16. rész

Az igazgató valójában nem akart semmi konkrétat, nem tiltott meg semmit, csak óvatosságra intett bennünket. Rég elfogadta a kapcsolatunkat – és külön kiemelte, hogy: „még ha ti nem is, de én igen.” – és arra kérte Sehunt, fogja vissza magát a hirtelen érzelemnyilvánításokkal kapcsolatban, mert az EXO az egyik olyan együttes Dél-Koreában, akinek rengeteg elmebeteg, bizonyos saesang fanjai vannak. Miután megígértük, hogy figyelni fogunk, elengedett bennünket. Az épület kijárata felé vettük az irányt, amikor megtorpantam és felvettem a napszemüvegem. Sehun összekulcsolta az ujjainkat, Suho vetett rám egy bíztató mosolyt, megvártuk, amíg körénk gyűlnek a biztonsági emberek, majd valaki kitárta az ajtót és elindultunk az autó felé.

Határozottan többen voltak. Idegesen szorítottam Sehun ujjait, másik kezemmel pedig a karját. Ocsmány szavakat hallottam, amik egyenesen nekem szóltak, mások csak eszüket vesztve sikoltozták Sehun és Suho nevét, de tényleg voltak durvák is. Tolakodtak, a karjaikat nyújtották, sipákoltak és sírtak. Átkoztak minden szavukkal, bántóan viselkedtek. Elpirultam, de, csak mert dühös lettem. Hogy jönnek ezek a lányok ahhoz, hogy sértegessenek? Mikor vesztették el a józan eszüket? A szüleik abszolút nem fordítanak rájuk figyelmet? Senki sem neveli meg ezeket a lányokat?

Azért is felszegtem a fejem, bár féltem minden porcikámban, sikerült elkapniuk a ruhám anyagát, vagy néhány hajszálam, de komolyabb testi sérülés nélkül úsztam meg az egészet. Betömörültünk az autóba, és éreztem, hogy a szívem kezdi feladni. Amint Sehun mellém ült, szégyenérzet nélkül bújtam hozzá. Azt hiszem előjött a tömegiszonyom.
- Nem tudom, hogy vagy képes ezt elviselni a nap minden órájában – súgtam neki, ő pedig megsimogatta a karomat.
- Bátor voltál.
- Choi Ha Neul nem jár leszegett fejjel – feleltem makacsul, kuncogott és a hajammal kezdett játszani. – Komolyan megrémisztettek – vallottam be őszintén. Junmyeon oppa tapintatosan előre ült a sofőrhöz, a menedzser pedig már nem tartott velünk, ő még az épületben elköszönt.

Miután megnyugodtam, felegyenesedtem és szóltam a sofőrnek, hogy a házunk előtt egy utcával álljon meg. Sehun megbeszélte Suhoval, hogy velem marad, és lehet, hogy csak reggel találkoznak legközelebb. A leader tökéletes megértéssel volt irántunk, kifejezte a sajnálatát a rajongókkal kapcsolatban, minden jót kívánt nekünk és elbúcsúztunk tőle. Amikor kiszálltunk az autóból, nem kellett Sehunnak megkérdeznie, miért itt rakattam ki magunkat, mert közvetlenül mellettünk, a sarkon volt egy kis bolt, ahol tényleg vettünk jégkrémet. Meg chipset, meg egy csomó nassolnivalót. Az úton hazafelé nem szóltunk egy szót sem, csak csendben mentünk előre. Amikor a házhoz értünk, megkönnyebbültem. Egész végig attól tartottam, hogy néhány elvetemült rajongóval találkozunk, de szerencsére nem így lett. Éreztem, hogy Sehun feszült, hiszen délben nem úgy tűnt, hogy minden rendben itthon. Akkor még arról volt szó, hogy lefújom-e az esküvőt, most meg egész estét tervezek vele.  Sóhajtva nyomtam le a kilincset, és mivel sehonnan sem hallottam semmit, az elém siető lánytól kérdeztem meg, hol vannak a családtagjaim. Apa és Min Ki szokás szerint a Sunsetben voltak, anya pedig az emeleten a nagyanyámmal. Sűrűn járt át a nagyi, mert anyu állandóan egyedül volt. Megragadtam Sehun szabad kezét, a másikban a szatyrot tartotta, a lánynak szóltam, hogy vigyen fel némi alkoholt a szobámba, mert úgy éreztem szükségem lesz rá. És a vőlegényemnek is.

Felhúztam őt az emeletre és anyáék szobája felé vettem az irányt. A gardróbban találtunk rájuk, ruhákat válogattak egy dobozba.
- Sziasztok – köszöntem, Sehun elengedett és hasonlóképpen tett, egy tisztelettudó meghajlással vegyítve.
- Szia drágám – mosolygott anyu rám bűntudatosan. – Szervusz, Sehun-sshi. Ne haragudj a korábbiért, én..
- Ugyan, kérem, ne szabadkozzon! Nem vártam magyarázatot, Hanával már megbeszéltük – zavartan mosolygott, mire anyu bólintott.
- Nagyi, jól vagy? – fordultam felé és meg is öleltem.
- Jól – bólintott. – Jól kijösztök egymással? Hogy-hogy itt van a fiatalember? – kíváncsiskodott rögtön, copfomba tekertem ujjaimmal, és megnyugtatóan mosolyogtam. Most tényleg úgy éreztem, hogy minden rendben velünk.
- Persze, mama – biccentettem felé. – Hazahoztam, mert fáradtak vagyunk, pocsék reggelünk volt és meg kell ismernem a vőlegényem – vállat vontam és újra megragadtam a kezét. – Ha már hozzáadtok, nem árt, ha tudok róla egy-két dolgot.
- Ú-úgy érted… hogy itt fog aludni? – kérdezte anyu elhűlve. – De hát… azt mondtad…
- Anya! – állítottam meg. Nem akartam, hogy nagyi bármit is megsejtsen. – Talán még az is előfordulhat, hogy itt alszik. Na és akkor? Egy hét múlva többet is fogunk csinálni, mint puszta alvás – halkan jegyeztem meg csipkelődő mondatom, anyám el is pirult. Micsoda kis álszent, ilyenkor olyan jót derültem rajta.
- Micsoda szókimondóság jellemez téged – nevetett a nagyi. Mindig lazán vette a pimaszságomat.
- Áh, nagyapa? – kérdeztem, miközben a feszült Sehun kezét szorongattam. Már én is mentem volna, de nem akartam modortalan lenni.
- Jól van. Most épp valamelyik barátjánál van: kártyáznak. Azt mondta, kijár neki egy kis szórakozás. Micsoda vénember…
- Na, de mama. Ne mondj rosszat az öregről.
- Na, jól van, kezdek beleszédülni abba, ahogy ti ketten társalogtok… menjetek gyerekek – intett le minket anyu.
- Miért lányom? Az apósod igenis vénember, ahogy én egy vénasszony vagyok – tettetett ártatlansággal a hangjában nézett anyámra, én hangosan felnevettem és Sehun is megengedett magának egy halk nevetés félét. Intettem nekik és kihúztam a megszeppent srácot a szobából. Megfordultam és a folyosó másik vége felé igyekeztem, aztán lefordultam jobbra és azonnal a fehér ajtómmal néztem szembe.
- Nos, ez lenne a kis lakosztályom – nyitottam be. Katonás rend uralkodott, nem olyan, mint reggel.
- Meglepődtem az édesanyád és a nagyanyád beszélgetésén. Azt gondoltam, sokkal szigorúbbak és…
- Régimódiak?
- Pontosan. Mivel ők is erőltették, hogy mi ketten… szóval, hogy vegyelek el, azt hittem olyanok, mint az én nagyszüleim.

Beljebb jött, ácsorgott, körbenézett, miközben én lekaptam a szandálomat és a gardróbom felé vettem az irányt. Lehúztam a ruhámat is, és felvettem a reggel viselt sortot és atlétát, majd mezítláb merészkedtem elő. Addigra Sehun is helyet foglalt a kanapén és ledobta magáról az inget, ő is megszabadult a cipőjétől és szintén mezítláb volt. A szatyorból szedegette elő a dolgokat és kipakolta a dohányzóasztalra. Amin mellesleg egy tálca állt, két üveg sojuval, és egy üveg borral. Nos… nem gondoltam ilyen sokra, de üsse kő.
- Úgy látom, nem sajnálták tőlünk az alkoholt – mondtam és leültem Sehun mellé.
- Ó, észre sem vettem. Be szeretnél rúgni?
- Még sosem voltam részeg…
- Én sem.
- Hát, életünk elsője közösen – vontam vállat.

A légkör kissé feszélyezett volt, sőt, kínos. Annyira… abszurd és szokatlan volt, hogy ő itt volt az én szobámban. És nem sokára egy közös szobánk lesz. Közös ágyunk… Zavarba is jöttem a gondolattól, meg elképzelni sem tudtam. Arra gondoltam, mennyivel jobban beleillett a szobám képébe Jongin. Aztán persze bűntudatom is támadt, de megpróbáltam a háttérbe szorítani. Sóhajtottam egy mélyet, és a karórámon megnéztem mennyi az idő. Úristen, el sem hiszem, hogy elment az egész délután. Már öt óra volt majdnem. Sehun félénken nézelődött, kerülte a tekintetem, ő is ugyanúgy érezte magát, mint én. Törtem a fejem, hogy mit csináljunk, de semmi sem jutott eszembe. Éppen, amikor már vért kezdtem izzadni egy pár szóért, kopogtak az ajtómon.
- Bármit is csináltok, hagyjátok abba!!! – ismerős hangot hallottam meg és nagyon megkönnyebbültem. Min Hee a következő pillanatban ránk törte az ajtót, és amikor látta, hogy távol egymástól, csendben ülünk az égre emelte a tekintetét.
- Veletek mi van? Azt hittem, minimum, úgy faljátok egymást, mint általában…
- Ó, örülünk neked, tényleg. Minek jöttél? – kérdeztem a lehető legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Persze, értem én. Felőled akár meg is halhatnék, ha én, nem kereslek, te nem emelnéd fel a nyamvadt telefonodat.
- El voltam foglalva.
- Tudom, tudom két lovag is a kegyeidért harcol…
- Te meg mégis mi a – kidülledt szemekkel néztem rá, Sehun lesütött tekintettel, játszott a jégkrémhez kapott műanyag kanállal.
- Ugyan kérlek, szerinted a szobalányod mennyire képes titkot tartani velem szemben? Elég, ha csúnyán nézek rá és dalol, mint a pacsirta.
- Mert egy manipulatív kis zsaroló mocsok vagy.
- Csak a szobalányokkal szemben.
- Meg néha velem…
- Szóóóval. Ha jól sejtem, nem megy minden rendben köztetek és Jongin a harmadik kerék… teper a szívedért.
- Honnan tudod, hogy Jongin?
- Azt mondta a szobalány, idézem: szőke haja volt, sötét bőre és már csak a látványától is elpirultam. Ki más lehetne, mint Kim Jongin, Kai? Ugyan kérlek, én szeretem az exot. Mindemellett, tényleg. Sehun. Téged is szerettelek, egészen addig, amíg bunkón nem kezdtél viselkedni a legjobb barátnőmmel.
- Mi? Hogy… ah – kapott észbe és az eddig láthatatlannak vélt fiú, rájött, hogy többé nem működik a köpenye. – Elhiszem, hogy mérges voltál rám. De, azóta fejlődött valamelyest a kapcsolatunk.
- Ja, biztosan a sok elcsattant csók tehet róla.
- Min Hee, ha csak gúnyolódni jöttél, menjél haza – forgattam meg a szemem és felbontottam az egyik doboz jégkrémet, amit felé nyújtottam és gyorsan ki is kapta a kezemből. Igazából csak egy kóstolóra gondoltam, de oké. Sehun készségesen bontotta fel nekem a vaníliásat, amit kanalazni kezdtem.
- Nem hittem, hogy itt találom Sehunt, de hát a szobalányod… szóval, el akartalak vinni vacsorázni, mert régen beszélgettünk.
- Ó, hát, ezt most passzolom. Bocsánat, hogy hanyagoltalak.
- Semmi baj, pasi ügy, értem én – legyintett és mosolygott. A múltkor még mérget szórtak a szemei Sehunra, most meg bájosan mosolyog rá. Sosem lehetett rajta sem kiigazodni.

Min Hee jelenléte feloldott bennünket, és segített abban, hogy gördülékenyen tudjunk beszélgetni, többnyire általános dolgokról, és nem nagyon érintettük a közelgő nagy nap meg a megcsalásos témákat. Ahhoz nem voltunk elég ittasak, sőt. Még egyik üveget sem kezdtük meg, mert a barátnőm sofőr nélkül jött, és felhozták nekünk később a vacsorát, amihez nem igényeltünk alkoholt. Sehun egész jól elviccelődött, meglepően hétköznapis srác figura volt, és barátságos. Min Hee és ő állandóan ugratták egymást, én pedig szokásomhoz híven nevettem mindenen. A vacsora után nem sokkal, úgy fél nyolc felé barátnőm hazament, hogy még találkája van a barátjával – ezt természetesen duplájára nőtt, csillogó szemekkel közölte velünk, amit fintorogva figyeltem – és könnyes búcsút ejtettünk.

Miután a szószátyár elment, megegyeztünk egy-egy zuhanyzásban. Ő használta a bátyám fürdőszobáját, én pedig a sajátomat. Kerestem volna neki ruhákat, de azt mondta felejtsem el, megfelel neki a farmer is. Vállat vonva zárkóztam be a fürdőmbe és gyorsan letusoltam.

Hamar végeztem, mert nem akartam hallgatni azt, hogy a nők milyen sokáig vannak a fürdőben, de amikor visszamentem a kanapéhoz, nem találtam ott senkit. Vállat vontam, és már ültem volna le, amikor rezegni kezdett a telefonom. Kíváncsian kaptam fel és olvastam el az üzenetet, ami… Jongintól jött.

„Ne felejtsd el: én képes vagyok arra, hogy kimondjam, az enyém vagy. Akármit is csinálj most Sehunnal. Nem engedlek el, Hana.”

Miért nem tudja elfogadni? Miért nem látja be, hogy így könnyebb mindenkinek? Miért nem tud békén hagyni? Miért csinálja ezt velem?

Tartottam a kezemben a telefont és nem tudtam mi tévő legyek. Leejtettem a telefont, a térdeim közé rejtettem a fejem és próbáltam úrrá lenni a hirtelen rám törő fejfájáson. A lelkiismeretem dolgozni kezdett ellenem, felemeltem a fejem, felálltam és megráztam magam. Nem veszíthetem el a fejem. Kész, lezártam. Jongin és köztem nem lehet semmi, ne érdekeljen mit mondj! Hana… ne is figyelj rá!

Hiába az intelmek, a telefon után nyúltam és pötyögni kezdtem a választ.

„Veled ellentétben én ezt nem ismerem el. Én Sehuné vagyok. Keress magadnak egy rendes lányt, Jongin. Megérdemled. Felejts el…”

Bár ezeket írtam, nem akartam, hogy valaki mást keressen. Nem tudtam volna elviselni, még a gondolat is fájt, hogy egy másik lány van mellette. Az asztalra tévedt a pillantásom, kitöröltem a szememből a homályt, amit a könnyeim okoztak, elkaptam az első sojus üveg nyakát, lecsavartam a kupakot és inni kezdtem. Úgy az üvegből. Ahogyan a hozzám hasonló jól nevelt lányoktól elvárható. Fel-alá járkáltam, rázogattam a kezem pótcselekvésként, és minden megtett kör után húztam egy nagyot az üvegből. Valójában finom volt. Édes és égette a torkom, amint lenyeltem, de pezsdítő volt. Nyugtalanított, hogy nincs még sehol Sehun, aki remekül elterelhette volna a figyelmem.

Ahogy erre gondoltam, megérkezett, csakugyan feldúlt állapotban. Próbálta titkolni, de annyira kiismertem már, hogy tudjam, mikor dühös. Meglepődött a majdnem üres üvegen a markomban, majd arcomra pillantott, beletúrt a hajába és cinikusan nevetett fel.
- Csak nem elkezdted nélkülem?
- Túl sokáig voltál távol – vontam vállat. – Aztán meg… felgyülemlett bennem egy csomó feszültség, és akaratlanul is alkoholba kezdtem fojtani a bánatom.
- Akkor azt hiszem, csatlakozom – lehuppant a kanapéra és felemelte a zöld üveget, lekapta a kupakot és inni kezdett. Lassú kortyokban, az üvegből. Sóhajtva ültem mellé. Percekig ültünk egymás mellett csendben, amikor is én adtam fel elsőként és kifakadtam.
- Utálom a legjobb barátod – mondtam rekedten és kikortyoltam az utolsó cseppet is az üvegből. Csalódottan csaptam az asztalra.
- Elvesztettem miattad a legjobb barátom – felelte és húzott egyet. Megállt a kezem a levegőben, és hirtelen visszahúztam. Éppen a borért nyúltam, de a mondandója megakadályozott.
- Ennyire megkavartam a dolgokat? – suttogtam rémülten. – Én… nem akartam, hogy-
- Tudom. Gyűlöl, amiért ellöklek magamtól és nem vagyok hajlandó boldoggá tenni. Utál, amiért megcsallak, holott igazából nem is vagyunk „együtt” – magyarázkodott letörten.

Bólintottam, hogy értem, de nagyon rosszul esett hallanom, hogy megszakadt kettejük között a baráti viszony. A telefonomra vetettem egy pillantást, de gyorsan kitöröltem a gondolatot a fejemből, miszerint írok Kainak egy rosszalló üzenetet, hogy Sehun nem tehet semmiről. Nem szerethet mindenki. Aztán sóhajtottam, és hátradőltem. Nem tudtam mit válaszolhatnék Sehunnak, épp az imént ismerte el, hogy nem vagyunk együtt – amit én nem olyan rég elfogadtam magamban, hogy együtt vagyunk és kész. Mégis mi másra gondolhatnék? Hiszen jövő héten hozzámegyek. Akkor ez mi, ha nem együttlét?
- Reggel átjött – random módon kezdtem el beszélni. Muszáj volt kiadnom magamból, mert felemésztett belülről és éreztem, hogy ha nem mondom ki, a végső kiborulás veszélye fenyeget.
- Tudom. Dühös volt, amikor hazaért.
- Mert elutasítottam. Sokadik alkalomra már. Nálam is betelne a pohár.
- Miért nem hagyod magad? Tudom, hogy vele akarsz lenni – úgy láttam szívesen folytatná a mondatot, de inkább ivott rá pár kortyot és hallgatott.
- Nem számít, mit akarok, vagy mit nem. Mivel lenne jobb, ha vele lennék? Ez nem egy olyan kapcsolat lenne, hogy amikor csak akarom, és ahol csak akarom, találkozunk és megfogjuk egymás kezét és boldogan élünk együtt. Titkolnom kellene, elrejtenem az érzelmeimet, közben pedig őt bántanám, mert neked kimutatom azt, amit neki nem tehetek meg. Ezzel nem csak őt, de magamat is tönkre tenném. A Kai és köztem kialakuló kapcsolat eleve halálra ítéltetett. Én már a tiéd vagyok. És kész voltam ezt elismerni előtte is – suttogtam és felálltam mellőle, hogy hozzak pár darab zsebkendőt, ha mégis elindulna bennem a lavina. Mire visszaértem, már az ő üvege is majdnem üres volt.
- Nem értem, hogy… te miért nem haragszol rám? Miért nem bánt, hogy van valakim és téged csak… „kihasznállak”? – neki jobban beütött az ital, mint nekem. Míg én extra érzékennyé váltam, neki zavarosak voltak a szemei és a szavakat is furcsa hanglejtéssel ejtette ki. Visszaültem mellé és szipogtam egyet.
- Mert ő régóta van melletted.
- Te egész életemben mellettem voltál…
- Ezt kellett volna idézőjelbe tenned – mosolyodtam el, és talán az alkohol hatására, de finoman belesimítottam majdnem szőke tincseibe. – Már az elején elmondtad nekem. Titokban is tarthattad volna. De elmondtad. Nem haragszom azért, mert van valakid… túl kedves vagyok – mosolyogtam továbbra is. – Viszont… neheztelek rád, amiért… nem ismersz el minket. Akárhogy is, de mi valóban együtt vagyunk. Eldobtam mindenen, Sehun. Mindenem. Csak azt kérem, hogy tartsd ezt tiszteletben és ismerj el – suttogtam, abbahagytam hajának tapogatását és arrébb csúsztam. Zavarba jöttem, amiért ilyeneket mondtam.
- Még mindig azt mondom, hogy nem értelek. És téged Jongin érdemel meg, nem én – felelte, pösze hangzói a szokottnál is pöszébbek voltak, ez és a mondanivalója megmosolyogtatott.
- Hát nem is tudom. Kezd erőszakosan nyomulni – vontam vállat. Hirtelen felindulásból megmutattam neki az smst, amit tőle kaptam. Percekig tartott neki elolvasni az apró betűket, végül összeráncolta a szemöldökét.
- Nekem csak elszántnak tűnik. De ha már itt tartunk… - kotorászott a zsebében és ő elém tárta a telefonját.
- „Ha nem jössz haza, vége köztünk mindennek!” – olvastam fel hangosan az üzenetet. Mielőtt lehettem volna olyan szemfüles, hogy a feladót is megnézzem, elkapta a telefont és keserű nevetésbe kezdett.
- Állandóan féltékenykedik. Néha azt mutatja, megértő, de egyébként nem is. Tiszta szívéből gyűlöl téged, amiért szétszedsz bennünket, és amiért a védelmedre keltem, engem is utál. Mióta vagy te, nem bír napirendre térni és hisztérikus. Nem hiszi el, hogy szeretem őt és folyton durcáskodik. Mostanában teljesen az idegeimre megy – sorolta vehemensen, én pedig totális nemtörődömséggel válaszoltam.
- Ez érthető reakció Sehun. Szakíts vele, ha idegesít – vontam vállat, mire nagy szemeket meresztett rám.
- De hát szeretem őt!
- Én meg Jongint… vagy valami hasonló – újra vállat vontam. Összeszűkített szemekkel nézett rám.
- Már az elején is ezt a reakciót kellett volna mutatnod. Kérned, hogy hagyjam el.
- Miért megtetted volna? – kérdeztem ő pedig megrázta a fejét. – És tudom, hogy most sem fogod – még egy vállvonás, mire kezeit az említett testrészemre helyezte.
- Sajnálom. Időre van szükségem.
- Értelek. Igazából van is. Idő mindig van. Csak kíváncsi vagyok… mégis meddig gondoltad ezt a kapcsolatot? Háremet akarsz nyitni? Mert egyértelmű, hogy ha vele vagy… megtesztek mindent… amit a párok szoktak – látványosan belepirultam a mondandómba, ő pedig vigyorogni kezdett. – Mi pedig… hát… mi is fogjuk… csinálni, majd… azt – ennél kínosabb beszélgetésem sem volt még soha az életben. Egy ideig csendben volt én pedig menekülni akartam, így még távolabb húzódtam, kezeimet arcomra simítottam, éreztem, hogy forró vagyok és már álltam volna fel, amikor megszólalt.
- Senki sem kötelezhet minket arra, hogy csináljuk Ha Neul-sshi – annyira meglepett, hirtelen józannak ítélt hangja, hogy döbbenten fordultam felé. Oldalra biccentette a fejét és édesen mosolygott rám. Mintha csak arról beszélgetnénk, hogy milyen finom volt a jégkrém, amit az imént ettünk meg. – Le akarsz velem feküdni? – az édes mosolya továbbra is ott függött az arcán, én pedig úgy éreztem magam, mint akit arcon vágtak. Sosem. Soha sem volt még senki ilyen szemtelen és könyörtelen velem. Zavarban voltam és meg voltam szeppenve így nem válaszoltam rögtön. De amint a sértettségem előnyt élvezett összeszedtem magam.
- Nem. Én Jonginnal akarok lefeküdni – ugyanolyan stílusban válaszoltam és még félig-meddig őszinte is voltam. Most ő következett, sikeresen megleptem. – De gyerekkoromban megfogadtam, hogy szűzen megyek férjhez. És a nagyszüleimet ismerve, nem sokára unokát fognak kérni. Nekem pedig teljesítenem kell a kérésüket. És orvoshoz fognak cipelni. Előbb-utóbb kénytelen leszel lefeküdni velem. Szóval felteszem még egyszer a kérdést: meddig akarsz a nőddel együtt lenni? Gondolj bele, milyen átkozottul érezheti magát. Otthon vár rád, de te velem vagy, és hidd el, egészen eddig a pillanatig élveztem is a társaságod. De mivel beesteledett és részeg vagy, sehogy sem foglak elengedni innen. A kanapé a tiéd lehet – felálltam és ott akartam hagyni, de elkapta a csuklómat.
- Miért kell mindig fejet hajtanod az öregek előtt?
- Te nem pontosan ugyanezt teszed? Sehun, neked kellene a legjobban megértened engem. A nagyanyám talán ért a nyelvemen és jókat nevetgélünk, de ha a jövendőbelimről van szó, szigorú és hajthatatlan. Ha ellenszegülnék a nagyapámnak esélyes, hogy kitagadna. Ahogyan téged is a tieid. Az nem jelent semmit, hogy nem hajlongok előttük és elhagytam a formális beszédet velük szemben.
- Miért utasítottad el édesanyád ajánlatát?
- Hogy fújjuk le az esküvőt? – kérdeztem vissza, ő pedig bólintott. Sóhajtottam és visszaültem mellé, mire elengedte a csuklóm. Megdörzsöltem az arcom, majd fáradtan nézem rá.
- Mert megijedtem. Már az egész ország tisztában vele, kihez megyek hozzá. Ha elutasítalak téged, kisebb botrány uralkodik el a családomban. Mindazonáltal… ha téged el is utasítalak… nem jelenti azt, hogy nem fognak nekem másat keresni. Kitartok melletted. Mert annak ellenére, hogy bunkó vagy és nem tudsz értem feladni egy kapcsolatot, bízom benned. Kedvellek. És ez haladás. A kedvelésnél nem adom alább. Nem akarok magamnak egy olyan férjet, akire ha ránézek, a hányinger kap el – bólintott egyet, hogy érti, és maga elé meredt. Nyögtem egyet szánalmas helyzetem közepette, elkaptam a boros üveget, meg egy poharat és játszi könnyedséggel bontottam fel. Majdnem tele töltöttem a poharam és nagy kortyokban nyelni kezdtem.
- Én sem akarom lefújni – rázta meg a fejét, rákaptam a tekintetem, de épp ittam, így elkerülhetetlen volt, hogy kifolyjon a számból a bor. – Utáltalak az elején.
- Pár hete, igen, értem.
- De te sem kedveltél. Kirázott a hideg a gondolatodra, viszont… mostanság megfordultak az érzelmeim feléd és én is kedvellek. Ha nem házasodnánk össze, valószínűleg az anyám addig kutatna, amíg nem találna egy hozzád hasonló lányt.
- Miért csókolsz meg mindig? – ez akkor jutott eszembe, amikor letöröltem a bort a számról. – Kértelek, hogy ne tedd, de te mégis mindig agyoncsókolgatsz a kamerák előtt.
- Ösztönből. Mert jól esik. Nem tudom. Szeretlek felidegesíteni vele, jó látni, hogy nem tehetsz ellenem semmit.
- Tudtam, hogy ez van a háttérben, te szemét.
- Egyszer majd te fogsz kezdeményezni.
- Kamerák előtt? Soha – keresztbe vetettem a karom, majd a távirányítóért nyúltam. – Fáradt vagyok – sóhajtottam és felraktam a lábaim is a kanapéra, de az csak két személyes volt, így sehogy sem fértem el. Sehunra pillantottam, aki végig nézte a szenvedésem, elvigyorodott, mire az ölébe fektettem a lábaim. Kényelmesen lejjebb csúsztam és váltogatni kezdtem a csatornákat.
- Elmúlt kilenc? – kérdezte egyszer csak, mire bólintottam.
- Hát igen, velem csak úgy repülnek a percek, órák – feleltem nagyképűen, mire felnevetett, én meg azon nevettem, ahogy nevet. Az egy pohár bor után megálljt parancsoltam magamnak, mert nem akartam minden bennem lévő dolognak köszönni a wc csészében. Ahogy láttam, Sehun is így vélekedett. Megnéztük a híreket, természetesen hetven féle rablásról és agyonverésről volt szó, meg k-pop üdvöskékről, politikáról és utolsó hírként rólunk.
- Omo – nyögtem ki, amint megpillantottam magam. A híradó szerint holnap délután levetítik a teljes anyagot. – Ekkora a fejem? – fogtam meg a fejem és körbetapogattam. – Pfuj – grimaszoltam magamra.
- Szerintem csinos az arcod. De én is menőn nézek ki.
- Ez vitathatatlan. Szerintem összeillünk – motyogtam és elmélyültem abban, ahogyan rólunk beszéltek az összefoglalóban. Leginkább pozitívumokat emeltek ki, de azért visszanézném a teljes anyagot.
- Igen, jól állsz nekem – mondta, amikor az a képsor következett, amikor felálltam és megszédültem, ő pedig elkapott. Ahogy ezeket mondta, tudatlanul kezdett el játszadozni a lábammal. Lökdöste, finoman csipkedte, ujjbegyeivel simogatta sípcsontom és vádlim. Ahogy elnéztem, tényleg nem volt tudatában annak, hogy mit csinál, nekem meg olyan jól esett, hogy nem szóltam érte.
- Ki fogtok békülni Jonginnal? – kérdeztem a képsorokat nézve.
- Nem rajtam múlik, én nem vesztem vele össze, ő dühös rám.
- Értem. 

Hosszasan bólogattam, mint egy hülye gyerek és bámulni kezdtem a tv-t. Hosszúra nyúlt csendünkbe belepirultam, mert indokolatlanul zavarban éreztem magam. Sehun ujjai folytonosan jártak a lábamon, és amikor belenéztem zavarosan csillogó szemeibe, nem tudtam tartani vele a szemkontaktust. Még mindig úgy gondoltam, hogy cselekedetei inkább automatikusak, semmint érzelmektől vezéreltek, de egy pillanat erejéig… TÉNYLEG csak egy pillanat erejéig szerettem volna azt gondolni, hogy törődésből simogat és cirógat nem csak ösztönből.

Amikor ilyeneket gondolok vagy érzek, mindig álszentnek titulálom magam. Mert valamiért… kár tagadni is, vonz Sehun, de… ott van Jongin is. Aki nem csak vonz, de kialakult bennem egy olyan érzelmi kép, amitől iszonyú nehezen tudok elszakadni. Viszont el kell. És amikor ez jut eszembe, rögtön megnyugtatom magam, hogy talán nem baj, ha érzelmeket kezdek el táplálni a vőlegényem iránt. Mert az, hogy fizikailag vonz, előbb utóbb el fog mélyülni. Mert el szokott nem? Nem vagyok túl tapasztalt e téren. Szóval ha valaki kívülről tetszik, és már megnyílt annyira, hogy ne bunkózzon minden másodpercen, és kiderül, hogy valójában szórakoztató, kedves és törődő… akkor a testi vágy átcsaphat valami eszméletlenbe, igaz? Olyasmibe, amit Jongin iránt érzek. De igazából azt sem tudom behatárolni. Ugyanúgy nem ismerem Jongint, ahogy Sehunt sem. Mégis van valami abban a srácban… ami… elég egyetlen pillantása ahhoz, hogy felturbózza a szívverésem és elveszítsem a józan eszem. Viszont Sehun mellett képes vagyok gondolkodni, gondolatokat képezni és fejlődni. Melyik a jobb? Mondja meg nekem valaki, melyik eset a jobb?

- Hűűű, nagyon mély dolgokról filozofálhatsz – zökkentett ki pösze hangja a világomból és zavartan fordultam felé. Éppen ekkor csípett bele a bőrömbe, mire felszisszenve ugrottam egy kicsit, ő pedig nevetve simogatta gyorsan a támadást ért felületet. Az asztalra tévedt a pillantásom és feltűnt, hogy a tálcán a boros üveg el van döntve, tehát minden cseppje hiányzott.
- Te mi a jó istent műveltél? – vezettem rá a tekintetem ledermedve. – Megittál egy üveg bort? Egy üveg soju után? – hangom kissé megemelkedett a visszafojtott döbbenettől és alán az aggódástól.
- Vártam, hogy majd te… leállítasz, de észre sem vetted, hogy benyakaltam az egészet – részeg hangon nevetett fel, közben a sípcsontom csapkodta finoman. Kissé elhúztam a lábam, de megragadta a bokámat és visszahúzta eredeti pozíciójába. – Neeeee! Jó helyen van itt – rajongó pillantást vetett a lábamra, majd a következőket suttogta: - Szexiek a bokáid. Vékonyak és kecsesek. Simogatnivaló – és beváltotta mondandóját, ugyanis áhítattal a szemében, kezdte el simogatni a bokámat. Jó ég. Teljesen kiütötte magát. Nem csak, hogy egyszerűen kiütötte magát. K I Ü T Ö T T E magát. Így. Nagybetűvel, tagoltan. Nyeltem egy nagyot és felültem, hogy közelebb férhessek hozzá. Homlokán gyöngyözött az izzadtság és nem voltam rest megérinteni a felületet és letörölni róla.
- Miért ittad meg az egészet?
- Mert nem tudom őt kiverni a fejemből – suttogta rögtön. Belenéztem bágyadt szemeibe és kisebb szúrást éreztem a mellkasom környékén.

Míg az én gondolataim körülötte forognak, addig ő a barátnőjéért epekedik és sajnáltatja magát. Mert most már határozottan látom, hogy azért varázsolta magát ilyen szánalmas helyzetbe, hogy valaki együtt érezzen vele, megsajnálja, vigasztalja, erőt öntsön belé és, hogy vele legyen. Talán még azt is elvárta tőlem, hogy igazat adjak neki. Csak, hogy ezeket… én… Choi Ha Neul… a leendő felesége… nem vagyok hajlandó megtenni. És amellett, hogy elkeseredtem, fel is háborodtam. Napokkal ezelőtt még utáltam őt. Most pedig ott tartok, hogy a szívemre veszem az akaratlan bántásait, és azon töprengek mikorra fog annyira megnőni bennem ez az egész katyvasz érzelemvilág, hogy szerelemnek nevezhessem? Hát esküszöm, szánalmasabb vagyok, mint ő. Így hát, elvettem lábaim öléből, teljesen felültem és ránéztem. Ahelyett, hogy vigasztalni kezdtem volna, a mobilomért nyúltam.
- Most mit csinálsz? – esett kétségbe és belemarkolt az atlétámba, elhúzta az anyagot és megláthatta piros melltartóm egy részét. De nem érdekelt, és őt sem nagyon.
- Taxit hívok neked, hogy elmehess a barátnődhöz, könyöröghess, hogy megbocsásson, aztán lefektethesd, azt mondják a békülős szex a legédesebb. Bár én ezt nem tudhatom. Sajnálom, hogy nem tudok rendelkezésedre állni kész tényekkel – a neten keresgéltem közben egy taxitársaság száma után, és nem voltam valami sikeres.
- Most ki akarsz dobni? – hangja kétségbeesett és dühös volt. Megálltam a mozdulatban és fáradt sóhajjal néztem rá.
- Összezavarsz. Furcsán érzem magam, és ezt nem tudom az alkoholra fogni, mert már délután is ez volt. Szeretném elkerülni a további kínos szituációkat, meg a random elpirulásokat részemről, és nem tudlak arról hallgatni, mennyire hiányzik az a nő, akivel megcsalsz. Sajnos nem vigasztalhatlak meg ezzel kapcsolatban, mert bántja az egómat. És azért merek ilyen őszintén beszélni kusza gondolataimról, mert holnapra úgysem fogsz semmire sem emlékezni. Szóval, mint mondtam, nem bírom tovább a közelséged állni, szóval lényegében igen. Ki akarlak dobni. Pusztán a saját védelmem érdekében. Mert ez nem én vagyok – nem tudom mennyit fogott fel a hosszú áradatból, ami ténylegesen zúdult belőlem, de mire a végére értem eléggé felspanoltam magam ahhoz, hogy felálljak és sétálgatva folytassam a kutatást.
- Igazából… ennek örülök – szenvedősen tornászta fel magát álló testhelyzetbe.
- Te csak ne örülj semminek, fafej. Részeg vagy.
- Kit érdekel – vállat vont és tett egy lépést felém, de megszédült és egy „Ó.. óó..óóóó!” mellett nyerte vissza az egyensúlyát. Szemeim forgattam és dühöngtem, amiért nem találtam egy taxitársaságot sem, ami a környéken elérhető lett volna.
- Nos, ha én is hasonló állapotban lennék, mint te, valószínűleg senkit sem érdekelni. De így, igen.
- Hagyd már azt a rohadt telefont – motyogta. Kótyagos volt, mégis sikeresen kiverte a készüléket a kezemből, tehát mellém ért és megkapaszkodott a vállamba. – Veled maradok Megmondtam már.
- Valld be, hogy félsz hazamenni. Félsz Jongintól - hagytam figyelmen kívül a mondatát.
- Igen, baromira be vagyok szarva tőle – bólintott hosszan, majd megkereste a tekintetem, ujjaival állam alá nyúlt. Egy darabig vizslatott, én pedig nem voltam képes ellökni a kezét és elfordítani a fejemet. Mert olyan szép volt a tekintete. Még úgyis, hogy bódult állapotban volt. Szemei részegen csillogtak, kissé keresztbe állt, de az a kicsi, csibészes és őszinte mosoly a szája szegletében felvirágoztatta az egész arcát, uralta a tekintetét és nem voltam képes másra, csak bámulni, hogy mennyire gyönyörű. Megbabonázva néztem rá, a mosolya kiszélesedett és egy „hm” mellett elengedett és szabadon eresztette a tekintetem. Csupán egy lépés távolságot tartott meg.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kedvelni kezdesz – mondta önbizalomtól szétcsattanva. És tudtam, hogy nem baráti kedvelésre gondol, amiről korábban is beszéltünk. Felsóhajtottam, és felvettem a telefonom, ami természetesen meghalt. Nem jött be rajta semmi.
- Részegen még arrogánsabb vagy, mint józanul. Tönkrevágtad a telefonom, remélem tisztában vagy vele. Venned kell nekem egy újat.
- Telik rá – vont vállat. – Én is kedvellek, Hana – suttogta és újra rám nézett. Megfagyott az ereimben a vér.
- Nem is tudom miért utáltalak az elején. Annyira… elnéző vagy. Megértő, kedves és gyenge. Sokkal többet veszítettél, mint amennyit én valaha fogok.
- Kerüljük ezt a témát, jó? Olyan, mintha valami szent lennék, vagy minimum mártír, közben meg epekedem a legjobb barátodért, de közben veled is… elkezdtem… valamit.
- Hűűű, ezt gyönyörűen körbe írtad – nevetett fel, aztán húzni kezdett a hálóm felé és leültetett az ágyra. – Szép a szobád.
- Köszönöm – összeszűkített szemekkel néztem rá. Miért jöttünk be ide?
- Meglep mennyire őszinte vagy.
- Nem fogsz rá emlékezni.
- Erre mi a garancia? – kérdezte, én pedig rádöbbentem, hogy igaza van és nyeltem egy nagyot.
- Nincs rá. De kérlek, ha emlékeznél is tettesd, hogy nem. Csak így vagyok képes őszinte lenni hozzád és magamhoz is.
- Szóval beismered, hogy kedvelsz? – vonta fel a szemöldökét. Percekig gondolkodtam, de mindig ugyanoda lyukadtam ki.
- Nem tudom, mit érzek és gondolok rólad. Túl… hirtelen és kusza.
- Én, kedvellek, bár még nem tartok ott, hogy jézus, eldobom az agyam – megpróbált angolul beszélni és ez megnevettetett. Szörnyű volt a kiejtése.
- Szuper az angolod – dicsértem idegen nyelven. Közelebb csusszant hozzám.
- Mi lesz Jonginnal?
- Nem tudom.
- Mi lesz velünk?
- Nem tudom. Illetve de. Rajtad áll. Meg a barátnődön.
- Ez egy ultimátum?
- Köztünk nem létezik olyan, hogy ultimátum. Mert mindenképpen hozzád megyek feleségül.
- És szeretnél a feleségem lenni? – kérdezte és közelebb hajolt hozzám. Enyhén éreztem a bor édeskés illatát, és elmosolyodtam.
- Most perpillanat? Nem. Mert korainak érzem. Csak húsz éves vagyok, és nem ismerlek eléggé. És van egy barátnőd. De nem akarok tenni sem ellene. Valahogy… természetesnek érzem? – kérdeztem, és hirtelen azt láttam a szemeiben, hogy megérti. Hogy egyetért. Bólintott egyet.
- Akkor azt hiszem, nem kell tovább eltaszítanom téged magamtól.
- Ne nevettess… részeg vagy, azért beszélsz így. Amúgy meg oda-vissza vagy a nődért. Apropó, hogy is hívják?
- Nem mindegy?
- De, végül is igen.
- Még mindig meglep, hogy nem haragszol. És nekem ez tetszik. Ha már… te megkértél arra, hogy tettessem, hogy elfelejtem, akkor is, ha tisztán emlékeznék mindenre… én kérhetlek arra, hogy te is felejtsd el ezt? – kérdezte zavart tekintettel. Lesütött szemeit fokozatosan emelte rám, és amikor értetlenül ráncoltam a szemöldököm, elmosolyodott. Még inkább nem értettem sem-

Azt hiszem, ekkor szerettem meg a bort. Mert az ajkain még mindig éreztem az ízét. Arra kért, hogy felejtsem el. Ezt a csókot. Amit… nem azért tett, mert bizonyítani akart a nagyérdemű előtt. Nem azért, mert elvárták tőlünk a rokonaink, hogy szerelmes látszatot keltsünk. Nem azért, mert zavarba akart hozni. És nem is azért, hogy bosszantson.

Hanem azért, mert meg szeretett volna csókolni. Ezt pedig azért tudom ilyen biztosan állítani, mert arra kért felejtsem el. Mert rögtön lehunyta a szemeit. Mert hezitálás nélkül kezdett el ajkaimmal játszani. Mert először tudtam, meg voltam győződve róla, hogy a csókunkat érzelmek szülték. Így egy pillanatig sem gondolkodtam, rögtön viszonoztam. Kizártam Jongint meg a névtelen barátnőjét, és arra a valami érzelmekre összpontosítottam, amik felé irányultak, halványan és kezdetlegesen, de határozottan felé. Nem ölelt meg, nem kapta el a derekam sem a tarkóm, - ahogy általában szokta – én sem karoltam át a nyakát, egyszerűen közelhajolt hozzám, közelebb csúszott, így térdeink összeértek. Nem is kellett vezetnie, magamtól dőltem el az ágyon és keserűen konstatáltam mennyivel jobban esik ez a csók, mint bármely eddig elcsattant csókunk. Hogy a szívem zakatolni kezdett, testem minden pontján pedig lúdbőr keletkezett. Felhúztam térdeim, és feljebb toltam magam, ő pedig jött utánam, kezeivel fejem mellett támaszkodott, és elmélyítette csókunkat. Forró nyelve tüzes vasként ért, de hümmögve fogadtam el, és vágyódva elemeztem a szenvedélyes csókot. Határozottan ködös volt mindkettőnk agya, de én semmiképpen sem tudtam volna reakcióimat az alkoholra fogni. Ekkor karoltam át a nyakát, rántottam magamhoz közelebb, a lendülettől jobb keze a testemre tévedt, és amikor ezt észrevette, lassan húzta feljebb, végül megállt a mellem vonalánál, elfordította a kezét, férfiasan nagy tenyere és hosszú ujjai, egész széltében közre fogták domborulatom, de egy pillanatig sem bántam. Nem markolt rá szemtelenül, csak izgatóan kellemes érzést hagyva maga után, legeltette kezét a melltartóm aljánál, kisebb nyomást gyakorolva, hogy érezzem, tényleg ott van a keze.

Kifulladva szakadt el az ajkaimtól, lenézett kezére, majd visszapillantott rám, homlokát az enyémnek támasztotta, orrával végigsimított az enyémen, lehunyt szemekkel pihegett, végül a nyakamba fúrta a fejét, hátam alá nyúlt és megölelt.

Én pedig teljes értetlenséggel álltam a dolog előtt. Mégis... mondja el nekem valaki...Mi történt köztünk az imént?

Ragaszkodom a három képhez, mert nem tudtam nem betenni őket és nem értek a blogspothoz és csak így sikerült, de tök király, hogy keretet ad az utolsó mondatnak és úram jézus ez a srác so precious, hogy elállt a lélegzetem a képek láttán. 

Ui.: Értékelném, ha értékelnétek. 5419 szó és majdnem egész pontosan 11 oldal. Ezt meg az előző hetet összevetve az kereken 18 oldal. Örülnék minimum annyi kommentárnak, a válaszaim nélkül. Nem lehetséges? Nagyon feldobnátok vele.