7. rész

Sokáig kellett a karjaiban tartania, amíg megnyugodtam. Az összes eddig felgyülemlett feszültségemet sírtam most ki magamból, szerencsétlen Kaira vetítettem ki viharos érzelmeimet, és jó párszor szidtam őt is, míg darálni kezdtem panaszaim hadát és életem veszteségeit. Sehunt viszont egyszer sem bántottam. Hogyan is bánthatnám, amikor egy cipőben járunk? Más kérdés, milyen a személyisége, mennyire kettős és ellentétes… az egy másik probléma.

Jongint azért bántottam, mert felbukkant és a kedvessége elsodorta eddig oly nagyra becsült elmémet. Objektivizmusom és érzelmi nem törődömségemnek nyoma veszett és nem tudtam kiverni az Ő gondolatát a fejemből.

Tökéletes vigaszt nyújtott, nem ellenkezett, nem szabadkozott, nem állított le, csak a karjaiban tartott és a hátam becézte ujjaival, hogy ezzel hatást gyakorolva rám csillapodjak le. Hosszú percekbe telt, de beigazolódott feltételezése, miszerint érintései meg fognak nyugtatni. Könnyáztatta arccal pislogtam fel rá, ő pedig csibészesen mosolygott és hüvelykujjaival törölte le könnyeimet arcomról, miközben azt ecsetelte, hogy határozottan nem igaz az - az, hogy állítás, hogy a nők szépek, ha sírnak. Sejtettem, hogy próbál felvidítani, de csak egy gyenge és hamis mosolyra futotta tőlem. Nem éreztem zavarban magam, amiért őszintén bevallottam neki érzéseimet, hiszen minden porcikámmal tudtam, hogy érzelmeim viszonzásra találtak. Elég nevetséges helyzet elé álltunk… Másfél héttel az esküvőm előtt, megkedvelek egy srácot, aki idol és az idol jövendőbelim egyik legjobb barátja.

Menyasszonyi ruhámban foglaltam helyet mellette és kezdtünk el beszélgetni. Feltett kérdéseimre próbált választ adni és megnyugtatni, biztosított afelől, hogy valóban ő is kezd érezni irántam valamit és furán nem érez bűntudatot, mert, tudja, nem érzünk semmit egymás iránt Sehunnal. Mégis látva csókos képünket féltékenység dúlt benne és ezért is telefonált: hogy megnyugtassa magát.

Kimondatlanul egyeztünk meg egy titkos kapcsolatban, ami bár megbotránkoztató és alapesetben taszítana még csak a gondolat is, hogy csaljam a férjemet, de az én helyzetem egészen más volt, és nem is voltam benne biztos, mennyire fog előrehaladni a kapcsolatom Jonginnal. És mennyire lesz titkos. 

Fél óra lelkizés után, kicsit jobb hangulatban hagytuk el a szalont és mivel a sofőrömnek nem szóltam, Kaié pedig készenlétben állt a sarkon, magukhoz invitált. Egyébként is beszélnem kellett Sehunnal az esedékes díjátadóról és a sajtótájékoztatóról, amit a menedzsere vetett fel.
Jonginnal nem beszéltünk meg semmit, de nyilván tisztában van vele, hogy milyen helyzetbe is csöppentem én és talán ő. Bizonytalan vagyok vele kapcsolatban, de nincs erőm elutasítani őt – bár célozgatásokon kívül, még nem kezdett közeledni felém.

Nem mondom, hogy kitörő örömmel fogadtak – értem itt Sehunra és Chanyeolra, meg az egyik kínai… Luhan? tagra, szóval ő is fura szemekkel méregetett. Próbáltam ignorálni a kéretlen pillantásokat és szorosabb ismeretségbe kezdtem a kínai tagokkal. (Akik között egyébként vannak koreaik is...) Olyan pozitív csalódás volt mindenki, furcsa volt, hogy a három említetten kívül, senki sem tuskó és modortalan, vagy nagyképű. Bár az tagadhatatlan mennyire fáradtak, és ha szóba kerülnek a rajongók, lassan nem hogy csillogó szemekkel áradoznak, hanem száj húzogatva intik le a témát. Túl sok az őrült rajongó, akik meg akarják keseríteni az életüket. Sosem voltam az a rajongós fajta, így nehezen tudom elképzelni, mindenesetre megértem őket és egy percig sem ítélkezem a hozzáállásukon.  Persze Suho és még egy páran kiálltak mellettük – többek között Luhan szúrós szemű barátunk is – és látják a fényt az alagút végén, csak többen voltak ellenük.
Nem is figyeltem az időre, nem is akartam, jól éreztem magam a srácok társaságában, így teljesen megfeledkeztem arról, hogy mi volt érkezésem eredeti célja. Nagyokat nevettem Chen és Baekhyun beszólásain, Kris felsőbbrendűségén, ami persze megjátszott volt, Kyungsoo ultra nagy poénjain, amik a semmiből jöttek és felrázták a hangulatot, Yixing bamba arcán, ami néha azt tükrözte, fogalma sincs, melyik univerzumban van, aztán meg amikor megszólal, felolvad a szívem, annyira aranyos férfi. Tao és Suho egymással való viselkedése megmosolyogtatott, Suho úgy gondoskodott róla, mintha csak az öccse lenne, leste minden kívánságát, Kris pedig szidta érte, amiért mindent megenged neki.
Mindenkinek olyan szoros kapcsolata volt a másikkal, hogy lassan kívülállóként szemléltem őket és a beszélgetéseiket. Család fogalma született meg bennem, valóban olyanok, mintha egy család lennének. Kissé elszomorodtam a gondolatra, hogy az én családom két éve széthullóban van, mióta közölték, ki a jegyesem. Közel sincs olyan meghitt légkör már otthon, mint ebben a lakásban.
Lassan kezdett eluralkodni felettem egy újabb adag önsajnálat, így felálltam és a távolból meredve bámuló Sehunhoz sétáltam és térdét megérintve hívtam fel magamra a figyelmet. Chanyeol és Luhan társaságában ücsörgött és halkan beszélgettek, így mind felnéztek, amikor oda léptem. Nem kerülte el a figyelmemet, Luhan bosszús pillantása a kezemre, ami Sehun térdén pihent. Valahogy természetesnek hatott intimebb módon is megérintenem őt, ha egyszer már a férjem – jó még nem, de… - és ő szabadon csókolgathat, ahhoz képest ez semmi. Egy pillanat alatt feledkeztem meg a rosszalló tekintetről és a lustán kémlelő Sehunra koncentráltam.
- Ránk férne egy beszélgetés – indítványoztam, néhány másodpercig pislogott rám, majd bólintott és felállt.
- Sétáljunk? – indult a bejárati ajtó felé, de elkaptam a pólója alját. Visszafordult és várakozó teljesen pillantott rám.
- Figyelembe véve a pozíciódat ebben a városban, nem kockázatos kilépni az utcára és gondtalanul sétálgatni a menyasszonyoddal? – kérdésemre csend volt a válasza, és a társalgás nagyobb része is abba maradt, kettőnket figyeltek.
- Nem gondtalanul fogunk sétálgatni – felelte végül, belőlem pedig akaratlanul is feltört egy nevetés. Tudom, hogy nem kedves viccnek szánta, de a mai napom után, ez már fikarcnyit sem bántott.
- Ha bántani akarsz, jobban kell próbálkoznod – válaszoltam szórakozott mosollyal az arcomon, felkaptam a táskámat, megráztam a fejem, puszit nyomtam Kai és Baek arcára, a többiek elnézően pislogtak rám és végigkísértek tekintetükkel a bejárati ajtóig, ahol belebújtam szandálomba és Sehun felé pillantottam, aki felkapott egy napszemüveget, felvette cipőit, visszament Luhanhez, elvette a telefonját, súgott neki valamit és utánam sietett. Elkiabáltam magam köszönésképpen, viszonzás után pedig elhagytuk a lakást.

Óvatosan nézett körbe az épület előtt, nem akarta, hogy észrevegyem, mégsem kerülte el a figyelmemet, köröző feje és óvatos szemei, amit hamarosan egy napszemüveggel takart el. Fáradt sóhaj után a kezem után nyúlt és lassan elindultunk egy irányba. Nem tudtam, zokon vegyem-e a sóhaját. Most a körülménynek szólt, hogy bármikor előugorhat valahonnan egy éhes fancsorda, vagy annak, hogy meg kell fognia a kezemet? Ami mellesleg nem lenne kötelező és nekem eszembe sem jutott.
Keze meleg volt és puha, más tekintetben még zavarban is lennék ettől a kézfogástól, de így nem érzek semmit. Rezignált nyugalommal néztem összekulcsolódó ujjainkat, majd megtorpantam, kezeink megfeszültek, Sehun visszapillantott rám és mellém lépett.
- Mi a baj? – kérdezte, majd követte pillantásomat és megmozgatta csuklóját, majd ujjait és szorított egyet az enyémeken. Felrázott kábultságomból, megkerestem napszemüvege mögött bújó éles szemeit és felsóhajtottam.
- Tényleg robotszerűek vagyunk? – kérdésemre, természetesen felvonta a szemöldökét, és újra kezeinkre pillantott.
- Megbocsáss, megmagyaráznád, ezt mégis, hogy értetted?
- Úgy, ahogy mondtam. Tényleg csak követjük mások utasításait és annak megfelelően viselkedünk egymással? Mechanikus módon? Meg sem próbáljuk kiküszöbölni a távolságot kettőnk között és építeni egy összekötő hidat? – na, jó, bevallom én magam is ellentétesen viselkedem. Szövetséget kötök Kaival, erre arra kérem - burkoltan persze - , Sehunt, hogy próbáljuk megismerni a másikat. Ha lehet még nagyobb értetlenkedés ült ki az arcára, majd megrázta a fejét, nemleges választ adva.
- A kapcsolatunk nem érzelmi alapú. Nincs szükség hídra Hana.
- Ne hívj így – csattantam fel halkan. Arcul vágott az elutasítása. – Nincs jogod hozzá.
- Hana, a feleségem leszel napokon belül – felvont szemöldöke nem tűnt el, szabad kezével lehalászta magáról a szemüveget. Most én ráztam a fejemet.
- Békejobbot nyújtottam és azt, hogy ismerj meg… talán kedvelhetnénk egymást. De te elutasítottál! Mi jogod lenne a számomra kedves becenéven szólítani? – igen, határozottan megbántott, talán most először. Megilletődött, tisztán láttam rajta, de ez csak pár másodpercig tartott, rögtön utána visszanyerte hűvös mivoltát. Kezeinkre pillantottam és fájó szívvel téptem ki ujjaim szorítása közül. Ezzel végleg elszakítottam kettőnk között mindent. Mármint szerintem. Ő persze nem tudja, mi folyik le bennem. – Akkor erre… - emeltem fel a kezem. – Sincs semmi szükség. Nem minden pár jár összekulcsolt kézzel – pár pillanatig dühösen meredtem értetlenségről árulkodó szemeibe, majd felszegtem az állam és elindultam kikerülve őt. Megpördült tengelye körül, hogy követhessen, gyorsan mellém szegődött.
- Most megbántottalak, igaz?
- Miért érdekel?
- Mert nem akarom, hogy idegenként kezelj. Nem sokára egy család leszünk.
- Ha jól emlékszem, te nem éltél az ajánlatommal.
- Csak azért, mert most még nincs rá szükségem – vallotta be, mire újra megtorpantam. Nem kellett megkérdeznem, hogy érti ezt. Tudtam. Van valakije. Ránéztem, és tekintete is ezt sugallta. Keserű mosolyra görbült ajkam.
- Elég elcseszett egy életünk van… - mondtam leszegett fejjel. Megérintette a vállam, hogy megbizonyosodjon arról nem tiporta el a lelkem. Felnéztem, mogyoróbarna szemei most nyíltan és őszinte érdeklődéssel fürkészték minden rezdülésem. Vettem egy mély levegőt.
- Kedvelem Jongint. Nagyon – nyomatékosítottam és vártam a reakcióját. Ő is elmosolyodott, leengedte karjait vállamról, lépett egy lépést hátra és újra rám nézett.
- Ez nevetséges.
- Én is tudom – bólintottam.
- Ez kurva szar… - suttogta és újra megragadta a kezem.
- Tudom – bólintottam újra. Szótlanul tettük meg a további utat, egy pizzázó előtt fékezett le, rám pillantott beleegyezésre várva, hevesen bólogattam, majd megvesztem már éhen. Miután rendelt, helyet foglaltunk az ablak mellett – ő javasolta, nem én, furcsállottam is – és szótlanságunk nem akart megtörni.

Nem tudom miért nem kedvelem. Nagyon helyes srác. És a személyiségével sincs akkora probléma, néha megvillantja kedves mosolyát és pillantását, egyébként csak dacol velem, mert ebbe a helyzetbe kényszerült. Ha fiú lennék, és húsz éves, talán én is így viselkednék. Ráadásul van valakije, szóval lehet, hogy szerelmes… így már minden világos. Én és a családom pedig elszakítjuk tőle. Szegény lány… sajnálom őt.
Észre sem vettem és eltelt húsz perc azzal, hogy ő az ablakon bámult ki, én pedig őt mustráltam. Kihozták a rendelt pizzát, rögtön neki is látott. Édes hangon dünnyögött mennyire ízlik neki, egészen kisfiú módjára viselkedett. Elmosolyodtam és én is leválasztottam egy szeletet. Ezekben a pillanatokban dőlt bennem össze az unszimpátia nevezetű kártyavár. Nem tudtam már őt utálni, megértettem és megsajnáltam. Továbbra sem kedveltem és mérges is voltam, de egy védtelen gyerekként tekintettem rá, akinek egyetlen védelme az arrogancia volt, mentsvára pedig a csapat és feltehetőleg a szerelme.
- Hana egy ideje bámulsz – szóval nem vette komolyan, hogy ne hívjon így. Felsóhajtottam.
- Ha Neul. És tudom. Elemeztelek – rántottam vállat.
- Nem foglak Ha Neulnek hívni, bármennyire is erősködsz. És miért elemeztél?
- Csak. Valójában a díjátadóról akartam beszélni veled – váltottam gyorsan témát.
- Most pénteken lesz.
- Szóval holnapután.
- Igen. Mivel most volt a visszatérésünk, nem számítunk sok mindenre, fellépünk, ott leszünk, jelöltek vagyunk pár kategóriában, de nincsenek nagy reményeink.
- Értem. Szóval… biztos vagy benne, hogy menjek el veled?
- Igen. Mindenki számít rád, hozzám tartozol – ezt olyan könnyedén mondta ki, hogy szinte torkomon akadt a pizza. Rápillantottam, de ő csak nyugodtan evett továbbra is.
- Rendben… a cégen belül nincsenek összeszólalkozások? Elfogadtak? A menedzsered mit mondott?
- A cég kellőképpen fel volt készülve arra, hogy be foglak jelenteni. Nincs ellenvetésük, hogy együtt mutatkozzunk, volt idejük elfogadni. A menedzserem aggódik kissé, de szerinte mindenféleképpen kell egy sajtótájékoztató az esküvő előtt, hogy megnyugtassuk a rajongóimat.
- Le tudod szervezni a hétvégére?
- Megbeszélem hyunggal – bólintott egyetértően.
- Mit vegyek fel? – döntöttem oldalra a fejemet és megtámaszkodtam a könyökömön az asztallapon. Elmosolyodott és rám nézett. Haja már nem lángvörösen, hanem vattacukor rózsaszínben pompázott és azt kell mondjam, imádtam. Annyira édes volt tőle, mégsem tagadhatta le férfiasságát és egyre inkább vált sármossá szemeimben.
- Nevess ki, elsőszámú női probléma: Mit vegyek fel egy neves eseményre, ahol vörös szőnyeges felvonulás is van?
- Zöld szőnyeg, de oké. Fekete öltöny lesz rajtam. Gyakorlatilag bármiben passzolni fogsz hozzám.
- Rendben. Keresek valamit… apropó, kettőnkről. A sajtónál… arra gondoltam, ne hazudjunk nagyot. Később lehet, bajunk lenne belőle. Mondjuk el őszintén, hogy gyerekkorunktól kezdve egymásnak szánnak bennünket, viszont csak két éve találkoztunk először és rögtön szerelembe estünk. Nem bánjuk, hogy a szüleink így határoztak, mert elég idősnek és érettnek érezzük magunkat, mindemellett a szerelmünk határtalan és boldog.
- Akkor miért nem találkoztunk?
- Buta. Azért, mert te idol vagy én meg Amerikában hajszoltam az álmom. Mit szólsz?
- Rendben van – bólintott rá, és megnyalta mutatóujját, ami paradicsomszószos lett a pizzától. – Azért megvitatom a menedzserrel, hogy ne kérdezzenek váratlant.
- Sehun színésznő vagyok, megtanultam improvizálni, és ha hiszed, ha nem, elég jó vagyok benne. Bármikor telehazudom a világot, ha kell, szemrebbenés nélkül.
- Hmm… egyszer tényleg megnéznélek játék közben – nézett rám elmerengve.
- Myung Dae talán felvette néhány szereplésem, bár nem mernék rá megesküdni.
- Nem kedvelem őt. Párszor összeszólalkoztunk.
- Ő sem kedvel különösebben téged – csend állt be közénk, az ételnek szenteltem a figyelmem, percekig nem szólaltunk meg, aztán halkan kezdett el beszélni.
- Nem bánom… hogy kedveled Kait. Legyél vele, ha úgy alakul – bólintott. – Nem akarlak megfosztani a szerelemtől – nem nézett rám, a szívem hevesebb iramra kapcsolt. – Attól, hogy hozzám jössz, lehetsz még boldog, és Kaival inkább, mint egy ismeretlennel. Csak óvatosan, hogy ne bukjunk le mind.
Mielőtt ellágyult volna a szívem és teljesen meghatódtam volna a kedvességétől és jótékonyságától… eszembe villant valami. Mosolyogva bólintottam.
- Majdnem bedőltem annak, hogy csak önzetlenül kedveskedni akarsz nekem. Aztán rájöttem, hogy így próbálod közölni, a titkos szeretőddel nem kívánod megszakítani a kapcsolatot. És nem volna fair a nekem lehet neked nem felállás. Azért becsülöm a fair érzéked.
- Elsősorban tényleg önzetlenség vezérelt, de most, hogy mondod valóban… nem jutott eszembe szakítani vele.
- Bárki is legyen az.
- Bárki is legyen az – ismételte el szavaimat, így bizonyságot adva arról, szeretné, ha szerelme továbbra is anonim maradna. Tiszteletben tartom a kérését, és nem fogok kérdezősködni, amúgy meg nem is érdekel. – Ne ijedj meg, de kb. mióta bejöttünk ide többen is figyelemmel kísérik a kettőnk párosát.
- A jobb sarokban lévő nyáladzó és síró akárkikre gondolsz? Telefonnal a kezükben? Ó, kiszúrtam őket, igaz, hogy csak fél órája. Oda akarsz menni?
- Mi? Dehogyis! Isten ments! Nincs hozzájuk energiám. Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg, ha váratlanul fizikai kontaktusba lépek veled. Csak a dac szüli majd.
- Ja persze, hogyne, gondolom… - hadartam gyorsan és lopva a lányhorda felé pillantottam. Nagy asztal volt, tízes társaság lehetett, vegyített nemmel és mindannyian kendőzetlenül bámultak és kielemezték minden mozdulatunkat.
- Hogy vetted észre? - kérdezte.
- Feltűnőek is, aztán égette valami a hátam közepét és láss csodát, a tekintetük volt az. Eléggé dühítőek, kezdem megérteni az arroganciád egy részét.
- Arrogancia? – vonta fel a szemöldökét, nehezen fogtam vissza feltörekvő nevetésemet, egy halk kuncogás ki is csúszott.
- Ne mondd, hogy nem igaz. Olyan arrogáns vagy, hogy kevés ilyen emberrel találkoztam, mint te. De tudsz kedves is lenni.
- Na… hát… ez… oké – fújta ki a levegőt, aztán hirtelen mellém ült és karját átlendítette vállam felett. Meglepett hang szökött ki számon, majdnem felkiáltás volt, térde ütközött az enyémmel, oldala az enyémnek préselődött, karja égette a tarkómat, tenyere mellem előtt lógott, ahogy megmozdította meg is érintette becses testrészemet, fejével nyakamhoz hajolt, vagy legalábbis közelebb hozzám.
- Nem hittem, hogy ilyen intenzív fizikai érintkezésre gondoltál – nyögtem ki, észbe kaptam és kissé felé fordultam, hogy a tekintetünk találkozhasson, így keze távolabb húzódott mellemtől (hál’ istennek), térdeink viszont jobban egymásnak feszültek, ami kicsit kényelmetlen volt, de megpróbáltam átsiklani felette.
- Óh és még meg sem csókoltalak – vigyorodott el és megemelte kissé a szemöldökét. Hosszú ujjaival fedetlen vállaimon időzött.
- Lehet, hogy nem kedvellek, de azért bevallom elég helyes kölyök vagy és zavarba tudsz hozni egy nőt az ilyen tetteiddel.
- Kölyök?
- Most komolyan ezen az egy szón akadtál fenn? – én is felvontam a szemöldököm.
- Komolyan kölyök, amikor egy idősek vagyunk? Ne viccelj. Min akadjak fenn, tényleg jól nézek ki és látom, hogy zavarban vagy. De elméletileg színésznő vagy. Hát játssz.
- Az átlag férfi ilyenkor megjegyzi, hogy eszméletlenül szép vagyok – belementem a játékba, mert tudtam, hogy a lehetetlenül-már-már-gusztustalan-módon-szerelmesek-vagyunk-egymásba látszatot akarja kelteni, és szükségünk is van rá, hogy senki se akarjon szétválasztani bennünket. Még ha mi magunk tennénk meg ezt a legszívesebben, akkor sem lehetne. Szóval, ha eloszlatjuk a kételyeket ezekben a fiatalokban és meglátják, mennyire oda vagyunk egymásért, talán megbarátkoznak velünk és békén hagynak minket. Sehun válaszul elvigyorodott.
- Nem akarom legyezgetni a hiúságodat.
- Nem vagyok hiú, kicsit sem. Egészséges önbizalommal rendelkezem.
- Valóban szép vagy. Pont hozzám illő. A riportban is jól festettünk egymás oldalán, nem gondolod? – lehelete arcomat cirógatta, kezdtem vészesen stresszelni és zavarban lenni.
- De igen, pontosan. Köszönöm egyébként. Mellesleg nem értem, hogy tudsz ilyen hűvösen magabiztos lenni, amikor vár rád egy lány valahol.
- Tisztában van a helyzettel. És most perpillanat egyetlen lány vár rám és az itt van.
- Ne ess tévedésbe, én nem várok rák – megköszörültem a torkom, mert árulkodón elrekedt. Elvigyorodott, nem méltatott válasszal, csak közelebb hajolt, tenyere vállamra kulcsolódott, megéreztem nedves kezeit – tehát, nem csak én vagyok zavarban – egy utolsó pillantás után orrával megbökte az enyémet, engedékenyen lehunytam szemeimet és vártam csattanó ajkaira. Pillanatokon belül érkezett meg. Arra számítottam, hogy csak pár pillanatig fog tartani, mint a korábbi csókunk is, de rövid időn belül leesett, hogy ez kicsit sincs így. Puha ajkai szorosan zárták közre az enyémeket, majd kicsit feljebb csúszott a bőrülésen, én pedig lejjebb és fejemet nekitámasztottam a támlának. Valójában ezeket, mind ő „kényszerítette”.
Oldalra billentette fejét, vállamon időző keze a hajamba tévedt, határozott mozdulattal mozdította úgy ajkait, hogy érzékeljem, tovább akar menni. Egy csók még nem a világ – gondoltam és engedtem, hogy átcsúsztassa nyelvét. Lustán időzött izma a számban, nem sietett, nem rohant le a szenvedélyével, nem fullasztott meg a nyáltengerével, nem akarta felfalni az arcomat – iszonyat jól csókolt, amilyenben még nem volt részem. Profin és élvezhetően, bugyiszaggató módon, mélyre hatolóan és belenyögősen. Magamban tartottam torokhangjaim, fülemet érték cuppogásaink, amik pírt vittek arcomra, keze újra lustán csüngött le vállamról, hirtelenségtől vezérelve kaptam el, és kulcsoltam össze ujjainkat. Szabad kezemmel álla alá nyúltam és feljebb szegtem fejét, hogy még élvezhetőbb legyen csókcsatánk.
Kár, hogy nem voltak belevitt érzelmek. Olyan érzést keltett bennem, mintha most találkoztunk volna a pizza bárban, megpróbált volna felcsípni ezzel a csókkal, hogy felvihessen a lakására, jól megfektessen és útjaimra bocsásson. Ehhez tudtam volna hasonlítani a dolog ürességét, mely csak az ösztönszerű élvezetről szólt. Bár a fent említett hasonlatban sem volt részem, így tudtam elképzelni.

Nem tudtam kizárni a külvilágot, így tisztán hallottam a megdöbbent vagy kétségbeesett felkiáltások hadát, esetleg halk sikolyokat, aztán őrült kattintgatásba kezdtek, még a vakuk fényét is érzékeltem. Ahogy Sehun arcán tartottam kezemet, belemosolyogtam a csókba, kiestem szerepemből, szívem dübörgött, vérem száguldozott ereimben és félbeszakítottam a csókot. Mielőtt megszólaltam volna végignyaltam ajkaimon és be is haraptam alsó ajkam. Teljesen öntudatlanul cselekedtem, Sehun felnevetett tettemen és nyomott egy futó csókot kissé megduzzadt ajkaimra.
Felnéztem rá. Fejemet továbbra is a támlán pihentettem, egész kényelmes volt. Összekulcsolt kezünkre tévedt a pillantása.
- Mintha azt mondtad volna, erre nincs szükség.
- A csókod ezt diktálta – vontam vállat. – Egyébként szerintem elég hatásosak voltunk.
- Hát kb. egy órán belül terjengeni fog a neten minden arról, ami itt lezajlott, mint valami vírus.
- Majd belájkolom a facebookon – mondtam komolyan, mire újra felnevetett, nyomott még egy csókot a számra, elengedte a kezem és vállam, majd egy másik szelet pizzáért nyúlt, az volt az utolsó. És utána természetesen úgy viselkedett, mintha mi sem történ volna, talán egy kicsit be is zárkózott. 

Igazából kissé barátságos hangulat uralkodott kettőnk között, de nem mertem volna mérget venni rá, hogy ez így is marad, ha hihetek Sehun szeszélyességének, akkor vele kapcsolatban semmit sem veszek biztosra. Elbeszélgettünk még pár percet, kifizette a számlát, elkísért a sarkig, aztán elváltak útjaink. Nem mert sokáig egyedül jönni, félt, hogy visszafelé letámadják a rajongók, ezt pedig el akarta kerülni. Beültem egy arra járó taxiba és haza vitettem magam. Hát az tuti, hogy ez egy minden kétséget kizáróan hosszú, fárasztó és vegyes nap volt. Anyám kérdéshalmazát későbbre halasztva mentem fel az emeletre, hogy egy frissítő zuhanyt vehessek, azt remélve kitisztul a mai nap, de nem… Egy órával később a laptopom előtt ültem, arra várva, hogy betöltsön a gép.

„Keress rá youtubeon a nevemre. Remek alakítás. Talán még Myung Daeval is beszélek a végén…” – ez az üzenet váltotta azt ki belőlem, hogy rögtön a gépnek szenteljem minden figyelmem.

„Jobban izgulok, mint a záró előadásom előtt. Megmerjem nézni a kommenteket?”

„Hát én már könnyűszerrel olvasgatom, és valójában engem annyira nem szidnak, ha erős a lelked hajrá… ha nem, akkor ne vesződj vele. Nézd a videót. HD minőség… fogalmam sincs, honnan tudták, hogy pont akkor kell kamerázni…” – ennek az üzenetnek a végét már csak akkor olvastam el, amikor megnéztem a videót. Távolról lett véve, ránk van közelítve, Sehun kissé takarásban van, de tisztán látszik, ahogy mellém ül, beszélgetünk, majd megcsókol. Teljesen normális párnak látszunk, kicsit még talán szemtelenül is viselkedünk, nyilvános helyen voltunk és idol létére ilyet nem szabadna művelnie. Pírban úszott az arcom, mert bár nem éreztem szenvedélyesnek, annak látszik, és nem akartam, hogy a bátyám vagy a rokonaim lássák ezt. Szörnyen zavarban éreztem magam.