Prológus

Az, hogy milyen élete lesz egy embernek a születése határozza meg. Születni is tudni kell, ahogy mondani szokták a szüleim.

Ha egy szegény családba születek, az életem teljesen máshogy alakult volna. De én egy gazdag család sarja vagyok, így érthetőek az életemre feltett miértekre adott válaszok. Persze, csak azok érthetik meg, akikkel hasonló sorson osztozhatom. Már a születésem előtt el volt tervezve az egész életem. Vagyis… mondjuk inkább azt, hogy a fontosabb állomások az életemben, előre elgondoltak voltak. Születésem pillanatától ezt nevelték belém, így számomra ez a természetes, megszokott és normális. Sosem tettem fel kérdéseket, sosem akadékoskodtam, mindig is tudtam meddig mehetek el, mik a határaim mit szabad nekem, és mit nem.

Kisgyerekkorom óta éreztetik velem szerető szüleim, hogy én más vagyok az átlag gyerekeknél, fontosabb a létezésem, felettük állok minden értelemben. Rangban, hierarchiában, szépségben, okosságban.

Elit óvodába jártam, elit kölykökkel barátkozhattam, bár a barátság sosem volt számomra olyan fontos. Jártam az előttem kikövezett utat és szerettem is. Nem volt más választásom. Vagy szerettem, vagy nem. Gazdagságunk ellenére a szüleim szerettek és gondoskodtak rólam, törődtek velem és megadtak nekem mindent, amire csak vágytam és ebbe a szeretet is bele tartozott. Egy rossz szavam sem lehet miattuk.

Általános iskolába is elit és luxus körülmények között jártam, a suli rangos és kiemelkedő volt Szöulban, és imádtam mind a nyolc évet. Szerettem tanulni, kitűnő volt az átlagom minden évben, és sok embert ismertem meg. Sokan szerettek és én is szerettem őket. A barátság fogalma kezdett realizálódni bennem és rájöttem nem élhetek egy-két barát nélkül. A családom csak olyan emberekkel engedett ismerkedni és barátkozni, akik szülei felhasználhatók voltak az üzleti életükben. Így lett a legjobb barátnőm Kim Min Hee a Kim Group örököse, és a legjobb barátom Lee Myung Dae, aki a BTD étteremlánc elnökének egyetlen fia volt. A szüleim rendkívül boldogok voltak, amikor bemutattam őket nekik. Ó, de micsoda modortalanság tőlem, hogy még csak be sem mutatkoztam.

A nevem Choi Ha Neul  a családom a Sunset bevásárlóközpont kitalálója és tulajdonosa. A nagyapám a tulajdonos az édesapám pedig a központok elnöke, hiszen egész Ázsia szerte több is van belőle, emellett hoteleket is üzemeltetnek ugyanezen néven és rengeteg bevételt jelent ez számunkra.

A középiskolát Szöul leghíresebb iskolájában végeztem el félig, hiszen, amikor 10. évfolyamba léptem a szüleim újabb sorsfordító döntéssel állítottak szembe: elküldtek az Államokba pontosabban Los Angelesbe, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Evidens volt a döntés, nem is visszakoztam, a barátaim hiányoztak ugyan, na meg persze a családom, főleg a bátyám Min Ki, de szerettem az amerikai iskolát.

Az ottani iskolát is kimagasló eredménnyel végeztem el, így szüleim beleegyeztek, hogy azt tanuljam tovább, amit szeretnék. Így esett választásom a színészetre és rendezésre. Mivel mindenki számára egyértelmű volt, hogy családomból kifolyólag sosem kellesz dolgoznom, nem tiltották meg, hogy azt tanuljam, ami a szívem vágya, és mivel sosem okoztam csalódást nekik, hittek bennem és támogattak.

Gyerekkorom óta tudom, hogy nem választhatok majd magamnak férjet, mert már akkor meg volt jövendőbelim. Talán most fintorogtok, hogy nem ilyen világban élünk már, de én ilyenben nevelkedtem, így nekem ez a természetes.  Eddigi életem alatt folyamatosan hangoztatták szüleim, óvatosan ismerkedjek, és ne nagyon essek szerelembe, mert azzal csak magamnak ártanék, ha nagyon megszeretnék egy férfit, aki végül nem lehet örökre mellettem. Nem nehezteltem rájuk egy percet sem, beláttam, hogy igazuk van, így a fiúzást tabunak állítottam be az életemben, ha éreztem, hogy valaki többet szeretne, mint barátság már odébb is álltam. Egyébként sem sokan környékeztek meg a hideg és távolságtartó viselkedésem miatt. Alapjáraton barátságos vagyok, csak nem mindenkinek mutatom ezt ki. Nehezen ismerkedem, nem vagyok híres a bizalmam könnyű elnyeréséről, sosem tudhatom ki az, aki csak érdekből akar a barátom lenni. Így esett, hogy tizennyolc évesen sem estem át az első csókomon a szexről nem is beszélve. Abszolút tapasztalatlan voltam. A nyári szünetben hazalátogattam, mint ahogyan mindig és otthonlétem első hetében jelentették be a szüleim, hogy ideje, hogy megtartsuk az eljegyzésemet.

Szó mi szó meglepődtem, mert annak ellenére mennyiszer hangoztatták, sosem adtak meg konkrét időpontot, így időm sem volt felkészülni rá lelkileg. Viszont hamar belenyugodtam és elfogadtam. Rezignált viselkedésem már megszokott volt szüleim szemében, a bátyámat viszont mindig bosszantotta, hogy nem állok ki saját akaratomért. Így a bejelentést követően, ellenezni kezdte a frigyet és megkérdezte miért fogadom el. Az egész család elcsendesedett. Jelen voltak a nagyszüleim, a keresztszüleim és a saját szüleim, na meg persze a gyerekeik és a két legjobb barátom. A bárpultnál ültem egy pohár pezsgővel a kezemben, másik kezemmel gyémánt fülbevalóm morzsolgattam és elgondolkodtam a válaszomon. Miért is csinálom ezt?

- Miért szegüljek szembe a szüleinkkel, Min Ki? Mi értelme lenne? Jót akarnak nekem és születésemtől fogva erre nevelnek. Szerinted nem volt elég időm átrágni magam ezen a kérdésen? Lehet, hogy nem akarom, de ez nem akarat kérdése. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy mindig előttem járnak egy lépéssel és kitapossák előttem az utat. Így kényelmes – mondandóm végén tekintetem övébe mélyesztettem, láttam rajta, nem elégedett a válaszommal, a nagyszüleim és szüleim szöges ellentéte volt, akik mosolyogva bólogattak, hogy igazam van. Nem fecsérelték az időt tovább felesleges csevejjel, előhozakodtam jövendőbelim kilétével.

- Az unokatestvérem unokája ugyanúgy, ahogyan te, születésétől fogva tudja, hogy azt a nőt fogja elvenni feleségül, akit kijelölnek neki. Az pedig te vagy. Mielőtt megszülettél volna megbeszéltük, hogy ha fiú-lány unokáink lesznek, a család egyesítése érdekében összeadunk benneteket. Ha született volna egy lánya, akkor Min Ki felesége is eldöntetett lenne, de nem így lett. Egy idősebb fiú unokája van még, de korban ő nem passzol hozzád Ha Neul. Amint húsz évesek lesztek megtartjuk az esküvőt – nagyapám szavai még sokáig csengtek füleimben, bólintottam egyet, hogy tudomásul vettem, majd ránéztem.

- Mi a neve?

- Oh Sehun.

- Velem egy idős? – kérdésemre biccentéssel válaszolt. – Kell vele tartanom a kapcsolatot? Mármint ebben a két évben – összehúzta a szemöldökét, de nemlegesen intett fejével. Megkönnyebbült, apró sóhaj szakadt fel tüdőmből és újra felszegtem államat.

- Mikor lesz az eljegyzési parti?

- A jövő héten. De ő nem lesz ott – erősen markoló ujjaira pillantottam. Az idős kéz néha megremegett a boton, amit ujjai erősen szorítottak, meglepődtem, így ez tisztán ki is ült arcomra.

- Ő egy idol, kincsem – mosolygott anya és mellém sétált, eddig a szoba másik végéből vizslatott. A szívem megdobbant, örültem, mert így keveset fogunk találkozni házas életünk alatt.

- Ugye nem kötelezitek arra, hogy ha elvett feleségül lemondjon erről a szakmáról? Pontosan mit is csinál? – anyámra pillantottam, szemeim zavartságról adtak tanúbizonyságot, elmosolyodott és megsimogatta a karomat, elvette a kezemből a pezsgős poharat, tudta, hogy feldúlt vagyok csak palástolom. Megrázta a fejét, kérdésem első felére ezzel választ adva.

- Egy híres bandában énekel és táncol.

- Találkoztatok már vele?

- Nem, csak a családjával. Sokat van fellépéseken és más kötelezettségei is vannak. Többnyire az együttessel van, együtt élnek.

- Tudja, hogy én vagyok a kiválasztott? – furcsa volt ezt a szót magamra használni, mintha valami áldozati rituálé kiválasztottja lennék, így ráncolt homlokkal eldöntöttem, többet nem használom ezt a kifejezést. Anyám bólintott, elengedte a karom és lezártnak tekintették a témát, nem érdekelte többet őket van-e még kérdésem. Hagyták, hagy őrlődjek magamban. Szétnéztem a gazdag és fennkölt társaságon, visszanyeltem újabb sóhajomat, nem akartam előttük gondolataimba mélyedni, így egy újabb pohár pezsgővel és a telefonommal a kezemben elindultam az erkélyünk felé. A nyitott ajtókon a nyári szellő frissítően lengte körbe a szobát, mégis csak akkor éreztem meg ezt, amikor közvetlenül az ajtóban álltam. Myung Dae elkapta a karomat és bíztatóan mosolygott rám, kivezetett az erkélyre és hellyel kínált. Sóhajtva ereszkedtem le kinti bútordarabra és csendben kortyolgattuk italunkat. Figyelő szemei biztonságot adtak, nem bombázott felesleges kérdésekkel, hagyta, hogy megszokjam a gondolatot: foglalt vagyok.