Szösszenet

Amor mio

Azt gondoltam, ha szánalmasan kisírom a lelkem, megnyugodhatok. Megkönnyebbülök majd és úgy tekinthetek a holnapra, mintha mi sem történt volna.

Naivan azzal etettem saját magam, hogy erős vagyok és kibírom. Hogy nem tör meg. Nem származik az egészből semmi bajom. A szívemnek semmi baja. Nem fog összetörni, túlélem.

De, úgy érzem, haldoklom.

Ha nem láthatom… felemészt a hiánya. Felőröl és eltemet. Nem tudok nélküle élni.

Bármit megtennék, hogy újra láthassam. Nem kell velem lennie. Nem kell együtt lennünk sem. Csak lássam őt. Hogy a közelemben tudhassam. Már tudom, hogy a szerelem nem nekünk lett kitalálva.

A sírásom nem enyhült, könnyeim szakadatlanul folytak végig arcomon, nedves csíkot hagyva maguk után, arcom fájdalmasan torzult el, gyomrom ököl nagyságúra zsugorodott, remegett mindenem és mindezt kizárva, csak is rá tudtam gondolni. Az ijedt tekintetére. Az ijedt, rémült, ideges tekintetére. A kitágult pupillákra, ahogy a riporterek villogó vakuiba nézett, majd rám és a tekintetére, amelyről azt olvastam le, sajnálja. Űzött vadként tűnt el előlem, magamra hagyott. Elhagyott. Feladott engem. Feladott minket.

És hiányzik. Csalódott vagyok, megkeseredett és gyenge.

Már több mint egy hónapja történt, de fenekestül felfordult az életem.

A kiadó eltiltotta tőlem.
Legalábbis ezt hallottam… mert ő, azóta sem keresett.

Magánéletem… nos, az nem volt. A riporterek, paparazzik és minden ember zaklat és kérdezősködik, fényképez és trágárkodik, lökdös és megcibál, porba tipor és ott is hagy. És ő nincs mellettem, hogy enyhítse a fájdalmamat. Ő csak okozza és megsokszorozza.

Egy hónapja nélkülözöm az életemből, lelkileg romhalmazzá váltam, idegileg is, a lakótársam és egyben legjobb barátommal ápolt viszonyom, már a múlté, mert vérig sértettem bizalmatlanságommal és titkolózásommal. Ő is magamra hagyott. Milyen barát az ilyen?

Ma lett volna az egy éves évfordulónk. Egy évig voltam együtt vele.

De egy pillanat alatt ért véget.

Kiszakította a szívemet és meg sem próbálta visszaadni vagy helyrehozni.

Nem kerestem… és ő sem engem.

Felrepedt ajakkal, horzsolással a homlokomon, karjaimon és csuklóimon… így álltam a fürdőszobában és néztem farkasszemet a tükörképemmel. Rövid időn belül a könnyek marni, égetni kezdték szemeimet, ezért lehunytam pilláimat és sírva fakadtam.

Azt hittem, egy hónap elég lesz arra, hogy lecsengjen kettőnk kapcsolatának híre, de tévednem kellett. A testem látható jele volt tévedésemnek.

És nem tehettem semmit ellene.

Mazochista módjára pörgettem végig fejemben egy évünk emlékeit és minduntalan mosolyogtam. Aztán tovább sírtam. Emléked túl erősen égett bele memóriámba. Nem tudom túltenni magam azon, milyen könnyedén szakadtál el tőlem és még csak bocsánatot sem kértél.

De nem érdekel… nem haragszom annyira… nem tudok rád igazán haragudni… mert szeretlek. Annyira szeretlek, hogy az már fizikailag is fáj. Nem tudom elmondani, mennyire.

Látni a szomorú arcod a tv-ben, vagy azt a mosolyt, amit kényszerből aggatsz magadra… rosszabb, mint hogy megvernek a legőrültebb rajongóid. Nehezebben viselem mosolytalan arcod, mint azt gondoltam.

Kérlek… jöjj rendbe. Légy egészséges. Légy boldog. Mosolyogj. És gyere vissza… hiányzol, hiányzol… hiányzol, úgy érzem, meghalok, darabjaimra hullok. Nincs mellettem senki.

Összerogyok a fürdőszobám közepén, átkarolom túl vékony térdeimet, az utóbbi időben sokat vesztettem súlyomból. Keservesen sírok és remegek, talán a hőmérséklet csökkenéstől. Tél van és az idő elég zorddá vált. De nem érdekel. Nincs erőm felöltözni. A törölköző is lazulni kezdett, mely testemet fedte, meg is csúszott, de nem teljesen hullott le meztelen testemről. Remegve sóhajtottam fel és nyúltam telefonomért. Már nem bírom tovább. Az üzenetek helyett véletlenül a zenelejátszót nyitottam meg, ezzel el is indítottam az egyik zenét. Az első taktusok után realizálódott bennem, mennyire leírja bennem dúló érzelmeimet a szöveg nélküli zene, és lassan körvonalazódni kezdett bennem egy dalszöveg, amit hirtelen ki is akartam énekelni magamból.

A zenét ő szerezte… azt mondta álmában hallotta a dallamot. Én pedig imádtam. Mély volt és melankolikus.

Én pedig énekelni kezdtem.

Nem tudom, hogy a reggel közeledik-e megint, vagy a sötét száll le,
Mióta elhagytál, mintha minden megállt volna, nem tudom, merre nézzek, hova menjek
Mióta elhagytál, mintha minden megváltozott volna
Amor mio, ó, szerelmem
Nézz vissza, csak még egyszer
Rám, aki mindennap újra és újra elhervadok*

Abbahagytam, mert rekedt hangom és remegő ajkaim nem engedték, hogy tovább énekeljem. Fájdalmasan szúrt a szívem és a törölközőt megigazítottam fáradt testemen. Egy idő után mégis folytattam.

Hallom a hangod, abban a múlt éjszakai álomban…*

És valóban felrémlett édes nevetése, ahogy indult az esténk, izgatott hangja, ahogy titkolta hová visz. Újra kibuggyanó könnyeimmel törtek elő belőlem a hangok és szavak.

Nézz vissza, csak még egyszer…

Kérlek, emlékezz csak még egyszer,
Rám, aki mindennap újra és újra összetörök,
Kérlek, vigyél ki a sötétből a fényre…*

Kiesett a telefon a kezemből és eltakartam szemeimet. Testemet a kínkeserves zokogás rázta és egyre szánalmasabbnak és reménytelenebbnek éreztem magam. 

Amor mio…
Ó, szerelmem, kérlek, gyere vissza hozzám…*

Nem tudom hogyan kerültem az ágyamba. De nem is érdekelt. Kezemben telefonom szorongattam, de nem érkezett hívás, sem üzenet. Ahogy az elmúlt hónapban egyszer sem. Lelkemet a bánat mardosta és, ahogy minden éjjel, most is nyughatatlan álomra hajtottam a fejem, egy félig megírt üzenettel a telefonomban, amit sosem küldtem el neki… melyben arra kérném, bocsásson meg, holott nem tettem semmit és kérem, hogy jöjjön vissza. 

Különlegesek voltunk együtt. Átlagosak és ragyogóak, csillogóak, szerelmesek és ezt áldom és megbecsülöm. A legnagyobb értékemmé vált és emlékeim között őrzöm a boldogságot, amit veled éreztem.

Mert veled együtt elvesztettem az utolsó reményemet is a boldogságra.

Köszönöm… az együtt töltött évet… Kim Jongin.

*Ashiyo Fansub: Lee Hyori – Amor mio c. száma, köszönöm, hogy a segítségemre voltatok a fantasztikus fordításotokkal.