18. rész

Egyre szörnyűbb vagyok. Kezdem komolyan utálni magam. Kezdem unni saját magam. Állandóan frusztrált vagyok.

Eltelt pár nap, nem beszéltem azóta sem Sehunnal, viszont megejtettem az utolsó ruhapróbámat, a ruha tökéletes volt és végre anyu is velem volt. Elvitt a helyre, amit kibéreltek a templomi ceremónia utánra és komolyan leesett az állam a hatalmas teremtől.
A bátyám is elkísért bennünket, és végig morgott az orra alatt, meg ócsárolt és vitte a magáét. Nem győztem védeni Sehunt, pedig nem akartam, mert jelen pillanatban én is haragszom rá. Ha nem lenne ez elég anyuval is összevesztem nap végén, mert megint előhozakodott azzal, hogy reméli, nem cseszik szét az életem ezzel a döntéssel. Persze nem ilyen szavakkal mondta, de sajnos nem tudtam olyan együttérző lenni, mint a múltkor és hevesen fellázadtam, hogy elég későn kap észbe. Évekkel ezelőtt kellett volna erre gondolni, nem most. Szóval sikeresen könnyekre fakasztottam a vacsoránál. Nyers stílusom nem nyerte el apu tetszését és így tőle is kaptam egy sor kioktatást a helyes magaviseletről.

Szóval, ha nem lennék elég frusztrált Sehuntól és Jongintól, akkor segítenek a családtagjaim is, nehogy jobban érezzem magam.

És ezzel még nincs mindennek vége… óóó, dehogyis, hová gondoltok. Csak, hogy ne legyen könnyű az életem. Felhívott Myung Dae. Emlékeztek még rá? Az ősrégi barátom, aki egyszer csak ellenezni kezdte a házasságom, majd bevallotta, hogy szerelmes belém. Aztán mit csinált? Felszívódott. Amerikába ment, én pedig nem is tudtam róla.
Szóval felhívott, hogy hazajött és találkozzunk, én pedig egy könnyed, megértéssel teli baráti találkozóban reménykedve bólintottam rá, és fél órával később már a cukrászdámban ültünk, leges leghátul. Megkérdezte mi a helyzet velem meg Mr. Oh NagyképűSeggfejBaromarc Sehunnal (igen, idéztem tőle), én pedig kapva az alkalmon elsoroltam neki, hogyan érzek vele kapcsolatban.

Tehát, menjünk sorba: én marha, azt ecseteltem a legjobb barátomnak, aki szerelmes belém, hogy a srác, akit egy hete meg tudtam volna ölni, zavaros gondolatokat képez bennem és megdobogtatja a szívem, de nem annyira, mint a legjobb barátjának gondolata, akit elűztem magamtól hűségem és becsületem jeléül.  Igen, egyértelműen én vagyok a hülye, fogyatékos, hiszen… ilyet enyhén szólva tapintatlanság csinálni, nem? De, hát könyörgöm… annyira vágyom egy kis megértésre és esetlegesen egy baráti jó tanácsra, hogy a fél karom odaadnám érte. De ő… nos… neki más reakciója volt.

Amikor befejeztem panaszos szóáradatom, és hatalmába kerített a teljes bizonytalanság, felsóhajtott. Összeszorította a szemét, majd megszólalt.
- Mi történt veled? Mikor változtál meg ennyire? – szegezte nekem a kérdést halkan és erőtlenül. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam felelni a kérdésre. – Sosem voltál elkeseredett és bizonytalan, és enyhén szólva felhúz ez a viselkedés tőled. Olyan lány lettél, aki két malomban őröl egyszerre és ráadásul sajnáltatni próbálod magad. Hát tudd meg, rohadtul nem foglak sajnálni. Elmentem Amerikába, hogy megpróbáljam kitisztítani a fejem, és úgy-ahogy sikerült is, hiszen mindig azzal a tudattal éltem melletted, hogy nem lehetsz az enyém. De egyenesen felháborító, hogy olyan srácok után ácsingózol, akiket nem is ismersz. Velem nőttél fel, és mégis kapásból elutasítottál. Azért szerettelek és szeretlek, mert mindig más voltál. Nem voltál olyan, mint a tipikus lányok, akik lerágták mind a tíz körmük, ha egy férfi megkörnyékezte őket. Légy határozott és felejtsd el azt a másikat. Tanácsra vágysz? Hát nem tudok ennél jobbat mondani: ne haragudj a seggfej vőlegényedre, mert ez felesleges hiszti, amit csinálsz. Elmondta az első nap, hogy van valakije. Tudod, mi lett volna az ésszerű? Elmenned az anyjáékhoz és kiverni a port, hogy ilyen fiúval nem vagy hajlandó… de mindegy is. Látom, hogy nem erre számítottál, ne haragudj, de komolyan csalódottá tettél. Én nem ilyen lánynak ismertelek. Szedd össze magad az istenért.

A hosszú, kimerítő, haragos monológja után felállt és elment. Elment, miközben látta, hogy potyogni kezdenek a könnyeim. A dühöm erősebb volt, mint a szomorúságom, de egy pár pillanat múlva a harag elpárolgott és maradt a szomorúságom és a meg nem értettségem. Nem hittem a fülemnek. Tényleg, az a srác alázott porig, aki a legjobban ismer? Aki ha rám nézett, tudta, mit gondolok? Az a srác, akire rábíznám az életem… azt mondta, hogy csalódott bennem? Csak mert felülkerekedett benne az aljas harag és féltékenység?! Mert tudom, hogy ez áll az egész mögött. Előre látom, hogy legközelebb bocsánatot fog kérni. Mert a szavai felének nem lehet hinni. Lehet, hogy ő csalódott és én kissé elvesztem… de erősen fogalmazott. A gyenge érzelmi világom végképp romba dőlt és keservesen, szánalmasan sírtam a kedvenc helyemen, a helyes pincér srác pedig odajött, hogy segítsen, de csak megráztam a fejem.

Aztán szeretnétek, ha tetőzném? Mert van mivel.

És azt hiszem, ha eddig nem voltam antipatikus, most azzá válok. Mert megtettem azt, amire a szívem vezérelt, hogy tegyem meg. Az eszem erősen ellenállt, aztán feladta, és azt tanácsolta, jobb az ilyet személyesen csinálni. Amikor bepattantam a kocsimba, magammal vittem egy kapucnis felsőt és a napszemüvegem. A háztömb előtt leparkoltam, felkaptam a cuccaim, és felismerhetetlenné váltam. Berohantam az épületbe, mielőtt meggondolhattam volna magam, mert ugyan miért tenném?
A megfelelő ajtó előtt megálltam és kifújtam magam, majd csengetésre emeltem a kezem.

De, had legyek kicsit világosabb.

Szóval… azután, hogy Sehun velem aludt, majd összevesztünk és lelépett… magamba zuhantam. Bezárkóztam a szobámba, megpróbáltam válaszokat keresni, rendezni az érzéseim és gondolataim, mert nem tudtam elhinni, hogy ez mind megtörtént. Amikor már azt hittem, kezdhetek megnyugodni, benyög egy olyasmit, hogy nem igazán tehet ő semmiről sem, bocsánat, nem gondolta ő úgy, amilyennek tűnt… Oké, tudom, hogy nem mondott ilyesmit, de nekem totál ez jött le. Szóval a kezdődően mély depresszióm közepette Jongin elkezdett üzeneteket küldeni, volt, hogy hangalapút. És bár nem válaszoltam rájuk, erőt adtak. És megmosolyogtattak, megfogadtam, hogy nem teszek semmit, de nagyon jól esett, hogy még így is támogat és talán az egyetlen ember, aki megérthet, az ő. Szóval az egyik gyengébbik pillanatban válaszoltam neki és rohamos üzenetváltásokba kezdtünk. Kérdés nélkül számolt be nekem Sehunról, aki semmit sem bánt meg, vagyis nem látszik rajta. Jongin  természetesen ezerszer és még párszor ajánlotta fel magát nekem… de minduntalan figyelmen kívül hagytam az üzenete ezen részét. Aztán elmentem Myung Daeval egy kellemes csevejre… aztán Jongin eljött… a cukrászdába, mert felhívtam. És mindenféle hátsószándék nélkül vígasztalt meg, igazi úriember volt. Hazavitt, ágyba dugott és hazament. Azóta nem beszéltünk, mert túl kínos lett volna. Utálom, ha az emberek látják, néha mennyire gyenge tudok lenni.
Otthon feküdtem a hatalmas ágyamban és olvasgattam az sms-ket… aztán felültem, összeráncoltam a szemöldököm és azt kérdeztem magamtól: micsoda hülye hagy elveszni egy ilyen embert? Miért vagyok ennyire hű egy olyan emberhez, aki feleannyira sem foglalkozik velem, mint én vele?

Így esett, hogy hirtelen felindulásból kötöttem ki a srácok ajtója előtt. És reménykedni kezdtem abban, hogy Jongin nyit ajtót. És mit ad Isten? Valóban ő nyitott ajtót… és mielőtt meggondolhattam volna magam, lerántottam a szemüvegem és kapucnim, elkaptam a pólóját, magamhoz rántottam és megcsókoltam. Egy döbbent nyögés után, rögtön magához húzott, becsapta az ajtót és istentelenül csókolt. Nem tudtam ki van otthon, ki mit csinál, mert nem is érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a srác előttem olyan, mint a reggeli napfény, vagy a meleg takaró, és én nagyon szeretem a reggeli napfényt, és szeretnék jól betakarózni a nekem kijáró takaróval.
Szóval lehunytam a szemem, átadtam magam a dübörgő szívemnek és izzadó tenyereimnek, átkaroltam őt és hozzápréselődtem. A falnak taszított és nyelvével végigsimított az ajkaimon. A pulzusszámom ugrásszerűen megnőtt, és el sem hittem, hogy ezt teszem. Félretettem a női büszkeségem, bűntudatom, és inkább belékapaszkodtam. Mert egy kis időre gondtalan akartam lenni. Jonginnal.

Egyáltalán nem űztem fair játékot. Ezért kezdtem úgy az egészet, hogy szörnyű vagyok és unom magam. Mert egyik percben Sehunért sóhajtozom a másikban, meg Jonginba csimpaszkodom és lecsókolom az égről a csillagokat.

Aztán egyszer csak…

- Ti mit csináltok? – úgy rebbentünk szét az ismerős hangra, mint a galambok. A mellkasaink eszeveszettül emelkedtek és süllyedtek, kikerekedett szemekkel néztünk Luhanre.
- Luhan… - suttogtam és tudtam, hogy elástam magam előtte. Olyan mosolyra húzta az ajkait, ami… hátborzongató volt.
- Tudtam, hogy ez lesz – mondta fejét ingatva és elment. Hátat fordított és elment.

Jongin megfogta a kezem és magához húzott. Gyengéden vont a karjaiba és a hajam simogatta, miközben azt kérdezte minden rendben van-e. Nem, nincs, de nem ezt mondtam neki.
Bevezetett a szobájába, leültünk az ágyára és beszélgetni kezdtünk. Néha megcsókolt, néha megsimogatott, néha megajándékozott egy Jongin mosollyal, de nem tudta elűzni a rossz kedvem, ami akkor kerített hatalmába, amint megpillantottam Luhant és rádöbbentem micsoda bonyolult játékba kezdtem bele. Mert belekezdtem. És ha belekezdtem… egy hamar nem fogom tudni befejezni.

Még mindig nem mondtuk ki, hogy én akkor most összejöttem vele… de nem is kell. Így a legkönnyebb. Ha úgy érezzük, szükségünk van a másikra, akkor itt vagyunk egymásnak… tehát lényegében ugyanúgy van köztünk minden, ahogy eddig, csak én meg fogok feledkezni a folytonos elutasításról.
Megkérdezte mi vezérelt engem, hogy idejöjjek. Megkérdezte, hogy miért, holott történt köztem és Sehun között valami – Sehun mondta neki. Nagyvonalakban elmeséltem neki mik zajlanak bennem, de ahelyett, hogy összegzett volna, csak az ajkaimra tapadt. És ez volt a tökéletes válasz. Mert ez a gyengéd simogatás az ajkaimon jelentették a tökéletes megértését. Eldöntött az ágyon, hogy kényelmesebb lehessen, összekulcsolta ujjainkat és óvatosan mélyíteni kezdte a csókot. Kissé megugrottam és megborzongtam egyszerre a hirtelen rám törő intenzív érzéstől, amit forró izma váltott ki belőlem, rászorítottam kezére és fejem felemelve viszonoztam a csókot. Felhúztam az egyik térdem, hogy közelebb férkőzhessen hozzám.

Nem tudnám elmondani mit éreztem vele kapcsolatban… egyszerűen szeretem őt és szükségem van rá. Nem olyan elementáris és eltipró, mint Sehun, inkább… ha a vőlegényem a tájfun, akkor Jongin a kellemes, csendes nyári vihar. Amit jó nézni az ablakból. Felkavar, de csak épp annyira, amennyire biztonságos, és kell.
Keze a derekamon játszadozott, amikor elszakadt ajkaimtól, nem hajolt el tőlem, közelről hallgatta pihegésem, édes szavakat suttogott a fülembe, néha megharapdálta vagy megnyalta és ez kezdett egészen… felizgatni. Én is átöleltem a derekát és kissé ködös tekintettel néztem rá, eltolva magamtól. Megráztam a fejem, és a biztonság kedvéért nyeltem egy nagyot, megnedvesítettem ajkaim, aztán megszólaltam.
- Ne csináld ezt. Ne menj tovább. Nem lehet…
- Miért? – suttogta, és mintha csak a falnak beszélnék, az orrával végigsimított az orcámon, államnál, majd megállt és nyakamra csókolt. Bőröm meghúzta, elengedte, majd gondolt egyet és rátapadt… szívni kezdte.
- Ne…! Jongin… kérlek – kezdtem elveszíteni a beszédkészségem, azt hiszem, a nyakam lehet az egyik erogén zónám.
- Ne hagyj nyomot. Jongin…
- Csak egy apró szívás – felelte, majd újra megcsókolt, most sokkal szenvedélyesebben. Én pedig viszonoztam, egészen addig a pillanatig, amíg egy kopogtatás és ismerős hang félbe nem szakított bennünket.

Felpattantak a szemeim, Jongin rám nézett, látta az észlelést szemeimben, feltápászkodott és ajtót nyitott. Addigra felültem az erősen szuggerálni kezdtem a padlót.
- Beszélhetnék a menyasszonyommal? – olyan hangsúllyal kérdezte, hogy nyeltem egy nagyot. Tényleg nem akartam vele kettesben maradni. Megszorítottam kezeim és nem néztem fel. Jongin minden szó nélkül hagyott bennünket a szobában, bezárta az ajtót. Percekig csend volt, és nem moccant, de éreztem, hogy néz. Kezdtem zavarba jönni és ténylegesen rájönni tetteim súlyára. Kezeim arcomra tapasztottam, ő pedig felsóhajtott és mellém telepedett.
- Ne mondj semmit – előztem meg suttogásommal. – Erről te tehetsz. Tudd, hogy miattad van az egész! – szükségét éreztem kimondani, bűnbakot keresni, és félig-meddig tényleg így volt.
- Tudod… reméltem, hogy tényleg… kitartasz amellett, hogy nem engeded magadhoz őt közel – mondta mosolygós hangon. Végre ráemeltem a tekintetem, de szinte rögtön el is kaptam.
- Én… sajn-
- Tudom, hogy én tehetek róla. De őszintén remélni kezdtem, hogy kitartasz mellettem. És nem is benned, hanem magamban csalódtam. Miért várok el ilyesmit tőled, ha én magam nem vagyok képes rá? Megpróbáltam úgy nézni a dolgokat, hogy mindenkinek csak jó legyen… de rájöttem, hogy nincs ilyen opció. A szüleink… rendesen elintéztek bennünket.
- Nem vagy mérges?
- Nem – furcsa, nem? Amikor rávágta, hogy nem… megsértődtem. Haragra gerjedtem.
- Még csak ezt sem tudom kiváltani belőled? Komolyan ennyire… érdektelen vagyok a számodra? – fordultam felé fél mosollyal az arcomon. – Ne érts félre, nem arra ment ki ez az egész, hogy revansot vegyek rajtad vagy ilyesmi… de őszintén, sért a tudat, hogy még csak feldühíteni sem tudlak azzal, hogy meggondolatlanul iderohantam és letámadtam az ajtóban, Luhan meglátott bennünket és és… bezárkózom vele egy szobába és… - itt volt az a pillanat, hogy zavartan, vöröslő arccal abbahagytam a mesélést és elfordultam tőle. Felsóhajtottam és megint csak a kezeimbe temettem az arcom.
- Dühös vagyok – bólintott, miközben az arca totális higgadtságot mutatott. Hosszan néztem a szemeibe, de csak annyit ért vele, hogy könnyeim újra meginduljanak.
- Annyi minden történt velem az elmúlt napokban… és Jongin… annyira kedves velem – ingattam a fejem és felálltam. Hátat fordítottam neki, mert nem akartam, hogy lássa az arcom. – Egyszerűen, úgy éreztem megengedhetek magamnak egy falatnyi élvezetet és gondtalanságot. Megpróbáltam háttérbe szorítani a kétes érzéseimet… de, amint megláttam Luhant meg a mindent tudó mosolyát kiakadtam. Én csak… azt hiszem, arra vágyom… hogy valaki törődjön velem, Jongin meg… kedvelem és ő is engem – vontam vállat, majd letöröltem a könnyeimet.
- Azért vagyok dühös, mert tudom, hogy nem számítasz rám.
- Mert nem számíthatok, Sehun – suttogtam. – Hosszú napok teltek el, és nem kerestél meg. Nem mondtad el, mit érzel, és mit gondolsz. Nem vágysz a társaságomra és ezt próbálom elfogadni.
- Ne beszélj butaságokat – hallottam meg kicsivel később válaszát, már úgy, hogy karjai derekam ölelték és fejét vállamra hajtotta. Őszintén meglepett a gesztusával, és amikor szembefordultam vele, aranyosan mosolygott, majd megszólalt. – Nem arról van szó, hogy ne vágynék a társaságodra, mert igazából kedvellek. Mint embert, mint barátot… és azt hiszem lassan, mint nőt is. Azért csókoltalak meg azon az estén úgy, ahogy tettem, mert azt éreztem meg kell tennem. Elfogott a vágy és nem tudtam ellenállni. Megcsókoltalak, mert minden porcikámmal kívántalak – határozott felelete és szemének csillogása arra késztetett, hogy elpiruljak. Letörölte arcomról könnyeimet és bátorítóan mosolygott. – Nem csak téged kavart fel az - az este. Nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy végül is kedvelem a menyasszonyom.
- Ezt miért nem mondtad el akkor, amikor kérdeztem? Miért hagytad, hogy abba a hitbe ringassam magam, neked nem jelentett semmit? Te hülye – ütöttem a vállába. – Megkíméltél volna egy alapos fejfájástól.
- Úgy éreztem nem elégednél meg annyival, hogy azt mondom meg kellett tennem – vont vállat és magához ölelt. Annyira meglepett ezekkel a gesztusokkal, hogy nem tudtam rájuk reagálni. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kedves legyen.
- És mi a helyzet a barátnőddel? – kérdeztem rá, ő pedig éreztem, hogy megdermed.
- Időre van szükségem – súgta alig hallhatóan, én pedig bólintottam.
- Értem. Kedvelsz, őt pedig szereted. Én is így vagyok Jonginnal. Biztonságot és nyugalmat érzek mellette… melletted pedig azt érzem, bármelyik percben elájulhatok, mert mindig valamilyen heves érzelmet váltasz ki belőlem – felnevetett a válaszomon, megpuszilta az arcomat és egy szó nélkül hagyott magamra.

És már megint nem tudom, hogy mi van, és mi legyen. Az eszem megáll, komolyan. Szóval, kölcsönösen kedveljük a másikat és mi barmok, ahelyett, hogy egymással foglalkoznánk… más valaki mellett keresgéljük az áhított boldogságot. Ledermedve álltam, arcom tapogatva, amikor belépett Jongin és felvette ugyanazt a pózt, amit Sehun. Még mindig lefagyva dőltem karjaiba és tettem fejem mellkasára – ugyanis csak addig értem fel. Nagyokat pislogtam, éreztem szívének dobbanásait, szoros ölelését és csak arra tudtam gondolni, hogy undorodom magamtól, még sincs erőm ahhoz, hogy ellökjem őt – mert jó vele.
- Jongin… meg fogsz nekem valaha is bocsájtani? – kérdeztem és visszaöleltem.
- Nincs miért, mert nem haragszom rád.
- Nem hiszek neked – fúrtam arcom mellkasába, és megszorítottam a pólója anyagát.
- Nem szokásom hazudni neked. Felnőtt férfi vagyok, tudom mibe mentem bele. Tudom, hogy csak a második lehetek, de ezt elfogadom.
Őszintén megleptek a szavai. Mindig meglep ezzel a kendőzetlen nyíltsággal, ezzel a tiszta őszinteséggel és alázattal. Felsóhajtottam és felnéztem rá. Nincs értelme tovább feszegetni ezt a témát.
- Nem kell ma semmit sem csinálnotok? – a témaváltásommal reméltem, hogy a hangulatot is megváltoztathatom.
- De igen. Lesz később egy fellépésünk. Még mindig promotáljuk a Growlt – elengedett és leült az ágyra. – Miről… beszéltetek… Sehunnal? – nehézkesen kérdezett rá, nem is nézett a szemeimbe. A szekrény egy pontját vizsgálta és ujjait tördelte. Egy ideig hallgattam, mert újra számot vetettem magammal, hogy mennyire nem vagyok igazságos.
- Csak… semmiről! Ne aggódj! Minden rendben! – erőltettem mosolyt arcomra és melléültem. – Azt hiszem ideje hazamennem.
- Annak ellenére, hogy színésznő vagy, nem hazudsz valami jól – sóhajtotta, majd enyhén elmosolyodott. – De, rendben… menj. Majd kereslek – felém fordult, megpuszilta a homlokomat, aztán az ajkaimat és felálltunk.
- Ne harcoljatok Sehunnal, rendben? – bólintottam felé, ő pedig nem reagált, csak megfogta a kezem és kivezetett a nappaliba. Luhan és Sehun tv-t néztek, egyikőjük sem nézett rám, ami bevallom bántott, de nem akartam szóvá tenni, hiszen én jöttem ide, ráadásul nem is a vőlegényemhez, szóval büntetésként fogtam fel a nem törődöm stílusukat. Megérdemlem. Így, amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a cipőm és köszönés nélkül hagytam el a lakást.

Beszálltam az autómba és megpróbáltam összeszedni magam. Rendben. Meg kell nyugodnom. Majd az idő megold mindent. Majd sodródom az árral – ahogyan eddig is. Minden rendben lesz… Vettem egy mély levegőt és beindítottam a kocsit. Egyébként is, Ha Neul! Nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Holnap töltöd a húszat! Holnap lesz a születésnapod. Izgatottan kellene várnod, csak hogy...

Ezzel pedig egyre közelebb kerülünk augusztus tizenkettedikéhez…

17. rész

Tudom, hogy nem feküdtem le vele. Tudom. De akkor miért érzem azt, hogy el kellene bújnom előle? Miért érzem úgy, mintha előző éjjel meztelenre vetkőztetett volna azzal, ahogy megcsókolt? Akkor mégis… miért vagyok ennyire zavarban?

Ezzel a gondolattal ébredtem. Jobban mondva, nem. Amikor felébredtem, és a hátamra fordultam az első, ami feltűnt, hogy valaki mellettem halkan szuszog. Egyből tudtam, hogy Sehun az. Ránéztem és rögtön éreztem, hogy zavarba jövök. Felém fordulva aludt, arca a teljes nyugalommal volt uralt, a plusz, hogy félmeztelen volt. És nem volt betakarózva. Zavartan legeltettem rajta a szemem, és süllyedtem el szégyenemben. Aztán ötlött fejembe a fenti gondolatsor.

Tudom, hogy valamennyire én provokáltam ki azt a csókot. És ne gondoljátok, hogy megbántam. Ó te jó ég, éppen ez a probléma. Nem érzek megbánást, eszembe sem jutott Jongin, csupán visszaidéztem magamban az este történéseit. Azt, hogy ismeretségünk óta, most először voltunk őszinték egymáshoz. Valami elindult bennem felé, amit nem akartam, még is ott tanyázott az agyamban, és addig fajult, hogy megcsókolt.

Hangtalanul felültem, lábaimat felhúztam és a térdeimre fektettem az arcom, hogy tovább nézhessem. Nem tudom miért fordultak meg a gondolataim róla ilyen hirtelen. Egyszerűen megbarátkoztam a gondolattal, hogy ő van nekem. Abszurd. Annyira lehetetlen vagyok.

Elmosolyodtam magamon, amikor kinyíltak a szemei. Kezével megdörzsölte őket, én nem kaptam el a tekintetem, csak egymásra pislogtunk, majd megszólalt.
- Szia – reggeli, rekedt hangja édes volt.
- Szia – suttogtam vissza. Tekintetem akaratlanul is újra és újra végigvezettem meztelen felsőtestén és bár nem volt egy Adonisz, finoman fodrozódtak izmai nyúlánk testén. Kicsit vékony volt, de csak a magassága miatt. El kellett ismernem, hogy tetszett, amit látok. Láthatóan nem jött zavarba, lassan felült, köszörülte a torkát és rám nézett. Nem mondott továbbra sem semmit, csak bámult. Kielemezte ő is hiányos öltözékem, majd felállt.

Nem emlékszem pontosan, mikor aludtam el és döntöttem úgy, hogy megszabadulok a rövid nadrágomtól. Érzéki csókunk után sokáig ölelt. Elbújt a tekintetem elől és szerintem maga elől is próbált elrejtőzni. Aztán ő az alkoholtól és a szótlanságunktól elbóbiskolt, ekkor fordítottam le magamról és mellé dőlve, szinte rögtön engem is elkapott az álom. Talán felkeltem hajnaltájt és levetkőztem? Meg ő is? Lehetséges.

Amikor visszajött, a pólóját rángatta magára. Tudom jól, hogy beszélni akar, de még nem állok rá készen. Ahogy lépkedett hozzám, mélyen a szemembe nézve, felálltam, és gondolkodtam, hogyan oldjam meg, hogy ne nézzen farkasszemet a fenekemmel, amit ugye a tanga nem éppen takar… Végül nem fordultam meg, behátráltam a fürdőszobámba. Szinte láttam magam előtt a döbbenetet az arcán.

Kiráztam a fejemből Őt, ledobtam a pólóm és minden mást is, majd beálltam a zuhany alá. Nem voltam hajlandó szembesülni vele, meg azzal, vajon mennyire emlékszik. Összeszedett akartam lenni, nem akartam, hogy észrevegye, máris megrengette a lelkivilágom. Eddig olyan könnyű volt játszani – mert eddig nem voltak érzelmek. Most meg hirtelen két fiú iránt is érdeklődöm. A sors furcsa fintora. 20 év alatt egyetlen fiú sem mozgatott meg belülről. Amerikában nem egy Brad Pittel, meg fiatal Leonardo Dicaprióval hozott össze az élet… és mégsem. Soha. Soha nem éreztem semmit.

Elzártam a csapot, kiléptem a szőnyegre, majd amikor körülnéztem, felnyögtem. Magam köré tekertem a törölközőm, nagyjából megszárítkoztam, majd visszavettem az atlétám és bugyi híján a törölközőt a derekamra csavartam. Fehérnemű nélkül fürödni menni… ez is csak én lehetek. Nagy hanggal jöttem ki a fürdőből, Sehun az ágyamon ült. Éreztem, hogy fülig pirulok, de elmasíroztam mellette és a gardróbom biztonságába húzódtam. Felhúztam az első kezem ügyébe akadó bugyit, ledobtam a törölközőt, Sehun pedig ezt a pillanatot vélte tökéletes belépőnek. Egy fekete csipkecsodában álltam előtte, láttam, hogy megtorpan, elnyílnak ajkai és vörösödni kezd a füle. Sóhajtottam, hogy ezt így sem – úgy sem úsztam meg, leakasztottam egy szoknyát és gyorsan magamra rántottam. Kinyitottam egy szekrényt, hogy takarásban legyek – neki ugyanis földbe gyökerezett a lába, ledobtam az atlétám a lábai elé, hogy gondolja meg tesz-e befelé egy lépést is, felvettem egy melltartót és a szoknyámhoz passzoló fehér pólót. Újabb sóhaj után néztem rá, az összekuszált hajára, karikás szemeire, szikár testére, mezítelen lábára, hosszú ujjaira és arra gondoltam, hogy ez a srác tetszik nekem.

Frusztráltan és zavartan siettem elé, megragadtam a karját, így kényszerítve, hogy rám nézzen, de mielőtt megszólalhattam volna, ő tette meg. Elmélkedő tekintete lecsillapított engem is.
- Ugye… te is emlékszel mindenre? – kérdése hallatán láthatóan nyeltem egy nagyot és egy pillanatra lehunytam a szemeim. Nem az én oldalamra áll a szerencse.
- Mindenre? – próbálkoztam azért.
- Hm – bólintott és nem mondott többet. Elengedtem a karját és elmentem mellette.
- Igen. Én nem voltam részeg.
- Annyira azért én sem – követett. Szétnéztem a nappali részén a szobámnak. Tényleg olyan volt, mint egy kisebb lakosztály, egyedül konyhám nem volt. Az üvegek az asztalon szanaszét, csak úgy, mint az üres chipszes zacskók és fagylaltos dobozok. A kanapé díszpárnái a földön hevertek, felszedegettem őket, visszadobáltam a kanapéra és leültem. Keresztbe fontam a lábam és szúrósan néztem Sehunra. Jó. Ideje magabiztosnak lenni.
- Magyarázatot követelek – karba fontam a karjaim. Mély levegőt vett és leült mellém.
- Sajnos nem tudok sokat mondani. Bár emlékszem mindenre, nem tudom, mit miért tettem. Vagy miért mondtam.
- Szóval… akkor megint hátralépünk kettőt?
- Úgy néz ki – bólintott és láttam rajta, mennyire feszült. Pedig az ébredésnél még rendben volt minden.
- Akkor megkérnélek valamire.
- Mi lenne az? – elfordítottam róla a tekintetem, lesütöttem a szemem.
- Menj el. Nincs rá szükségem. Arra, hogy összezavarj, és felesleges fejfájást okozz. Majd ha tudod… mit miért tettél. Keress meg.
- Ha Neul… - kérlelő volt a hangja, a homlokomra futtattam ujjaim. Elmosolyodtam.
- Nekem sem tiszta minden. Nem tudom, mi miért van a fejemben. Ezért kérek… némi távolságot. Menj és kérj elnézést a nevemben a barátnődtől, amiért marasztaltalak az éjszakára.
- Nem marasztaltál. Magamtól-
- Tudom. De kend rám. Akkor kevésbé haragszik rád, csak rám – hamis voltam. Még nekem is feltűnt, mennyire rosszul hazudom, hogy hidegen hagy. Meglepően bántottak az elhangzottak. Pontosítok. Meglepően MÉLYEN bántottak.
- Hana… figyelj. Az a csók…
- Menj le, reggelizz meg és menj el – szakítottam félbe és felálltam. – Nekem dolgom van. Bocsáss meg – felkaptam a napszemüvegem a TV állványról és a slusszkulcsaim, és amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a szobámat és a házat. Szobapapucsban.

Gyávaság volt a részemről, hogy elfutottam, de annyira felzaklatott ez az egész, hogy nem tudtam mit tehetnék. Nem akartam hallani arról a csókról soha többet. Nem akarom elhinni, hogy nekem jelentett valamit, ő meg semmiben sem biztos. Akaratlanul is a Sunset felé vettem az irányt… legalább beszerzek egy cipőt.
Dühöngtem. Könnyeztem. Ilyenkor nem a legjobb vezetni, de bevallom jó volt kicsit száguldozni. A pláza előtt parkoltam, majdnem a bejárat előtt, de nem érdekelt. Kirontottam az autóból betértem az első üzletbe felkaptam egy Nike cipőt, felvettem, intettem a kasszásnak és már mentem is. Meg akartam úszni apuékat, de egy kávéra szükségem volt. 
Beszereztem az italom és már indultam volna kifelé, amikor páran elkezdtek felismerni. Mármint nem úgy, hogy: jééé Ha Neul-sshi itt van. A főnök lánya itt van. Nem. Nem erről volt szó. Hanem: Ez nem az a Ha Neul? Sehun menyasszonya. Daebak. Ez tényleg ő!

Fél füllel hallottam csak, kidobtam a kukába a kávémat és rohanni kezdtem. Rohadj meg Sehun. És ahelyett, hogy békén hagytak volna, a nevem kiabálták olyasmi jelzőkkel megtoldva, hogy ribanc vagyok és álljak meg most rögtön. Nos, hülye lettem volna. Kirohantam a plázából, épp mielőtt reklamálni kezdhettek volna a parkolási módszereim miatt, intettem a dolgozónak, hogy Choi Ha Neul vagyok, és ne nyúljon az autómhoz, aki rögtön visszább ugrott, egy gombnyomással felnyitottam a kocsit, a kormányt elkapva, pedig már repesztettem el. Hátra sem néztem, hogy a kis piócák követnek-e.

Innentől rájöttem, nem mehetek sehova kíséret nélkül. De még ki akartam élvezni a kávémat így a kedvenc cukrászdám felé vettem az irányt, az pedig az Antiqua volt. Amint megérkeztem, normálisan leparkoltam, és amint betértem a szinte még üres kávézóba, már mondtam is a rendelésem. Nevetést hallottam és egy igenis hölgyemet. Leültem az ablak mellé, és szinte ebben a pillanatban kaptam egy sms-t.

„Akkor is meg kell beszélnünk az este történteket.”

Gondolkodtam, válaszoljak-e egyáltalán. Elvégre most kergettek meg a rajongói. Dühösnek kellene lennem rá.

„Megmondtam mikor fogunk beszélni erről. Ne keress, ne beszélj velem, ne találkozzunk. Hagyj békén. Majd az esküvőn látjuk egymást.”

Igen, ha valaki dühös, ráadásul még egy hatalmas idióta is, ezt a választ adja.

„Gyerekes vagy.”

Hát de… mégis… hogyan… mit. 

„Te késztetsz rá. Rendben. Hívj fel, ha olyan magyarázatot tudsz adni, ami nem azzal kezdődik, hogy részeg voltál, nem beszámítható, vagy, hogy igazán, fogalmad sincs arról, miért csókoltál meg úgy, ahogy eddig soha. Mert erre kíváncsi vagyok. Az összes többire nem.”

Nem voltam elégedett magammal, mert az üzenetem minden szavából érződött a megbántottságom. És nem akartam, hogy tudja, haragszom rá és mélyen érintett az a csók. Mégis így beszéltem vele, ő pedig nem válaszolt többet, amin nem is lepődtem meg.

A napom egészen addig volt jó, amíg néztem őt alvás közben. Minden ezek után elcseszett szar volt.

Sehun POV

Ha magyarázatot kellene adnom… a tegnapi nappal kapcsolatban, akkor valószínűleg csendben maradnék. Mert magamat is megleptem.

Talán az, ahogyan az interjún viselkedett, meghatott. Rendületlenül válaszolgatott, és hazudott szemrebbenés nélkül. De voltak pillanatok, amikor láttam meginogni, és láttam rajta, hogy van, amit komolyan is gondol. Sajnálni kezdtem és bűntudatom is támadt. Talán igaza van Jonginnak. Nem fogom tudni sokáig bántani őt. Meg persze Luhant sem.
Amikor azt mondtam, vele maradok, valóban úgy éreztem, szükségünk van arra, hogy össze legyünk zárva. Főleg ezek után… úgy éreztem, nem kell ellenszenvesnek lennem vele, mert már nem tudom azt az álarcot magamra húzni. Sajnálom őt annyira, hogy nem tetőzöm azzal, mekkora tuskó vagyok. Viszont, amikor hozzájuk értünk, éreztem egy furcsa… légkört, amit nem tudtam megszokni. Feszengeni kezdtem a társaságában. Ez akkor hatalmasodott el rajtam, amikor a szobájához értünk.  Amint láttam, ő is hasonlóan érzett. Egészen addig kínlódtunk egymás társaságában, szótlanul, amíg meg nem érkezett Min Hee. Határtalanul megkönnyebbültem, és elkezdtem felvenni az ő általa diktált iramot.

Nem mondanám, hogy egetrengetően fontos dolgokról beszélgettünk, leginkább faggatott az idol léttel kapcsolatban, meg szívózott velem. Természetesen viszonoztam a kedves gesztust, és végül a beszélgetés átfordult egyfajta ugratós-heccelős párbeszédbe. Belém mart, én meg vissza, Hana meg édesen elnevetgélt mellettünk. Nem nagyon folyt bele a társalgásba, láttam rajta, hogy fáradt, de próbálja fenn tartani a látszatot. Később Min Hee magunkra hagyott, mert randevúja volt, amit felhőtlen örömmel közölt velünk, Hana pedig fintorogva terelte ki a szobából. Oldottabb volt a hangulat köztünk, nem izzadtunk vért egy-egy szóért, majd elindultunk zuhanyozni.
Mosolyogva léptem be Min Ki szobájába, ami üres volt, tekintve, hogy még nem ért haza az apjával egyetemben. A szoba férfias volt, az illat is erről árulkodott, tisztaság, rend uralkodott a szobában, a gesztenyebarna és azok árnyalatai jellemezték a hálót, és a fürdőbe érve elmosolyodtam. Nem is tudom igazából miért, de olyan… nyugodt voltam, és jól éreztem magam.
Levettem a pólómat, és már a nadrágomat gomboltam ki, amikor rezegni kezdett a zsebemben a telefon. Rögtön hevesebben kezdett dobogni a szívem, és előhalásztam a mobilt. Megnyitottam az üzenetet és nem lepett meg, hogy a feladó Luhan volt. Viszont, amikor elolvastam az üzenetet, belém jött az ideg.

„Ha nem jössz haza, vége köztünk mindennek.”

Ennyi. Annyira utálom, amikor válaszutak elé állít. Komolyan ezt jelenti kapcsolatban lenni? Parancsolgatni a másiknak, ultimátumokat adni, féltékenykedni és hisztizni?
Erősen markoltam a telefont és tárcsáztam az elvileg szerelmemet. Sokáig csörgött, én pedig csípőre tett kézzel járkáltam fel-alá a kisebb helyiségben. Tényleg felbosszantott.
- Mit akarsz? – hirtelen azt se tudtam, hogyan válaszoljak. Elemeltem a telefont a fülemtől, ránéztem a kijelzőre, hogy biztosan Luhant hívtam-e, de amikor bebizonyosodott, hogy nem ütöttem félre, megköszörültem a torkom és válaszoltam.
- Gondoltam lehetőséget adok a magyarázatra az üzenettel kapcsolatban.
- Nincs mit magyarázni rajta, teljesen egyértelmű voltam – rideg hangja olaj volt a tűzre.
- Nem vagy normális. Emellett iszonyú gyerekes húzás ultimátumot adni – hasonló stílusban válaszoltam, mint ő, annyi különbséggel, hogy tudtam, ő tényleg nem ideges.
- Te vagy az, aki elvesztette a józan eszét. Mit képzelsz magadról, Sehun?
- Mégis mivel kapcsolatban?
- Reggel még engem dugsz, este meg már őt?
- Úristen, de primitív vagy… - sóhajtottam döbbenten a vonalba, neki pedig elakadt a hangja.  - Nem gondoltam volna rólad, hogy ennyire…
- Milyen vagyok, Sehun, na, milyen? Szeretlek téged, az istenért!
- Ahogy én is téged.
- Ne legyél már ilyen kimért velem! És ne hazudj! Jól tudom, hogy mióta belépett ő az életedbe, háttérbe szorítasz!
- Hát nem tudom, milyen szemszögből vizsgáltad az ügyet, de sokkal többször helyeztelek előtérbe, mint őt. Nem vagyok kimért, csak rohadtul felidegesítettél azzal az sms-sel. Ne írogass nekem ilyet, mert beváltom azt, ami benne áll! Nézd, elég nehéz napunk volt, szüksége van rám.
- De nekem is szükségem van rád.
- Menj át valamelyik sráchoz.
- Az nem olyan. Gyere haza, Sehun! Aludjunk együtt. Felőröl a tudat, hogy mellette vagy.
- Istenem, ne csináld ezt. Légy megértőbb egy kicsit.
- Szakítsunk! – belevágott a szavamba, hangja villámként ért, nem is válaszoltam rögtön. A homlokomat dörzsöltem és a hajamba túrtam.
- Cseszd meg Luhan. Leteszem – köptem még a telefonba, majd kinyomtam.

Ezek után a zuhanyzás sem segített rajtam, elég zaklatott voltam, amikor visszaértem Hanához, de ő is. Az alkohol fogyni látszott a kezei közt, idegesen járkált és ezen majdnem felnevettem. Mintha magamat látnám, csak percekkel korábban. Én is inni kezdtem, és ekkortájt kezdett el kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Az első üveg elfogyasztása után, már gátlás szinte nem is maradt bennem. Annyira őszinte voltam hozzá, amennyire csak megengedhettem magamnak. Ezért tartottam feleslegesnek tagadni, hogy vonzódom hozzá. Luhan előtt nem igen voltam tisztában milyen is az, amikor kedvelni kezdünk valakit, de most határozottan azt érzem, amit akkor szokás, mikor elkezdünk valakivel szimpatizálni. Érdekelt, mit mondott, érdekelt, hogyan gesztikulált és bántott, amikor Jonginról beszélt.
Nem mondom, hogy zökkenőmentes volt minden, például, amikor elég tapintatlanul rákérdeztem, le akar-e feküdni velem, határozottan felkapta a vizet és láttam, hogy megsértettem. Utólag persze bánom, nem kellett volna, de végül is jól sült el, mert fordulatot vettünk.
Amikor rám dobta a lábát, vigyorogva néztem rá, majd a lábaira és részeg kábulatban, dobogó szívvel kezdtem el simogatni. Valahogy azt éreztem, tilosban járok, és nem lenne szabad ezt tennem, mert félreértheti, de olyan jól esett birtokolni valamijét, hogy saját magam meglepve mélyedtem el egyre jobban lábainak érintésébe. Amikor erre rádöbbentem és felé tévedt a pillantásom, észrevettem, hogy valahol messze járnak a gondolatai. Talán megijedtem magamtól és ezért kaptam el a borosüveg nyakát. Szégyentelenül inni kezdtem, bár kicsit sem ízlett az íze. A bort nem így szokás inni. No, mindegy. Elég hamar kiürítettem, és szinte azonnal a fejembe szállt, szédültem is egy kicsit, de végül az asztalra gurítottam az üveget. Csipkedni kezdtem őt, hogy vegyen észre és rám figyeljen, ne máshol járjon az esze.
Kivertem nála a biztosítékot az üres üvegemmel. Már annyira nem volt önkontrollom, hogy valóban nem gondoltam át egyetlen szavam, sem tettem. Talán véletlenül, talán direkt… nem tudom, de felhoztam Luhant. Szerencsére a tudatommal nem voltak nagy problémák, így rejtve maradt a neve Hana előtt. Rosszul esett neki, hogy másvalakiről beszélek, meg sem fordult a fejemben, hogy hazaküldene. De meg akarta tenni. Én pedig kétségbeestem ettől a gondolattól. Nem akartam hazamenni, Luhan képét látni, itt, vele akartam maradni. Éppen ezért cseppet sem zavart, hogy a telefonját tönkretettem. Kábán, mégis tökéletes tudattal néztem rá, és kerestem a tekintetét. Valójában nem voltam erősen elhatározva, nem tudtam mit akarok tenni vele. De, valamit tenni akartam. És semmivel sem tudom megmagyarázni. Beszélni akartam hozzá, azt szerettem volna, ha szóval tart, ha figyel rám, ha lesi minden mozdulatom. Mert perpillanat, én ezt éreztem. Luhan, ide vagy oda… most úgy éreztem, csak Hana van számomra – ami persze abszurd, de talán magyarázzuk azzal, hogy részeg voltam. Amikor bevallotta, hogy nem tudja, hogyan érezzen irántam, az volt az utolsó csepp azt hiszem.

Egyszerűen megcsókoltam. Lecsókoltam a lábáról, tisztán éreztem. Tudtam, hogy összezavartam. Tudtam, hogy most valamit megváltoztattam kettőnk között. De nem akartam gondolkodni. Tettem, amit tennem kellett, zsibbadásig csókoltam, ő pedig egy pillanatig sem ellenkezett. Aztán azt hiszem a karjai között aludtam el.

Reggel éreztem a figyelő tekintetét. Hallottam a mocorgást magam mellett, de féltem kinyitni a szemem. Nem tudtam mire számítsak. Le fog ordítani? Megöl a szemeivel? Vagy szomorú lesz? Nagyon ki van rám akadva? Végül kinyitottam a szemem, és amikor találkozott a tekintetünk egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Édes volt. Nincs jobb kifejezés rá. Annyira nő volt, abban a pillanatban, hogy legszívesebben lerántottam volna magam mellé. Mosolygott, szemei huncutul csillogtak, térdein pihentette fejét, nézett engem és mosolygott. Sosem láttam még nála szebb nőt.
- Szia – szólaltam meg végül, ő pedig visszaköszönt.
- Szia – suttogta. Észrevettem, hogy a testem mustrálja, így mivel nem volt betakarva, én is megtettem ugyanezt. Bizton állíthatom, hogy volt rajta nadrág, akkor, amikor ledöntöttem az ágyra. És arra is emlékszem, hogy rajtam is volt felső. Hová lett? Mindegy. Végigmértem még egyszer, majd zavarba jöttem a hosszú combjai és bugyijának szegélye láttán, így felálltam. A pólómat a nappaliban találtam meg, ne kérdezzétek. Minél előbb szerettem volna beszélni vele. Elmondani, hogy sajnálom, ha megbántottam, és… nem tudom. De tudom, hogy zavaros gondolatokat hagytam magam után és el akartam oszlatni. Nem felejthettem el, hogy nekem még van egy ideges Luhanem otthon és bármennyire is ellentétesek a szavaim, nem akartam őt elveszíteni. Annak ellenére sem, hogy egyre inkább mozgatja a fantáziám Hana.
Visszamentem, kerestem a tekintetét, de ő rémült volt és kissé csalódott. Bemenekült a fürdőbe, nem vethettem a szemére, leültem és vártam rá.

Amint kijött és túl voltunk egy újabb véletlen kukkoláson, elkezdtünk beszélgetni. Mármint inkább… nem is tudom. De rossz volt. Eszméletlenül nagy bűntudatom támadt. Tényleg nem tudtam elmagyarázni neki, miért csókoltam meg. Nem mondhattam azt, hogy figyelj volt egy olyan érzésem, meg kell tennem. Nem elégedne meg ezzel. Tudtam, hogy leigáztam, az arcára volt írva, mennyire rettegett attól, hogy ilyen választ fogok adni, nekem pedig úgy zakatolt a szívem, mintha most futottam volna le a fél maratont. Képtelen voltam a szemébe nézni, lesütöttem a tekintetem, miközben vártam, mit szeretne kérni.
- Menj el. Nincs rá szükségem. Arra, hogy összezavarj, és felesleges fejfájást okozz. Majd ha tudod… mit miért tettél. Keress meg.
Megdöbbentem. Felkaptam a fejem és hitetlenkedve ráztam rajta egyet. Megbántottam. Talán most először, komolyan megbántottam az érzéseit. Nem kellett volna annyit innom… akkor biztos nem csókoltam volna meg, és most minden rendben lenne. Csak, hogy most semmi sem volt rendben. Mindkettőnket összezavartam.
- Ha Neul… - kérlelően néztem rá, gondterhelten simítottam végig homlokomon, ő pedig keserédes mosolyra húzta ajkait.
- Nekem sem tiszta minden. Nem tudom, mi miért van a fejemben. Ezért kérek… némi távolságot. Menj és kérj elnézést a nevemben a barátnődtől, amiért marasztaltalak az éjszakára.
- Nem marasztaltál. Magamtól-
- Tudom. De kend rám. Akkor kevésbé haragszik rád, csak rám – és még ezek után is engem véd. Hihetetlen módon rosszul estek a szavak tőle. Ne védjen. Ne csinálja ezt. Csak még nagyobbra nő a lelkiismeret furdalásom.
- Hana… figyelj. Az a csók… - utolsó próbálkozásként felhoztam a témát, hogy elmondhassam engem is meglepett és összezavart. Legalább ennyivel enyhíthessek a benne dúló harcon.
- Menj le, reggelizz meg és menj el – szakított félbe és felállt. – Nekem dolgom van. Bocsáss meg – felpattant és elviharzott. Még csak a papucsot sem dobta le magáról. Meglepetten néztem az ajtóra, felsóhajtottam és kezembe temettem arcomat.

Hát ezt jól elcsesztem… 

Gondolkodni kezdtem, mi legyen a következő lépés, és bármennyire is nehezemre esett, haza kellett mennem. Azt is felvetettem, hogy megvárom Hanát, de elég világosan a tudtomra adta, hogy épkézláb magyarázat nélkül ne kerüljek a szeme elé. Így felálltam, és amilyen gyorsan, illetve feltűnésmentesen csak tudtam, elhagytam a házat.

Taxiba kényszerültem, bemondtam a címet és pár perc elteltével győzött a lelkiismeretem és írtam egy üzenetet Hanának, válaszában ugyancsak megdöbbentett a nyíltságával. Sóhajtva olvasgattam át újra és újra a szavait, végül eltettem a telefont. Válasz nélkül hagytam és mire feleszméltem, már meg is érkeztünk. Kifizettem a sofőrt és miután körülnéztem, berohantam az épületbe. El sem hittem, hogy félve néztem szembe a saját ajtónkkal. Erre gondolva ellepte agyamat a feszültség, így lendületesen belöktem az ajtót, kisebb zajt csapva dobtam le a cipőimet és becsörtettem a nappaliba.
- Megjöttem! – félhangos kiáltásom és az általam okozott zajok hatására előjöttek páran a szobáikból, én pedig leültem a kanapéra.
- Oh, Sehun! – vetődött le mellém Chanyeol. – Mi újság? Hol voltál egész éjjel?
- Nem beszéltél Suho hyunggal? – néztem rá meglepetten.
- Nem nagyon mondott semmit, csak, hogy „kimenőt” kértél – vont vállat és helyezkedni kezdett a kanapén.
- Hanánál töltöttem az éjjelt – összevontam a szemöldököm. Akkor csak Luhannek esett volna le? Lehunytam a szemeim és háthajtottam a fejem a kanapé támlájára.
- Yah! Miért? Minek? – a dühös él a hangjában egészen felidegesített, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
- Mert maradni akartam – viszont nem tudom meghazudtolni magam és flegma válaszomon, még ő is meglepődött.
– Igazán félretehetnéd a jó modorod, senki sem kötelezhet arra, hogy kedves legyél azzal a csajjal – abszolút nem megszokott Chanyeoltól, hogy lenézzen bárkit is és megvetéssel a hangjában beszéljen az emberekről. Viszont makacs volt, és ha valakit unszimpatikusnak talált, az Isten sem fordíthatta meg benne az érzést. Felsóhajtottam és már visszaszóltam volna neki, amikor Baekhyun ült félig rá és rácsapott a homlokára.
- Én viszont örülnék neki, ha te moderálnád magad – szólalt meg azon a tipikus baekhyunos hangon. Kicsit hadarós, kicsit magas, kicsit csacsogós hangon. Komolyan Baek olyan, mint egy vénasszony: állandóan beszél, olyan hangfrekvencián, amit a környezetében mindenki kristálytisztán hall, még akkor is, ha történetesen nem érdekli, miről beszél. Viszont pontosan ettől a beszédességétől válik szerethetővé. Nagyon furcsálltam, hogy fagyosan nézett Hanára az első találkozásuknál, de azóta le sem száll a témáról, hogy szeretnem kell őt, mert ő azt érdemli. Baekhyun, ha női szemmel nézzük, tündéri. Van benne valami misztikus báj, ami rögtön megbabonázza az ember lányát, és Hanát is bevonzotta ez a varázslat. Ezen elmosolyodtam, meg a köztük zajló cívódáson is.
- Ha nem lennél ilyen óriás seggfej, már rég rájöhettél volna arra, hogy Hana milyen jó fej.
- Nem értem miért van mindenki felháborodva. NEM kedvelem őt és KÉSZ. Ne várd el tőlem Baek, hogy a kedvedért megjátsszam magam. Számomra ő akkor is egy kis – sosem tudjuk meg mivel szerette volna befejezni, mert Baek befogta a száját az egyik kezével, a másikkal meg hátba vágta.
- Hol a tisztelet a hangodból? Egy nőről van szó.
- Aki egy kis – kapott egy újabbat a fejére. Majdhogy nem nevettem mellettük.
- Légy rugalmasabb. Ne légy ilyen szűklátókörű. Ha engednél egy egészen kicsit, meglátnád mennyit áldozott fel Hana, Sehunért. Megkedvelnéd őt. Csak adj neki egy esélyt – vont vállat Baekhyun, majd elengedte Chanyeolt, szorító vasmarka szabadon engedte őt, majd átvetette rajta a lábát és elfeküdt a kanapén. – És most kérek egy talpmasszázst colos! – adta ki az utasítást könnyed hangon, Chanyeol felsóhajtott, de rögtön nekilátott a masszírozásnak.
- Sokat jelentene, ha legközelebb, amikor találkoztok, nem nyársalnád fel a szemeiddel – mondtam Channek halkan, ő pedig egy szemforgatás után bólintott. Felálltam mellőlük, összeborzoltam Baek haját, aki mosolyogva nézett utánam és a szobám felé igyekeztem, de Kaiba botlottam.

Megtartottuk a pár lépés távolságot. Már senki nem látott bennünket, mert a folyosón álltunk. Feszülten tartottam vele a szemkontaktust, de rájöttem, hogy nekem kell engednem. Elnéztem mellette és sóhajtottam egy mélyet.
- Nála voltál éjjel, igaz? – kérdezte hirtelen, halkra fogva. Bólintottam.
- És? Történt köztetek valami? – folytatta. Egy újabbat bólintottam, ő pedig felsóhajtott és a falhoz húzódott, hogy hátát neki vethesse.
- Elég… furcsa most köztünk a helyzet – magyaráztam meg valamennyire. Most ő bólintott és beletúrt a hajába az egyik kezével.
- Nem beszélt rólam?
- De igen, és jobb, ha mihamarabb elfelejted – tettem hozzá, magam sem tudom miért. Meglepetten nézett rám, majd gúnyos mosolyra húzta ajkait.
- Ugye nem te akarsz nekem utasításokat adni? Van egy idegileg összeomlott srác a szobádban. Foglalkozz vele és ne velem meg azzal, kit és mikor felejtsek el.

Teljesen jogos volt az, amit mondott. Látványosan kikerült és magamra hagyott, én pedig előre fáradtan nyitottam be a saját szobámba. Luhan nem nézett fel, amikor beléptem és bezártam az ajtót. Meg sem rezzent. Lehorgasztott fejjel ült, kezei térdén pihentek, a padlót fürkészte, az ágyon mellette ott pihent a telefonja. Annyira nem akartam átesni egy veszekedésen vele is. Ledobtam magamról az inget, és melléültem. Nem mondtam semmit, ugyanis nem tudtam mivel kezdjem. Nem próbáltam megérinteni, sem a lelkére beszélni, igazából éreztem, hogy a mi hajónk süllyedni kezdett. Lassan, de annál biztosabban.
- Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok – suttogta, valamivel befordult és fejét vállamra hajtotta. Felsóhajtottam és átöleltem a derekát.
- Nem igazán tudom, mi történik velem.
- Utállak. Egy kis sunyi féreg vagy. Legalább felkészítettél volna. Arról volt szó, hogy délben megcsináljátok, és aztán hazajössz. Szó sem volt arról, hogy elütöd az időt a menyasszonyoddal és még egy telefont sem ejtesz. Tudod te, mennyire mellbevágott, amikor Suho azt mondta, te az éjjelt máshol töltöd? Annyira csalódtam benned.
- Azt hiszem… kedvelem őt.
- Na, tessék! Egy rohadék vagy! Tényleg, utállak! – hangjában a remegés nem hagyott alább, annak ellenére, milyen keserűséggel beszélt, nem lökött el magától, csak még inkább kapaszkodott belém. – Esküszöm, ha tönkreteszel, tönkreteszlek! Nem fogom szó nélkül hagyni, hogy odébb állj, Sehun!
- Ez kicsit őrülten hangzott… - próbálkoztam egy halk viccel, de lepattant róla.
- Hát mert az őrületbe kergetsz – a mellkasomra csapott, majd a nyakam után kapott és szorosan magához ölelt.

Nem kérte, hogy ne tegyek többé ilyet, nem toporzékolt és hisztizett, egész valójából sütött a magány és keserűség, ami összeszorította a szívem, és bár az eszem azt mondta hagyjam el, engedjem el, a szívem, a kis szemétláda szívem nem engedte, hogy ezt megtegyem. Felsóhajtottam és megsimogattam a haját. Arra számítottam, hogy ordítozni fog és választás elé állít, ehelyett csak fáradtan beszélt és ragaszkodott hozzám.
Pár perc elteltével, elhúzódtam és felálltam az ágyról. Át akartam öltözni, de Kyungsoo hyung kiáltására felkaptam a fejem.
- Srácok! Gyertek, nézzük meg a tegnapi sajtókonferenciát! – üvöltötte, én pedig Luhanre pillantottam, szemeiben vegyes érzelmeket láttam, de azért felállt és nélkülem hagyta el a szobát. Gyorsan átöltöztem valami kényelmesebbe, és csatlakoztam a többiekhez. Nem nagyon tudtak volna újat mutatni a TV-ben, hiszen, én ott voltam.

Viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen heves érzelmeket fogunk kiváltani a többiekből. Baekhyun válósággal kurjongatott és tapsolt, Suho csak szelíden mosolygott, Luhan durcás képpel nézte a képernyőt, Chanyeol ciccegett, meg jajjongott, meg ilyen „hihetetlen” gúnyos megjegyzések teltek tőle. Kyungsoo mosolygott és bólogatott, Kai pedig érzelemmentes arccal ült és meredt a Tv-re. Luhan néha belém csípett, hogy kifejezhesse nem tetszését, és Chanyeolnál is elértük, hogy kicsit pozitívabban lássa a helyzetet, bár kikötötte, hogy nem kedveli Hanát továbbra sem.

A magam részéről én kicsit elgondolkodtam, miközben néztem magunkat. Az összekulcsolt kezünket, Hana bájos félénkségét, a mosolygó énemet, a büszke tartásomat – amiről fogalmam sem volt – a menyasszonyom határozottságát, amivel eloszlatja a kételyeket, hogy igenes szeretjük egymást. Suho jó szándékát, a menedzser szótlan bíztatását és az igazgató tekintélyét. Elgondolkodtam azon, mennyivel könnyebb lenne, ha minden igaz lenne… ha nem játszanánk meg semmit… ha minden, de tényleg minden olyan ösztönvezérelt és érzelmekkel teli lenne, mint ahogyan tegnap csókoltam meg. Néztem, ahogy elkapom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat és az asztallapra helyezem vigyorogva, ő pedig elpirul, és nem tudja hová nézzen. Azon kaptam magam, hogy mosolygok és ekkor hasított belém az a felismerés, hogy nem baj, ha valóban kedvelem őt.

16. rész

Az igazgató valójában nem akart semmi konkrétat, nem tiltott meg semmit, csak óvatosságra intett bennünket. Rég elfogadta a kapcsolatunkat – és külön kiemelte, hogy: „még ha ti nem is, de én igen.” – és arra kérte Sehunt, fogja vissza magát a hirtelen érzelemnyilvánításokkal kapcsolatban, mert az EXO az egyik olyan együttes Dél-Koreában, akinek rengeteg elmebeteg, bizonyos saesang fanjai vannak. Miután megígértük, hogy figyelni fogunk, elengedett bennünket. Az épület kijárata felé vettük az irányt, amikor megtorpantam és felvettem a napszemüvegem. Sehun összekulcsolta az ujjainkat, Suho vetett rám egy bíztató mosolyt, megvártuk, amíg körénk gyűlnek a biztonsági emberek, majd valaki kitárta az ajtót és elindultunk az autó felé.

Határozottan többen voltak. Idegesen szorítottam Sehun ujjait, másik kezemmel pedig a karját. Ocsmány szavakat hallottam, amik egyenesen nekem szóltak, mások csak eszüket vesztve sikoltozták Sehun és Suho nevét, de tényleg voltak durvák is. Tolakodtak, a karjaikat nyújtották, sipákoltak és sírtak. Átkoztak minden szavukkal, bántóan viselkedtek. Elpirultam, de, csak mert dühös lettem. Hogy jönnek ezek a lányok ahhoz, hogy sértegessenek? Mikor vesztették el a józan eszüket? A szüleik abszolút nem fordítanak rájuk figyelmet? Senki sem neveli meg ezeket a lányokat?

Azért is felszegtem a fejem, bár féltem minden porcikámban, sikerült elkapniuk a ruhám anyagát, vagy néhány hajszálam, de komolyabb testi sérülés nélkül úsztam meg az egészet. Betömörültünk az autóba, és éreztem, hogy a szívem kezdi feladni. Amint Sehun mellém ült, szégyenérzet nélkül bújtam hozzá. Azt hiszem előjött a tömegiszonyom.
- Nem tudom, hogy vagy képes ezt elviselni a nap minden órájában – súgtam neki, ő pedig megsimogatta a karomat.
- Bátor voltál.
- Choi Ha Neul nem jár leszegett fejjel – feleltem makacsul, kuncogott és a hajammal kezdett játszani. – Komolyan megrémisztettek – vallottam be őszintén. Junmyeon oppa tapintatosan előre ült a sofőrhöz, a menedzser pedig már nem tartott velünk, ő még az épületben elköszönt.

Miután megnyugodtam, felegyenesedtem és szóltam a sofőrnek, hogy a házunk előtt egy utcával álljon meg. Sehun megbeszélte Suhoval, hogy velem marad, és lehet, hogy csak reggel találkoznak legközelebb. A leader tökéletes megértéssel volt irántunk, kifejezte a sajnálatát a rajongókkal kapcsolatban, minden jót kívánt nekünk és elbúcsúztunk tőle. Amikor kiszálltunk az autóból, nem kellett Sehunnak megkérdeznie, miért itt rakattam ki magunkat, mert közvetlenül mellettünk, a sarkon volt egy kis bolt, ahol tényleg vettünk jégkrémet. Meg chipset, meg egy csomó nassolnivalót. Az úton hazafelé nem szóltunk egy szót sem, csak csendben mentünk előre. Amikor a házhoz értünk, megkönnyebbültem. Egész végig attól tartottam, hogy néhány elvetemült rajongóval találkozunk, de szerencsére nem így lett. Éreztem, hogy Sehun feszült, hiszen délben nem úgy tűnt, hogy minden rendben itthon. Akkor még arról volt szó, hogy lefújom-e az esküvőt, most meg egész estét tervezek vele.  Sóhajtva nyomtam le a kilincset, és mivel sehonnan sem hallottam semmit, az elém siető lánytól kérdeztem meg, hol vannak a családtagjaim. Apa és Min Ki szokás szerint a Sunsetben voltak, anya pedig az emeleten a nagyanyámmal. Sűrűn járt át a nagyi, mert anyu állandóan egyedül volt. Megragadtam Sehun szabad kezét, a másikban a szatyrot tartotta, a lánynak szóltam, hogy vigyen fel némi alkoholt a szobámba, mert úgy éreztem szükségem lesz rá. És a vőlegényemnek is.

Felhúztam őt az emeletre és anyáék szobája felé vettem az irányt. A gardróbban találtunk rájuk, ruhákat válogattak egy dobozba.
- Sziasztok – köszöntem, Sehun elengedett és hasonlóképpen tett, egy tisztelettudó meghajlással vegyítve.
- Szia drágám – mosolygott anyu rám bűntudatosan. – Szervusz, Sehun-sshi. Ne haragudj a korábbiért, én..
- Ugyan, kérem, ne szabadkozzon! Nem vártam magyarázatot, Hanával már megbeszéltük – zavartan mosolygott, mire anyu bólintott.
- Nagyi, jól vagy? – fordultam felé és meg is öleltem.
- Jól – bólintott. – Jól kijösztök egymással? Hogy-hogy itt van a fiatalember? – kíváncsiskodott rögtön, copfomba tekertem ujjaimmal, és megnyugtatóan mosolyogtam. Most tényleg úgy éreztem, hogy minden rendben velünk.
- Persze, mama – biccentettem felé. – Hazahoztam, mert fáradtak vagyunk, pocsék reggelünk volt és meg kell ismernem a vőlegényem – vállat vontam és újra megragadtam a kezét. – Ha már hozzáadtok, nem árt, ha tudok róla egy-két dolgot.
- Ú-úgy érted… hogy itt fog aludni? – kérdezte anyu elhűlve. – De hát… azt mondtad…
- Anya! – állítottam meg. Nem akartam, hogy nagyi bármit is megsejtsen. – Talán még az is előfordulhat, hogy itt alszik. Na és akkor? Egy hét múlva többet is fogunk csinálni, mint puszta alvás – halkan jegyeztem meg csipkelődő mondatom, anyám el is pirult. Micsoda kis álszent, ilyenkor olyan jót derültem rajta.
- Micsoda szókimondóság jellemez téged – nevetett a nagyi. Mindig lazán vette a pimaszságomat.
- Áh, nagyapa? – kérdeztem, miközben a feszült Sehun kezét szorongattam. Már én is mentem volna, de nem akartam modortalan lenni.
- Jól van. Most épp valamelyik barátjánál van: kártyáznak. Azt mondta, kijár neki egy kis szórakozás. Micsoda vénember…
- Na, de mama. Ne mondj rosszat az öregről.
- Na, jól van, kezdek beleszédülni abba, ahogy ti ketten társalogtok… menjetek gyerekek – intett le minket anyu.
- Miért lányom? Az apósod igenis vénember, ahogy én egy vénasszony vagyok – tettetett ártatlansággal a hangjában nézett anyámra, én hangosan felnevettem és Sehun is megengedett magának egy halk nevetés félét. Intettem nekik és kihúztam a megszeppent srácot a szobából. Megfordultam és a folyosó másik vége felé igyekeztem, aztán lefordultam jobbra és azonnal a fehér ajtómmal néztem szembe.
- Nos, ez lenne a kis lakosztályom – nyitottam be. Katonás rend uralkodott, nem olyan, mint reggel.
- Meglepődtem az édesanyád és a nagyanyád beszélgetésén. Azt gondoltam, sokkal szigorúbbak és…
- Régimódiak?
- Pontosan. Mivel ők is erőltették, hogy mi ketten… szóval, hogy vegyelek el, azt hittem olyanok, mint az én nagyszüleim.

Beljebb jött, ácsorgott, körbenézett, miközben én lekaptam a szandálomat és a gardróbom felé vettem az irányt. Lehúztam a ruhámat is, és felvettem a reggel viselt sortot és atlétát, majd mezítláb merészkedtem elő. Addigra Sehun is helyet foglalt a kanapén és ledobta magáról az inget, ő is megszabadult a cipőjétől és szintén mezítláb volt. A szatyorból szedegette elő a dolgokat és kipakolta a dohányzóasztalra. Amin mellesleg egy tálca állt, két üveg sojuval, és egy üveg borral. Nos… nem gondoltam ilyen sokra, de üsse kő.
- Úgy látom, nem sajnálták tőlünk az alkoholt – mondtam és leültem Sehun mellé.
- Ó, észre sem vettem. Be szeretnél rúgni?
- Még sosem voltam részeg…
- Én sem.
- Hát, életünk elsője közösen – vontam vállat.

A légkör kissé feszélyezett volt, sőt, kínos. Annyira… abszurd és szokatlan volt, hogy ő itt volt az én szobámban. És nem sokára egy közös szobánk lesz. Közös ágyunk… Zavarba is jöttem a gondolattól, meg elképzelni sem tudtam. Arra gondoltam, mennyivel jobban beleillett a szobám képébe Jongin. Aztán persze bűntudatom is támadt, de megpróbáltam a háttérbe szorítani. Sóhajtottam egy mélyet, és a karórámon megnéztem mennyi az idő. Úristen, el sem hiszem, hogy elment az egész délután. Már öt óra volt majdnem. Sehun félénken nézelődött, kerülte a tekintetem, ő is ugyanúgy érezte magát, mint én. Törtem a fejem, hogy mit csináljunk, de semmi sem jutott eszembe. Éppen, amikor már vért kezdtem izzadni egy pár szóért, kopogtak az ajtómon.
- Bármit is csináltok, hagyjátok abba!!! – ismerős hangot hallottam meg és nagyon megkönnyebbültem. Min Hee a következő pillanatban ránk törte az ajtót, és amikor látta, hogy távol egymástól, csendben ülünk az égre emelte a tekintetét.
- Veletek mi van? Azt hittem, minimum, úgy faljátok egymást, mint általában…
- Ó, örülünk neked, tényleg. Minek jöttél? – kérdeztem a lehető legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Persze, értem én. Felőled akár meg is halhatnék, ha én, nem kereslek, te nem emelnéd fel a nyamvadt telefonodat.
- El voltam foglalva.
- Tudom, tudom két lovag is a kegyeidért harcol…
- Te meg mégis mi a – kidülledt szemekkel néztem rá, Sehun lesütött tekintettel, játszott a jégkrémhez kapott műanyag kanállal.
- Ugyan kérlek, szerinted a szobalányod mennyire képes titkot tartani velem szemben? Elég, ha csúnyán nézek rá és dalol, mint a pacsirta.
- Mert egy manipulatív kis zsaroló mocsok vagy.
- Csak a szobalányokkal szemben.
- Meg néha velem…
- Szóóóval. Ha jól sejtem, nem megy minden rendben köztetek és Jongin a harmadik kerék… teper a szívedért.
- Honnan tudod, hogy Jongin?
- Azt mondta a szobalány, idézem: szőke haja volt, sötét bőre és már csak a látványától is elpirultam. Ki más lehetne, mint Kim Jongin, Kai? Ugyan kérlek, én szeretem az exot. Mindemellett, tényleg. Sehun. Téged is szerettelek, egészen addig, amíg bunkón nem kezdtél viselkedni a legjobb barátnőmmel.
- Mi? Hogy… ah – kapott észbe és az eddig láthatatlannak vélt fiú, rájött, hogy többé nem működik a köpenye. – Elhiszem, hogy mérges voltál rám. De, azóta fejlődött valamelyest a kapcsolatunk.
- Ja, biztosan a sok elcsattant csók tehet róla.
- Min Hee, ha csak gúnyolódni jöttél, menjél haza – forgattam meg a szemem és felbontottam az egyik doboz jégkrémet, amit felé nyújtottam és gyorsan ki is kapta a kezemből. Igazából csak egy kóstolóra gondoltam, de oké. Sehun készségesen bontotta fel nekem a vaníliásat, amit kanalazni kezdtem.
- Nem hittem, hogy itt találom Sehunt, de hát a szobalányod… szóval, el akartalak vinni vacsorázni, mert régen beszélgettünk.
- Ó, hát, ezt most passzolom. Bocsánat, hogy hanyagoltalak.
- Semmi baj, pasi ügy, értem én – legyintett és mosolygott. A múltkor még mérget szórtak a szemei Sehunra, most meg bájosan mosolyog rá. Sosem lehetett rajta sem kiigazodni.

Min Hee jelenléte feloldott bennünket, és segített abban, hogy gördülékenyen tudjunk beszélgetni, többnyire általános dolgokról, és nem nagyon érintettük a közelgő nagy nap meg a megcsalásos témákat. Ahhoz nem voltunk elég ittasak, sőt. Még egyik üveget sem kezdtük meg, mert a barátnőm sofőr nélkül jött, és felhozták nekünk később a vacsorát, amihez nem igényeltünk alkoholt. Sehun egész jól elviccelődött, meglepően hétköznapis srác figura volt, és barátságos. Min Hee és ő állandóan ugratták egymást, én pedig szokásomhoz híven nevettem mindenen. A vacsora után nem sokkal, úgy fél nyolc felé barátnőm hazament, hogy még találkája van a barátjával – ezt természetesen duplájára nőtt, csillogó szemekkel közölte velünk, amit fintorogva figyeltem – és könnyes búcsút ejtettünk.

Miután a szószátyár elment, megegyeztünk egy-egy zuhanyzásban. Ő használta a bátyám fürdőszobáját, én pedig a sajátomat. Kerestem volna neki ruhákat, de azt mondta felejtsem el, megfelel neki a farmer is. Vállat vonva zárkóztam be a fürdőmbe és gyorsan letusoltam.

Hamar végeztem, mert nem akartam hallgatni azt, hogy a nők milyen sokáig vannak a fürdőben, de amikor visszamentem a kanapéhoz, nem találtam ott senkit. Vállat vontam, és már ültem volna le, amikor rezegni kezdett a telefonom. Kíváncsian kaptam fel és olvastam el az üzenetet, ami… Jongintól jött.

„Ne felejtsd el: én képes vagyok arra, hogy kimondjam, az enyém vagy. Akármit is csinálj most Sehunnal. Nem engedlek el, Hana.”

Miért nem tudja elfogadni? Miért nem látja be, hogy így könnyebb mindenkinek? Miért nem tud békén hagyni? Miért csinálja ezt velem?

Tartottam a kezemben a telefont és nem tudtam mi tévő legyek. Leejtettem a telefont, a térdeim közé rejtettem a fejem és próbáltam úrrá lenni a hirtelen rám törő fejfájáson. A lelkiismeretem dolgozni kezdett ellenem, felemeltem a fejem, felálltam és megráztam magam. Nem veszíthetem el a fejem. Kész, lezártam. Jongin és köztem nem lehet semmi, ne érdekeljen mit mondj! Hana… ne is figyelj rá!

Hiába az intelmek, a telefon után nyúltam és pötyögni kezdtem a választ.

„Veled ellentétben én ezt nem ismerem el. Én Sehuné vagyok. Keress magadnak egy rendes lányt, Jongin. Megérdemled. Felejts el…”

Bár ezeket írtam, nem akartam, hogy valaki mást keressen. Nem tudtam volna elviselni, még a gondolat is fájt, hogy egy másik lány van mellette. Az asztalra tévedt a pillantásom, kitöröltem a szememből a homályt, amit a könnyeim okoztak, elkaptam az első sojus üveg nyakát, lecsavartam a kupakot és inni kezdtem. Úgy az üvegből. Ahogyan a hozzám hasonló jól nevelt lányoktól elvárható. Fel-alá járkáltam, rázogattam a kezem pótcselekvésként, és minden megtett kör után húztam egy nagyot az üvegből. Valójában finom volt. Édes és égette a torkom, amint lenyeltem, de pezsdítő volt. Nyugtalanított, hogy nincs még sehol Sehun, aki remekül elterelhette volna a figyelmem.

Ahogy erre gondoltam, megérkezett, csakugyan feldúlt állapotban. Próbálta titkolni, de annyira kiismertem már, hogy tudjam, mikor dühös. Meglepődött a majdnem üres üvegen a markomban, majd arcomra pillantott, beletúrt a hajába és cinikusan nevetett fel.
- Csak nem elkezdted nélkülem?
- Túl sokáig voltál távol – vontam vállat. – Aztán meg… felgyülemlett bennem egy csomó feszültség, és akaratlanul is alkoholba kezdtem fojtani a bánatom.
- Akkor azt hiszem, csatlakozom – lehuppant a kanapéra és felemelte a zöld üveget, lekapta a kupakot és inni kezdett. Lassú kortyokban, az üvegből. Sóhajtva ültem mellé. Percekig ültünk egymás mellett csendben, amikor is én adtam fel elsőként és kifakadtam.
- Utálom a legjobb barátod – mondtam rekedten és kikortyoltam az utolsó cseppet is az üvegből. Csalódottan csaptam az asztalra.
- Elvesztettem miattad a legjobb barátom – felelte és húzott egyet. Megállt a kezem a levegőben, és hirtelen visszahúztam. Éppen a borért nyúltam, de a mondandója megakadályozott.
- Ennyire megkavartam a dolgokat? – suttogtam rémülten. – Én… nem akartam, hogy-
- Tudom. Gyűlöl, amiért ellöklek magamtól és nem vagyok hajlandó boldoggá tenni. Utál, amiért megcsallak, holott igazából nem is vagyunk „együtt” – magyarázkodott letörten.

Bólintottam, hogy értem, de nagyon rosszul esett hallanom, hogy megszakadt kettejük között a baráti viszony. A telefonomra vetettem egy pillantást, de gyorsan kitöröltem a gondolatot a fejemből, miszerint írok Kainak egy rosszalló üzenetet, hogy Sehun nem tehet semmiről. Nem szerethet mindenki. Aztán sóhajtottam, és hátradőltem. Nem tudtam mit válaszolhatnék Sehunnak, épp az imént ismerte el, hogy nem vagyunk együtt – amit én nem olyan rég elfogadtam magamban, hogy együtt vagyunk és kész. Mégis mi másra gondolhatnék? Hiszen jövő héten hozzámegyek. Akkor ez mi, ha nem együttlét?
- Reggel átjött – random módon kezdtem el beszélni. Muszáj volt kiadnom magamból, mert felemésztett belülről és éreztem, hogy ha nem mondom ki, a végső kiborulás veszélye fenyeget.
- Tudom. Dühös volt, amikor hazaért.
- Mert elutasítottam. Sokadik alkalomra már. Nálam is betelne a pohár.
- Miért nem hagyod magad? Tudom, hogy vele akarsz lenni – úgy láttam szívesen folytatná a mondatot, de inkább ivott rá pár kortyot és hallgatott.
- Nem számít, mit akarok, vagy mit nem. Mivel lenne jobb, ha vele lennék? Ez nem egy olyan kapcsolat lenne, hogy amikor csak akarom, és ahol csak akarom, találkozunk és megfogjuk egymás kezét és boldogan élünk együtt. Titkolnom kellene, elrejtenem az érzelmeimet, közben pedig őt bántanám, mert neked kimutatom azt, amit neki nem tehetek meg. Ezzel nem csak őt, de magamat is tönkre tenném. A Kai és köztem kialakuló kapcsolat eleve halálra ítéltetett. Én már a tiéd vagyok. És kész voltam ezt elismerni előtte is – suttogtam és felálltam mellőle, hogy hozzak pár darab zsebkendőt, ha mégis elindulna bennem a lavina. Mire visszaértem, már az ő üvege is majdnem üres volt.
- Nem értem, hogy… te miért nem haragszol rám? Miért nem bánt, hogy van valakim és téged csak… „kihasznállak”? – neki jobban beütött az ital, mint nekem. Míg én extra érzékennyé váltam, neki zavarosak voltak a szemei és a szavakat is furcsa hanglejtéssel ejtette ki. Visszaültem mellé és szipogtam egyet.
- Mert ő régóta van melletted.
- Te egész életemben mellettem voltál…
- Ezt kellett volna idézőjelbe tenned – mosolyodtam el, és talán az alkohol hatására, de finoman belesimítottam majdnem szőke tincseibe. – Már az elején elmondtad nekem. Titokban is tarthattad volna. De elmondtad. Nem haragszom azért, mert van valakid… túl kedves vagyok – mosolyogtam továbbra is. – Viszont… neheztelek rád, amiért… nem ismersz el minket. Akárhogy is, de mi valóban együtt vagyunk. Eldobtam mindenen, Sehun. Mindenem. Csak azt kérem, hogy tartsd ezt tiszteletben és ismerj el – suttogtam, abbahagytam hajának tapogatását és arrébb csúsztam. Zavarba jöttem, amiért ilyeneket mondtam.
- Még mindig azt mondom, hogy nem értelek. És téged Jongin érdemel meg, nem én – felelte, pösze hangzói a szokottnál is pöszébbek voltak, ez és a mondanivalója megmosolyogtatott.
- Hát nem is tudom. Kezd erőszakosan nyomulni – vontam vállat. Hirtelen felindulásból megmutattam neki az smst, amit tőle kaptam. Percekig tartott neki elolvasni az apró betűket, végül összeráncolta a szemöldökét.
- Nekem csak elszántnak tűnik. De ha már itt tartunk… - kotorászott a zsebében és ő elém tárta a telefonját.
- „Ha nem jössz haza, vége köztünk mindennek!” – olvastam fel hangosan az üzenetet. Mielőtt lehettem volna olyan szemfüles, hogy a feladót is megnézzem, elkapta a telefont és keserű nevetésbe kezdett.
- Állandóan féltékenykedik. Néha azt mutatja, megértő, de egyébként nem is. Tiszta szívéből gyűlöl téged, amiért szétszedsz bennünket, és amiért a védelmedre keltem, engem is utál. Mióta vagy te, nem bír napirendre térni és hisztérikus. Nem hiszi el, hogy szeretem őt és folyton durcáskodik. Mostanában teljesen az idegeimre megy – sorolta vehemensen, én pedig totális nemtörődömséggel válaszoltam.
- Ez érthető reakció Sehun. Szakíts vele, ha idegesít – vontam vállat, mire nagy szemeket meresztett rám.
- De hát szeretem őt!
- Én meg Jongint… vagy valami hasonló – újra vállat vontam. Összeszűkített szemekkel nézett rám.
- Már az elején is ezt a reakciót kellett volna mutatnod. Kérned, hogy hagyjam el.
- Miért megtetted volna? – kérdeztem ő pedig megrázta a fejét. – És tudom, hogy most sem fogod – még egy vállvonás, mire kezeit az említett testrészemre helyezte.
- Sajnálom. Időre van szükségem.
- Értelek. Igazából van is. Idő mindig van. Csak kíváncsi vagyok… mégis meddig gondoltad ezt a kapcsolatot? Háremet akarsz nyitni? Mert egyértelmű, hogy ha vele vagy… megtesztek mindent… amit a párok szoktak – látványosan belepirultam a mondandómba, ő pedig vigyorogni kezdett. – Mi pedig… hát… mi is fogjuk… csinálni, majd… azt – ennél kínosabb beszélgetésem sem volt még soha az életben. Egy ideig csendben volt én pedig menekülni akartam, így még távolabb húzódtam, kezeimet arcomra simítottam, éreztem, hogy forró vagyok és már álltam volna fel, amikor megszólalt.
- Senki sem kötelezhet minket arra, hogy csináljuk Ha Neul-sshi – annyira meglepett, hirtelen józannak ítélt hangja, hogy döbbenten fordultam felé. Oldalra biccentette a fejét és édesen mosolygott rám. Mintha csak arról beszélgetnénk, hogy milyen finom volt a jégkrém, amit az imént ettünk meg. – Le akarsz velem feküdni? – az édes mosolya továbbra is ott függött az arcán, én pedig úgy éreztem magam, mint akit arcon vágtak. Sosem. Soha sem volt még senki ilyen szemtelen és könyörtelen velem. Zavarban voltam és meg voltam szeppenve így nem válaszoltam rögtön. De amint a sértettségem előnyt élvezett összeszedtem magam.
- Nem. Én Jonginnal akarok lefeküdni – ugyanolyan stílusban válaszoltam és még félig-meddig őszinte is voltam. Most ő következett, sikeresen megleptem. – De gyerekkoromban megfogadtam, hogy szűzen megyek férjhez. És a nagyszüleimet ismerve, nem sokára unokát fognak kérni. Nekem pedig teljesítenem kell a kérésüket. És orvoshoz fognak cipelni. Előbb-utóbb kénytelen leszel lefeküdni velem. Szóval felteszem még egyszer a kérdést: meddig akarsz a nőddel együtt lenni? Gondolj bele, milyen átkozottul érezheti magát. Otthon vár rád, de te velem vagy, és hidd el, egészen eddig a pillanatig élveztem is a társaságod. De mivel beesteledett és részeg vagy, sehogy sem foglak elengedni innen. A kanapé a tiéd lehet – felálltam és ott akartam hagyni, de elkapta a csuklómat.
- Miért kell mindig fejet hajtanod az öregek előtt?
- Te nem pontosan ugyanezt teszed? Sehun, neked kellene a legjobban megértened engem. A nagyanyám talán ért a nyelvemen és jókat nevetgélünk, de ha a jövendőbelimről van szó, szigorú és hajthatatlan. Ha ellenszegülnék a nagyapámnak esélyes, hogy kitagadna. Ahogyan téged is a tieid. Az nem jelent semmit, hogy nem hajlongok előttük és elhagytam a formális beszédet velük szemben.
- Miért utasítottad el édesanyád ajánlatát?
- Hogy fújjuk le az esküvőt? – kérdeztem vissza, ő pedig bólintott. Sóhajtottam és visszaültem mellé, mire elengedte a csuklóm. Megdörzsöltem az arcom, majd fáradtan nézem rá.
- Mert megijedtem. Már az egész ország tisztában vele, kihez megyek hozzá. Ha elutasítalak téged, kisebb botrány uralkodik el a családomban. Mindazonáltal… ha téged el is utasítalak… nem jelenti azt, hogy nem fognak nekem másat keresni. Kitartok melletted. Mert annak ellenére, hogy bunkó vagy és nem tudsz értem feladni egy kapcsolatot, bízom benned. Kedvellek. És ez haladás. A kedvelésnél nem adom alább. Nem akarok magamnak egy olyan férjet, akire ha ránézek, a hányinger kap el – bólintott egyet, hogy érti, és maga elé meredt. Nyögtem egyet szánalmas helyzetem közepette, elkaptam a boros üveget, meg egy poharat és játszi könnyedséggel bontottam fel. Majdnem tele töltöttem a poharam és nagy kortyokban nyelni kezdtem.
- Én sem akarom lefújni – rázta meg a fejét, rákaptam a tekintetem, de épp ittam, így elkerülhetetlen volt, hogy kifolyjon a számból a bor. – Utáltalak az elején.
- Pár hete, igen, értem.
- De te sem kedveltél. Kirázott a hideg a gondolatodra, viszont… mostanság megfordultak az érzelmeim feléd és én is kedvellek. Ha nem házasodnánk össze, valószínűleg az anyám addig kutatna, amíg nem találna egy hozzád hasonló lányt.
- Miért csókolsz meg mindig? – ez akkor jutott eszembe, amikor letöröltem a bort a számról. – Kértelek, hogy ne tedd, de te mégis mindig agyoncsókolgatsz a kamerák előtt.
- Ösztönből. Mert jól esik. Nem tudom. Szeretlek felidegesíteni vele, jó látni, hogy nem tehetsz ellenem semmit.
- Tudtam, hogy ez van a háttérben, te szemét.
- Egyszer majd te fogsz kezdeményezni.
- Kamerák előtt? Soha – keresztbe vetettem a karom, majd a távirányítóért nyúltam. – Fáradt vagyok – sóhajtottam és felraktam a lábaim is a kanapéra, de az csak két személyes volt, így sehogy sem fértem el. Sehunra pillantottam, aki végig nézte a szenvedésem, elvigyorodott, mire az ölébe fektettem a lábaim. Kényelmesen lejjebb csúsztam és váltogatni kezdtem a csatornákat.
- Elmúlt kilenc? – kérdezte egyszer csak, mire bólintottam.
- Hát igen, velem csak úgy repülnek a percek, órák – feleltem nagyképűen, mire felnevetett, én meg azon nevettem, ahogy nevet. Az egy pohár bor után megálljt parancsoltam magamnak, mert nem akartam minden bennem lévő dolognak köszönni a wc csészében. Ahogy láttam, Sehun is így vélekedett. Megnéztük a híreket, természetesen hetven féle rablásról és agyonverésről volt szó, meg k-pop üdvöskékről, politikáról és utolsó hírként rólunk.
- Omo – nyögtem ki, amint megpillantottam magam. A híradó szerint holnap délután levetítik a teljes anyagot. – Ekkora a fejem? – fogtam meg a fejem és körbetapogattam. – Pfuj – grimaszoltam magamra.
- Szerintem csinos az arcod. De én is menőn nézek ki.
- Ez vitathatatlan. Szerintem összeillünk – motyogtam és elmélyültem abban, ahogyan rólunk beszéltek az összefoglalóban. Leginkább pozitívumokat emeltek ki, de azért visszanézném a teljes anyagot.
- Igen, jól állsz nekem – mondta, amikor az a képsor következett, amikor felálltam és megszédültem, ő pedig elkapott. Ahogy ezeket mondta, tudatlanul kezdett el játszadozni a lábammal. Lökdöste, finoman csipkedte, ujjbegyeivel simogatta sípcsontom és vádlim. Ahogy elnéztem, tényleg nem volt tudatában annak, hogy mit csinál, nekem meg olyan jól esett, hogy nem szóltam érte.
- Ki fogtok békülni Jonginnal? – kérdeztem a képsorokat nézve.
- Nem rajtam múlik, én nem vesztem vele össze, ő dühös rám.
- Értem. 

Hosszasan bólogattam, mint egy hülye gyerek és bámulni kezdtem a tv-t. Hosszúra nyúlt csendünkbe belepirultam, mert indokolatlanul zavarban éreztem magam. Sehun ujjai folytonosan jártak a lábamon, és amikor belenéztem zavarosan csillogó szemeibe, nem tudtam tartani vele a szemkontaktust. Még mindig úgy gondoltam, hogy cselekedetei inkább automatikusak, semmint érzelmektől vezéreltek, de egy pillanat erejéig… TÉNYLEG csak egy pillanat erejéig szerettem volna azt gondolni, hogy törődésből simogat és cirógat nem csak ösztönből.

Amikor ilyeneket gondolok vagy érzek, mindig álszentnek titulálom magam. Mert valamiért… kár tagadni is, vonz Sehun, de… ott van Jongin is. Aki nem csak vonz, de kialakult bennem egy olyan érzelmi kép, amitől iszonyú nehezen tudok elszakadni. Viszont el kell. És amikor ez jut eszembe, rögtön megnyugtatom magam, hogy talán nem baj, ha érzelmeket kezdek el táplálni a vőlegényem iránt. Mert az, hogy fizikailag vonz, előbb utóbb el fog mélyülni. Mert el szokott nem? Nem vagyok túl tapasztalt e téren. Szóval ha valaki kívülről tetszik, és már megnyílt annyira, hogy ne bunkózzon minden másodpercen, és kiderül, hogy valójában szórakoztató, kedves és törődő… akkor a testi vágy átcsaphat valami eszméletlenbe, igaz? Olyasmibe, amit Jongin iránt érzek. De igazából azt sem tudom behatárolni. Ugyanúgy nem ismerem Jongint, ahogy Sehunt sem. Mégis van valami abban a srácban… ami… elég egyetlen pillantása ahhoz, hogy felturbózza a szívverésem és elveszítsem a józan eszem. Viszont Sehun mellett képes vagyok gondolkodni, gondolatokat képezni és fejlődni. Melyik a jobb? Mondja meg nekem valaki, melyik eset a jobb?

- Hűűű, nagyon mély dolgokról filozofálhatsz – zökkentett ki pösze hangja a világomból és zavartan fordultam felé. Éppen ekkor csípett bele a bőrömbe, mire felszisszenve ugrottam egy kicsit, ő pedig nevetve simogatta gyorsan a támadást ért felületet. Az asztalra tévedt a pillantásom és feltűnt, hogy a tálcán a boros üveg el van döntve, tehát minden cseppje hiányzott.
- Te mi a jó istent műveltél? – vezettem rá a tekintetem ledermedve. – Megittál egy üveg bort? Egy üveg soju után? – hangom kissé megemelkedett a visszafojtott döbbenettől és alán az aggódástól.
- Vártam, hogy majd te… leállítasz, de észre sem vetted, hogy benyakaltam az egészet – részeg hangon nevetett fel, közben a sípcsontom csapkodta finoman. Kissé elhúztam a lábam, de megragadta a bokámat és visszahúzta eredeti pozíciójába. – Neeeee! Jó helyen van itt – rajongó pillantást vetett a lábamra, majd a következőket suttogta: - Szexiek a bokáid. Vékonyak és kecsesek. Simogatnivaló – és beváltotta mondandóját, ugyanis áhítattal a szemében, kezdte el simogatni a bokámat. Jó ég. Teljesen kiütötte magát. Nem csak, hogy egyszerűen kiütötte magát. K I Ü T Ö T T E magát. Így. Nagybetűvel, tagoltan. Nyeltem egy nagyot és felültem, hogy közelebb férhessek hozzá. Homlokán gyöngyözött az izzadtság és nem voltam rest megérinteni a felületet és letörölni róla.
- Miért ittad meg az egészet?
- Mert nem tudom őt kiverni a fejemből – suttogta rögtön. Belenéztem bágyadt szemeibe és kisebb szúrást éreztem a mellkasom környékén.

Míg az én gondolataim körülötte forognak, addig ő a barátnőjéért epekedik és sajnáltatja magát. Mert most már határozottan látom, hogy azért varázsolta magát ilyen szánalmas helyzetbe, hogy valaki együtt érezzen vele, megsajnálja, vigasztalja, erőt öntsön belé és, hogy vele legyen. Talán még azt is elvárta tőlem, hogy igazat adjak neki. Csak, hogy ezeket… én… Choi Ha Neul… a leendő felesége… nem vagyok hajlandó megtenni. És amellett, hogy elkeseredtem, fel is háborodtam. Napokkal ezelőtt még utáltam őt. Most pedig ott tartok, hogy a szívemre veszem az akaratlan bántásait, és azon töprengek mikorra fog annyira megnőni bennem ez az egész katyvasz érzelemvilág, hogy szerelemnek nevezhessem? Hát esküszöm, szánalmasabb vagyok, mint ő. Így hát, elvettem lábaim öléből, teljesen felültem és ránéztem. Ahelyett, hogy vigasztalni kezdtem volna, a mobilomért nyúltam.
- Most mit csinálsz? – esett kétségbe és belemarkolt az atlétámba, elhúzta az anyagot és megláthatta piros melltartóm egy részét. De nem érdekelt, és őt sem nagyon.
- Taxit hívok neked, hogy elmehess a barátnődhöz, könyöröghess, hogy megbocsásson, aztán lefektethesd, azt mondják a békülős szex a legédesebb. Bár én ezt nem tudhatom. Sajnálom, hogy nem tudok rendelkezésedre állni kész tényekkel – a neten keresgéltem közben egy taxitársaság száma után, és nem voltam valami sikeres.
- Most ki akarsz dobni? – hangja kétségbeesett és dühös volt. Megálltam a mozdulatban és fáradt sóhajjal néztem rá.
- Összezavarsz. Furcsán érzem magam, és ezt nem tudom az alkoholra fogni, mert már délután is ez volt. Szeretném elkerülni a további kínos szituációkat, meg a random elpirulásokat részemről, és nem tudlak arról hallgatni, mennyire hiányzik az a nő, akivel megcsalsz. Sajnos nem vigasztalhatlak meg ezzel kapcsolatban, mert bántja az egómat. És azért merek ilyen őszintén beszélni kusza gondolataimról, mert holnapra úgysem fogsz semmire sem emlékezni. Szóval, mint mondtam, nem bírom tovább a közelséged állni, szóval lényegében igen. Ki akarlak dobni. Pusztán a saját védelmem érdekében. Mert ez nem én vagyok – nem tudom mennyit fogott fel a hosszú áradatból, ami ténylegesen zúdult belőlem, de mire a végére értem eléggé felspanoltam magam ahhoz, hogy felálljak és sétálgatva folytassam a kutatást.
- Igazából… ennek örülök – szenvedősen tornászta fel magát álló testhelyzetbe.
- Te csak ne örülj semminek, fafej. Részeg vagy.
- Kit érdekel – vállat vont és tett egy lépést felém, de megszédült és egy „Ó.. óó..óóóó!” mellett nyerte vissza az egyensúlyát. Szemeim forgattam és dühöngtem, amiért nem találtam egy taxitársaságot sem, ami a környéken elérhető lett volna.
- Nos, ha én is hasonló állapotban lennék, mint te, valószínűleg senkit sem érdekelni. De így, igen.
- Hagyd már azt a rohadt telefont – motyogta. Kótyagos volt, mégis sikeresen kiverte a készüléket a kezemből, tehát mellém ért és megkapaszkodott a vállamba. – Veled maradok Megmondtam már.
- Valld be, hogy félsz hazamenni. Félsz Jongintól - hagytam figyelmen kívül a mondatát.
- Igen, baromira be vagyok szarva tőle – bólintott hosszan, majd megkereste a tekintetem, ujjaival állam alá nyúlt. Egy darabig vizslatott, én pedig nem voltam képes ellökni a kezét és elfordítani a fejemet. Mert olyan szép volt a tekintete. Még úgyis, hogy bódult állapotban volt. Szemei részegen csillogtak, kissé keresztbe állt, de az a kicsi, csibészes és őszinte mosoly a szája szegletében felvirágoztatta az egész arcát, uralta a tekintetét és nem voltam képes másra, csak bámulni, hogy mennyire gyönyörű. Megbabonázva néztem rá, a mosolya kiszélesedett és egy „hm” mellett elengedett és szabadon eresztette a tekintetem. Csupán egy lépés távolságot tartott meg.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kedvelni kezdesz – mondta önbizalomtól szétcsattanva. És tudtam, hogy nem baráti kedvelésre gondol, amiről korábban is beszéltünk. Felsóhajtottam, és felvettem a telefonom, ami természetesen meghalt. Nem jött be rajta semmi.
- Részegen még arrogánsabb vagy, mint józanul. Tönkrevágtad a telefonom, remélem tisztában vagy vele. Venned kell nekem egy újat.
- Telik rá – vont vállat. – Én is kedvellek, Hana – suttogta és újra rám nézett. Megfagyott az ereimben a vér.
- Nem is tudom miért utáltalak az elején. Annyira… elnéző vagy. Megértő, kedves és gyenge. Sokkal többet veszítettél, mint amennyit én valaha fogok.
- Kerüljük ezt a témát, jó? Olyan, mintha valami szent lennék, vagy minimum mártír, közben meg epekedem a legjobb barátodért, de közben veled is… elkezdtem… valamit.
- Hűűű, ezt gyönyörűen körbe írtad – nevetett fel, aztán húzni kezdett a hálóm felé és leültetett az ágyra. – Szép a szobád.
- Köszönöm – összeszűkített szemekkel néztem rá. Miért jöttünk be ide?
- Meglep mennyire őszinte vagy.
- Nem fogsz rá emlékezni.
- Erre mi a garancia? – kérdezte, én pedig rádöbbentem, hogy igaza van és nyeltem egy nagyot.
- Nincs rá. De kérlek, ha emlékeznél is tettesd, hogy nem. Csak így vagyok képes őszinte lenni hozzád és magamhoz is.
- Szóval beismered, hogy kedvelsz? – vonta fel a szemöldökét. Percekig gondolkodtam, de mindig ugyanoda lyukadtam ki.
- Nem tudom, mit érzek és gondolok rólad. Túl… hirtelen és kusza.
- Én, kedvellek, bár még nem tartok ott, hogy jézus, eldobom az agyam – megpróbált angolul beszélni és ez megnevettetett. Szörnyű volt a kiejtése.
- Szuper az angolod – dicsértem idegen nyelven. Közelebb csusszant hozzám.
- Mi lesz Jonginnal?
- Nem tudom.
- Mi lesz velünk?
- Nem tudom. Illetve de. Rajtad áll. Meg a barátnődön.
- Ez egy ultimátum?
- Köztünk nem létezik olyan, hogy ultimátum. Mert mindenképpen hozzád megyek feleségül.
- És szeretnél a feleségem lenni? – kérdezte és közelebb hajolt hozzám. Enyhén éreztem a bor édeskés illatát, és elmosolyodtam.
- Most perpillanat? Nem. Mert korainak érzem. Csak húsz éves vagyok, és nem ismerlek eléggé. És van egy barátnőd. De nem akarok tenni sem ellene. Valahogy… természetesnek érzem? – kérdeztem, és hirtelen azt láttam a szemeiben, hogy megérti. Hogy egyetért. Bólintott egyet.
- Akkor azt hiszem, nem kell tovább eltaszítanom téged magamtól.
- Ne nevettess… részeg vagy, azért beszélsz így. Amúgy meg oda-vissza vagy a nődért. Apropó, hogy is hívják?
- Nem mindegy?
- De, végül is igen.
- Még mindig meglep, hogy nem haragszol. És nekem ez tetszik. Ha már… te megkértél arra, hogy tettessem, hogy elfelejtem, akkor is, ha tisztán emlékeznék mindenre… én kérhetlek arra, hogy te is felejtsd el ezt? – kérdezte zavart tekintettel. Lesütött szemeit fokozatosan emelte rám, és amikor értetlenül ráncoltam a szemöldököm, elmosolyodott. Még inkább nem értettem sem-

Azt hiszem, ekkor szerettem meg a bort. Mert az ajkain még mindig éreztem az ízét. Arra kért, hogy felejtsem el. Ezt a csókot. Amit… nem azért tett, mert bizonyítani akart a nagyérdemű előtt. Nem azért, mert elvárták tőlünk a rokonaink, hogy szerelmes látszatot keltsünk. Nem azért, mert zavarba akart hozni. És nem is azért, hogy bosszantson.

Hanem azért, mert meg szeretett volna csókolni. Ezt pedig azért tudom ilyen biztosan állítani, mert arra kért felejtsem el. Mert rögtön lehunyta a szemeit. Mert hezitálás nélkül kezdett el ajkaimmal játszani. Mert először tudtam, meg voltam győződve róla, hogy a csókunkat érzelmek szülték. Így egy pillanatig sem gondolkodtam, rögtön viszonoztam. Kizártam Jongint meg a névtelen barátnőjét, és arra a valami érzelmekre összpontosítottam, amik felé irányultak, halványan és kezdetlegesen, de határozottan felé. Nem ölelt meg, nem kapta el a derekam sem a tarkóm, - ahogy általában szokta – én sem karoltam át a nyakát, egyszerűen közelhajolt hozzám, közelebb csúszott, így térdeink összeértek. Nem is kellett vezetnie, magamtól dőltem el az ágyon és keserűen konstatáltam mennyivel jobban esik ez a csók, mint bármely eddig elcsattant csókunk. Hogy a szívem zakatolni kezdett, testem minden pontján pedig lúdbőr keletkezett. Felhúztam térdeim, és feljebb toltam magam, ő pedig jött utánam, kezeivel fejem mellett támaszkodott, és elmélyítette csókunkat. Forró nyelve tüzes vasként ért, de hümmögve fogadtam el, és vágyódva elemeztem a szenvedélyes csókot. Határozottan ködös volt mindkettőnk agya, de én semmiképpen sem tudtam volna reakcióimat az alkoholra fogni. Ekkor karoltam át a nyakát, rántottam magamhoz közelebb, a lendülettől jobb keze a testemre tévedt, és amikor ezt észrevette, lassan húzta feljebb, végül megállt a mellem vonalánál, elfordította a kezét, férfiasan nagy tenyere és hosszú ujjai, egész széltében közre fogták domborulatom, de egy pillanatig sem bántam. Nem markolt rá szemtelenül, csak izgatóan kellemes érzést hagyva maga után, legeltette kezét a melltartóm aljánál, kisebb nyomást gyakorolva, hogy érezzem, tényleg ott van a keze.

Kifulladva szakadt el az ajkaimtól, lenézett kezére, majd visszapillantott rám, homlokát az enyémnek támasztotta, orrával végigsimított az enyémen, lehunyt szemekkel pihegett, végül a nyakamba fúrta a fejét, hátam alá nyúlt és megölelt.

Én pedig teljes értetlenséggel álltam a dolog előtt. Mégis... mondja el nekem valaki...Mi történt köztünk az imént?

Ragaszkodom a három képhez, mert nem tudtam nem betenni őket és nem értek a blogspothoz és csak így sikerült, de tök király, hogy keretet ad az utolsó mondatnak és úram jézus ez a srác so precious, hogy elállt a lélegzetem a képek láttán. 

Ui.: Értékelném, ha értékelnétek. 5419 szó és majdnem egész pontosan 11 oldal. Ezt meg az előző hetet összevetve az kereken 18 oldal. Örülnék minimum annyi kommentárnak, a válaszaim nélkül. Nem lehetséges? Nagyon feldobnátok vele.