10. rész

Döbbentem és lesokkoltan néztem Sehunra, majd Kaira. Kai összevont szemöldökkel nézett a fiúra, majd kezére vándorolt tekintete. Sehun ujjai szorosan kulcsolódtak csuklóm köré. Megrántottam a kezem, így fejtettem le magamról ujjait, majd ránéztem. Nem mondott semmit, csak elmosolyodott és újra Jonginhoz fordult.
- Jongin, kérlek? – felvonta a szemöldökét és megköszörülte a torkát. – Beszélnem kell Hanával – a becenév hallatán csak felsóhajtottam. Felesleges kijavítanom. Kai kicsit dühösen biccentett, sarkon fordult és elment. Karba font kézzel fordultam vőlegényem felé és számon kérő arckifejezésemet ő is gyorsan felvette. Így meredtünk egymásra egy darabig, majd betolt a mosdóba és bezárta az ajtót. Elővigyázatosan a fülkékbe is benézett, de mind üres volt. Ekkor döbbentem rá, mennyire felelőtlen voltam Jonginnal, hogy erre nem is gondoltam. Könnyedén vége lehetett volna mindennek.

- Mit képzeltél? – fordult felém, szokásos pókerarcával.
- Megbocsáss?
- Mit képzeltél, hogy lelépsz Kaival? Komolyan, Hana… több eszed is lehetne – ökölbe szorult a kezem, de türtőztettem magam és megköszörültem a torkom.
- Nos… én csak a mosdóba jöttem, Jongin volt az egyetlen, aki észrevette, hogy fogalmam sincs, merre van, ezért elkísért.
- És pisilés közben őrt állt feletted, mi? – szarkazmusa elért hozzám és vettem egy mély lélegzetet. – Ne nevettess, nem most jöttem le a falvédőről…
- Egy szóval sem állítottam ezt. Bejött utánam, igen. Tegnap megmondtam neki, hogy nem lehet köztünk semmi. A saját érdekében. De hajthatatlan. És nem enged nemet mondani. Sajnálom Sehun, de semmi jogod bírálni engem – megráztam a fejem.
- Nem érdekel, mi folyik kettőtök között. De ne a nyilvánosság előtt csináljátok. Otthon, vagy nálatok, vagy bánom is én. A fő, hogy diszkréten!
- Sehun, komolyan szükség van erre? – megdörzsöltem a halántékom, és a mosdókagylónak támaszkodtam. – Nem akarok vitatkozni. Igazából nekem nagyobb okom van a felháborodásra, mint neked, én mégsem rohannak le. Nehéz estém van, kímélj meg magadtól. Könyörgöm.
- Már mi okod lenne felháborodni? – majdnem kiszakadt belőlem egy gúnyos nevetés, de visszanyeltem.
- Haladjak sorban? Rendben. A telefonban ultra barom voltál, a házban kendőzetlenül megbámultad a mellem, jó pofizol anyámmal, a kocsiban egyszerűen seggarc voltál, amint a csarnokba értünk, leléptél Luhannal és fél óra múlva kegyeskedtél visszajönni, amikor túlvoltam egy csorda idegesítő csitrin, akik nem vélik el, hogy szeretjük egymást, mert sosem beszéltél rólam, egy csapat srácon, akik édesek voltak de nem tudták túltenni magukat a tényen, hogy jól nézek ki és merész a ruhám, most pedig okfejtesz, mert három percre kimerészeltem jönni! – határozottan elvesztettem a türelmem a végére, a kezdődő migrénem sem segített rajtam, ezért két ujjam folyamatosan a halántékomon tartottam.
- Miről beszéltél Kaival? – kérdezte hirtelen, félbeszakítva engem, pedig még tudtam volna szidni. Felvontam a szemöldököm és ránéztem. Kissé ijedt volt a tekintete, ami meglepett és egyben dühített.
- Mi közöd van hozzá?
- Annyi, hogy a férjed leszek.
- Megtennéd, hogy nem emlékeztetsz rá folyton? Én is tudom. Kettőnkről beszéltünk. Főként arról, hogy nem érdekli, mi történik körülöttünk, addig a pontig, amíg vele vagyok.
- Értem. Semmi másról? Rólam, nem?
- Sehun… állandóan rólad beszélünk. Meg rólam. Miért viselkedsz ma ilyen furán? Miért vagy ennyire… túlontúl bunkó velem? – oldalra billentettem a fejem és kíváncsian szemléltem arcát. Elgondolkodott majd vállat vont. Meglazította a nyakkendőjét.
- Azt hiszem ez nem az én estém.
- Átnézel rajtam és Luhannel meg Chaenyollal cimborálsz, amikor velem kellene lenned. Mellettem kellene lenned, fognod a kezem és mosolyognod, hogy elhitesd, valóban szerencsés vagy, amiért megkaptál. Hidd el, hogy nem ez a vágyálmom, de az idol barátaid elég gyanakvóan méregetnek és nincs kedvem botrányt csinálni azzal, hogy kiderül, semmi sincs rendben köztünk.
- Kerüld el Jongint – válaszolta komoly tekintettel, nekem pedig nevetésre rándult az ajkam, de visszafogtam.
- Na, most ez pont úgy hangzott, mintha féltékeny lennél – vetettem oda, ő pedig elmosolyodott. Őszintén és kedvesen, amitől nekem is mosolyognom kellett. Felsóhajtott, kinyitotta az ajtót és kitessékelt.
- Jól van, megpróbálom elviselni a közelséged…
- Mintha nem tetszenék neked… ne csinálj úgy, mint akit hideged hagynak az adottságaim.
- Hát, pedig hidegen hagy mindenféle adottságod.
- Ugyan kérlek, ha így lenne, otthon nem bámultad volna úgy a dekoltázsom, mint, akinek rögtön kiesik a szeme.
- Közszemlére tetted, abszolút nem tudtam kikerülni a tekintetemmel.
- Jó, jó, értem, utálsz, rendben. Haladjunk. Add a kezed – nyújtottam ki a kezem, ő pedig készségesen fűzte össze ujjainkat.
- Ahh, Hana-sshi, annyira szerelmes vagyok beléd – mondta és megához ölelte a karomat. Elvékonyított hangja megnevettetett, majd vállon löktem.
- Ne dramatizáld túl, kedvesem.

Viszonylag konfliktusmentesen és jobb hangulatban tértünk vissza, összekulcsolt kézzel. Drámai belépőnket végigkísérték a bent maradt idolok, és rögtön sugdolózni kezdtek. Elkaptam Jongin furcsálló tekintetét, de csak bólintottam felé, nem tudom mennyire értette meg, de elfordult és elindult kifelé. Luhan szúrós tekintete továbbra sem tetszett és legszívesebben bemutattam volna neki, hogy húzzon el a k…va anyjába, elnézést a kifejezésért, de nem adtam okot arra, hogy nyíltan öljön meg a szemeivel. Chaenyollal legalább tisztáztuk, hogy azért utál, mert megbontom az egységet, kényszerítek egy tagot, ellopom őt tőlük – határozottan nem, na mindegy, de Luhannel még csak három szót sem váltottam, szóval nem értem.

Sehun mellettem vigyorgott, ahogy végignézett az embereken, ritmusosan dobolt ujjaival a kézfejemen és úgy követtük a többieket. A jelölt tagok mellé ültettek minket, a Shinee mellett foglaltunk helyet. Kyungsoo tartotta a szavát és egyik oldalamon ő ült, a másikon pedig Sehun. Sehun mellett - of course -, Luhan és így tovább. Kai viszonylag távol ült tőlünk, így nem láttam őt, mert a többiek takarásában volt.

Még azt sem tudtam pontosan, milyen zenei díjátadón veszek részt, de a srácok két kategóriában is jelöltek voltak.
D.O nem híres a bőbeszédűségéről, így nagyjából csendben telt az este. Néztük a színpadot, kivetítőt, a tömeget, a fellépőket. Érdekes volt, mert sosem vettem még részt ilyesmin, és sosem tudtam, hogy bonyolódik le. Rengeteg kamera volt, a szünetek alatt zene szólt, a fellépők pedig valami csodálatosak voltak. Sok kedvencem lépett fel, és csendes rajongással néztem őket, néha még az éneklést is megengedtem magamnak, hiszen, ahogy körbenéztem, a srácok is elfeledkeztek magukról olykor-olykor és szerényen tomboltak ülve. Viccesek voltak, és valójában nagyon jól éreztem magam. Kyungsoo kedves aurája lengett körbe, megdobott az édes vigyoraival, néha ámuldozva néztünk össze, megmagyarázott valamit, ha nem értettem. A másik oldalról Sehun váratlan pillanatokban lepett meg az érintéseivel. Talán hatásos voltam a mosdóban, mert túlontúl barátságos velem. Ugyanúgy, mint Kyungsoo, ő is magajándékoz az önfeledt nevetésével és mosolyaival, szorító ujjaival a kezemen, vele többet kommunikáltam, mint Dodóval (nem hiszem, hogy ha így szólítanám, tetszene neki az új beceneve); a fülemhez hajolt és úgy súgott meg mindent, amit meg akart velem vitatni. Leginkább kritizálta a műsorvezetőket, vagy néhány fellépőt. Pozitívan csalódtam benne, jól esett, hogy foglalkozik velem.

- Ti mikor lesztek? – fordultam Sehun felé, aki érdeklődve pillantott rám. Visszapillantott a színpadra, éppen egy számomra ismeretlen és egyáltalán nem tetszetős lány banda vonaglott és kellette magát nyikorgó hanggal. – Na, ne mondd, hogy az ilyesmik tetszenek – kiábrándult hangomon elnevette magát és megrázta a fejét.
- A középső egész helyes…
- Lapos…
- Csak irigy vagy.
- Mire? Én színésznő vagyok, kérlek. Ha akarnám, híresebb lehetnék, mint ő – mondtam fellengzősen, rám nézett és megszorította a kezem.
- Tudom. Szóval, hogy mikor következünk? Hát, ha minden igaz, utánuk az Infinite következik, aztán, pedig mi.
- És nem kellene akkor készülődnötök?
- Minden bizonnyal mindjárt kikísérnek bennünket – bólintottam, hogy értem és visszafordultam a színpad felé, aztán eszembe jutott, hogy még mindig a lányoké a színpad, ezért elfintorodtam és karba tettem a kezem és hátradőltem. D.O rám nézett és elnevette magát, aztán bólintott és azt mondta, annyira azért nem rosszak. Persze, persze… ő is csak férfiból van. Aztán azt vettem észre, hogy Kai elsétált előttem és odament a Shinees Taeminhez.
- Hát ez meg? – mondtam magam elé, de Dodo meghallotta és közel hajolt, hogy ne kelljen kiabálnia.
- Régóta ismerik egymást, nagyon jó barátok. Ismered a Shineet, igaz? – bólintottam és folytatta. – Nyilván tudod akkor, hogy egy cégen belül vagyunk, ráadásul elég jó barátok is. Ha elmentünk, nyugodtan ülj oda hozzájuk, kb. fél órára nélkülöznöd kellesz csodás személyemet.
- Áh, már is hiányzol, Oppa! – tettem szívemre a kezem, ő pedig vigyorogva dőlt neki a vállamnak. Elnevettem magam és figyeltem, ahogy Jongin újra elmegy előttem egy lopott pillantással vegyítve. Nyeltem egy nagyot és megpróbáltam visszafojtani kislányos kuncogásomat és zavaromat, amit a tekintete okozott. Láttam, hogy önelégült mosoly terül szét az arcán.
- Na, mennünk kell – markolta meg Sehun újra a kezem, majd se szó se beszéd felállt.
- Ó, máris? Rendben, oké – dadogtam, majd ő lehajolt és… és én lélekben felkészültem, mert már ismertem ezt a mozdulatot. Felfelé hajtottam a fejem, hogy ne kelljen teljesen lehajolnia, gyengéd és édes csókot váltottunk, nyelv nélkül, nehogy meghaljanak a rajongók és a körülöttünk lévők, rám vigyorgott, megsimogatta az arcom és követni kezdte a többieket.
Az előbb legyőzött zavarom, újra felszínre tört, legyezgetni kezdtem az arcom, melegség öntött el és a hideg is kirázott egyszerre. Jongin újabb pillantást lövellt felém, semmi megvetőt, mégis szégyellni kezdtem magam. Zavartan birizgáltam a gyémánt fülbevalómat, amit még anyától kaptam évekkel ezelőtt, és mély lélegzetvételekkel próbáltam úrrá lenni magamon. Végigkövettem tekintetemmel a fiúk hosszadalmas kivonulását – mivel ezren vannak, nem győzöm hangsúlyozni – aztán vettem a bátorságot és körbe néztem. Természetesen akadt olyan ember, aki rajtam legeltette a szemét, irigykedő lányok és ámuló srácok. A hátam mögül kuncogást hallottam, így oda pislantottam. A Shinee tagjai önelégült vigyorral az arcukon méregettek, aztán Taemin felugrott, és odajött hozzám.
- Ugye, nem haragszol meg, ha leülök melléd? – mosolygós hangja zavarba hozott és csak megráztam a fejem. Leült, én pedig megköszörültem a torkom. Ránéztem, ő vissza, majd újra elnevette magát. – Hát, Sehun nem tököl az biztos – jegyezte meg, mire éreztem, hogy arcomat végképp elönti a pirosság. Tenyerem arcomra simítottam és zavartan nevettem fel.
- Nos… Sehun elég… váratlan tud lenni – bólogattam, mire újabb nevetőhullám tört rá. Honnan ez a fene nagy jókedv? Édes srác. Mindig is oda voltam érte, te jó ég, hogy viselkedjek vele? Mit mondjak? Kérjek egy autogramot? Nem, nem, nem… olyan mélyre nem süllyedek.
- Mellesleg, Taemin – nyújtotta a jobb kezét, elfogadtam és megráztam.
- Ha Neul – biccentettem, aztán egy újabb srác ült le mellém, Jonghyunt fedeztem fel magam mellett. Meglepetten pislogtam, ő pedig barátságosan vigyorgott és integetett. Vele is kezet fogtam, ő is bemutatkozott, bár mondanom sem kellett, hogy ismerem őket.
- Egy csomó kérdésem van hozzád, de azt hiszem nem a megfelelő időpont ez a beszélgetésre – mondta Taemin, mosolyogva értettem vele egyet.
- Igen, azt hiszem, meg kell jegyezned a kérdéseidet.
- Szóval elloptad a mi, kicsi maknaenk szívét – csóválta a fejét Jonghyun, amitől zavarba jöttem és újra elpirultam. Úristen, mi történik velem? Taeminre pillantva láttam valamit átsuhanni az arcán, de nem tudnám megmondani mi volt az.

Mivel engem érdekelt az Infinite, és zavarban is voltam, nem nagyon beszéltem hozzájuk, ők is a színpad felé fordultak és együtt bólogattak az ütemre, én pedig olvadoztam Hoya látványán. Rendesek voltak, hogy odajöttek hozzám, még az is megfordult a fejemben, hogy Kai intézte el, bár erre nem vennék mérget. Lehetett a puszta kíváncsiságuk is a kiindulópont, de mindegy is. Az Infinite után, felkonferálás következett meg egy kis technikai szünet, ami alatt kiveséztük a fiúcsapat fellépését és megbeszéltük, hogy tetszett, aztán a srácok következtek, nekem pedig rendezetlen dobogásba kezdett a szívem. A tenyerem izzadni kezdett és előrébb csúsztam a kanapén. Feszült lettem és minden idegszálammal figyeltem őket. Szerintem a két fiúnak is feltűnt a hirtelen állapotváltozásom, de nem tudtam törődni vele. Csakis Jongin érdekelt. Látni akartam tánc közben. Látni akartam, ahogy Kim Jonginból, Kaivá alakul.

A közönség üvöltött, sikított, teljesen kikelt magából, és meg is értettem miért. Egyszerűen fantasztikusak voltak. A szám közepe tájékán felsóhajtottam és engedtem feszültségemből. Ha nem Kait, akkor Sehunt néztem és annyira megdöbbentően jól csinálta, hogy az… eszméletlen. De a kedvencem akkor is Kyungsoo volt. Legalábbis, ha hangokról beszélünk. A két srác mellettem büszkén vigyorgott és énekelt, meg dobolt az ujjaival, néha rám pislantottak, hogy élek-e még, vagy elvitt-e a hirtelen halál.

Azt hiszem, egyre jobban kezdem megkedvelni Jongint. És kár volna azt hazudnom, hogy száz százalékos utálatot érzek Sehun iránt. Idegesít és feszélyez, de már nem úgy, mint egy pár héttel ezelőtt. Nem akarok hányni a gondolatától, nem akarom mindenáron agyon verni. Pusztán… megbékéltem vele, mert tudom, hogy hiábavaló a dac, a düh, az értetlenkedés, a durcázás… nem vezet sehova és fárasztó is állandóan haragudni. Persze, természetesen dühít, hogy egy BAROM, dehát… majd megszokom ezt is.

Viszont, kétségkívül büszke vagyok rá. Komolyan. Mindenféle ellenérzés nélkül tudom azt állítani, büszke vagyok, ahogy nézem őt táncolni. Csodásan áll neki a színpad és örülök, hogy nem vettem ezt el tőle. Legalább kettőnk közül ő élheti az álmát. Én továbbra is csak álmodhatom.

- Rendben vagy? – kérdezte Taemin mosolyogva. Felocsúdtam a merengésből, rájöttem, mennyire elrévedtem és meg is feledkeztem a srácokról. Bizonytalanul bólintottam és viszonoztam a mosolyát, de tudom, hogy nem vette be.
- Nehéz vele? – kérdezte és fejével a színpad felé intett.
- Ó, határozottan… nehéz személyisége van – bólintottam és visszavándorolt a tekintetem Sehunra… aztán persze Kaira, és dobbant egyet a szívem, mert a záró táncmozdulata következett és az egészen beleégett a tudatomba.
- Akkor miért nem hagyod el? – súgta a fülembe, én pedig döbbenten néztem rá. Oldalra billentettem a fejem és értetlenül összeráncoltam a szemöldököm.
- Már miért hagynám el? Miért kérdezel tőlem ilyesmit?
- Mert többet tudok, mint a jelenlévő emberek – mondta én pedig Jonghyunra kaptam a tekintetem, de ő semmit nem vett észre a furcsa párbeszédünkből.
- Miről beszélsz?
- Ugyan már, Ha Neul… Jongin a legjobb barátom – mondta mosolyogva, és ekkor leesett. Kieresztettem a benn tartott levegőt és újra rápillantottam.
- Szóval… min-mindent tudsz? – kérdeztem, ő pedig bólintott.
- És abszolút nem tartom jó ötletnek, hogy összetöröd a barátom szívét – lehunytam a szemem és nyeltem egy nagyot. Nem válaszoltam, mert igaza van. Bólintottam, hogy elvélem, majd amikor kinyitottam a szemem, kemény arcába ütköztem. Vonásai feszesek voltak, sütött róla, hogy valóban szívén viseli Kai sorsát.
- Tudom, hogy nehéz helyzetben vagy. De nem hagyhatnád őt mégis ki belőle? Tudom, hogy keménynek tűnik, de cseppet sem az…
- Sajnálom – ráztam meg a fejem. – Nem én akartam ezt. Kai… nem akarok mentegetőzni, de én nemet mondtam már neki. Nem is egyszer. De nem adja fel, és igazából nem tudom, mit tehetnék ellene, amikor én is…
- Értem – kezével intett, hogy álljak le. Döbbenten pislogtam, közelebb csúszott hozzám és megszorította a vállamat. – Nem nézem jó szemmel és ettől valahogy nem tudlak úgy kedvelni, mint szeretném. Sokat jelent nekem Jongin. Figyelni foglak. Vigyázz rá és próbáld meg kevésbé összetörni – ezzel felállt mellőlem és visszament a többi taghoz. Lesokkolva ültem és Jonghyunra pislogtam.
- Azt hiszem én is visszamegyek hozzájuk. Lehet, furcsállnák, hogy itt ülök veled, ne haragudj. A fiúk nem sokára visszajönnek - bocsánatkérő mosollyal az arcán állt fel és hagyott ő is magamra.

Mélyre hatoltak Taemin szavai és a szívemre is vettem. Most úgy érzem, mintha egy kicsit megfenyegetett volna. Pedig én… tényleg nem akartam semmi rosszat tenni. Akkor miért engem bántanak állandóan? Miért én kapom a kritikát? Miért vagyok én a rossz? Miért engem utálnak az emberek és miért nem Sehunt? Olyan hatalmas nagy bűnt követtem el azzal, hogy szót fogadtam a szüleimnek és hallgatok rájuk? Komolyan, ezt érdemlem?

Lenéztem a combomra, megmarkoltam a ruhámat, vettem egy reszelős, mély lélegzetet, de tudtam, hogy már rég elszakadt bennem az a bizonyos cérna. Nyögés szakadt fel tüdőmből, az eddig sikeresen elnyomott és elfeledettnek hitt feszültségem és szomorúságom felszínre tört, és mielőtt még a többiek között kezdtem volna látványos sírásba, megfogtam a táskámat, számat takarva álltam fel és oldalazva elindultam kifelé.  A folyosóra érve megálltam, ugyanis nem akartam eltévedni. Arcomat takarva engedtem szabadjára könnyeimet, miután gondosan körbekémlelve konstatáltam, hogy nem sokan vannak körülöttem. Amúgy is mindegy lett volna, mert már nem tudtam tovább visszatartani sírásomat. A táskám a földön végezte, a térdeim remegek, fájt a szívem és legszívesebben hazamentem volna. Egész arcomat eltakartam kezeimmel és hiába próbáltam nyugtatni magam és leállni, valamiért nem jött össze. A távolból hangos beszélgetés csapta meg a fülem, gondoltam, hogy a fiúk jönnek vissza, de bármennyire is próbálkoztam, könnyeim nem apadtak el, így alkarommal is takartam magam, hogy ne lássák, éppen összeomlok, bár szerintem már késő ezen aggódnom. A következő pillanatban két kar fonódott derekamra és rántott valaki közel magához. Nem Kai volt, mert nem volt olyan illata, bárki is volt az, készségesen bújtam el karjaiban és szorítottam zakóját a hátán. Sírtam és remegtem, rosszul éreztem magam, amiért így viselkedem, de nem tudtam tenni ellene.
- Semmi baj… semmi baj – ez a csitítgató, pösze hang az ismerősnél is ismerősebb volt, meghatottan bújtam még közelebb hozzá és félretettem a tudatot, hogy tulajdonképpen miatta van az egész kirohanásom. Jó érzés volt arra gondolni, hogy idejött és védelmezően karjaiba vont, hogy kisírhassam minden bánatomat. A többiek toleránsan, kérdések nélkül suhantak el mellettünk és mentek vissza oda, ahonnan én percekkel ezelőtt eljöttem.
Sehun szorosan tartott és simogatott, majd, amikor érezte, hogy nyugodtabb vagyok, eltolt magától és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.
- Lesírtad a sminkedet – mondta halkan, én pedig fáradtan sóhajtottam fel.
- Elkísérsz a mosdóba? – idegenül csengett rekedt hangom, de ő csak bólintott, kézen ragadott, felvettem a táskám és némán indultunk a mellékhelyiség felé. Most is bejött velem, nem törődve azzal, hogy ide csak nőknek szabad a bejárás, benézett a fülkékbe, csendre intett, amikor az egyik zárva volt, elkezdtem rendbe hozni az arcomat, amíg azt vártuk, hogy kettesben legyünk. Amikor ez is megtörtént érdeklődve fordult felém és nekidőlt a mosdókagylók egyikének.
- Na… szóval. Mi történt veled? – a tükörből vettem fel vele a szemkontaktust és úgy döntöttem nem mondom el neki. Vállat rántottam.
- Semmi. Butaság. A szívemre vettem egy-két szót Taemintől, aztán hirtelen sírnom kellett.
- Ugye tudod, hogy ezt nem fogom elhinni neked? Tudom, hogy ennyitől nem fakadsz sírva. Ha annyi elég lenne, hogy komolyan vegyél egy-két szót, minden beszélgetésünk alkalmával sírnál – karjaira néztem, amit mellkasa előtt keresztezett, és elmosolyodtam. Tényleg így volt. Miután letöröltem a felesleges sminket az arcomról, amit a könnyeim szétmaszatoltak, emberibb mivoltommal fordultam felé. Ismét vállat rántottam.
- Azt hiszem… nagyon fontos neki Jongin – mondtam végül. Sokat sejtető válaszom érdekelni kezdte, de miután rájött, hogy ennél többet nem mondok neki, megértően bólintott.
- Nem jellemző Taeminre, hogy lányokat ríkasson meg… hacsak nem attól, mert rajonganak érte.
- Én is rajongok érte, szóval foghatom erre.
- Nem. Nem hagyom, hogy nyáladzó fangirl legyél – fintorodott el. – Van azokból elég – grimaszolva rázta a fejét én pedig mosolyogtam, majd újra megszólalt. – Komolyan, Hana. Ne törődj azzal, mások mit mondanak. Amit az idol iparban megtanultam, az volt, hogy ne hallgassak senkire, aki nem jót akar nekem. Amíg nem én mondom… esetleg Jongin – látványosan megforgatta a szemét – Ne halld meg a szavaikat. Ne bízz senkiben, ne add ki magad senkinek, ne engedd, hogy meglássák a gyengeségeidet… mert akkor céltáblává válsz – kezeit arcomra simította és végighúzta hüvelykujját a bőrömön. Megtapogatta a vállamat, sóhajtott egyet, majd elengedett. Túlságosan sok volt a kusza gondolat a fejemben, de éreztem, hogy újra elérzékenyülök, meghatódva néztem fel rá. Visszapislogtam a feltörekvő könnyeimet és halkan elnevettem magam.
- Annyira kiismerhetetlen vagy Oh Sehun. De, köszönöm. Ezt, és a korábbit is – nem felelt, csak bólintott, hogy rendben van, aztán még is csak meggondolta magát és összeszűkített szemekkel nézett rám.

- Talán el kellene beszélgetnem Taeminnel… vagy Kaival – mondta, elé léptem és megfogtam a karját. Megráztam a fejem és belékaroltam.
- Ne fecséreld ilyesmire az energiádat. Ennyire nem vagyok mimóza. Kicsit betett az, amit mondott és elindított bennem valamit, de már jól vagyok. Ha nem is így lenne, eljátszanám, tudod jól. Ne beszéljünk erről senkinek. És ne csókolj meg többet, ma este – forgattam meg a szemem ő pedig felnevetett.
- Ugye tudod, hogy nem érdekel a véleményed ezzel kapcsolatban? Ha azt mondod, ne tegyem, csak jobban utasítasz arra, hogy tegyem – meghúzta a vállát, én pedig elsötétült tekintettel néztem rá. Megrántottam a karját, hogy induljunk, a kezemet megfogva indult ki a helységből.

Határozottan elégedett lennék, ha csak fele ennyire lenne kedves hozzám mindig.

Visszaérve aggódó és érdeklődő szemek fogadtak, de figyelmen kívül hagytam mindenkit és leültem D.O mellé, aki megpaskolta a vállamat és érdeklődni kezdett, mennyire tetszettek nekem. Felcsillanó szemekkel kezdtem regélni az észrevételeimet és dicshimnuszt zengtem, amitől elvörösödve nevetgélt. Nem néztem többet a Shinee tagjai felé, és azt hiszem, már nem kedvelem annyira Taemint, mint egy fél órával ezelőtt. Kai kérdő pillantására csak megráztam a fejem és visszafordultam D.O felé.

Csak választottam egy képet, ami most nem passzol a részhez, de ő ezen gorgeus.