14. rész

Mély depresszióm éltem – felhúzott térdeimen rejtekébe hajtottam fejem és hangtanul sírtam. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, szívem hevesen dobogott, nem hittem el, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültem.

Hogy lehetek ilyen hülye, hogy elutasítok egy ilyen férfit, mint Jongin?

Gondoltam ezt ezerszer, aztán a következő pillanatban magamba csíptem és megráztam a fejem.

Nem, Ha Neul… helyesen cselekedtél. Te nem lehetsz az övé. Zárd le, kész!

Szóval kezdtem két személyiséggé esni szét. Megpróbáltam nem gondolni rá, de nem jött össze. Aztán a nagy búskomorság közepette érkezett egy üzenetem a vőlegényemtől, hogy déltől ki kell tálalnunk a sajtó előtt. Sokáig gondolkodtam mégis milyen választ írjak – ráadásul remegő kezeimmel nehéz munka volt sms-t írni. Így végül csak egy szót írtam neki. Végignéztem magamon, elkönyveltem, mennyire átlagos a külsőm, így szemeim törölgetve álltam fel és léptem a szekrényem elé. Kivettem egy elegánsnak mondható fehér ruhát, felvettem hozzá egy magas, egybe talpú szandált, kifésültem a hajam, felkötöttem egy copfba és felvettem egy napszemüveget, hogy ne lehessen látni kisírt szemeimet. Lementem a földszintre, anyu épp kávét ivott a kanapén és maga elé meredt. Amikor megpillantott, meglepődött.

- Készülsz valahová? Csinos vagy – kérdezte és közben kortyolt egyet.
- Hm – bólintottam és leültem mellé. – Sajtótájékoztatót adunk, hogy mélyítsük az emberek hitét, azzal kapcsolatban, mennyire szeretjük egymást – mondtam monoton hangon, és karjaimat megkereszteztem melleim előtt. Anyu letette a csészét a kezéből, egy aprót sóhajtott, felém nyúlt és levette a szemüvegemet. Elfordítottam róla a tekintetemet, de ő bársonyos ujjainak érintésével kényszerített, hogy ránézzek. Amint meglátta, vörös, feldagadt szemeimet, tekintete megtört és szemei rögtön megteltek könnyekkel.
- Miért sírsz? – kérdeztem tőle halkan.
- Mert a lányom sír – felelte és megtörölte a szemeit. Elkaptam a tekintetem.
- Már nem sírok. Jól vagyok.
- Miért sírtál? Hana… boldog vagy, igaz? – kérdezte reményekkel telített hangon. Lehunytam a szemem, vállizmaim elernyedtek és egy pillanatra megengedtem magamnak az őszinteséget. Ő az én édesanyukám. Őszintének kellene vele lennem.
- Nem – suttogtam alig hallhatóan. – Nem vagyok boldog – folytattam és leperegtek könnyeim.
- Miattunk? – csuklott el a hangja.
- Szeretek valakit, akit nem kellene – nem néztem rá, nem vártam meg a reakcióját, elvettem tőle a napszemüveget és felálltam.
- Ó, Hana – határozottan sírni kezdett.
- Semmi baj, anya. Lerendeztem magamban. Én Sehuné vagyok, ő pedig… az… enyém.
- Bocsáss meg nekünk, drága gyerekem. Bocsáss meg nekünk – mondta és könnyei úgy száguldoztak arcán, hogy már nem tudtam tétlenül nézni. Visszaültem mellé és megöleltem. Szorosan bújtam hozzá, ő pedig kezembe kapaszkodott.
- Nem neheztelek rátok. Egy percig sem jutott eszembe, hogy haragudjak. Magamra vagyok dühös, amiért engedtem, hogy így érezzek valaki iránt.
- Talán a ma reggeli fiatalemberről beszélsz? – kérdezte, én pedig meglepve húzódtam el tőle. – Láttam őt elmenni, kissé feszült volt – bólintottam egyet és sóhajtottam.
- Hana. Fújjuk le. Vállalom a felelősséget. Kiállok nagyapád elé és megvédelek – vetette fel hirtelen, de már a kimondáskor tudtam, hogy lehetetlen ötlet. Megráztam a fejem.
- Semmi baj anya, nem szükséges, és lehetetlen is. Már az egész város, ország tudja, hogy hozzámegyek Sehunhoz. Késő visszakozni.
- Nem akarlak boldogtalannak látni… úgy sajnálom – továbbra is sírt, tudtam, hogy régóta mardossa a bűntudat, és ez most mind felszínre tört.

Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak csendben ültem mellette és hallgattam a zokogását. Pár perc múlva hallottam nyitódni a bejárati ajtót, így anyunak elsuttogtam egy „szedd össze magad”, mondatot, ő pedig szipogni kezdett és a könnyeit törölgette. Sehun hamarosan belépett egy álmosollyal az arcán, fel sem nézett, rögtön meghajolt, majd közelebb jött, de amikor megpillantott kettőnket megtorpant.
- Áh, Sehun, ne is törődj velem… ah, sajnálom, milyen kínos – nevetgélt zavartan anya, a vállára simítottam a kezem és felé fordultam.
- Későn jövök. Apának ne mondj semmit, rendben? – némán bólintott, felálltam, de elkapta a csuklómat. Feltettem a napszemüveget és ránéztem, elmosolyodtam és megszorítottam a kezét.
- Nagyon szeretlek, lányom – susogta halkan, én pedig bólintottam és arcon csókoltam.
- Tudom – válaszoltam, elindultam Sehun felé, biccentettem neki, ő pedig követni kezdett.

A nappaliból kiérve, az előszobába értünk, ahol Sehun hirtelen elkapta a karomat és a falnak taszított. Levette a napszemüvegem, lesütöttem pilláimat. Sóhajtott egy mélyet és kezét a falnak támasztotta.
- Látom neked is jó napod van. Mi történt? Mi volt ez az előbbi jelenet?
- Nem mindegy, Sehun? – kérdeztem gyenge hangon. – Csak menjünk – el akartam indulni, de visszatartott.
- Rendben vagy?
- Sehun hagyjuk már az udvariassági köröket. Nem, nem vagyok jól, de majd tettetem az ellenkezőjét. Ne aggódj, mérhetetlenül szerelmes leszek beléd, amint nyilvánosság elé érünk.
- Ennyire kiakasztott Jongin? – kérdezte halkan, enyhe gúnnyal hangjában.
- Igen – válaszoltam őszintén. – Az akaszt ki a legjobban, hogy képtelen vagyok úgy viselkedni, mint te. Lazán és könnyedén, emberek érzelmeivel játszva. Az egyik pillanatban mérhetetlenül hidegen hagy a jelenlétem, a következőben forrón csókolózunk, a rá következő pillanatban a barátnőddel vagy és bizonygatod, annak ellenére, ami köztünk folyik, őt szereted. Megkéred Jongint, hogy legyen velem, mert Te még nem vagy hajlandó eldobni magadtól a boldogságod. Nagyon sajnálom, hogy a boldogságod útjába állok, de a legjobban szegény lányt sajnálom, aki elviseli ezt a viselkedést tőled – kifulladtam mondandóm végére. Fürkésztem érzelemmentes arcát, egy kis idő múlva bólintott és elengedett.
- Értem. Igazad van. Én ilyen vagyok, felesleges megjátszani a természetem ellenkezőjét.

Szabad utat biztosított, és elhagytuk a házat. Hát, ezek vagyunk mi. Amikor felengedni látszunk egymás társaságában, és nyitottá válunk a másik megértésére és megismerésére, összeveszünk és visszalépünk három - négy lépést, így növelve kettőnk között a szakadékot. Sóhajtottam, de nem szóltam semmit, szótlanul szálltam be az autóba, meglepve üdvözöltem Suho oppát és hagytam, hogy Sehun mellettem foglaljon helyet. Sokáig csendben voltunk, szinte már kínos volt a kézzel fogható, feszült csend az autóban. Ez Suhon látszott meg a legjobban, aki nem tudta mi történt.
- Anya azt mondta, fújjuk le az esküvőt – ez mindkettejük érdeklődését felkeltette. Sehun kikerekedett szemekkel nézett rám, keserűen elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- De, elutasítottam az ajánlatát. Figyelembe véve, hogy már az egész ország tudja, exo Oh Sehun megnősül, illetve Sunset Choi Ha Neul férjhez megy… ballépés lenne visszakozni.
- Honnan a hirtelen…? – kérdezte Sehun, mire vállat vontam.
- Boldogtalan a lánya.
- Ó – fejezte ki véleményét Suho is. Ránéztem.
- Sajnálom, Oppa, hogy belefolysz ebbe az ügybe.
- A leader vagyok, jó, hogy tudok mindenről. És szívesen is segítek nektek, szeretem Sehunt, gondját viselem, téged pedig nagyon kedvellek. És meg is értelek benneteket. Sehunnak már mondtam: ez vár rám is. Nem tartom valószínűnek, hogy anyám és apám hagyná, hogy én válasszak feleséget magamnak.
- Hát… sajnálom.
- Semmi baj, elfogadtam.
- Én is – mondtam halkan.

A hirtelen kirohanásom után, senki sem szólalt meg. Sehun egyébként is elveszett érdeklődéssel bámult ki az ablakon, talán megbántottam volna a házban? … Lehet, hogy túllőttem a célon? Ahj. Fenébe is. Nem is mondott semmi rosszat, én meg leüvöltöttem a fejét. Pedig csak aggódott. Mi ütött belém? Nem szoktam ilyen seggfej lenni.

Lopva sandítottam rá, de közömbös arcán kívül nem találkozhattam semmivel sem. Felsóhajtottam és az orrnyergemre szorítottam az ujjaim. Keresztbe raktam a lábam és karjaim: totál védekező pozíció, megköszörültem a torkom. Nem figyelt rám, viszont láttam a szemem sarkából, hogy Suho felkapta a fejét és kíváncsian meredt rám. Hátrasimítottam a hajam és éreztem, hogy melegség tódul az arcomba. Vettem egy mély lélegzetet.
- Sehun? – kérdeztem, de nem mutatott semmi reakciót. Nem baj, hát folytatom így. – Nézd. Sajnálom. Őszintén. Zaklatott voltam és a fejedhez vágtam olyanokat is, amiket nem kellett volna – a végén felsóhajtottam és teljesen felé fordultam. Lassan fordította tekintetét felém, szokásosan semmi érzelem nem tükröződött arcán. Talán a dacot láttam a tartásában.
- Nem, semmi baj, ne szabadkozz – vont vállat. – Igazat mondtál. Én egy seggfej vagyok, tehát nem érdemes megjátszanom magam, ha nem vagyunk nyilvánosság előtt.
- Nem, Sehun, figyelj, félreér-
- Nem, nem értem félre. Nem kedvelsz – bólintott egyet. – Világos. Én szabad vagyok, te nem. Ne haragudj.
- Sehun… - meg akartam érinteni a karját, de keresztbe fonta, hogy kitérhessen előlem. Hát, ezt tényleg elszúrtam.
- Tudom, hogy nem számít már, az, amit mondok… jogosan haragszol, megértelek, de tudnod kell, hogy nem utállak. Őszintén. Egészen megkedveltelek, és ezt még magamnak is meglepő bevallani, mert lássuk be, nem bánsz velem hercegnőként. De nem vagy rossz srác. Csak én jöttem rosszkor – vontam vállat. – Engedj fel – akkor is megérintettem a vállait. – Ne haragudj – suttogtam még és hátradőltem.

A szívem sokkal gyorsabban vert és éreztem, hogy az arcom ki van pirulva. Úristen, sosem voltam még ennyire zavarban, ha bocsánatot kellett kérnem. Még egy mélyet sóhajtottam és lehunytam a szemeim, hogy enyhíthessem lüktető fejfájásomat, ami nem rég kezdődött meg. Ha nem bocsájt meg, vessen magára. Én megtettem minden tőlem telhetőt. Igen. Így van! Ez már nem rajtam múlik.

Amikor kinyitottam a szemem, Junmyeon oppa kérdő tekintetével kerültem szembe. Újra zavartság vett uralma alá, így csak egyszerűen ignoráltam őt. Visszahunytam a szemem és ujjaimmal halántékom környékén kezdtem körözni, bár ez a módszer sosem vált be nekem.

További tíz perc csendes utazás után, megállt az autó. Alig vártam, hogy kiszállhassak és a friss levegő észhez téríthessen, mert a lelkiismeret furdalásom kezdett az őrületbe kergetni. Hiába kértem bocsánatot, nem hagyott alább a rossz érzés a mellkasomban. Tudom, hogy őszinték voltak a szavaim és valójában nem bántam meg, hogy elmondtam neki, mit gondolok. Csupán a hangszínemen és a körülményeken szerettem volna változtatni. Nem volt fair olyan hirtelen sarokba szorítanom és rázúdítanom mindent, hogy köpni-nyelni ne tudjon. Az ajtó kivágódott, felkapta a napszemüvegét, kiszállt, és már szálltam volna ki, amikor visszahajolt és kisegített.
- Fátylat rá, elég szar napunk van ma. Nekem is csőd volt a reggelem – suttogta és „minden rendben” karsimogatást kaptam, ahogy haladtunk egymás mellett az SM bejáratához. Talán három lépést ha tettünk előre, felemeltem a fejem - ugyanis pár másodpercig eltartott, amíg felocsúdtam a zavaromból – és egy csapat rajongóval találtam szembe magam. Sehun céltudatosan haladt előre, én viszont megtorpantam. Körbevittem a tekintetem és csak rosszalló pillantásokat kaptam és csúnya beszólásokat. Először nem tudtam mit tegyek. Sehun is megállt, - ugyanis egymáshoz voltunk préselődve – rám nézett, én pedig gondolkodtam. Végül Sehunba karoltam és körbemosolyogtam az undok lányokra. Felháborodást keltettem, határozottan utálni kezdtek, az eddiginél is jobban.
- Ne higgyétek, hogy leszegett fejjel fogok bemenni kis kretének. Choi Ha Neul nem jár lehajtott fővel – morogtam az orrom alatt, mire Sehun mellettem elnevette magát, és szorított karolásán. A másik oldalamra szökkent Suho, és megkérdezte mehetünk-e, mire csak bólintottam. Megvártuk, amíg a hét ajtós szekrény oppák, na nem, olyanok csak Amerikában vannak, itt, Szöulban, nyeszlett kis fekete öltönyösök próbáltak megvédeni minket a megvadult lánytömegektől. Félig, meddig sikeresen, bár pár hajszálam bánta a dolgokat.
- Megtéptek a rajongóid – kaptam a hajamhoz, már az épület biztonságot rejtő falai között.
- Ne haragudj. Rendben vagy? Mennyire volt megrázó?
- Határozottan nem vagyok a kedvencük és ez sokkolóan hat rám – néztem Sehunra kikerekedett szemekkel, hangosan felnevetett és elindult előre a mosolygó Oppával együtt, én pedig hátra-hátra pillantva mentem utánuk. Kedvem lett volna nyelvet ölteni a nyáladzó kis csirákra odakint, de nem akartam lesüllyedni erre a szintre, így csak magamban pufogtam és követtem a srácokat. Nem tudom merre mentünk, hová tartottunk, de biztos félúton lehettünk, amikor találkoztunk egy már számomra is ismerős alakkal: menedzser hyung, ahogy Sehun hívja. Biccentettem felé, ő pedig a fiúkhoz csapódott és valami nagyteremről beszélt serényen, meg arról, hogy átnézte a kérdéseket és nagyon kompromittáló nincs közöttük, szóval nem kell aggódnunk. Őszintén, cseppet sem aggódom az egész interjúsorozatok miatt, jobban aggasztott Jongin, majd a kirohanásom Sehun ellen.

- Sehun – szóltam, mikor megállt és hátrafordult. – Hová is megyünk? Kb. tíz perce csak sétálunk.
- Ó, ne haragudj, elfelejtettem, hogy ismeretlen a járás neked. Egy szobába megyünk, ahol sminket kapunk és hajigazítást, aztán a nagyterembe megyünk, ahol lefolyik majd az egész…
- Óh, hát, most már sokkal tisztább minden – feleltem cinikusan, majd elmosolyodtam. Csendben haladtunk tovább, majd lefordultunk jobbra és benyitott menedzser hyung egy szobába, ahol többen forgolódtak és halkan beszélgettek. Amint megláttak bennünket, elhallgattak és elénk jöttek. Egy fiatal lány karon ragadott és leültetett a legközelebb eső székbe. Levettem a napszemüvegem, mire lendülő karja megálltak a levegőben. A tükörbe pillantottam és realizáltam, hogy a szemeim még mindig duzzadtak és pirosak a sírástól és ez egyértelmű is volt.
- Meghalt a kutyám - adtam magyarázatot a szemeimre és elfordultam a tükörtől. Egyetlen szó nélkül esett neki alapozni az arcomat.Rosszallóan ráncolni kezdtem a szemöldököm, de nem szóltam meg a bunkóságát, Sehunnal ugyanígy cselekedtek, így gondoltam errefelé így módi. 
- Ne ess túlzásba kérlek, maradjak természetes és ne csinálj nekem macskaszemeket – hiába, mindig szerettem kézben tartani a dolgokat. A lány egy pillanatra megállt, feszültséggel telve pillantott rám, de gondoltam megszokta az utasítgató bánásmódot így csak bólintott és folytatta a munkáját. Nem arról volt szó, hogy nem szeretem a sminket, de most a lehető legtermészetesebben akartam a riporterek szeme elé kerülni. Azt akartam, hogy egy egyszerű, csinos lányt lássanak bennem, aki szerelmes és nem törődik semmi mással.
Sehun lehunyt szemekkel sziesztázott és tűrte, ahogy egy réteg vakolatot kennek a bőrére – ami szerintem amúgy is makulátlan volt…
A lány perceken belül végzett velem, sőt, hamarabb kész lettem, mint Sehun, amit csodáltam is, majd egy fiú lépett hozzám és mustrálgatni kezdte a copfomat.
- Mindig így hordod a hajadat? – nem beszélt hozzám formálisan, ami kifejezetten szimpatikus volt, L.A-ben már annyira megszoktam, hogy angolul nincsenek formalitások, hogy nehezen szoktam vissza erre a formális-informális dologra. Válaszként megráztam a fejem.
- Általában kiengedem, de szeretem így is – válaszomra a srác bólintott, majd kihúzta a gumit a hajamból és nekem esett egy hajkefével. Átfésülte, tapogatta a végét és megjegyezte milyen selymes és puha a hajam.
- Nem volt még festetve és nem használok sampont. Azért ilyen a tapintása – feleltem büszkén és beletúrtam barna loboncomba. A fodrász meglepetten vette fel velem a szemkontaktust a tükörben, mire ejtettem egy fölényes mosolyt.
- Akkor mégis, mit használsz? Varázsszert?
- Majdnem. Szódabikarbónát samponként vízben oldva, majd almaecetet szintén vízben oldva, ez teszi ki a balzsamot. És csodákra képesek ezek ketten együtt.
- Hát azt látom – simogatta a hajamat továbbra is sokkoltan, majd fogta és egyszerűen felkötötte a hajamat, magasra, mint ahogy én is megcsináltam otthon.
- Gondoltam, így természetes vagy, és jól áll neked ez a haj. Szép vagy így – bókolt nekem a fiú, mire enyhén elpirultam és bólintottam.
- Köszönöm, szerintem is elég jó így a hajam – próbáltam elütni a zavartságom vicces nagyképűsködéssel és több szögből és megnéztem a hajam.
- Hé, maga ott. Mis Menyasszony. Ne flörtöljön a fodrászával! – szólt rám Sehun, mire kuncogva fordultam felé.
- Öö, elnézést, hozzám beszél? Féltékeny hangot vélek felfedezni mondandójában? – nevettem, mire Sehun mellém lépett, lehajolt, hogy lásson kettőnket a tükörben, a haját igazgatta és láttam, hogy szemei enyhén ki vannak húzva.
- Ne mond, hogy több smink van rajtad, mint rajtam? – vontam fel a szemöldököm. – Az idolok és a feminim énjeik felszínre törése… - motyogtam, mire álsértetten nézett rám.
- Szerintem jól nézek ki.
- Szerintem is – vezettem ujjaim hajába. – Szeretem, hogy kezdesz szőkülni.
- Ó, én is! Na, gyere, asszony – húzott fel a székből és kézen fogva indultunk el a nagyterem felé.

Amikor így viselkedik velem, mindig úgy érzem, hogy minden rendben kettőnkkel. Talán még engem is be tud csapni egy kicsit, hogy normális kapcsolat van kettőnk között. De aztán mindig elromlik valami, összeveszünk, és máshol keressük a boldogságot. Vagy talán éppen ott van a probléma, hogy nem találjuk meg egymás mellett. Összekulcsolt kezeinkre tévedt a pillantásom, és elhatároztam, hogy néhány perc, egy óra erejéig elfelejtek minden problémámat és elhiszem, hogy szerelmes vagyok Sehunba.