18. rész

Egyre szörnyűbb vagyok. Kezdem komolyan utálni magam. Kezdem unni saját magam. Állandóan frusztrált vagyok.

Eltelt pár nap, nem beszéltem azóta sem Sehunnal, viszont megejtettem az utolsó ruhapróbámat, a ruha tökéletes volt és végre anyu is velem volt. Elvitt a helyre, amit kibéreltek a templomi ceremónia utánra és komolyan leesett az állam a hatalmas teremtől.
A bátyám is elkísért bennünket, és végig morgott az orra alatt, meg ócsárolt és vitte a magáét. Nem győztem védeni Sehunt, pedig nem akartam, mert jelen pillanatban én is haragszom rá. Ha nem lenne ez elég anyuval is összevesztem nap végén, mert megint előhozakodott azzal, hogy reméli, nem cseszik szét az életem ezzel a döntéssel. Persze nem ilyen szavakkal mondta, de sajnos nem tudtam olyan együttérző lenni, mint a múltkor és hevesen fellázadtam, hogy elég későn kap észbe. Évekkel ezelőtt kellett volna erre gondolni, nem most. Szóval sikeresen könnyekre fakasztottam a vacsoránál. Nyers stílusom nem nyerte el apu tetszését és így tőle is kaptam egy sor kioktatást a helyes magaviseletről.

Szóval, ha nem lennék elég frusztrált Sehuntól és Jongintól, akkor segítenek a családtagjaim is, nehogy jobban érezzem magam.

És ezzel még nincs mindennek vége… óóó, dehogyis, hová gondoltok. Csak, hogy ne legyen könnyű az életem. Felhívott Myung Dae. Emlékeztek még rá? Az ősrégi barátom, aki egyszer csak ellenezni kezdte a házasságom, majd bevallotta, hogy szerelmes belém. Aztán mit csinált? Felszívódott. Amerikába ment, én pedig nem is tudtam róla.
Szóval felhívott, hogy hazajött és találkozzunk, én pedig egy könnyed, megértéssel teli baráti találkozóban reménykedve bólintottam rá, és fél órával később már a cukrászdámban ültünk, leges leghátul. Megkérdezte mi a helyzet velem meg Mr. Oh NagyképűSeggfejBaromarc Sehunnal (igen, idéztem tőle), én pedig kapva az alkalmon elsoroltam neki, hogyan érzek vele kapcsolatban.

Tehát, menjünk sorba: én marha, azt ecseteltem a legjobb barátomnak, aki szerelmes belém, hogy a srác, akit egy hete meg tudtam volna ölni, zavaros gondolatokat képez bennem és megdobogtatja a szívem, de nem annyira, mint a legjobb barátjának gondolata, akit elűztem magamtól hűségem és becsületem jeléül.  Igen, egyértelműen én vagyok a hülye, fogyatékos, hiszen… ilyet enyhén szólva tapintatlanság csinálni, nem? De, hát könyörgöm… annyira vágyom egy kis megértésre és esetlegesen egy baráti jó tanácsra, hogy a fél karom odaadnám érte. De ő… nos… neki más reakciója volt.

Amikor befejeztem panaszos szóáradatom, és hatalmába kerített a teljes bizonytalanság, felsóhajtott. Összeszorította a szemét, majd megszólalt.
- Mi történt veled? Mikor változtál meg ennyire? – szegezte nekem a kérdést halkan és erőtlenül. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam felelni a kérdésre. – Sosem voltál elkeseredett és bizonytalan, és enyhén szólva felhúz ez a viselkedés tőled. Olyan lány lettél, aki két malomban őröl egyszerre és ráadásul sajnáltatni próbálod magad. Hát tudd meg, rohadtul nem foglak sajnálni. Elmentem Amerikába, hogy megpróbáljam kitisztítani a fejem, és úgy-ahogy sikerült is, hiszen mindig azzal a tudattal éltem melletted, hogy nem lehetsz az enyém. De egyenesen felháborító, hogy olyan srácok után ácsingózol, akiket nem is ismersz. Velem nőttél fel, és mégis kapásból elutasítottál. Azért szerettelek és szeretlek, mert mindig más voltál. Nem voltál olyan, mint a tipikus lányok, akik lerágták mind a tíz körmük, ha egy férfi megkörnyékezte őket. Légy határozott és felejtsd el azt a másikat. Tanácsra vágysz? Hát nem tudok ennél jobbat mondani: ne haragudj a seggfej vőlegényedre, mert ez felesleges hiszti, amit csinálsz. Elmondta az első nap, hogy van valakije. Tudod, mi lett volna az ésszerű? Elmenned az anyjáékhoz és kiverni a port, hogy ilyen fiúval nem vagy hajlandó… de mindegy is. Látom, hogy nem erre számítottál, ne haragudj, de komolyan csalódottá tettél. Én nem ilyen lánynak ismertelek. Szedd össze magad az istenért.

A hosszú, kimerítő, haragos monológja után felállt és elment. Elment, miközben látta, hogy potyogni kezdenek a könnyeim. A dühöm erősebb volt, mint a szomorúságom, de egy pár pillanat múlva a harag elpárolgott és maradt a szomorúságom és a meg nem értettségem. Nem hittem a fülemnek. Tényleg, az a srác alázott porig, aki a legjobban ismer? Aki ha rám nézett, tudta, mit gondolok? Az a srác, akire rábíznám az életem… azt mondta, hogy csalódott bennem? Csak mert felülkerekedett benne az aljas harag és féltékenység?! Mert tudom, hogy ez áll az egész mögött. Előre látom, hogy legközelebb bocsánatot fog kérni. Mert a szavai felének nem lehet hinni. Lehet, hogy ő csalódott és én kissé elvesztem… de erősen fogalmazott. A gyenge érzelmi világom végképp romba dőlt és keservesen, szánalmasan sírtam a kedvenc helyemen, a helyes pincér srác pedig odajött, hogy segítsen, de csak megráztam a fejem.

Aztán szeretnétek, ha tetőzném? Mert van mivel.

És azt hiszem, ha eddig nem voltam antipatikus, most azzá válok. Mert megtettem azt, amire a szívem vezérelt, hogy tegyem meg. Az eszem erősen ellenállt, aztán feladta, és azt tanácsolta, jobb az ilyet személyesen csinálni. Amikor bepattantam a kocsimba, magammal vittem egy kapucnis felsőt és a napszemüvegem. A háztömb előtt leparkoltam, felkaptam a cuccaim, és felismerhetetlenné váltam. Berohantam az épületbe, mielőtt meggondolhattam volna magam, mert ugyan miért tenném?
A megfelelő ajtó előtt megálltam és kifújtam magam, majd csengetésre emeltem a kezem.

De, had legyek kicsit világosabb.

Szóval… azután, hogy Sehun velem aludt, majd összevesztünk és lelépett… magamba zuhantam. Bezárkóztam a szobámba, megpróbáltam válaszokat keresni, rendezni az érzéseim és gondolataim, mert nem tudtam elhinni, hogy ez mind megtörtént. Amikor már azt hittem, kezdhetek megnyugodni, benyög egy olyasmit, hogy nem igazán tehet ő semmiről sem, bocsánat, nem gondolta ő úgy, amilyennek tűnt… Oké, tudom, hogy nem mondott ilyesmit, de nekem totál ez jött le. Szóval a kezdődően mély depresszióm közepette Jongin elkezdett üzeneteket küldeni, volt, hogy hangalapút. És bár nem válaszoltam rájuk, erőt adtak. És megmosolyogtattak, megfogadtam, hogy nem teszek semmit, de nagyon jól esett, hogy még így is támogat és talán az egyetlen ember, aki megérthet, az ő. Szóval az egyik gyengébbik pillanatban válaszoltam neki és rohamos üzenetváltásokba kezdtünk. Kérdés nélkül számolt be nekem Sehunról, aki semmit sem bánt meg, vagyis nem látszik rajta. Jongin  természetesen ezerszer és még párszor ajánlotta fel magát nekem… de minduntalan figyelmen kívül hagytam az üzenete ezen részét. Aztán elmentem Myung Daeval egy kellemes csevejre… aztán Jongin eljött… a cukrászdába, mert felhívtam. És mindenféle hátsószándék nélkül vígasztalt meg, igazi úriember volt. Hazavitt, ágyba dugott és hazament. Azóta nem beszéltünk, mert túl kínos lett volna. Utálom, ha az emberek látják, néha mennyire gyenge tudok lenni.
Otthon feküdtem a hatalmas ágyamban és olvasgattam az sms-ket… aztán felültem, összeráncoltam a szemöldököm és azt kérdeztem magamtól: micsoda hülye hagy elveszni egy ilyen embert? Miért vagyok ennyire hű egy olyan emberhez, aki feleannyira sem foglalkozik velem, mint én vele?

Így esett, hogy hirtelen felindulásból kötöttem ki a srácok ajtója előtt. És reménykedni kezdtem abban, hogy Jongin nyit ajtót. És mit ad Isten? Valóban ő nyitott ajtót… és mielőtt meggondolhattam volna magam, lerántottam a szemüvegem és kapucnim, elkaptam a pólóját, magamhoz rántottam és megcsókoltam. Egy döbbent nyögés után, rögtön magához húzott, becsapta az ajtót és istentelenül csókolt. Nem tudtam ki van otthon, ki mit csinál, mert nem is érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a srác előttem olyan, mint a reggeli napfény, vagy a meleg takaró, és én nagyon szeretem a reggeli napfényt, és szeretnék jól betakarózni a nekem kijáró takaróval.
Szóval lehunytam a szemem, átadtam magam a dübörgő szívemnek és izzadó tenyereimnek, átkaroltam őt és hozzápréselődtem. A falnak taszított és nyelvével végigsimított az ajkaimon. A pulzusszámom ugrásszerűen megnőtt, és el sem hittem, hogy ezt teszem. Félretettem a női büszkeségem, bűntudatom, és inkább belékapaszkodtam. Mert egy kis időre gondtalan akartam lenni. Jonginnal.

Egyáltalán nem űztem fair játékot. Ezért kezdtem úgy az egészet, hogy szörnyű vagyok és unom magam. Mert egyik percben Sehunért sóhajtozom a másikban, meg Jonginba csimpaszkodom és lecsókolom az égről a csillagokat.

Aztán egyszer csak…

- Ti mit csináltok? – úgy rebbentünk szét az ismerős hangra, mint a galambok. A mellkasaink eszeveszettül emelkedtek és süllyedtek, kikerekedett szemekkel néztünk Luhanre.
- Luhan… - suttogtam és tudtam, hogy elástam magam előtte. Olyan mosolyra húzta az ajkait, ami… hátborzongató volt.
- Tudtam, hogy ez lesz – mondta fejét ingatva és elment. Hátat fordított és elment.

Jongin megfogta a kezem és magához húzott. Gyengéden vont a karjaiba és a hajam simogatta, miközben azt kérdezte minden rendben van-e. Nem, nincs, de nem ezt mondtam neki.
Bevezetett a szobájába, leültünk az ágyára és beszélgetni kezdtünk. Néha megcsókolt, néha megsimogatott, néha megajándékozott egy Jongin mosollyal, de nem tudta elűzni a rossz kedvem, ami akkor kerített hatalmába, amint megpillantottam Luhant és rádöbbentem micsoda bonyolult játékba kezdtem bele. Mert belekezdtem. És ha belekezdtem… egy hamar nem fogom tudni befejezni.

Még mindig nem mondtuk ki, hogy én akkor most összejöttem vele… de nem is kell. Így a legkönnyebb. Ha úgy érezzük, szükségünk van a másikra, akkor itt vagyunk egymásnak… tehát lényegében ugyanúgy van köztünk minden, ahogy eddig, csak én meg fogok feledkezni a folytonos elutasításról.
Megkérdezte mi vezérelt engem, hogy idejöjjek. Megkérdezte, hogy miért, holott történt köztem és Sehun között valami – Sehun mondta neki. Nagyvonalakban elmeséltem neki mik zajlanak bennem, de ahelyett, hogy összegzett volna, csak az ajkaimra tapadt. És ez volt a tökéletes válasz. Mert ez a gyengéd simogatás az ajkaimon jelentették a tökéletes megértését. Eldöntött az ágyon, hogy kényelmesebb lehessen, összekulcsolta ujjainkat és óvatosan mélyíteni kezdte a csókot. Kissé megugrottam és megborzongtam egyszerre a hirtelen rám törő intenzív érzéstől, amit forró izma váltott ki belőlem, rászorítottam kezére és fejem felemelve viszonoztam a csókot. Felhúztam az egyik térdem, hogy közelebb férkőzhessen hozzám.

Nem tudnám elmondani mit éreztem vele kapcsolatban… egyszerűen szeretem őt és szükségem van rá. Nem olyan elementáris és eltipró, mint Sehun, inkább… ha a vőlegényem a tájfun, akkor Jongin a kellemes, csendes nyári vihar. Amit jó nézni az ablakból. Felkavar, de csak épp annyira, amennyire biztonságos, és kell.
Keze a derekamon játszadozott, amikor elszakadt ajkaimtól, nem hajolt el tőlem, közelről hallgatta pihegésem, édes szavakat suttogott a fülembe, néha megharapdálta vagy megnyalta és ez kezdett egészen… felizgatni. Én is átöleltem a derekát és kissé ködös tekintettel néztem rá, eltolva magamtól. Megráztam a fejem, és a biztonság kedvéért nyeltem egy nagyot, megnedvesítettem ajkaim, aztán megszólaltam.
- Ne csináld ezt. Ne menj tovább. Nem lehet…
- Miért? – suttogta, és mintha csak a falnak beszélnék, az orrával végigsimított az orcámon, államnál, majd megállt és nyakamra csókolt. Bőröm meghúzta, elengedte, majd gondolt egyet és rátapadt… szívni kezdte.
- Ne…! Jongin… kérlek – kezdtem elveszíteni a beszédkészségem, azt hiszem, a nyakam lehet az egyik erogén zónám.
- Ne hagyj nyomot. Jongin…
- Csak egy apró szívás – felelte, majd újra megcsókolt, most sokkal szenvedélyesebben. Én pedig viszonoztam, egészen addig a pillanatig, amíg egy kopogtatás és ismerős hang félbe nem szakított bennünket.

Felpattantak a szemeim, Jongin rám nézett, látta az észlelést szemeimben, feltápászkodott és ajtót nyitott. Addigra felültem az erősen szuggerálni kezdtem a padlót.
- Beszélhetnék a menyasszonyommal? – olyan hangsúllyal kérdezte, hogy nyeltem egy nagyot. Tényleg nem akartam vele kettesben maradni. Megszorítottam kezeim és nem néztem fel. Jongin minden szó nélkül hagyott bennünket a szobában, bezárta az ajtót. Percekig csend volt, és nem moccant, de éreztem, hogy néz. Kezdtem zavarba jönni és ténylegesen rájönni tetteim súlyára. Kezeim arcomra tapasztottam, ő pedig felsóhajtott és mellém telepedett.
- Ne mondj semmit – előztem meg suttogásommal. – Erről te tehetsz. Tudd, hogy miattad van az egész! – szükségét éreztem kimondani, bűnbakot keresni, és félig-meddig tényleg így volt.
- Tudod… reméltem, hogy tényleg… kitartasz amellett, hogy nem engeded magadhoz őt közel – mondta mosolygós hangon. Végre ráemeltem a tekintetem, de szinte rögtön el is kaptam.
- Én… sajn-
- Tudom, hogy én tehetek róla. De őszintén remélni kezdtem, hogy kitartasz mellettem. És nem is benned, hanem magamban csalódtam. Miért várok el ilyesmit tőled, ha én magam nem vagyok képes rá? Megpróbáltam úgy nézni a dolgokat, hogy mindenkinek csak jó legyen… de rájöttem, hogy nincs ilyen opció. A szüleink… rendesen elintéztek bennünket.
- Nem vagy mérges?
- Nem – furcsa, nem? Amikor rávágta, hogy nem… megsértődtem. Haragra gerjedtem.
- Még csak ezt sem tudom kiváltani belőled? Komolyan ennyire… érdektelen vagyok a számodra? – fordultam felé fél mosollyal az arcomon. – Ne érts félre, nem arra ment ki ez az egész, hogy revansot vegyek rajtad vagy ilyesmi… de őszintén, sért a tudat, hogy még csak feldühíteni sem tudlak azzal, hogy meggondolatlanul iderohantam és letámadtam az ajtóban, Luhan meglátott bennünket és és… bezárkózom vele egy szobába és… - itt volt az a pillanat, hogy zavartan, vöröslő arccal abbahagytam a mesélést és elfordultam tőle. Felsóhajtottam és megint csak a kezeimbe temettem az arcom.
- Dühös vagyok – bólintott, miközben az arca totális higgadtságot mutatott. Hosszan néztem a szemeibe, de csak annyit ért vele, hogy könnyeim újra meginduljanak.
- Annyi minden történt velem az elmúlt napokban… és Jongin… annyira kedves velem – ingattam a fejem és felálltam. Hátat fordítottam neki, mert nem akartam, hogy lássa az arcom. – Egyszerűen, úgy éreztem megengedhetek magamnak egy falatnyi élvezetet és gondtalanságot. Megpróbáltam háttérbe szorítani a kétes érzéseimet… de, amint megláttam Luhant meg a mindent tudó mosolyát kiakadtam. Én csak… azt hiszem, arra vágyom… hogy valaki törődjön velem, Jongin meg… kedvelem és ő is engem – vontam vállat, majd letöröltem a könnyeimet.
- Azért vagyok dühös, mert tudom, hogy nem számítasz rám.
- Mert nem számíthatok, Sehun – suttogtam. – Hosszú napok teltek el, és nem kerestél meg. Nem mondtad el, mit érzel, és mit gondolsz. Nem vágysz a társaságomra és ezt próbálom elfogadni.
- Ne beszélj butaságokat – hallottam meg kicsivel később válaszát, már úgy, hogy karjai derekam ölelték és fejét vállamra hajtotta. Őszintén meglepett a gesztusával, és amikor szembefordultam vele, aranyosan mosolygott, majd megszólalt. – Nem arról van szó, hogy ne vágynék a társaságodra, mert igazából kedvellek. Mint embert, mint barátot… és azt hiszem lassan, mint nőt is. Azért csókoltalak meg azon az estén úgy, ahogy tettem, mert azt éreztem meg kell tennem. Elfogott a vágy és nem tudtam ellenállni. Megcsókoltalak, mert minden porcikámmal kívántalak – határozott felelete és szemének csillogása arra késztetett, hogy elpiruljak. Letörölte arcomról könnyeimet és bátorítóan mosolygott. – Nem csak téged kavart fel az - az este. Nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy végül is kedvelem a menyasszonyom.
- Ezt miért nem mondtad el akkor, amikor kérdeztem? Miért hagytad, hogy abba a hitbe ringassam magam, neked nem jelentett semmit? Te hülye – ütöttem a vállába. – Megkíméltél volna egy alapos fejfájástól.
- Úgy éreztem nem elégednél meg annyival, hogy azt mondom meg kellett tennem – vont vállat és magához ölelt. Annyira meglepett ezekkel a gesztusokkal, hogy nem tudtam rájuk reagálni. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kedves legyen.
- És mi a helyzet a barátnőddel? – kérdeztem rá, ő pedig éreztem, hogy megdermed.
- Időre van szükségem – súgta alig hallhatóan, én pedig bólintottam.
- Értem. Kedvelsz, őt pedig szereted. Én is így vagyok Jonginnal. Biztonságot és nyugalmat érzek mellette… melletted pedig azt érzem, bármelyik percben elájulhatok, mert mindig valamilyen heves érzelmet váltasz ki belőlem – felnevetett a válaszomon, megpuszilta az arcomat és egy szó nélkül hagyott magamra.

És már megint nem tudom, hogy mi van, és mi legyen. Az eszem megáll, komolyan. Szóval, kölcsönösen kedveljük a másikat és mi barmok, ahelyett, hogy egymással foglalkoznánk… más valaki mellett keresgéljük az áhított boldogságot. Ledermedve álltam, arcom tapogatva, amikor belépett Jongin és felvette ugyanazt a pózt, amit Sehun. Még mindig lefagyva dőltem karjaiba és tettem fejem mellkasára – ugyanis csak addig értem fel. Nagyokat pislogtam, éreztem szívének dobbanásait, szoros ölelését és csak arra tudtam gondolni, hogy undorodom magamtól, még sincs erőm ahhoz, hogy ellökjem őt – mert jó vele.
- Jongin… meg fogsz nekem valaha is bocsájtani? – kérdeztem és visszaöleltem.
- Nincs miért, mert nem haragszom rád.
- Nem hiszek neked – fúrtam arcom mellkasába, és megszorítottam a pólója anyagát.
- Nem szokásom hazudni neked. Felnőtt férfi vagyok, tudom mibe mentem bele. Tudom, hogy csak a második lehetek, de ezt elfogadom.
Őszintén megleptek a szavai. Mindig meglep ezzel a kendőzetlen nyíltsággal, ezzel a tiszta őszinteséggel és alázattal. Felsóhajtottam és felnéztem rá. Nincs értelme tovább feszegetni ezt a témát.
- Nem kell ma semmit sem csinálnotok? – a témaváltásommal reméltem, hogy a hangulatot is megváltoztathatom.
- De igen. Lesz később egy fellépésünk. Még mindig promotáljuk a Growlt – elengedett és leült az ágyra. – Miről… beszéltetek… Sehunnal? – nehézkesen kérdezett rá, nem is nézett a szemeimbe. A szekrény egy pontját vizsgálta és ujjait tördelte. Egy ideig hallgattam, mert újra számot vetettem magammal, hogy mennyire nem vagyok igazságos.
- Csak… semmiről! Ne aggódj! Minden rendben! – erőltettem mosolyt arcomra és melléültem. – Azt hiszem ideje hazamennem.
- Annak ellenére, hogy színésznő vagy, nem hazudsz valami jól – sóhajtotta, majd enyhén elmosolyodott. – De, rendben… menj. Majd kereslek – felém fordult, megpuszilta a homlokomat, aztán az ajkaimat és felálltunk.
- Ne harcoljatok Sehunnal, rendben? – bólintottam felé, ő pedig nem reagált, csak megfogta a kezem és kivezetett a nappaliba. Luhan és Sehun tv-t néztek, egyikőjük sem nézett rám, ami bevallom bántott, de nem akartam szóvá tenni, hiszen én jöttem ide, ráadásul nem is a vőlegényemhez, szóval büntetésként fogtam fel a nem törődöm stílusukat. Megérdemlem. Így, amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a cipőm és köszönés nélkül hagytam el a lakást.

Beszálltam az autómba és megpróbáltam összeszedni magam. Rendben. Meg kell nyugodnom. Majd az idő megold mindent. Majd sodródom az árral – ahogyan eddig is. Minden rendben lesz… Vettem egy mély levegőt és beindítottam a kocsit. Egyébként is, Ha Neul! Nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Holnap töltöd a húszat! Holnap lesz a születésnapod. Izgatottan kellene várnod, csak hogy...

Ezzel pedig egyre közelebb kerülünk augusztus tizenkettedikéhez…