítottam neki és felsétáltam azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárati ajtó előtt terült el. Nem pillantottam hátra vállam felett, pedig akartam. Türtőztettem magam és beléptem a házba. Becsuktam az ajtót, nekidőltem és kifújtam a mély levegőt, ami a tüdőmet nyomta. Feszültségem viszont akkor sem tűnt el. Anyu jött velem szembe sugárzó mosollyal és megkérdezte hol voltunk és mit csináltunk, hogy éreztem magam. Felhorkantottam a lehető legnőiesebb formában, megforgattam a szemem, majd válasz nélkül hagytam faképnél és felsiettem magánlakomba, hogy kiereszthessem a gőzt egy kád forró vízben.