15. rész

- Sehun, izgulok – szorítottam rá a kezére, mire érdeklődve fordult felém. A vállamra tette a kezét és elmosolyodott.
- Semmi baj. Csak képzelj valakit a helyembe – mosolygott, mire sóhajtottam egyet.
- Hülye vagy – fejtettem le magamról a kezeit. – Felejtsd el – mondtam még és Suho felé fordultam.
- Oh, Oppa, milyen helyes vagy! – dicsértem meg csodálkozva, ő pedig zavartan nevetett és a tarkóját vakargatta.
- Miért jövök zavarba, ha Oppának hív? Aigoo, ez egyáltalán nem menő. Kim Junmyeon, szedd össze magad! – motyogta maga elé, felnevettem és megütöttem a vállán, mire feleszmélt, hogy ezt mind, ki is mondta és krákogva húzódott Sehun mellé, hogy elbújhasson előlem.
- Oppa! Teljesen menő vagy – mondtam még neki, mire bólogatott és kerülte a szemkontaktust. Jókedvűen ragadtam meg Sehun kezét, hirtelen úgy éreztem, el is szállt a feszültség belőlem.

A menedzser hyung intett nekünk, hogy indulhatunk, feltehetőleg az igazgató ült már az asztal szélén, a menedzser mellette foglalt helyet, majd Sehun, én és Suho. Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett a legszélén ülnöm, valahogy nem lett volna jó érzés. Sehun még villantott felém egy elragadó mosolyt és talán szolidaritásból nem engedte el a kezemet az asztal alatt. A vakuk természetesen villogtak, amit már kezdtem megszokni. Igazából mióta visszajöttem, megváltozott a személyiségem.

Amerikában csak magamra voltam utalva, sokkal könnyebb volt határozottnak és magabiztosnak lennem, nagyobb volt az önbizalmam is. Sosem ijedtem meg, ha színpadra kellett lépnem és, embereket előtt kellett megjátszanom magam, most viszont remegtem és rosszul éreztem magam. Talán, mert a körülmények változtak. Irtó sokat.

Vettem egy mély levegőt, megacéloztam magam és elhatároztam, hogy véget vetek ennek a félős énemnek. Amint arra gondoltam, mennyire szánalmas lehetek, rögtön helyrerázódtam.
- Mivel mindenki megérkezett, kezdhetjük is. Várjuk kérdéseiket – szólalt meg, mély, tekintélyt parancsoló hangon az igazgató. Karok lendültek a magasba, felkiáltások sora hallatszott, mi pedig a menedzserre hagytuk, hogy kit választ. Elsőként egy férfi szólalt meg, formalitásból bemutatkozott és bemondta melyik újságtól jött. Mivel nem ismertem, nem is nagyon érdekelt, csak a kérdésére összpontosítottam.
- Feltenném a kérdést, amire egy ország kíváncsi. Mindenki tisztában van vele, hogy a menyasszony családja kikből áll és felvetődik az emberekben, hogy talán nem igaz semmi, abból, amit mondotok. Tehát: tényleg szeretitek egymást? – körülírt kérdése telitalálat volt. Nem gondoltam volna, hogy bárkiben is megkérdőjeleződik az, amit kifelé mutatunk. Fel is vontam a szemöldököm, ezt látva a riporter felém fordult. Elmosolyodtam és magamhoz vettem egy mikrofont, Sehun meg is lepődött, hogy ilyen gyorsan reagáltam.
- Áh, üdvözlöm, Choi Ha Neul vagyok – biccentettem felé szerényen. – Tudom, hogy lényegében azért vagyunk itt, hogy eloszlassuk a kételyeket, de kissé megdöbbent szembesülnöm azzal, hogy nem mindenki hisz nekünk. A kérdésére válaszolva… igen. Tényleg szeretjük egymást – féloldalasan Sehunra pillantottam, aki az orra alatt somolygott. Nem tudom játékból, vagy tényleg szórakoztatta a válaszom. Letettem a mikrofont, nem akartam túlmagyarázni. A férfi bólintott és leült. A következő egy nő volt.
- Tudhatnánk egy kicsit többet rólad, Ha Neul-sshi? – szimpatikus mosolya rögtön rokonszenvet váltott ki belőlem. Egy pillantást vetettem a mellette álló kamerára, belemosolyogtam és bólintottam.
- Persze. Mire kíváncsi?
- Hány éves vagy? És a családod elég sűrűn tűnik fel a nagyérdemű előtt, de rólad szinte soha nem lehetett hallani semmit sem. Igaz, hogy külföldön voltál?
- Húsz éves leszek augusztusban, így kérem, mindenki beszéljen velem informálisan – zavartan lesütöttem a szemem, nem hittem, hogy a korom kérdés lesz… és itt mindenki jóval idősebb nálam, kényelmetlen volt, hogy formálisan beszéltek hozzám. A reakciómat nevetéshullám követte, majd megválaszoltam a többi kérdést is, miközben akaratlanul is szorítottam Sehun ujjain. – A családom a Sunset bevásárlóközpont üzletlánc alapítója, így gyakran megesik, hogy a szüleim és nagyszüleim külföldre utaznak, vagy megjelennek a médiában, viszont édesapám mindig próbált védeni ettől a világtól. Nem szerette volna, ha nagyon befolyásolja az életemet az, hogy ők tulajdonképpen híresek. Persze, nem szégyellte és engem sem, csak jobbnak látta kihagyni engem ezekből. Nem is szívesen folytam bele a családi üzletbe, mindig is elég… antiszociális voltam, és jobb szerettem élvezni a bevásárlóközpontot, mint vezetni – halkan elnevettem magam, amit megmosolyogtak és folytattam. – Három és fél évig éltem kint Amerikában, a középiskolai tanulmányaimat folytattam ott, és egy gyorstalpaló, másfél éves színész iskolát végeztem el.
- Áhh, nehéz lehetett!
- A gimnázium utolsó évét és a színész tanoda első évét egyszerre csináltam, így igen, kissé megterhelő volt, de mindig is az volt az álmom, hogy hivatásos színésznő lehessek, így minden tőlem telhetőt megtettem ennek érdekében.
A nő kedvesen bólintott, én pedig hátradőltem a széken, Sehun pedig rám mosolygott és megsimogatta ujjaival a kézfejem. Hirtelen elvigyorodtam és kiszakítottam kezem szorításából.
- Ne hozz már zavarba – suttogtam neki és kiszabadult kezemmel lófarkam tincseit tekertem ujjamra, ő pedig kuncogott egyet. Elkapta tekergőző ujjaim és összekulcsolta a sajátjával. Meglepetten néztem rá, majd az asztalra fektette kezünket. Hatalmas zavar uralkodott el rajtam, a riporterekre néztem, akik őrülten kattintgatták a fényképezőgépjeiket, és ujjongó hangokat hallatva figyeltek bennünket. A következő kérdező egy idősebb férfi volt.
- Én az igazgatóhoz fordulnék – titokban megkönnyebbültem, hogy ez nem az én köröm. – Köztudott, hogy az SM Entertainmentnél szigorúan veszik a randizás lehetőségét. Ez a két fiatal mégis szabadon turbékol. Csak nem a családjaik magas szintű rangja miatt? – szemtelen kérdés volt, pimasz módon megfogalmazva, az igazgató is rosszallóan köszörülte a torkát és ráncolta a szemöldökét, de készségesen válaszolt.
- Kivételes esetekben eltérünk a szerződésben írtaktól, és Sehun-sshi eleve úgy kezdte trainee éveit, hogy tudtunk Ha Neul kisasszonyról.
- Áh, tényleg? 
- Tényleg. Nem tagadhatom, hogy döntésünkben befolyásoló szereppel bírtak a családok, de nagyrészt azért engedtük meg, mert hatalmas lehetőséget láttunk Sehun-sshi tehetségében. És mint látják, igazunk volt.
- Meglepődve hallgatom válaszát Igazgató úr. Ez azt jelenti, hogy Sehun és Hana kapcsolata már több éve tart?
- Ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Ugye nem bánja, ha én adom meg a választ, erre a kérdésre? – vette át a szót hirtelen Sehun. Gondolom nem szerette volna, ha belerondítanak a történetünkbe.
- Oh, Sehun-sshi kérem, nyugodtan – biccentett a férfi és mindenki más is maximális érdeklődéssel vizslattak bennünket.
- Tizenöt évesen kerültem az SM-hez, de konkrétan akkor mi ketten, Hanával, még nem voltunk együtt. Nincs mit szépíteni a tényeken, a szüleink és nagyszüleink játszottak közre, és döntöttek arról, hogy minket összeadnak. Kiskorom óta mondták ezt nekem a szüleim, és Hanát is úgy nevelték, hogy nem kell foglalkoznia azzal, ki lesz majd a férje, mert ez már eleve eldöntetett volt.
- Szóval ez egy kényszerházasság? – ez a pimasz ember, leütöm. Morajlás lett a teremben, próbáltam megtartani a hidegvérem és mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Jobb szeretem az érdekházasság jelzőt, de tulajdonképpen nem erről van szó. Minket senki nem kényszerít semmire és nem is az érdek hajt kettőnket, de a családjainkat kezdetben ez vezérelte – bólintottam és adtam választ. „O”-t formáltak ajkai és szorgosan jegyzetelt.
- Tizenöt évesen azt mondták a szüleim, hogy feleségül fogom venni Choi Ha Neult, nekem pedig fogalmam sem volt, kiről beszélnek. Én pedig azt mondtam, rendben, de akkor idol leszek. Beleegyeztek, és elmentem az igazgatósághoz, hogy tiszta lappal indulhassak. Természetesen nem örültek annak, amit mondtam, mert a lehetséges rajongók miatt kételkedtek, de végül megadták nekem az esélyt, amit köszönök szépen.
- Én tizenkét éves korom óta tudom, hogy ha betöltöm a húszat, férjhez fogok menni, de amikor a tizenötöt töltöttem, akkor mondták ténylegesen, hogy ez komoly dolog. Viszont nekem nem mondták el kiről van szó, nem akarták elvonni a figyelmem a tanulmányaimról.
- Én viszont, otthon, minden szabad pillanatomban Hanáról hallottam. Milyen kislány, milyen a családja, hova jár iskolába és még sorolhatnám. Mondhatom, hogy nyomon követtem az életét úgy, hogy nem is ismertük egymást személyesen.
- Miért nem találkoztatok? – kiáltott be valaki.
- Nem éreztük szükségét, és a családok sem vetették fel az ötletet, korainak találták – vontam vállat. – Aztán én tizenhat évesen elköltöztem, így tényleg lehetetlenné vált, hogy találkozzunk.
- Tizennyolc évesek voltunk, amikor megtartottuk az eljegyzést. Azt mondtam nem tudok elmenni, mert azon az éven sűrű napirendünk volt, de késve végül megérkeztem.
- Én éppen akkor akartam lelépni, mert másnap indultam vissza Amerikába. De pont elkaptuk egymást – pislantottam ártatlanul Sehun felé, aki elismerően bólintott. – Az én részemről… rögtön megkedveltem – feleltem pironkodva, hiszen hazudnom kellett.
- Én csak annyit gondoltam, hogy nagyon csinos. Meglepődtem, hogy ennyire szép és nem is akartam elhinni – erre a kijelentésére teljes testtel fordultam felé, automatikus reakció volt.
- Yah! – szóltam rá, mire újabb nevetést váltottam ki. Zavartan fordultam előre és süllyedtem lejjebb a székemben.
- Csak viccelek. Csak viccelek! Arra gondoltam, hogy nem volt helytelen hagyni a szüleimnek, hogy ők válasszanak nekem. Nagyon hamar kedveltem meg Hanát – rám mosolygott és újra körözött egyet hüvelykujjával a kézfejemen. Ez miért esik ilyen jól?
- A Hana a beceneved? – kérdezte tőlem valaki a tömegből.
- Igen, de nem szereti, ha így hívom – mondta Sehun.
- Mert csak a bátyám hív így… meg néhány barátom. Jobb szeretem, ha Ha Neulnek hív, de már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnik – ez most valóban őszinte volt.
- Szóval a kapcsolatotok az eljegyzés után vált valóssá?
- Igen, akkor vettük fel egymással a kapcsolatot.
- És meg is látogattad, amíg ő külföldön volt?
- Nem tehettem, mert nem hozhattam nyilvánosságra. A tagok sem tudtak semmiről sem, így titokban kellett tartanom mindenki előtt.
- Nem volt nehéz?
- De igen, rossz volt, hogy egy számomra fontos dolgot nem mondhatok el a hyungjaimnak, de nem kockáztathattam, hogy véletlenül kitudódjon, és a rajongók idő előtt kezdjenek el lázadni.
- Akkor Suho-sshi sem tudott az egészről? – egy idegesítően vékony hang vágta ketté a morajlást, mire a leader is feleszmélt és felemelt egy mikrofont az asztalról.
- Igen. Sehun túl jól tud titkot tartani. Tulajdonképpen akkor tudtuk meg, hogy jegyben jár, amikor Hana hazajött. Teljesen lesokkolta az egész csapatot a hír, és órákig kérdezősködtünk, hogy ez mégis, hogy történhetett meg.
- És mik voltak a reakciók? Elfogadta mindenki?
- Elég jól fogadták, leginkább azon akadtak fenn, hogy nem avattam be őket.
- Ha Neul-sshi, mi a véleményed a csapatról? Az EXO rengeteg rajongóval jeleskedhet – az előző pimasz ahjussi szólalt fel megint. Hümmögve néztem a mellettem ülő oppáimra, majd elmosolyodtam.
- Nagyon büszke vagyok rájuk. Amíg Los Angelesben voltam, direkt nem kerestem rájuk, és nem követtem nyomon őket, mert ha láttam volna Sehunt, nem tudtam volna elviselni a hiányát. Az is épp elég volt, hogy telefonáltunk és folyton üzeneteket váltottunk. Így amikor hazajöttem az első dolgom volt bepótolni mindent és meglepődtem, mennyire jók. Bár akadtak nehézségeim tizenegy embert megkülönböztetni, de könnyen áthidaltam a problémát. Néhányukkal szorosabb viszonyt is ápolok, és tényleg büszke vagyok rájuk.
- Kik azok, akik…?
- Oh, Suho oppa – válaszoltam rögtön, mire az említett elnevette magát. – Kyungsoo oppa és Baekhyun oppa is nagyon közvetlen és jól kijövünk. A többieket is szeretem, de ők hárman azok, akiknek külön-külön is keresem a társaságát.
- Mikor csattant el az első csókotok? – megint csak egy bekiabálás volt, amire mély csend volt a válasz, én személy szerint elpirultam.
- Nem hiszem, hogy erre, muszáj lenne válaszolniuk. A rajongók szempontjából is – vette át a szót a menedzser. Hálásan fújtam ki a levegőt.
- Suho-sshi, mi a véleményed Hanáról? – valakit fejbe verek, aki a becenevem használta.
- Amikor először találkoztunk, nagyon magabiztos volt és kicsit megközelíthetetlen a kisugárzása, de amint megpillantotta D.O-sshit, valahogy felengedett és lányosan kezdett csacsogni.
- Nem is csacsogok – vetettem közbe.
- Persze, persze – mosolygott. – Természetesen lesokkolva figyeltük őt, ő pedig azt mondta ijesztő, hogy öt férfi szempár kémleli, ugyanis, akkor az M-esek nem voltak itthon. Hana-sshi valahogy bevonzza az embereket, nagyon könnyű megkedvelni őt, és velem is ez történt.
- Sokszor volt már szó a rajongókról: hogy fogadták a hírt, hogy a maknae megnősül?
- Még nem jelentek meg együtt annyiszor, hogy érezhető legyen a változás, még nem tapasztaltuk, hogy a fan klubból lényeges számú ember lépett volna ki, természetesen számítunk arra, hogy néhányan fanból antifanná válnak, nem lenne meglepő, de bizakodunk – felelte menedzser hyung.
- Az interneten elég kép és videó terjeng kettőtökről, láttátok őket? – a kérdésre Sehun vigyorogni kezdett, én pedig zavarba jöttem.
- Nos… van, amelyiket láttuk, igen.
- Bár nagyon szerényen nyilatkoztok, sőt, zavarba jöttetek az imént feltett csókkérdéstől, de úgy látszik, nem féltek kimutatni egymás felé az érzelmeiteket, kamerák előtt sem. Nem egy csók csattant már el köztetek, nyilvánosság előtt. Nem nagyon szoktuk meg ezt a pároktól.
- Igen, nos… Sehun, néha nagyon váratlan tud lenni. Valójában nyilvánosság előtt történt meg az első csókunk, azért jöttem az imént zavarba. Mivel nem találkoztunk hosszú ideig, nem volt lehetőségünk arra, hogy nyugodtan bontakozzon ki a szerelmünk, így mindent egyszerre szeretnénk pótolni. Az első csókunk az MCountdown-on csattant el, fénykép is készült róla, és borzasztó zavarban voltam.
- Azt mondta elloptam az első csókját, holott színésznő – mesélte Sehun nevetve.
- De tényleg! A színpadi csókokat nem számolom, és sosem volt barátom! – feleltem felháborodva.
- Igazából nem tartom szégyellnivalónak a kettőnk között zajló intimitást. Ha úgy érzem meg kell csókolnom, megteszem. Tudom, hogy nem illik, főként, mert maknae vagyok a csapatban, de szerintem ez két külön álló dolog. Szeretjük egymást, hát miért ne fejezzük ki, ha úgy akarjuk?
- Szóval, ha jól értelmezem, két éve vagytok együtt, de a fizikai közeledést csak pár hete tehetitek meg. Nem érzitek korainak, hogy összeházasodjatok? Mikor is lesz pontosan az esküvőtök? – már régen elvesztettük azt a rendszert, hogy a menedzser szólít fel embereket. Össze-vissza kérdeztek, bár engem ez annyira nem zavart.
- Hmm… valójában – elakadtam a mondat közben, mert hirtelen nem tudtam, miként folytathatnám. Sóhajtottam egyet, majd felnéztem és folytattam. – Nem gondoltam még ebbe bele. Külső szemlélőként abszurdnak tűnhet ez az egész kettőnk között, és meg is értem miért vélekednek úgy egyes emberek, hogy csak vakon rohanunk a semmi felé, de én nem gondolom így. Nem ismernek bennünket, nem tudják milyen a valódi személyiségünk és soha nem is fogják tudni. Az, amit Sehun jelent nekem… még, ha csak pár hete is érinthetem, amikor akarom, akkor is… sosem fogom tudni elmondani. És talán nincs is erre szükség. Mert mondhatok akármit, ha valaki elszántan hiszi, hogy hazudok, akkor ez után az interjú után is ezt fogja vallani. Mindig lesznek olyanok, akiket nem nyerhetek, nem nyerhetünk meg magunknak. És azt hiszem, képes vagyok ezt elfogadni – csendes, elmélkedő hangon mondtam végig szónoklatom és alán ezekkel a szavakkal sikerült megtörnöm őket. Nem néztem Sehunra, sem Suhora… egy ideig a kamerába beszéltem, majd a riporterek sokaságát figyeltem és megpróbáltam kizárni remegő kezem, hangom és vadul verdeső szívem.

Nem gondolom azt, hogy hazudtam volna. Valamiért… az egész interjú során, akkor voltam a legnyugodtabb, amikor ezt a választ adtam. A remegés csupán azért volt, mert meghatódtam. Az, amit Sehunról mondtam… majdnem teljesen el is hittem. De őszinte voltam. Úgy érzem… őszinte voltam. Jelent nekem valamit. Megváltoztatja az életem. Jelent valamit, ami már kitörölhetetlen és furcsa módon nem vagyok rá dühös, nem akarom agyonverni és még tenni sem akarok ellene. Elfogadtam. Őt és a körülményeket is. Az utolsó kérdésekre nem tudtam teljesen összpontosítani, mert zavarban voltam. Féltem, hogy Sehun félreérti a szavaimat. Nem akartam, hogy azt higgye, belészerettem, mert nem így van. Csak mostanra sikerült tényleg elfogadnom őt, és azt hiszem sikerült ezáltal elengednem Jongint. Mert ő nem érdemli ezt.

Külső szemlélőként figyeltem a további eseményeket és automatikus reakciókat közöltem, vagy válaszoltam, bár már csak egy pár kérdés hangzott el.
- Nem kaptunk választ az előbb: mikor lesz az esküvőtök?
- Hana születésnapja után nem sokkal. Augusztus 12-re tűztük ki a nagy napot.
- Hiszen az kicsivel több, mint egy hét múlva esedékes!
- Igen, így van – mosolygott Sehun.
- Gondolom, nagyon izgatottak vagytok és készülődtök minden erőtökkel.
- Igen, bár a szüleink nagy segítséget nyújtottak, nekünk szinte csak meg kell jelennünk – együtt nevettem a vőlegényemmel és még mindig nem csitult el a szívverésem.
- Nos, azt hiszem, mindenki nevében beszélhetek, akik most itt vannak: Nagyon boldog, hosszú életet kívánunk nektek, gratulálunk az esküvőhöz, reméljük, közöltök majd néhány fényképet – egy kedves, idősödő bácsi zárta szavaival a délutánba nyúló konferenciát, az igazgató végszóul elmondta, hogy örül, hogy konfliktus nélkül zajlott az interjúvoltatás, reméli, elégedettek a válaszainkkal és elköszönt. Elsőként távozott a helyszínről, de a menedzser felvilágosított bennünket, hogy az irodájában vár bennünket, amolyan összegzésre.

Rezignáltan álltam fel helyemről, és a hirtelen felállás, szédülést váltott ki belőlem. Az utolsó mondandóm teljesen leszívott és furcsán kezdtem érezni magam, amit sehogyan sem tudtam magyarázni, de körbeírni sem. Az asztalnak dőltem, mögöttem Sehun döbbenten kiáltott fel és elkapta a derekamat. Szorosan tartott és egyenesbe hozott, majd együtt indultunk ki. Suho előttünk sétált a menedzserrel és egyenesen a lift felé haladtunk, hogy megjelenjünk az igazgató előtt.
- Köszönöm – súgta Sehun. – Annak ellenére, hogy én vagyok híres, több kérdést válaszoltál meg és levetted a terhet a vállamról.
- Semmiség – susogtam halkan.
- Elég hatásos voltál. Majdnem elhittem minden szavadat.
- Én is – értettem egyet. Bólintottam is, majd beszálltunk a liftbe, de a derekam továbbra sem engedte el.
- Minden rendben veled? – motyogta mellettem, hogy ne halljanak meg a többiek, akik még mindig jókedvűen beszélgettek valamiről a bandával kapcsolatban.
- Nem tudom. Furcsa érzések kavarognak bennem.
- Elmenjünk?
- Nem, várjuk meg, mit akar az igazgató.
- Rendben. Utána elviszlek fagyizni. Megérdemled – mosolygott édesen. Elmosolyodtam és fáradtan néztem rá.
- Úgy érzem egy egész doboz fagylaltra szükségem lesz.
- Nem baj. Veled maradok.
- Miért vagy hirtelen ilyen törődő?
- Miért ne lehetnék veled kedves? – vont vállat. – És látom, hogy szükséged van valakire.
- Majd felhívom Min Heet. Ő a legjobb barátnőm és egy pár napja amúgy is elhanyagoltam.
- Szerinted nem tenne jót nekünk? Ha egy kis időt együtt lennénk? – elrévedő tekintete megállított, és az egyértelmű elutasítás helyett felé fordultam, és a szemeibe néztem.
- Őszintén, nem tudom, mi tenne nekünk jót – válaszoltam végül, ő pedig bólintott.
- Akkor azt hiszem, ma kihagyom a próbát és hazamegyek veled.
- Talán neked nagyobb szükséged van rám, mint nekem rád – félig kérdő mondatomat már a többiek is hallhatták, ugyanis csendesedni kezdtek, de amikor észrevették, hogy elmélyültünk egymásban, továbbra is hangosan beszéltek és nevetgéltek. Sehun a kijelentés-kérdésemre lefagyott, majd lassan rám emelte a tekintetét. Nehezen lehetett olvasni az arcáról. Félrebiccentettem a fejem, hogy jelezzem, várom válaszát, majd enyhe félmosolyra kúsztak ajkai és bólintott egyet.
- Talán. Pocsék reggelem volt – hetykén vállat vont és egy fél lépéssel közelebb csusszant hozzám, hogy ne csak támogassa a derekam, hanem ténylegesen át tudja karolni.
- Nekem is. Menjünk haza. Együtt – suttogtam felé, lezártuk a beszélgetést és lassan ki is szállhattunk a liftből.

Ezen annyira herceges, és igazából későbbi részhez tartogattam, de oly mindegy, mert ő mindegyik képen gorgeus...