19. rész

A másnap reggel borzalmas volt. Annyira rosszul éreztem magam, hogy szavakkal le sem tudom írni. Mélységesen megbántam, hogy olyan meggondolatlanul odarohantam a fiúkhoz és végérvényesen összejöttem Jonginnal, sikeresen lebuktunk Luhan előtt és megbántottam Sehun érzéseit. Ő számtalanszor bántott már meg engem, de ez sokkalta rosszabb volt. Én bántottam őt, félig-meddig szándékosan és tényleg nehezen viseltem el, ahogy felidéztem a megtört, lemondó hangját, ahogy azt ecseteli, mennyire hitt bennem meg a hűségemben.

Pizsamában mentem le az emeletről és kivételesen itthon találtam mindenkit. Dörzsölgettem a szemem és egy kávé után áhítoztam, amikor apu szerető ölelését éreztem derekam körül. Felköszöntött, megpuszilt, aztán anyu következett, majd Min Ki. Mire feleszmélhettem volna a meghatottságból, hogy mind ilyen törődően bánnak velem, repült felém legjobb barátnőm is, vigyorogva csimpaszkodott a nyakamba és sivította, hogy isten éltessen engem még nagyon sokáig. Nevetve viszonoztam a gesztust és köszöntem meg. Körbenéztem és megpillantottam egy félszegen ácsorgó Myung Daet és rögtön elpárolgott minden sértettségem, amit irányába éreztem. Túl sokat jelent nekem ő meg a barátsága ahhoz, hogy egy veszekedés miatt elengedjem őt. Amikor találkozott a tekintetünk, elfordította az arcát és elpirult. Nem nagyon vették észre a többiek, mert azon vitatkoztak, mikor illendő elhalmozni ajándékokkal – ha engem kérdeztek, bármikor. Elengedtem egy szerény mosolyt és odasétáltam barátomhoz.
- Szia, seggfej – fontam karba a kezeimet, de mosolyogtam. Zavartan szorította rá kezét szemeire, és felnyögött.
- Nem gondoltam át az akkor történteket. Akkor még helyesnek tűnt könyörtelenül helyretenni téged, de most már bánom. Remélem, tudod, hogy nem gondoltam mindent komolyan…
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked. De meg kell értened, hogy ezek számomra valódi problémák. Sosem voltak srácok az életemben, most meg van egy vőlegényem és ugyan ebben az időben megismertem valakit, aki felkavar.
- Bocsánat – motyogta és hajtotta le a fejét. Irtó aranyos volt.
- Sokat jelentesz nekem. Nem érdekel, ha néha féltékenységből leüvöltöd a fejem… csak ne hagyj utána magamra – válaszoltam és megfogtam a kezeit. Bűnbánóan nézett fel a szemeimbe.
- Szégyellem magam.
- Tudom – bólintottam és megöleltem. – Nem haragszom. Csak rosszul esett. Maradj mellettem, oké? Még ha nehéz, akkor is. Tudom, hogy én vagyok a világ legönzőbb nője, de szükségem van a támogatásodra.
- Már gyerekkorunkban ígéretet tettem, nem tudom emlékszel-e – felelte mosolygós hangon. – Megfogadtam, hogy vigyázok rád életed végéig, beváltom az ígéretem.
- Köszönöm.

- Isten éltessen, kislány – beleborzolt a hajamba, mire felnevettem és elhúzódtam tőle. Megpuszilta az arcom és elsuttogta, hogy boldog szülinapot.

Ezek után kissé feldobódtam és sokkal másabb hangulatban láttam hozzá a reggelimhez, mint, ahogyan lejöttem. Mivel a Choi rezidencián minden családi esemény fontos volt, lehetetlen volt elkerülni a kisebb összejövetelt, amit a tisztelemre rendeztek anyuék. Csak egy vacsora, kellemes társasággal, ajándékosztással, pezsgőzéssel és társalgással.

Annyira megszoktam már őket, hogy kiveszett belőlem az este előtti izgatottság, most jobban izgatott az, hogy Sehun is itt lesz, meg feltehetőleg az egész együttes is, és mihez fogok kezdeni. Min Hee úgy döntött, hogy félre kell tennem az aggályaimat, meg a két eszméletlenül helyes pasit, akik zavart keltenek szívemben. Megfogadtam a tanácsát és nagy kedvvel vetettem alá magam neki meg a szépítészeti képességének. 

Minhee gondolataiban mindig meglehetett bízni – ha ruhákról, ékszerekről, cipőkről volt szó.

Erőszakkal kizártam a fejemből az estét, ami rám várt, mert számítottam arra, hogy nem lesz zökkenőmentes. Jelen lesz az EXO, vagy csak néhány tag (például nem hiszem, hogy Chanyeol tiszteletét tenné, mert egy bunkó, és örülnék, ha Luhan is megmaradna a seggén a dormban) és előre féltem, hogy hogyan fogok viselkedni a két fiúval. Nem tudom hányszor emlegettem már, mennyire utálom magam, amiért így megváltoztam. Olyan tipikus tömeglány lettem és gyűlölöm ezt. Vissza a Sehun előtti Ha Neult, de rögtön! Ehhez persze az kellene, hogy teljesen elhatárolódjak Jongintól, és levegőnek nézzem Sehunt, de azt hiszem ez a tervem már akkor kudarcba fulladt, amint megfogant az agyamban. Szóval, kizártam őket és csak arra összpontosítottam, hogy ma töltöm a huszadikat, gyakorlatilag felnőtt vagyok (mit számít az-az egy év…) és a legjobb barátnőm úgy sündörög körülöttem, mintha minimum az esküvőmre készülődnék. Megnevettetett és az agyamra ment egyszerre, jó volt vele eltölteni a délutánomat. És azt hiszem eredményes is.

Délután öt órakor libbentünk be mindketten a társalgóba, és már volt ott pár vendég. Mr. és Mrs. Oh jókedvűen cseverészett a szüleimmel és pezsgőt szorongattak a kezükben. Feszülten morzsolgattam a fülemben lévő gyémánt fülbevalót, amit anyától kaptam, és az eljegyzésem bejelentése napján is ezt viseltem. Nem kaptam különösebb figyelmet, aminek örültem, mert zavarban voltam így is. Míg Minhee úgy nézett ki mellettem, mint egy angyal a fehér, lágy esésű, földig érő ruhájában és szőke göndörített hajával… maga volt a megtestesült ártatlanság. Míg én mellette, olyan voltam, mint egy… vágykeltő szexbomba. Vagyis én ezt a megbotránkoztató külsőt láttam magam előtt. Egy szatén, vörös színű, elől-hátul mélyen dekoltált ruha volt rajtam. Provokatív módon volt szemet gyönyörködtető és fogalmam sem volt róla, hogy megbújt egy ilyen darab a gardróbomban. A ruha hosszú volt, sellő fazon, tehát követte testem vonalát és csípőtől lefelé szélesedett kissé. Nagyon kényelmes volt, de iszonyú zavarban éreztem magam, amiért fedetlen volt a hátam és a szív alakú kivágás olyan buján láttatta a melleim domborulatát, hogyha lefelé néztem rögtön elvörösödött az arcom. A hajam ki volt engedve és lágy hullámokban omlott a gerincem ívére, így valamelyest takart csupasz bőrömből, de a tudaton nem segített, hogy a kivágás miatt nem vehettem fel melltartót… elől a ruha mell részében szilikon kapott helyet melltartó gyanánt, ami elborzasztott és meg is nyugtatott egyben. Ahogy haladtunk le a lépcsőn egymás mellett sután mosolyogva – részemről, mert Minhee úgy vigyorgott, mint egy büszke cinkostárs – úgy vettek észre páran. Mosolyogtak, majd rám néztek és ledermedtek. Nők és férfiak egyaránt. A keresztanyám jött oda elsőként és felköszöntött egy ölelés és puszi kíséretében. Megjegyezte a csodás ruhámat, majd Myung Dae sétált felénk olyan határozott léptekkel és lendülettel, hogy hátráltam egy lépést a közelében, mert félő volt, hogy rám veti magát. Arcon csókolt és megsimogatta a karomat, majd Minheere kacsintott. Anyu és apu kissé meg voltak rökönyödve – a nagyszüleimet nem is említem – de mivel egyre több ember volt jelen nem várták el, hogy újabb órákra tűnjek el és keressek egy másik ruhát. Gyönyörűnek találtak, de ez a ruha túl sokat mutat egy családi eseményhez. Vállat rántottam, így rázva le magamról a felelősséget és körbevittem a tekintetem a nappalin. Amikor találkozott a szemem a vőlegényem tekintetével, meglódult a szívem. Nem szándékoztam elindulni felé, de a lábaim előre vittek. Megtettem pár lépést és leendő apósom állta el az utam. Hirtelen megkönnyebbültem, hogy megmentett egy megalázkodástól és őszinte mosollyal néztem fel rá. Megveregette a vállamat és felköszöntött, anyuka már bátrabb volt és megölelt. Kuncogva viszonoztam a gesztust és megköszöntem, hogy eljöttek. Minhee hűségesként állta mellettem a sarat és elkezdtük kibeszélni a korunkbeli lányok ruháit. Meg őket magukat is. Sok volt köztük az őrült ribanc, vagy az őrült idióta és kevés a szimpatikus lány. Sikerült legyűrnöm magamban a késztetést, hogy odamenjek Hozzá, aminek örültem. Szerettem volna jól érezni magam a saját ünnepségemen, és tartottam tőle. Meg Jongintól, akivel még nem akadt össze a tekintetem. De ami, késik, nem múlik. Egyik elmélázott pillanatomban került mellém Kyungsoo, és amikor észrevettem, ijedten hőköltem hátra, mert lehajtott feje, és ebből a szögből felnéző szemei rémületet keltettek bennem. D.O oppa tényleg ijesztő tudott néha lenni. A következő pillanatban hangosan felnevettem, letettem az üres pezsgős poharamat az egyik elhaladó pincér tálcájára, és gyorsan a srác felé fordultam. Vigyorgott rám, szív alakú ajkai megmosolyogtattak és minden hezitálás nélkül ugrottam a nyakába. Bár magasabb voltam nála a halálos tűsarkúmban, de nem bánta. Ő is belém csimpaszkodott és nevetgéltünk a semmin. Örültem, hogy látom, ha velem volt, mindig nyugodtnak éreztem magam. Kyungsoo valahogy olyan srác volt, aki mellett lecsillapodott az ember és tisztábban látta a dolgokat vele, mint nélküle.
- Annyira örülök, hogy itt vagy. Mind eljöttetek? – nem tudom mennyire vette észre a hangomban a reményt arra, hogy a válasza nem lesz, de ő bólintott. – Komolyan? – őszintén és nyíltan meglepődtem ő pedig vállat rántott.
- Az interjú kicsit jobb belátásra bírta Chanyeolt, így elrángattuk magunkkal, a többiek pedig amúgy is jönni akartak. Kris hyungék is üdvözletüket küldik, hamarosan haza jönnek, és akkor meglátogatnak majd egy utószülinapi buli erejéig. 
- Semmi szükség rá, de nagyon aranyos tőlük, hogy gondolnak rám. Na, mesélj, mi újság veled?
- Nem nekem van szülinapom – rántott vállat, mire leintettem.
- Hidd el oppa, rég nem jelentenek a szülinapok olyan sokat, mint régen. Húsz éves vagyok, koreai idő szerint huszonegy, vagyis egyre csak öregszem! Egy nőnek ez kész átok – dramatizáltam túl, ő pedig édesen nevetve csóválta a fejét. Elbeszélgettünk még egy ideig, aztán megérkezett Mr. Leader tettetett komolysággal, de amint ránéztem hidegen, feladta és zavartan nevetve ölelt magához. Már annyira megszoktam tőle azt a kicsit perverz énjét, hogy ölelés közben mindig próbált tilos helyekre nyúlkálni, a csupasz hátam érintette és vitte lejjebb a tenyerét, mire finoman eltaszítottam magamtól és csak egy sóhajjal díjaztam, ő pedig zavartan nevetett és feltartotta a kezét. Azt mondta ne számítsak nagy ajándékra tőle, mert nem ért az ilyesmikhez, így nekem adta a kedvenc pólóját – hátán a Suho névvel ellátva. Nagyon nevettem rajta és megígértem, hogy becsben tartom majd. Épp belemerültem volna annak ecsetelésébe, hogy senki nem gondolná róla, mekkora egocentrikus férfi is ő valójában (meg perverz), amikor hátulról támadást indított Baekhyun – mert rögtön tudtam, hogy ő, csakis ő lehet az – halálra rémisztett azzal, hogy nekem ütközve karolta át a derekam és lehelte a fülembe elmélyített hangon, hogy Búú! Felsikítottam, majd nevetve csapkodtam hasam előtt kulcsolódó kezeit – erről ismertem fel a leghamarabb, mert nem ismertem még egy olyan férfit, akinek olyan GYÖNYÖRŰ keze lenne, mint neki. Aztán Baekhyun kuncogással ajándékozta meg a fülkagylóimat, amitől kellemes borzongás járt át, megfordultam a karjában és miközben lehordtam mindenféle hülyegyereknek, őszintén örülve ölelgettem őt agyon. Imádtam vele ölelkezni, mert ő gátlástalanul viszonozta, ugyanolyan hévvel, mint amilyennel én, és senki sem fedett meg bennünket – csak a nagyszülők átható tekintete, de magasról tettem rájuk. Élvezni fogom ezt az estét!

Lassan mindenki elkapott egy-egy ölelésre, még Chanyeol is, de ő azért belenyökögte a fülembe, hogy nincs kibékülve velem, csak a képek miatt ölel meg, hogy ne eshessen csorba a nevén. A szememet forgatta és azt mondtam ugyanezért fogadom az ölelését. Ha ő bánt, hát én is, ki ő nekem, hogy hagyjam magam… ugyan már. Aztán néztem, hogyan változik meg az arca, a tartása, a beszédstílusa, amikor Baekhyun szóba elegyedett vele. Leplezetlen rajongással csüngött minden szaván, vigyorgott, mint a vadalma és hevesen bólogatott. Felnevetett és meglökte őt a vállával, majd átkarolta és csináltak egy gyors képet magukról kötelező béke jelet mutatva a szemüknél… eszméletlen. Elmerengtem kettejükön és belém hasított a felismerés: Chanyeol totál oda van érte. Szerelmes Baekhyunba. Száz százalék. Jól ismertem ezt a pillantást, mert Amerikában az egyik csoporttársam meleg volt (az is ő még most is) és, mivel beszélő viszonyban voltunk, sőt, sokszor láttam együtt a barátjával, volt, hogy együtt ebédeltünk és ehhez hasonlók. Sokkal tisztább szerelemmel viseltettek egymás iránt, mint a hetero párok, mert őket nem fogadták el, és nehezen találtak egymásra. A kapcsolatuk mély és őszinte alapokon állt és ezért mindig irigyeltem őket, viszont sosem ítéltem el őket, azért, mert mások. Ugyanolyan értékű emberek, mint én, és nem féltem ezt kimutatni nekik. Így amikor megláttam Chanyeol nyílt rajongását, amiről szerintem Baeknek fogalma sem volt, hirtelen megenyhültem iránta és elnéző mosollyal csóváltam meg a fejem. Elgondolkodtam azon, hány ember tudhatja a csapatból, hogy mi a helyzet kettejükkel és őszintén kíváncsi lettem volna, mit mond Baekhyun a colosról. Talán egyszer majd kifaggatom.

Az elmélkedésemből az rántott vissza, hogy Myung Dae megérintette a könyökömet. Mosolyogva fordultam felé, és elfogadtam a felém nyújtott pezsgőt. Visszafogottan viselkedett, szerényen érintett és szólt hozzám, tudtam, hogy bűntudata van, amiért leteremtett, de én már túltettem magam rajta. Éppen meg akartam efelől nyugtatni, amikor a háta mögé pillantottam és hirtelen félbe hagytam a mondatomat. Sehun távol állt tőlem Min Ki és apa gyűrűjében, és látszólag velük beszélgetett, de a tekintete engem vizslatott. Amikor észrevettem őt, szinte megperzselődtem. Annyira… szenvedélyesen nézett rám, hogy hirtelen lélegezni is elfelejtettem. Megtámaszkodtam az asztallapban, és figyeltem, ahogy lassan apám felé fordul egy bocsánatkérő mosollyal arcán biccent, és elindul felém. A terem túlsó végén volt, és izgatottan vártam, hogy hozzám érjen. Meg akartam ölelni. A szemei miatt. Égető vágyat éreztem, hogy a közelében lehessek, és már épp indultam volna felé, amikor periférikus látásommal érzékeltem valakit, akit eddig nem. Rákaptam a tekintetem és Jongint láttam meg önelégült vigyorral a szája szegletében, hüvelykjével végigsimított alsó ajkán, másik keze öltönynadrágja zsebében volt, maga volt a megtestesült … nem mondom ki. Páni félelem vett uralma alá, nem tudtam mihez kezdjek. Sehunra néztem, kissé kétségbeesetten, észrevette Kait és megállt. A terem közepén járt, és hagyta, hogy ez a barna kibaszottul szexi srác elébe kerüljön és előttem megállva két puszit leheljen az arcomra. Ledermedtem, és megint a vőlegényem tekintetét kerestem, de már nem találtam. Jongin hátát nézte mereven, megfeszülő állkapoccsal, nyeltem egy nagyot, a számhoz emeltem a poharam és férfiasan leküldtem az egészet. Ekkor érintett meg Jongin, szikrázni kezdett körülöttünk a levegő, és teljesen elvesztem. Belém nyilallt a bűntudat és tudtam, hogy beszélnem kell vele erről. Tényleg, nem tehettem meg Sehunnal. Sem vele. Bármennyire is szenvedek, nem tehetem ki ekkora mocsoknak őket. Lehet, hogy Sehun egy két lábon járó seggfej, és lehet, hogy van egy barátnője, de én nem vagyok ő. És sosem fogom elfelejteni a tekintetét. Azt, amikor azt mondta remélte, hogy kitartok mellette.
- Beszélhetnénk? – fordultam kifejezéstelen arccal Jongin felé. Villantott egy magabiztos mosolyt, és bólintott.
- Hogyne. Szeretném átadni az ajándékodat – a könyökömnél fogva vezetni kezdett a nyitott teraszajtó felé. Hátrapillantottam az exo tagokra, hogy mennyire tűntünk fel nekik, látszólag semennyire sem, elmélyülten társalogtak klikkekbe verődve. Kiértünk, egymással szembe fordultunk és nem tudtam mit mondjak: ő pedig a zsebébe nyúlt és előszedett egy kis dobozkát. Hosszúkás volt, kék bársony, máris kitaláltam, hogy karkötő, vagy nyaklánc kapott helyet benne. Bevallom, megtörtem kissé és meghatódtam. Amikor felnéztem az arcába, levetette a magabiztos maszkját, és újra előttem állt az a törékeny és érzelmes srác, aki megdobogtatta a szívemet, a puszta jelenlétével – most sem került ez el. Erre rádöbbenve, keservesen sóhajtottam fel, és elhátráltam a korlátig. Nekitámaszkodtam és kinyújtottam a kezem.
- Tedd fel. Átlátok rajtad, tudom, hogy karlánc van benne! – feleltem és elfordítottam az arcom. Halkan felnevetett és hallottam, hogy felpattintotta a dobozt. A következő percben közellépett hozzám és a nyakam felé nyúlt.
- Téves. Nyaklánc – suttogta, én pedig mosolyogva eresztettem le a karomat. Nem jött a hátam mögé, túlságosan közellépett, a szemembe nézett és becsatolta a nyakláncot. Úgy tett, mintha még azzal szenvedne, kissé begörnyedt és egy óvatlan pillanatban az ajkaimra tapadt. Ártatlan csók volt, de én hátrahőköltem. Hitetlenkedve ráztam a fejem, ő pedig nevetett.
- Ne csináld, Ha Neul, csak egy puszi volt.
- Amit akár a szüleim is láthattak – mondtam karba font kézzel, ő pedig vállat vont.
- Szeretem az izgalmakat.
- Hát élvezd ki, mert nem sokáig lesz benne részed – vetettem oda dühösen. Kissé nyersen fogalmaztam és bevallom kegyetlen volt, de feldühített. Ránéztem és tudtam, hogy egy lefagyott Kaival fogok szemezni. Elernyedtek a megfeszült izmaim és közel lépve hozzá, megérintettem a felkarját. – Ne haragudj, nem akartam ilyen nyersen fogalmazni.
- Mi fordult meg benned egy nap alatt? Miért játszod el ezt velem, minden alkalommal, amikor találkozunk? – elkeseredett dühvel a szemeiben nézett rám, én pedig nem tudtam felelni.
- Nézd… sajnálom.
- Ne! Nem sajnálod. Szó szerint élvezd, hogy az idegeimen táncolsz, de most már ebből elég. Unom, hogy az odaadó srác nem elég neked. Veszélyes játékot űzöl és partneredre akadtál ebben, Ha Neul!
- Ez mégis mit jelentsen? Csak nem fenyegetsz Kai? – összeszűkített szemekkel néztem rá, és hirtelen nem tűnt olyan vonzónak, mint percekkel korábban. A keze ökölbe szorult és kifújt egy adag levegőt.
- Az istenit, nem. Nem fenyegetlek. Csak másik oldalról közelítem meg a kapcsolatunkat.
- Hát ne tedd. Nem megy ez nekem. Nem akarok két felé szakadni.
- Nem is kell.
- Őrülten kedvellek, de Sehunt is. Ma, amikor megpillantottam, azt akartam, hogy rajta kívül ne legyen itt senki. Önző vagyok és utálatos, de ez van. Kai, fogd fel, hogy nem lehetünk együtt.
- Ne feszítsd túl a húrt, Ha Neul! – minden alkalommal, amikor a teljes nevemen hívott összerezzentem. Sütött belőle az elfojtott agresszió. – Nagyon vékony hajszál választ el attól, hogy elcibáljalak erről a puccos partiról bevágjalak egy autóba, hazavigyelek és az ágyamban tudjalak – bár megijedtem a hangjától, nem mondom, hogy nem izgatott fel az ötlete. Felvontam a szemöldököm és szorítottam saját karjaimon egy keveset. Belenéztem a szemeibe és rájöttem, hogy amit agressziónak hittem, csak vágy volt. Csak. Nyeltem egy nagyot és visszatömtem a „Hát tedd azt.” kijelentést az agyam mélyére és felszegtem az állam.
- Tudom, hogy te is erre vágsz – hüvelykujja végigsimított az orcámon, le a számon, majd a nyakamon és megállapodott a vállamon. Nagy tenyerével átfogott és nagyujjával kulcscsontom érintette. Kiszáradt a szám és nyögtem egyet. Tényleg megkívántam. Eszméletlenül szexi volt, ahogy új megvilágításba kerültek a szavai. Sóhajtottam egy mélyet, és amikor megadtam volna a beleegyező válaszomat egy torokköszörülésre lettem figyelmes. Lehunytam a szemeim és megpróbáltam lehiggadni, no meg magyarázatot összehazudni, de nem tudtam, hiszen félreérthetetlenül közel álltunk egymásról, Kairól sütött a szenvedély, ami pedig engem illet… sóvárgó énem felszínre törése nem segített egy cseppet sem.
- Örülök, hogy itt talállak Hana – a vőlegényem hangja heves szívdobogásra késztetett, felkaptam a fejem és ránéztem. Pókerarcáról semmit sem tudtam leolvasni, gúnyos mosoly bujkált meg az ajkában, zsebre vágott kezeivel, az ajtófélfának támaszkodott és úgy nézett bennünket. Az első gondolatom az volt, hogy: be cool. És ő teljesítette. Aztán megszólalt. És összetört.
- Elbájoló egy jelenet volt. Gratulálok, majdnem sikerült megdugnod őt a teraszon – félrebiccentett fejjel nézett bennünket, én pedig kissé meghajlottam, mintha fizikailag is érezném a fájdalmat, amit a szavai okoztak. Eltoltam Jongint magamtól, felhúztam a ruhám alját és el akartam sétálni, megalázottan és összetörten, de Sehun megakadályozott.
- Ugye nem képzeled, hogy most itt hagyhatsz bennünket? – kérdezte sértő éllel a hangjában. Acsarkodva nézte egymást a két srác, egyikről a másikra pillantottam, az arcom megvonaglott: ezt mind én csináltam.
- Mekkora egy ribanc vagyok – súgtam magam elé angolul, Sehun szemöldöke a magasba szaladt, aztán elmosolyodott.
- Köszönöm, hogy nem nekem kellett kimondanom – határozottan a sírás szélén álltam.
- Sehun nem kell túlzó bunkósággal beszélned vele. Te is nagyon jól tudod, hogy semmi jogod kérdőre vonni, amikor esténként tudjuk kivel dugsz, hogy a szavaiddal élhessek – gyorsan fordultam meg, és lesújtva néztem Jonginra. Tudja, ki van együtt Sehunnal. Hozzá siettem.
- Ki az? Ki az a lány? – rám nézett, megenyhült az arckifejezése, majd amikor felpillantott Sehunra újra közönyös és hideg volt. – Szeretném elmondani bébi, de azt hiszem ez nem az én tisztem – visszanéztem Sehunra és egyre csalódottabb lettem.

- Lassan kezdtem bedőlni neked, és még el is néztem, hogy összejöttél vele… de ez a ma esti pillantás volt az utolsó csepp a pohárban. Gyere velem – kinyújtotta a kezét én pedig hezitálni kezdtem. Menjek, vagy maradjak? – Ha Neul! – fenyegetve éreztem magam. – Jobb, ha nem dühítesz fel. Gyere, mielőtt feltűnik a szülőknek – mondta, én pedig megfeszültem. Bocsánatkérően néztem Kaira, aki csak megrázta a fejét és biccentett, hogy menjek. Sehun türelme elfogyott, megragadta a kezemet és bevonszolt a nappaliba.

Amikor újra embertömegek vettek bennünket körül, Sehun hirtelen fesztelenné vált, ujjait átkulcsolta az enyémekkel, csípőjét az enyémnek szorította, majd oldalra nézett és futó csókot nyomott a halántékomra. A szívem eszeveszett ütemben dobogott, a fülemben lüktetett a vérem, kezem a gallérjára simítottam és remegő hangon kérdeztem meg.
- Mi volt ez az élőbb?
- Védelem.
- Elég sajátos módon tetted meg.
- Ha nem lépek fel erélyesen, őt választod – csalódottan eresztettem le a vállaimat. Könny borította el a szemeimet, amikor újra felnéztem rá, megenyhült, és óvatosan letörölte kibuggyanó könnyeimet. – Tudom, hogy nehéz helyzetbe hoztalak, de meg akartalak kímélni a későbbi bűntudattól. Itt van mindenki, Hana. Nem teheted ezt, most. Csak, ne most. Ne sírj. Hagyd abba, mert megsajnállak.
- Bocsánat – feleltem halkan és rekedten. Nem jutottak el hozzánk a beszélgetések és zene zajai, mert abban a pár percben csak ő volt és én. – Örültem volna, ha te érsz oda hozzám hamarabb. Nem tudom őt kizárni Sehun. Minden akaratomban az állt, hogy elküldöm és véget vetek ennek, de… - lehunytam a szemem és újabb könnyek csorogtak le az arcomon. – Nem megy – leheltem végül.
Nem válaszolt semmit, magához szorított és újra megcsókolta a halántékom. Hosszabb ideig időzött ajka a bőrömön, aminek kifejezetten örültem. Aztán pár perc múlva felszegtem az állam, szipogtam párat és magabiztos csillogással a szemeimben mentem oda a vendégeimhez, bemutatva minden családtagnak Sehunt. Amikor könnyes szemeimre vetődött a tekintetük, volt, aki tapintatosan kerülte a témát, de nem mindig volt ilyen szerencsém. Például Myung Dae és Minhee haragosan meredtek Sehunra, hogy mi az ördögöt művelt velem. Ő vállat rántott és kivonta magát a válaszadás alól.
- Volt egy incidensünk a teraszon… hármunknak – nyögtem ki, mire Minhee füttyentett, Myung Dae pedig elsötétülő tekintettel meredt rám.
 - Nyugi haver megvédtem – vetette oda Sehun, és továbbálltunk. Ha valaki még rákérdezett a szörnyű arcomra, Sehun elviccelte azzal, hogy mindig meghatódom, ha szerelmet vall.

Az este további részén Sehun egy pillanatra sem engedett el és jó volt, hogy támaszkodhattam valakire. Nagyrészt az exoval és a két legjobb barátommal időztünk, és beszélgettünk, Jongin csendes volt és folyamatosan engem bámult. Néha nevetett, ha kérdezték válaszolt, és szerintem rajtam kívül senki nem vette észre milyen szenvedély csillog a szemeiben. Az este gyorsan telt, és jól éreztem magam, vagyis megpróbáltam. Különösebb incidensek nélkül zajlott az este. Minheevel elmentünk a mosdóba este tíz körül. Ő hamarabb végzett és visszament a terembe, én pedig a ruhámba rejtett szilikont igazgattam, amikor nyílt az ajtó és Sehun lépett be rajta. Elvigyorodott, én pedig megforgattam a szemem és hátat fordítottam neki.
- Hagyd csak, jó az, ahogy eddig volt – legyintett, és nézett a tükörből. Dühösen néztem rá, a helyére tettem a cicimet, majd a hajamat simítottam hátra.
- Téged senki nem tanított meg arra, hogy nem illik ide bejönni?
- Ez egy családi ház fürdőszobája, nem egy hotel női mosdója – a francba igaza van.
- Akkor sem illik kopogás nélkül bejönni.
- Bocsáss meg – mosolyodott el.
- Miért vagy itt? – kérdeztem lassan felé fordulva.
- Mert beszélnem kell veled. Ez nem várathat tovább.
- Rendben, hallgatlak – nekitámaszkodtam az egyik mosdótálnak és figyeltem rá.
- Nem csinálhatjuk ezt tovább – rázta meg a fejét én pedig felvontam a szemöldököm. – Mindketten kedveljük egymást, igaz? – kérdezte, én pedig óvatosan bólintottam. – Vonzódunk is egymáshoz – nem kérdés volt, de ismét bólintottam. – Akkor hagyjunk fel a másodlagos kapcsolatokkal – megállt az ütő bennem. Meglepődtem, és ez látszott is rajtam. – Fáradt vagyok, Hana – mondta és leengedte a vállait. – Idegesít, hogy vissza kell fognom magam veled, mert ott van nekem… és amikor vele vagyok, bűntudatom van, hogy bántalak mindkettőtöket. Mérhetetlen módon bosszant, hogy kedveled Jongint, és bár megértem miért, véget kell vetnünk ezeknek.
- Miért most? – kibukott belőlem a kérdés, ő pedig zavartan elnézett rólam.
- Amikor ma megláttalak ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennem, mint benned és Kaiban. Nem létezett senki csak te, és sürgető vágyat éreztem és érzek, hogy az ágyamba vigyelek – meglazította a nyakkendőjét, én pedig nyeltem egy nagyot. Nem hiszem el, hogy ma mindenki képes valahogyan meglepni és felizgatni. – Tudsz róla, hogy káprázatosan festesz? – lehunytam a szemeimet és próbáltam lehiggadni. Közelebb jött, hallottam a lépteit, a szemem továbbra sem nyitottam ki.
- Nem adhatod Jonginnak, Hana – suttogta egészen közelről. – Ígérd meg. Ígérd meg, hogy az enyém leszel – borzongató hangja volt az utolsó, ami teljesen eltökéltté tett és úgy bólogattam, mint egy félőrült. – Mondd ki – a hangja vágytól volt rekedt, felnyíltak a szemeim és láttam, mennyire közel vagyunk egymáshoz. Remegő kezekkel nyúltam felé és megszorítottam a zakója gallérját. Kifújtam a levegőt és ránéztem.
- Megígérem. De te is. Hagyd el azt a lányt – motyogtam, halkan.
- Megígérem – bólintott és elmosolyodott. – Hogy érzed magad? – ujjaival bőrömön időzött, a légzésem kissé szaggatottá vált.
- Még kérdezed? – nyekeregtem vissza, majd megköszörültem a torkom. Kuncogott, közelebb préselődött hozzám és megérintette a nyakláncomat.
- Szép lánc – nem feleltem rá semmit, és mire feleszméltem egy gyűrű foglalt helyet az ujjamon. – Viseld ezt eljegyzési helyett. Ezt tényleg én adom – ma nem volt rajtam az eljegyzési gyűrűm, talán csak megfeledkeztem róla, de most örültem ennek. Megnéztem a gyűrűt és mosolyognom kellett. Ezüst színű volt, közepén egy nagyobb gyémánttal, melyet sok apró kristály ölelt fel. Gyönyörű volt. – Isten éltessen sokáig, Ha Neul – mondta, éreztem a hangján, hogy mosolyog. Felnéztem rá, megfogtam a kezét és bólintottam.
- Köszönöm, Sehun. Gyönyörű.
Zavarban kellett volna éreznem magam? Lehet, de nem így volt. Néztem a gyönyörű szemeit, ő pedig rezdületlenül tartotta velem a szemkontaktust. Aztán megcsóválta a fejét, vigyorgott és az állam alá nyúlt.
- Egy nő sem őrjített még így meg – mondta és keményen szájon csókolt. Száját az enyémre szorította, megkapaszkodtam benne, mert a testével tolt és döntött, féltem, hogy elvesztem az egyensúlyom és a földön kötünk ki, ezért erősen markoltam a zakóját, aztán a nyakába fontam a karjaimat. Kinyitottam a számat, ő pedig benyomult a nyelvével. Ujjbegyeimmel táncoltam a tarkóján, aztán éreztem, hogy libabőrt hagyok magam után. Elmosolyodtam, és ő is. Megszakította a csókot, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. A homlokát az enyémnek döntötte, nem nyitottam ki a szemeimet. Megnyugodtam. Biztosra vettem, hogy betartjuk egymásnak az ígéreteinket. Sehun keze elkalandozott a testemen, bejárta a gerincem vonalát és a csípőmön állapodott meg hátul, a ruha kivágásába csúsztatta a tenyerét és úgy szorította csupasz bőrömet. Szinte már fájt, de éppen ez a nyers erő korbácsolta fel a vágyamat. Beharaptam az alsó ajkam, mutató ujjammal magam felé billentettem az állát és csókba vontam őt. Nem olyan keményen, mint ő, de szenvedélyesen csókoltam. Újra megdöntött, felnyögött, és alsótestét az enyémhez dörzsölte. Titkolhatatlan vágya ott meredezett a lába között, engem pedig elöntött a büszkeség, hogy ki tudtam ezt váltani belőle. A zakója alá nyúltam és úgy karoltam át a derekát. Jobb kezét kihúzta a ruhám kivágásából és sürgetve kapta el a combomnál az anyagot és rántotta fel. Rögtön benyúlt alá, végigsimított a combomon, átkarolta és felültetett az egyik szekrényre, ami alacsony volt, a fürdőszobai törölközőket tárolta. Segítettem felhúzni a ruhámat a térdemig, így szabadon tudtam átkulcsolni őt a lábaimmal. Felmordult, amikor ajkába haraptam, én pedig halkan kuncogtam a reakcióján.
- Esküszöm, bárhol szívesebben lennék most, mint itt – darálta el gyorsan, amikor elszakadt a számtól. Megnyalta az ajkait, és a fülcimpám vette a fogai közé. Beleharaptam az ajkamba, ujjaim utat találtak tökéletesre belőtt hajába, és szorosan tartottam őt a csípőjénél. Érzékien csókolgatta és nyalogatta a fülem körüli érzékeny bőrt, majd lejjebb csúszott a nyakamra és torkomra. Újra átkaroltam a nyakát és magamhoz húztam, olyan közel, amennyire csak lehetett. Visszatért az ajkaimra, és visszább vett a tempóból. Gyengéden csókolta párnáimat és simogatta a combomat. Ott tartottam, hogy eldobom az agyam és minden következetesség nélkül szerettem volna szétnyitni a lábam, és kész voltam, hogy elveszítsem a szüzességem a saját fürdőszobánkban, ötven ember között, akik a születésnapomat jöttek megünnepelni. Még ez a gondolat sem tántorított el, csak a kopogás az ajtón, ami közvetlenül mellettünk volt. Sehun csalódottan nyögött fel, nekem pedig kipattantak a szemeim.
- Jól vagy, drágám? Minhee azt mondta egy ideje már bent vagy – anyám aggódó hangja ébresztett fel az őrületből. Lelökdöstem magamról Sehunt, aki kuncogva lépett hátrébb, és megigazította az öltönyét, helyre tette a szerszámát, bár még így is lehetett látni, hogy eléggé… nos igen. Egy ideig meredten néztem őt, és amikor ezt észrevette csábosan felvonta a szemöldökét én pedig elpirultam. A számat törölgettem és a ruhámat cibáltam, amikor kinyílt az ajtó. Sosem fogom megtanulni, hogy zárjam kulcsra a rohadt ajtókat.
- Szia anya – vágtam egyenesbe magam, ő pedig megütközve nézett rám, aki meg volt ijedve, és Sehunra aki halkan kuncogott magában. Ezért még megölöm. Ő lezseren támaszkodott az előbbi mosdótálnak, és keresztbe tette a lábát, hogy több hely legyen a nadrágban az ő… tudjátok milyének.
- Jól vagytok? Kissé ziláltnak tűntök – kérdezte összevont szemöldökkel. Ziláltnak? Na ne mond… csak majdnem szexeltünk egyet itt gyorsan… - Mi van az ujjadon? – kapta el a kezemet, és nézte meg a gyűrűt.
- Sehun ajándéka. Jegygyűrű.
- Meseszép – mosolygott anyu őszintén Sehunra. Ő vállat vont, és odajött hozzám. Megfogta a kezem.
- Csak beszélgettünk, anyuka. Már megyünk is – mondta és puszit nyomott a hajamba. Anyám vonási ellágyultak, ahogy elmosolyodott. Előre ment, mi pedig követtük. Amikor visszamentünk a többiekhez, jócskán vigyorogtak és észrevették a változást kettőnk között.
- Hogy-hogy együtt jöttök? Hol voltatok és mit csináltatok fél órán át?
- Hana, én a fürdőben hagytalak – mutatott rám Minhee. Elkaptam róluk a tekintetem, és Sehunra hagytam a választ.
- Semmi közötök hozzá – ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. Mindenki nevetni és tapsolni kezdett, én pedig elvörösödtem. Jongin megütközött arcára tévedt a pillantásom, és elöntött a szégyen. Biccentettem felé, hogy valamiképpen bocsánatot kérjek, rendezte vonásait és mosolyogva megrázta a fejét.
- Sehun, te állat! – lökte meg őt Baekhyun elmélyített hangon, aztán felnevetett.
- Nem történt semmi – idegesen a fülem mögé tűrtem a hajam.
- Aha, persze… Még – vetette oda Minhee. Gyilkos pillantást lövelltem felé, ő pedig tovább vigyorgott.
- Na jól van, gyerekek, tényleg nincs közünk hozzá – teremtett csendet Suho. – Úgyis mind tudjuk, mit csináltak ketten a fürdőben fél órán át. Duzzadt vörös ajkak, zilált haj, vörös tekintet… Övön alulra nem is merek nézni! – te szemét állat, megöllek téged is! Sehun nevetni kezdett és újra az ágyékához nyúlt, mire még hangosabb hahotázásba kezdtek, aztán nem bírtam tovább és belőlem is kirobbant a nevetés.

 

18. rész

Egyre szörnyűbb vagyok. Kezdem komolyan utálni magam. Kezdem unni saját magam. Állandóan frusztrált vagyok.

Eltelt pár nap, nem beszéltem azóta sem Sehunnal, viszont megejtettem az utolsó ruhapróbámat, a ruha tökéletes volt és végre anyu is velem volt. Elvitt a helyre, amit kibéreltek a templomi ceremónia utánra és komolyan leesett az állam a hatalmas teremtől.
A bátyám is elkísért bennünket, és végig morgott az orra alatt, meg ócsárolt és vitte a magáét. Nem győztem védeni Sehunt, pedig nem akartam, mert jelen pillanatban én is haragszom rá. Ha nem lenne ez elég anyuval is összevesztem nap végén, mert megint előhozakodott azzal, hogy reméli, nem cseszik szét az életem ezzel a döntéssel. Persze nem ilyen szavakkal mondta, de sajnos nem tudtam olyan együttérző lenni, mint a múltkor és hevesen fellázadtam, hogy elég későn kap észbe. Évekkel ezelőtt kellett volna erre gondolni, nem most. Szóval sikeresen könnyekre fakasztottam a vacsoránál. Nyers stílusom nem nyerte el apu tetszését és így tőle is kaptam egy sor kioktatást a helyes magaviseletről.

Szóval, ha nem lennék elég frusztrált Sehuntól és Jongintól, akkor segítenek a családtagjaim is, nehogy jobban érezzem magam.

És ezzel még nincs mindennek vége… óóó, dehogyis, hová gondoltok. Csak, hogy ne legyen könnyű az életem. Felhívott Myung Dae. Emlékeztek még rá? Az ősrégi barátom, aki egyszer csak ellenezni kezdte a házasságom, majd bevallotta, hogy szerelmes belém. Aztán mit csinált? Felszívódott. Amerikába ment, én pedig nem is tudtam róla.
Szóval felhívott, hogy hazajött és találkozzunk, én pedig egy könnyed, megértéssel teli baráti találkozóban reménykedve bólintottam rá, és fél órával később már a cukrászdámban ültünk, leges leghátul. Megkérdezte mi a helyzet velem meg Mr. Oh NagyképűSeggfejBaromarc Sehunnal (igen, idéztem tőle), én pedig kapva az alkalmon elsoroltam neki, hogyan érzek vele kapcsolatban.

Tehát, menjünk sorba: én marha, azt ecseteltem a legjobb barátomnak, aki szerelmes belém, hogy a srác, akit egy hete meg tudtam volna ölni, zavaros gondolatokat képez bennem és megdobogtatja a szívem, de nem annyira, mint a legjobb barátjának gondolata, akit elűztem magamtól hűségem és becsületem jeléül.  Igen, egyértelműen én vagyok a hülye, fogyatékos, hiszen… ilyet enyhén szólva tapintatlanság csinálni, nem? De, hát könyörgöm… annyira vágyom egy kis megértésre és esetlegesen egy baráti jó tanácsra, hogy a fél karom odaadnám érte. De ő… nos… neki más reakciója volt.

Amikor befejeztem panaszos szóáradatom, és hatalmába kerített a teljes bizonytalanság, felsóhajtott. Összeszorította a szemét, majd megszólalt.
- Mi történt veled? Mikor változtál meg ennyire? – szegezte nekem a kérdést halkan és erőtlenül. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam felelni a kérdésre. – Sosem voltál elkeseredett és bizonytalan, és enyhén szólva felhúz ez a viselkedés tőled. Olyan lány lettél, aki két malomban őröl egyszerre és ráadásul sajnáltatni próbálod magad. Hát tudd meg, rohadtul nem foglak sajnálni. Elmentem Amerikába, hogy megpróbáljam kitisztítani a fejem, és úgy-ahogy sikerült is, hiszen mindig azzal a tudattal éltem melletted, hogy nem lehetsz az enyém. De egyenesen felháborító, hogy olyan srácok után ácsingózol, akiket nem is ismersz. Velem nőttél fel, és mégis kapásból elutasítottál. Azért szerettelek és szeretlek, mert mindig más voltál. Nem voltál olyan, mint a tipikus lányok, akik lerágták mind a tíz körmük, ha egy férfi megkörnyékezte őket. Légy határozott és felejtsd el azt a másikat. Tanácsra vágysz? Hát nem tudok ennél jobbat mondani: ne haragudj a seggfej vőlegényedre, mert ez felesleges hiszti, amit csinálsz. Elmondta az első nap, hogy van valakije. Tudod, mi lett volna az ésszerű? Elmenned az anyjáékhoz és kiverni a port, hogy ilyen fiúval nem vagy hajlandó… de mindegy is. Látom, hogy nem erre számítottál, ne haragudj, de komolyan csalódottá tettél. Én nem ilyen lánynak ismertelek. Szedd össze magad az istenért.

A hosszú, kimerítő, haragos monológja után felállt és elment. Elment, miközben látta, hogy potyogni kezdenek a könnyeim. A dühöm erősebb volt, mint a szomorúságom, de egy pár pillanat múlva a harag elpárolgott és maradt a szomorúságom és a meg nem értettségem. Nem hittem a fülemnek. Tényleg, az a srác alázott porig, aki a legjobban ismer? Aki ha rám nézett, tudta, mit gondolok? Az a srác, akire rábíznám az életem… azt mondta, hogy csalódott bennem? Csak mert felülkerekedett benne az aljas harag és féltékenység?! Mert tudom, hogy ez áll az egész mögött. Előre látom, hogy legközelebb bocsánatot fog kérni. Mert a szavai felének nem lehet hinni. Lehet, hogy ő csalódott és én kissé elvesztem… de erősen fogalmazott. A gyenge érzelmi világom végképp romba dőlt és keservesen, szánalmasan sírtam a kedvenc helyemen, a helyes pincér srác pedig odajött, hogy segítsen, de csak megráztam a fejem.

Aztán szeretnétek, ha tetőzném? Mert van mivel.

És azt hiszem, ha eddig nem voltam antipatikus, most azzá válok. Mert megtettem azt, amire a szívem vezérelt, hogy tegyem meg. Az eszem erősen ellenállt, aztán feladta, és azt tanácsolta, jobb az ilyet személyesen csinálni. Amikor bepattantam a kocsimba, magammal vittem egy kapucnis felsőt és a napszemüvegem. A háztömb előtt leparkoltam, felkaptam a cuccaim, és felismerhetetlenné váltam. Berohantam az épületbe, mielőtt meggondolhattam volna magam, mert ugyan miért tenném?
A megfelelő ajtó előtt megálltam és kifújtam magam, majd csengetésre emeltem a kezem.

De, had legyek kicsit világosabb.

Szóval… azután, hogy Sehun velem aludt, majd összevesztünk és lelépett… magamba zuhantam. Bezárkóztam a szobámba, megpróbáltam válaszokat keresni, rendezni az érzéseim és gondolataim, mert nem tudtam elhinni, hogy ez mind megtörtént. Amikor már azt hittem, kezdhetek megnyugodni, benyög egy olyasmit, hogy nem igazán tehet ő semmiről sem, bocsánat, nem gondolta ő úgy, amilyennek tűnt… Oké, tudom, hogy nem mondott ilyesmit, de nekem totál ez jött le. Szóval a kezdődően mély depresszióm közepette Jongin elkezdett üzeneteket küldeni, volt, hogy hangalapút. És bár nem válaszoltam rájuk, erőt adtak. És megmosolyogtattak, megfogadtam, hogy nem teszek semmit, de nagyon jól esett, hogy még így is támogat és talán az egyetlen ember, aki megérthet, az ő. Szóval az egyik gyengébbik pillanatban válaszoltam neki és rohamos üzenetváltásokba kezdtünk. Kérdés nélkül számolt be nekem Sehunról, aki semmit sem bánt meg, vagyis nem látszik rajta. Jongin  természetesen ezerszer és még párszor ajánlotta fel magát nekem… de minduntalan figyelmen kívül hagytam az üzenete ezen részét. Aztán elmentem Myung Daeval egy kellemes csevejre… aztán Jongin eljött… a cukrászdába, mert felhívtam. És mindenféle hátsószándék nélkül vígasztalt meg, igazi úriember volt. Hazavitt, ágyba dugott és hazament. Azóta nem beszéltünk, mert túl kínos lett volna. Utálom, ha az emberek látják, néha mennyire gyenge tudok lenni.
Otthon feküdtem a hatalmas ágyamban és olvasgattam az sms-ket… aztán felültem, összeráncoltam a szemöldököm és azt kérdeztem magamtól: micsoda hülye hagy elveszni egy ilyen embert? Miért vagyok ennyire hű egy olyan emberhez, aki feleannyira sem foglalkozik velem, mint én vele?

Így esett, hogy hirtelen felindulásból kötöttem ki a srácok ajtója előtt. És reménykedni kezdtem abban, hogy Jongin nyit ajtót. És mit ad Isten? Valóban ő nyitott ajtót… és mielőtt meggondolhattam volna magam, lerántottam a szemüvegem és kapucnim, elkaptam a pólóját, magamhoz rántottam és megcsókoltam. Egy döbbent nyögés után, rögtön magához húzott, becsapta az ajtót és istentelenül csókolt. Nem tudtam ki van otthon, ki mit csinál, mert nem is érdekelt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez a srác előttem olyan, mint a reggeli napfény, vagy a meleg takaró, és én nagyon szeretem a reggeli napfényt, és szeretnék jól betakarózni a nekem kijáró takaróval.
Szóval lehunytam a szemem, átadtam magam a dübörgő szívemnek és izzadó tenyereimnek, átkaroltam őt és hozzápréselődtem. A falnak taszított és nyelvével végigsimított az ajkaimon. A pulzusszámom ugrásszerűen megnőtt, és el sem hittem, hogy ezt teszem. Félretettem a női büszkeségem, bűntudatom, és inkább belékapaszkodtam. Mert egy kis időre gondtalan akartam lenni. Jonginnal.

Egyáltalán nem űztem fair játékot. Ezért kezdtem úgy az egészet, hogy szörnyű vagyok és unom magam. Mert egyik percben Sehunért sóhajtozom a másikban, meg Jonginba csimpaszkodom és lecsókolom az égről a csillagokat.

Aztán egyszer csak…

- Ti mit csináltok? – úgy rebbentünk szét az ismerős hangra, mint a galambok. A mellkasaink eszeveszettül emelkedtek és süllyedtek, kikerekedett szemekkel néztünk Luhanre.
- Luhan… - suttogtam és tudtam, hogy elástam magam előtte. Olyan mosolyra húzta az ajkait, ami… hátborzongató volt.
- Tudtam, hogy ez lesz – mondta fejét ingatva és elment. Hátat fordított és elment.

Jongin megfogta a kezem és magához húzott. Gyengéden vont a karjaiba és a hajam simogatta, miközben azt kérdezte minden rendben van-e. Nem, nincs, de nem ezt mondtam neki.
Bevezetett a szobájába, leültünk az ágyára és beszélgetni kezdtünk. Néha megcsókolt, néha megsimogatott, néha megajándékozott egy Jongin mosollyal, de nem tudta elűzni a rossz kedvem, ami akkor kerített hatalmába, amint megpillantottam Luhant és rádöbbentem micsoda bonyolult játékba kezdtem bele. Mert belekezdtem. És ha belekezdtem… egy hamar nem fogom tudni befejezni.

Még mindig nem mondtuk ki, hogy én akkor most összejöttem vele… de nem is kell. Így a legkönnyebb. Ha úgy érezzük, szükségünk van a másikra, akkor itt vagyunk egymásnak… tehát lényegében ugyanúgy van köztünk minden, ahogy eddig, csak én meg fogok feledkezni a folytonos elutasításról.
Megkérdezte mi vezérelt engem, hogy idejöjjek. Megkérdezte, hogy miért, holott történt köztem és Sehun között valami – Sehun mondta neki. Nagyvonalakban elmeséltem neki mik zajlanak bennem, de ahelyett, hogy összegzett volna, csak az ajkaimra tapadt. És ez volt a tökéletes válasz. Mert ez a gyengéd simogatás az ajkaimon jelentették a tökéletes megértését. Eldöntött az ágyon, hogy kényelmesebb lehessen, összekulcsolta ujjainkat és óvatosan mélyíteni kezdte a csókot. Kissé megugrottam és megborzongtam egyszerre a hirtelen rám törő intenzív érzéstől, amit forró izma váltott ki belőlem, rászorítottam kezére és fejem felemelve viszonoztam a csókot. Felhúztam az egyik térdem, hogy közelebb férkőzhessen hozzám.

Nem tudnám elmondani mit éreztem vele kapcsolatban… egyszerűen szeretem őt és szükségem van rá. Nem olyan elementáris és eltipró, mint Sehun, inkább… ha a vőlegényem a tájfun, akkor Jongin a kellemes, csendes nyári vihar. Amit jó nézni az ablakból. Felkavar, de csak épp annyira, amennyire biztonságos, és kell.
Keze a derekamon játszadozott, amikor elszakadt ajkaimtól, nem hajolt el tőlem, közelről hallgatta pihegésem, édes szavakat suttogott a fülembe, néha megharapdálta vagy megnyalta és ez kezdett egészen… felizgatni. Én is átöleltem a derekát és kissé ködös tekintettel néztem rá, eltolva magamtól. Megráztam a fejem, és a biztonság kedvéért nyeltem egy nagyot, megnedvesítettem ajkaim, aztán megszólaltam.
- Ne csináld ezt. Ne menj tovább. Nem lehet…
- Miért? – suttogta, és mintha csak a falnak beszélnék, az orrával végigsimított az orcámon, államnál, majd megállt és nyakamra csókolt. Bőröm meghúzta, elengedte, majd gondolt egyet és rátapadt… szívni kezdte.
- Ne…! Jongin… kérlek – kezdtem elveszíteni a beszédkészségem, azt hiszem, a nyakam lehet az egyik erogén zónám.
- Ne hagyj nyomot. Jongin…
- Csak egy apró szívás – felelte, majd újra megcsókolt, most sokkal szenvedélyesebben. Én pedig viszonoztam, egészen addig a pillanatig, amíg egy kopogtatás és ismerős hang félbe nem szakított bennünket.

Felpattantak a szemeim, Jongin rám nézett, látta az észlelést szemeimben, feltápászkodott és ajtót nyitott. Addigra felültem az erősen szuggerálni kezdtem a padlót.
- Beszélhetnék a menyasszonyommal? – olyan hangsúllyal kérdezte, hogy nyeltem egy nagyot. Tényleg nem akartam vele kettesben maradni. Megszorítottam kezeim és nem néztem fel. Jongin minden szó nélkül hagyott bennünket a szobában, bezárta az ajtót. Percekig csend volt, és nem moccant, de éreztem, hogy néz. Kezdtem zavarba jönni és ténylegesen rájönni tetteim súlyára. Kezeim arcomra tapasztottam, ő pedig felsóhajtott és mellém telepedett.
- Ne mondj semmit – előztem meg suttogásommal. – Erről te tehetsz. Tudd, hogy miattad van az egész! – szükségét éreztem kimondani, bűnbakot keresni, és félig-meddig tényleg így volt.
- Tudod… reméltem, hogy tényleg… kitartasz amellett, hogy nem engeded magadhoz őt közel – mondta mosolygós hangon. Végre ráemeltem a tekintetem, de szinte rögtön el is kaptam.
- Én… sajn-
- Tudom, hogy én tehetek róla. De őszintén remélni kezdtem, hogy kitartasz mellettem. És nem is benned, hanem magamban csalódtam. Miért várok el ilyesmit tőled, ha én magam nem vagyok képes rá? Megpróbáltam úgy nézni a dolgokat, hogy mindenkinek csak jó legyen… de rájöttem, hogy nincs ilyen opció. A szüleink… rendesen elintéztek bennünket.
- Nem vagy mérges?
- Nem – furcsa, nem? Amikor rávágta, hogy nem… megsértődtem. Haragra gerjedtem.
- Még csak ezt sem tudom kiváltani belőled? Komolyan ennyire… érdektelen vagyok a számodra? – fordultam felé fél mosollyal az arcomon. – Ne érts félre, nem arra ment ki ez az egész, hogy revansot vegyek rajtad vagy ilyesmi… de őszintén, sért a tudat, hogy még csak feldühíteni sem tudlak azzal, hogy meggondolatlanul iderohantam és letámadtam az ajtóban, Luhan meglátott bennünket és és… bezárkózom vele egy szobába és… - itt volt az a pillanat, hogy zavartan, vöröslő arccal abbahagytam a mesélést és elfordultam tőle. Felsóhajtottam és megint csak a kezeimbe temettem az arcom.
- Dühös vagyok – bólintott, miközben az arca totális higgadtságot mutatott. Hosszan néztem a szemeibe, de csak annyit ért vele, hogy könnyeim újra meginduljanak.
- Annyi minden történt velem az elmúlt napokban… és Jongin… annyira kedves velem – ingattam a fejem és felálltam. Hátat fordítottam neki, mert nem akartam, hogy lássa az arcom. – Egyszerűen, úgy éreztem megengedhetek magamnak egy falatnyi élvezetet és gondtalanságot. Megpróbáltam háttérbe szorítani a kétes érzéseimet… de, amint megláttam Luhant meg a mindent tudó mosolyát kiakadtam. Én csak… azt hiszem, arra vágyom… hogy valaki törődjön velem, Jongin meg… kedvelem és ő is engem – vontam vállat, majd letöröltem a könnyeimet.
- Azért vagyok dühös, mert tudom, hogy nem számítasz rám.
- Mert nem számíthatok, Sehun – suttogtam. – Hosszú napok teltek el, és nem kerestél meg. Nem mondtad el, mit érzel, és mit gondolsz. Nem vágysz a társaságomra és ezt próbálom elfogadni.
- Ne beszélj butaságokat – hallottam meg kicsivel később válaszát, már úgy, hogy karjai derekam ölelték és fejét vállamra hajtotta. Őszintén meglepett a gesztusával, és amikor szembefordultam vele, aranyosan mosolygott, majd megszólalt. – Nem arról van szó, hogy ne vágynék a társaságodra, mert igazából kedvellek. Mint embert, mint barátot… és azt hiszem lassan, mint nőt is. Azért csókoltalak meg azon az estén úgy, ahogy tettem, mert azt éreztem meg kell tennem. Elfogott a vágy és nem tudtam ellenállni. Megcsókoltalak, mert minden porcikámmal kívántalak – határozott felelete és szemének csillogása arra késztetett, hogy elpiruljak. Letörölte arcomról könnyeimet és bátorítóan mosolygott. – Nem csak téged kavart fel az - az este. Nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy végül is kedvelem a menyasszonyom.
- Ezt miért nem mondtad el akkor, amikor kérdeztem? Miért hagytad, hogy abba a hitbe ringassam magam, neked nem jelentett semmit? Te hülye – ütöttem a vállába. – Megkíméltél volna egy alapos fejfájástól.
- Úgy éreztem nem elégednél meg annyival, hogy azt mondom meg kellett tennem – vont vállat és magához ölelt. Annyira meglepett ezekkel a gesztusokkal, hogy nem tudtam rájuk reagálni. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kedves legyen.
- És mi a helyzet a barátnőddel? – kérdeztem rá, ő pedig éreztem, hogy megdermed.
- Időre van szükségem – súgta alig hallhatóan, én pedig bólintottam.
- Értem. Kedvelsz, őt pedig szereted. Én is így vagyok Jonginnal. Biztonságot és nyugalmat érzek mellette… melletted pedig azt érzem, bármelyik percben elájulhatok, mert mindig valamilyen heves érzelmet váltasz ki belőlem – felnevetett a válaszomon, megpuszilta az arcomat és egy szó nélkül hagyott magamra.

És már megint nem tudom, hogy mi van, és mi legyen. Az eszem megáll, komolyan. Szóval, kölcsönösen kedveljük a másikat és mi barmok, ahelyett, hogy egymással foglalkoznánk… más valaki mellett keresgéljük az áhított boldogságot. Ledermedve álltam, arcom tapogatva, amikor belépett Jongin és felvette ugyanazt a pózt, amit Sehun. Még mindig lefagyva dőltem karjaiba és tettem fejem mellkasára – ugyanis csak addig értem fel. Nagyokat pislogtam, éreztem szívének dobbanásait, szoros ölelését és csak arra tudtam gondolni, hogy undorodom magamtól, még sincs erőm ahhoz, hogy ellökjem őt – mert jó vele.
- Jongin… meg fogsz nekem valaha is bocsájtani? – kérdeztem és visszaöleltem.
- Nincs miért, mert nem haragszom rád.
- Nem hiszek neked – fúrtam arcom mellkasába, és megszorítottam a pólója anyagát.
- Nem szokásom hazudni neked. Felnőtt férfi vagyok, tudom mibe mentem bele. Tudom, hogy csak a második lehetek, de ezt elfogadom.
Őszintén megleptek a szavai. Mindig meglep ezzel a kendőzetlen nyíltsággal, ezzel a tiszta őszinteséggel és alázattal. Felsóhajtottam és felnéztem rá. Nincs értelme tovább feszegetni ezt a témát.
- Nem kell ma semmit sem csinálnotok? – a témaváltásommal reméltem, hogy a hangulatot is megváltoztathatom.
- De igen. Lesz később egy fellépésünk. Még mindig promotáljuk a Growlt – elengedett és leült az ágyra. – Miről… beszéltetek… Sehunnal? – nehézkesen kérdezett rá, nem is nézett a szemeimbe. A szekrény egy pontját vizsgálta és ujjait tördelte. Egy ideig hallgattam, mert újra számot vetettem magammal, hogy mennyire nem vagyok igazságos.
- Csak… semmiről! Ne aggódj! Minden rendben! – erőltettem mosolyt arcomra és melléültem. – Azt hiszem ideje hazamennem.
- Annak ellenére, hogy színésznő vagy, nem hazudsz valami jól – sóhajtotta, majd enyhén elmosolyodott. – De, rendben… menj. Majd kereslek – felém fordult, megpuszilta a homlokomat, aztán az ajkaimat és felálltunk.
- Ne harcoljatok Sehunnal, rendben? – bólintottam felé, ő pedig nem reagált, csak megfogta a kezem és kivezetett a nappaliba. Luhan és Sehun tv-t néztek, egyikőjük sem nézett rám, ami bevallom bántott, de nem akartam szóvá tenni, hiszen én jöttem ide, ráadásul nem is a vőlegényemhez, szóval büntetésként fogtam fel a nem törődöm stílusukat. Megérdemlem. Így, amilyen gyorsan csak tudtam felhúztam a cipőm és köszönés nélkül hagytam el a lakást.

Beszálltam az autómba és megpróbáltam összeszedni magam. Rendben. Meg kell nyugodnom. Majd az idő megold mindent. Majd sodródom az árral – ahogyan eddig is. Minden rendben lesz… Vettem egy mély levegőt és beindítottam a kocsit. Egyébként is, Ha Neul! Nem kellene ilyenekkel foglalkoznod. Holnap töltöd a húszat! Holnap lesz a születésnapod. Izgatottan kellene várnod, csak hogy...

Ezzel pedig egyre közelebb kerülünk augusztus tizenkettedikéhez…

17. rész

Tudom, hogy nem feküdtem le vele. Tudom. De akkor miért érzem azt, hogy el kellene bújnom előle? Miért érzem úgy, mintha előző éjjel meztelenre vetkőztetett volna azzal, ahogy megcsókolt? Akkor mégis… miért vagyok ennyire zavarban?

Ezzel a gondolattal ébredtem. Jobban mondva, nem. Amikor felébredtem, és a hátamra fordultam az első, ami feltűnt, hogy valaki mellettem halkan szuszog. Egyből tudtam, hogy Sehun az. Ránéztem és rögtön éreztem, hogy zavarba jövök. Felém fordulva aludt, arca a teljes nyugalommal volt uralt, a plusz, hogy félmeztelen volt. És nem volt betakarózva. Zavartan legeltettem rajta a szemem, és süllyedtem el szégyenemben. Aztán ötlött fejembe a fenti gondolatsor.

Tudom, hogy valamennyire én provokáltam ki azt a csókot. És ne gondoljátok, hogy megbántam. Ó te jó ég, éppen ez a probléma. Nem érzek megbánást, eszembe sem jutott Jongin, csupán visszaidéztem magamban az este történéseit. Azt, hogy ismeretségünk óta, most először voltunk őszinték egymáshoz. Valami elindult bennem felé, amit nem akartam, még is ott tanyázott az agyamban, és addig fajult, hogy megcsókolt.

Hangtalanul felültem, lábaimat felhúztam és a térdeimre fektettem az arcom, hogy tovább nézhessem. Nem tudom miért fordultak meg a gondolataim róla ilyen hirtelen. Egyszerűen megbarátkoztam a gondolattal, hogy ő van nekem. Abszurd. Annyira lehetetlen vagyok.

Elmosolyodtam magamon, amikor kinyíltak a szemei. Kezével megdörzsölte őket, én nem kaptam el a tekintetem, csak egymásra pislogtunk, majd megszólalt.
- Szia – reggeli, rekedt hangja édes volt.
- Szia – suttogtam vissza. Tekintetem akaratlanul is újra és újra végigvezettem meztelen felsőtestén és bár nem volt egy Adonisz, finoman fodrozódtak izmai nyúlánk testén. Kicsit vékony volt, de csak a magassága miatt. El kellett ismernem, hogy tetszett, amit látok. Láthatóan nem jött zavarba, lassan felült, köszörülte a torkát és rám nézett. Nem mondott továbbra sem semmit, csak bámult. Kielemezte ő is hiányos öltözékem, majd felállt.

Nem emlékszem pontosan, mikor aludtam el és döntöttem úgy, hogy megszabadulok a rövid nadrágomtól. Érzéki csókunk után sokáig ölelt. Elbújt a tekintetem elől és szerintem maga elől is próbált elrejtőzni. Aztán ő az alkoholtól és a szótlanságunktól elbóbiskolt, ekkor fordítottam le magamról és mellé dőlve, szinte rögtön engem is elkapott az álom. Talán felkeltem hajnaltájt és levetkőztem? Meg ő is? Lehetséges.

Amikor visszajött, a pólóját rángatta magára. Tudom jól, hogy beszélni akar, de még nem állok rá készen. Ahogy lépkedett hozzám, mélyen a szemembe nézve, felálltam, és gondolkodtam, hogyan oldjam meg, hogy ne nézzen farkasszemet a fenekemmel, amit ugye a tanga nem éppen takar… Végül nem fordultam meg, behátráltam a fürdőszobámba. Szinte láttam magam előtt a döbbenetet az arcán.

Kiráztam a fejemből Őt, ledobtam a pólóm és minden mást is, majd beálltam a zuhany alá. Nem voltam hajlandó szembesülni vele, meg azzal, vajon mennyire emlékszik. Összeszedett akartam lenni, nem akartam, hogy észrevegye, máris megrengette a lelkivilágom. Eddig olyan könnyű volt játszani – mert eddig nem voltak érzelmek. Most meg hirtelen két fiú iránt is érdeklődöm. A sors furcsa fintora. 20 év alatt egyetlen fiú sem mozgatott meg belülről. Amerikában nem egy Brad Pittel, meg fiatal Leonardo Dicaprióval hozott össze az élet… és mégsem. Soha. Soha nem éreztem semmit.

Elzártam a csapot, kiléptem a szőnyegre, majd amikor körülnéztem, felnyögtem. Magam köré tekertem a törölközőm, nagyjából megszárítkoztam, majd visszavettem az atlétám és bugyi híján a törölközőt a derekamra csavartam. Fehérnemű nélkül fürödni menni… ez is csak én lehetek. Nagy hanggal jöttem ki a fürdőből, Sehun az ágyamon ült. Éreztem, hogy fülig pirulok, de elmasíroztam mellette és a gardróbom biztonságába húzódtam. Felhúztam az első kezem ügyébe akadó bugyit, ledobtam a törölközőt, Sehun pedig ezt a pillanatot vélte tökéletes belépőnek. Egy fekete csipkecsodában álltam előtte, láttam, hogy megtorpan, elnyílnak ajkai és vörösödni kezd a füle. Sóhajtottam, hogy ezt így sem – úgy sem úsztam meg, leakasztottam egy szoknyát és gyorsan magamra rántottam. Kinyitottam egy szekrényt, hogy takarásban legyek – neki ugyanis földbe gyökerezett a lába, ledobtam az atlétám a lábai elé, hogy gondolja meg tesz-e befelé egy lépést is, felvettem egy melltartót és a szoknyámhoz passzoló fehér pólót. Újabb sóhaj után néztem rá, az összekuszált hajára, karikás szemeire, szikár testére, mezítelen lábára, hosszú ujjaira és arra gondoltam, hogy ez a srác tetszik nekem.

Frusztráltan és zavartan siettem elé, megragadtam a karját, így kényszerítve, hogy rám nézzen, de mielőtt megszólalhattam volna, ő tette meg. Elmélkedő tekintete lecsillapított engem is.
- Ugye… te is emlékszel mindenre? – kérdése hallatán láthatóan nyeltem egy nagyot és egy pillanatra lehunytam a szemeim. Nem az én oldalamra áll a szerencse.
- Mindenre? – próbálkoztam azért.
- Hm – bólintott és nem mondott többet. Elengedtem a karját és elmentem mellette.
- Igen. Én nem voltam részeg.
- Annyira azért én sem – követett. Szétnéztem a nappali részén a szobámnak. Tényleg olyan volt, mint egy kisebb lakosztály, egyedül konyhám nem volt. Az üvegek az asztalon szanaszét, csak úgy, mint az üres chipszes zacskók és fagylaltos dobozok. A kanapé díszpárnái a földön hevertek, felszedegettem őket, visszadobáltam a kanapéra és leültem. Keresztbe fontam a lábam és szúrósan néztem Sehunra. Jó. Ideje magabiztosnak lenni.
- Magyarázatot követelek – karba fontam a karjaim. Mély levegőt vett és leült mellém.
- Sajnos nem tudok sokat mondani. Bár emlékszem mindenre, nem tudom, mit miért tettem. Vagy miért mondtam.
- Szóval… akkor megint hátralépünk kettőt?
- Úgy néz ki – bólintott és láttam rajta, mennyire feszült. Pedig az ébredésnél még rendben volt minden.
- Akkor megkérnélek valamire.
- Mi lenne az? – elfordítottam róla a tekintetem, lesütöttem a szemem.
- Menj el. Nincs rá szükségem. Arra, hogy összezavarj, és felesleges fejfájást okozz. Majd ha tudod… mit miért tettél. Keress meg.
- Ha Neul… - kérlelő volt a hangja, a homlokomra futtattam ujjaim. Elmosolyodtam.
- Nekem sem tiszta minden. Nem tudom, mi miért van a fejemben. Ezért kérek… némi távolságot. Menj és kérj elnézést a nevemben a barátnődtől, amiért marasztaltalak az éjszakára.
- Nem marasztaltál. Magamtól-
- Tudom. De kend rám. Akkor kevésbé haragszik rád, csak rám – hamis voltam. Még nekem is feltűnt, mennyire rosszul hazudom, hogy hidegen hagy. Meglepően bántottak az elhangzottak. Pontosítok. Meglepően MÉLYEN bántottak.
- Hana… figyelj. Az a csók…
- Menj le, reggelizz meg és menj el – szakítottam félbe és felálltam. – Nekem dolgom van. Bocsáss meg – felkaptam a napszemüvegem a TV állványról és a slusszkulcsaim, és amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a szobámat és a házat. Szobapapucsban.

Gyávaság volt a részemről, hogy elfutottam, de annyira felzaklatott ez az egész, hogy nem tudtam mit tehetnék. Nem akartam hallani arról a csókról soha többet. Nem akarom elhinni, hogy nekem jelentett valamit, ő meg semmiben sem biztos. Akaratlanul is a Sunset felé vettem az irányt… legalább beszerzek egy cipőt.
Dühöngtem. Könnyeztem. Ilyenkor nem a legjobb vezetni, de bevallom jó volt kicsit száguldozni. A pláza előtt parkoltam, majdnem a bejárat előtt, de nem érdekelt. Kirontottam az autóból betértem az első üzletbe felkaptam egy Nike cipőt, felvettem, intettem a kasszásnak és már mentem is. Meg akartam úszni apuékat, de egy kávéra szükségem volt. 
Beszereztem az italom és már indultam volna kifelé, amikor páran elkezdtek felismerni. Mármint nem úgy, hogy: jééé Ha Neul-sshi itt van. A főnök lánya itt van. Nem. Nem erről volt szó. Hanem: Ez nem az a Ha Neul? Sehun menyasszonya. Daebak. Ez tényleg ő!

Fél füllel hallottam csak, kidobtam a kukába a kávémat és rohanni kezdtem. Rohadj meg Sehun. És ahelyett, hogy békén hagytak volna, a nevem kiabálták olyasmi jelzőkkel megtoldva, hogy ribanc vagyok és álljak meg most rögtön. Nos, hülye lettem volna. Kirohantam a plázából, épp mielőtt reklamálni kezdhettek volna a parkolási módszereim miatt, intettem a dolgozónak, hogy Choi Ha Neul vagyok, és ne nyúljon az autómhoz, aki rögtön visszább ugrott, egy gombnyomással felnyitottam a kocsit, a kormányt elkapva, pedig már repesztettem el. Hátra sem néztem, hogy a kis piócák követnek-e.

Innentől rájöttem, nem mehetek sehova kíséret nélkül. De még ki akartam élvezni a kávémat így a kedvenc cukrászdám felé vettem az irányt, az pedig az Antiqua volt. Amint megérkeztem, normálisan leparkoltam, és amint betértem a szinte még üres kávézóba, már mondtam is a rendelésem. Nevetést hallottam és egy igenis hölgyemet. Leültem az ablak mellé, és szinte ebben a pillanatban kaptam egy sms-t.

„Akkor is meg kell beszélnünk az este történteket.”

Gondolkodtam, válaszoljak-e egyáltalán. Elvégre most kergettek meg a rajongói. Dühösnek kellene lennem rá.

„Megmondtam mikor fogunk beszélni erről. Ne keress, ne beszélj velem, ne találkozzunk. Hagyj békén. Majd az esküvőn látjuk egymást.”

Igen, ha valaki dühös, ráadásul még egy hatalmas idióta is, ezt a választ adja.

„Gyerekes vagy.”

Hát de… mégis… hogyan… mit. 

„Te késztetsz rá. Rendben. Hívj fel, ha olyan magyarázatot tudsz adni, ami nem azzal kezdődik, hogy részeg voltál, nem beszámítható, vagy, hogy igazán, fogalmad sincs arról, miért csókoltál meg úgy, ahogy eddig soha. Mert erre kíváncsi vagyok. Az összes többire nem.”

Nem voltam elégedett magammal, mert az üzenetem minden szavából érződött a megbántottságom. És nem akartam, hogy tudja, haragszom rá és mélyen érintett az a csók. Mégis így beszéltem vele, ő pedig nem válaszolt többet, amin nem is lepődtem meg.

A napom egészen addig volt jó, amíg néztem őt alvás közben. Minden ezek után elcseszett szar volt.

Sehun POV

Ha magyarázatot kellene adnom… a tegnapi nappal kapcsolatban, akkor valószínűleg csendben maradnék. Mert magamat is megleptem.

Talán az, ahogyan az interjún viselkedett, meghatott. Rendületlenül válaszolgatott, és hazudott szemrebbenés nélkül. De voltak pillanatok, amikor láttam meginogni, és láttam rajta, hogy van, amit komolyan is gondol. Sajnálni kezdtem és bűntudatom is támadt. Talán igaza van Jonginnak. Nem fogom tudni sokáig bántani őt. Meg persze Luhant sem.
Amikor azt mondtam, vele maradok, valóban úgy éreztem, szükségünk van arra, hogy össze legyünk zárva. Főleg ezek után… úgy éreztem, nem kell ellenszenvesnek lennem vele, mert már nem tudom azt az álarcot magamra húzni. Sajnálom őt annyira, hogy nem tetőzöm azzal, mekkora tuskó vagyok. Viszont, amikor hozzájuk értünk, éreztem egy furcsa… légkört, amit nem tudtam megszokni. Feszengeni kezdtem a társaságában. Ez akkor hatalmasodott el rajtam, amikor a szobájához értünk.  Amint láttam, ő is hasonlóan érzett. Egészen addig kínlódtunk egymás társaságában, szótlanul, amíg meg nem érkezett Min Hee. Határtalanul megkönnyebbültem, és elkezdtem felvenni az ő általa diktált iramot.

Nem mondanám, hogy egetrengetően fontos dolgokról beszélgettünk, leginkább faggatott az idol léttel kapcsolatban, meg szívózott velem. Természetesen viszonoztam a kedves gesztust, és végül a beszélgetés átfordult egyfajta ugratós-heccelős párbeszédbe. Belém mart, én meg vissza, Hana meg édesen elnevetgélt mellettünk. Nem nagyon folyt bele a társalgásba, láttam rajta, hogy fáradt, de próbálja fenn tartani a látszatot. Később Min Hee magunkra hagyott, mert randevúja volt, amit felhőtlen örömmel közölt velünk, Hana pedig fintorogva terelte ki a szobából. Oldottabb volt a hangulat köztünk, nem izzadtunk vért egy-egy szóért, majd elindultunk zuhanyozni.
Mosolyogva léptem be Min Ki szobájába, ami üres volt, tekintve, hogy még nem ért haza az apjával egyetemben. A szoba férfias volt, az illat is erről árulkodott, tisztaság, rend uralkodott a szobában, a gesztenyebarna és azok árnyalatai jellemezték a hálót, és a fürdőbe érve elmosolyodtam. Nem is tudom igazából miért, de olyan… nyugodt voltam, és jól éreztem magam.
Levettem a pólómat, és már a nadrágomat gomboltam ki, amikor rezegni kezdett a zsebemben a telefon. Rögtön hevesebben kezdett dobogni a szívem, és előhalásztam a mobilt. Megnyitottam az üzenetet és nem lepett meg, hogy a feladó Luhan volt. Viszont, amikor elolvastam az üzenetet, belém jött az ideg.

„Ha nem jössz haza, vége köztünk mindennek.”

Ennyi. Annyira utálom, amikor válaszutak elé állít. Komolyan ezt jelenti kapcsolatban lenni? Parancsolgatni a másiknak, ultimátumokat adni, féltékenykedni és hisztizni?
Erősen markoltam a telefont és tárcsáztam az elvileg szerelmemet. Sokáig csörgött, én pedig csípőre tett kézzel járkáltam fel-alá a kisebb helyiségben. Tényleg felbosszantott.
- Mit akarsz? – hirtelen azt se tudtam, hogyan válaszoljak. Elemeltem a telefont a fülemtől, ránéztem a kijelzőre, hogy biztosan Luhant hívtam-e, de amikor bebizonyosodott, hogy nem ütöttem félre, megköszörültem a torkom és válaszoltam.
- Gondoltam lehetőséget adok a magyarázatra az üzenettel kapcsolatban.
- Nincs mit magyarázni rajta, teljesen egyértelmű voltam – rideg hangja olaj volt a tűzre.
- Nem vagy normális. Emellett iszonyú gyerekes húzás ultimátumot adni – hasonló stílusban válaszoltam, mint ő, annyi különbséggel, hogy tudtam, ő tényleg nem ideges.
- Te vagy az, aki elvesztette a józan eszét. Mit képzelsz magadról, Sehun?
- Mégis mivel kapcsolatban?
- Reggel még engem dugsz, este meg már őt?
- Úristen, de primitív vagy… - sóhajtottam döbbenten a vonalba, neki pedig elakadt a hangja.  - Nem gondoltam volna rólad, hogy ennyire…
- Milyen vagyok, Sehun, na, milyen? Szeretlek téged, az istenért!
- Ahogy én is téged.
- Ne legyél már ilyen kimért velem! És ne hazudj! Jól tudom, hogy mióta belépett ő az életedbe, háttérbe szorítasz!
- Hát nem tudom, milyen szemszögből vizsgáltad az ügyet, de sokkal többször helyeztelek előtérbe, mint őt. Nem vagyok kimért, csak rohadtul felidegesítettél azzal az sms-sel. Ne írogass nekem ilyet, mert beváltom azt, ami benne áll! Nézd, elég nehéz napunk volt, szüksége van rám.
- De nekem is szükségem van rád.
- Menj át valamelyik sráchoz.
- Az nem olyan. Gyere haza, Sehun! Aludjunk együtt. Felőröl a tudat, hogy mellette vagy.
- Istenem, ne csináld ezt. Légy megértőbb egy kicsit.
- Szakítsunk! – belevágott a szavamba, hangja villámként ért, nem is válaszoltam rögtön. A homlokomat dörzsöltem és a hajamba túrtam.
- Cseszd meg Luhan. Leteszem – köptem még a telefonba, majd kinyomtam.

Ezek után a zuhanyzás sem segített rajtam, elég zaklatott voltam, amikor visszaértem Hanához, de ő is. Az alkohol fogyni látszott a kezei közt, idegesen járkált és ezen majdnem felnevettem. Mintha magamat látnám, csak percekkel korábban. Én is inni kezdtem, és ekkortájt kezdett el kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Az első üveg elfogyasztása után, már gátlás szinte nem is maradt bennem. Annyira őszinte voltam hozzá, amennyire csak megengedhettem magamnak. Ezért tartottam feleslegesnek tagadni, hogy vonzódom hozzá. Luhan előtt nem igen voltam tisztában milyen is az, amikor kedvelni kezdünk valakit, de most határozottan azt érzem, amit akkor szokás, mikor elkezdünk valakivel szimpatizálni. Érdekelt, mit mondott, érdekelt, hogyan gesztikulált és bántott, amikor Jonginról beszélt.
Nem mondom, hogy zökkenőmentes volt minden, például, amikor elég tapintatlanul rákérdeztem, le akar-e feküdni velem, határozottan felkapta a vizet és láttam, hogy megsértettem. Utólag persze bánom, nem kellett volna, de végül is jól sült el, mert fordulatot vettünk.
Amikor rám dobta a lábát, vigyorogva néztem rá, majd a lábaira és részeg kábulatban, dobogó szívvel kezdtem el simogatni. Valahogy azt éreztem, tilosban járok, és nem lenne szabad ezt tennem, mert félreértheti, de olyan jól esett birtokolni valamijét, hogy saját magam meglepve mélyedtem el egyre jobban lábainak érintésébe. Amikor erre rádöbbentem és felé tévedt a pillantásom, észrevettem, hogy valahol messze járnak a gondolatai. Talán megijedtem magamtól és ezért kaptam el a borosüveg nyakát. Szégyentelenül inni kezdtem, bár kicsit sem ízlett az íze. A bort nem így szokás inni. No, mindegy. Elég hamar kiürítettem, és szinte azonnal a fejembe szállt, szédültem is egy kicsit, de végül az asztalra gurítottam az üveget. Csipkedni kezdtem őt, hogy vegyen észre és rám figyeljen, ne máshol járjon az esze.
Kivertem nála a biztosítékot az üres üvegemmel. Már annyira nem volt önkontrollom, hogy valóban nem gondoltam át egyetlen szavam, sem tettem. Talán véletlenül, talán direkt… nem tudom, de felhoztam Luhant. Szerencsére a tudatommal nem voltak nagy problémák, így rejtve maradt a neve Hana előtt. Rosszul esett neki, hogy másvalakiről beszélek, meg sem fordult a fejemben, hogy hazaküldene. De meg akarta tenni. Én pedig kétségbeestem ettől a gondolattól. Nem akartam hazamenni, Luhan képét látni, itt, vele akartam maradni. Éppen ezért cseppet sem zavart, hogy a telefonját tönkretettem. Kábán, mégis tökéletes tudattal néztem rá, és kerestem a tekintetét. Valójában nem voltam erősen elhatározva, nem tudtam mit akarok tenni vele. De, valamit tenni akartam. És semmivel sem tudom megmagyarázni. Beszélni akartam hozzá, azt szerettem volna, ha szóval tart, ha figyel rám, ha lesi minden mozdulatom. Mert perpillanat, én ezt éreztem. Luhan, ide vagy oda… most úgy éreztem, csak Hana van számomra – ami persze abszurd, de talán magyarázzuk azzal, hogy részeg voltam. Amikor bevallotta, hogy nem tudja, hogyan érezzen irántam, az volt az utolsó csepp azt hiszem.

Egyszerűen megcsókoltam. Lecsókoltam a lábáról, tisztán éreztem. Tudtam, hogy összezavartam. Tudtam, hogy most valamit megváltoztattam kettőnk között. De nem akartam gondolkodni. Tettem, amit tennem kellett, zsibbadásig csókoltam, ő pedig egy pillanatig sem ellenkezett. Aztán azt hiszem a karjai között aludtam el.

Reggel éreztem a figyelő tekintetét. Hallottam a mocorgást magam mellett, de féltem kinyitni a szemem. Nem tudtam mire számítsak. Le fog ordítani? Megöl a szemeivel? Vagy szomorú lesz? Nagyon ki van rám akadva? Végül kinyitottam a szemem, és amikor találkozott a tekintetünk egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. Édes volt. Nincs jobb kifejezés rá. Annyira nő volt, abban a pillanatban, hogy legszívesebben lerántottam volna magam mellé. Mosolygott, szemei huncutul csillogtak, térdein pihentette fejét, nézett engem és mosolygott. Sosem láttam még nála szebb nőt.
- Szia – szólaltam meg végül, ő pedig visszaköszönt.
- Szia – suttogta. Észrevettem, hogy a testem mustrálja, így mivel nem volt betakarva, én is megtettem ugyanezt. Bizton állíthatom, hogy volt rajta nadrág, akkor, amikor ledöntöttem az ágyra. És arra is emlékszem, hogy rajtam is volt felső. Hová lett? Mindegy. Végigmértem még egyszer, majd zavarba jöttem a hosszú combjai és bugyijának szegélye láttán, így felálltam. A pólómat a nappaliban találtam meg, ne kérdezzétek. Minél előbb szerettem volna beszélni vele. Elmondani, hogy sajnálom, ha megbántottam, és… nem tudom. De tudom, hogy zavaros gondolatokat hagytam magam után és el akartam oszlatni. Nem felejthettem el, hogy nekem még van egy ideges Luhanem otthon és bármennyire is ellentétesek a szavaim, nem akartam őt elveszíteni. Annak ellenére sem, hogy egyre inkább mozgatja a fantáziám Hana.
Visszamentem, kerestem a tekintetét, de ő rémült volt és kissé csalódott. Bemenekült a fürdőbe, nem vethettem a szemére, leültem és vártam rá.

Amint kijött és túl voltunk egy újabb véletlen kukkoláson, elkezdtünk beszélgetni. Mármint inkább… nem is tudom. De rossz volt. Eszméletlenül nagy bűntudatom támadt. Tényleg nem tudtam elmagyarázni neki, miért csókoltam meg. Nem mondhattam azt, hogy figyelj volt egy olyan érzésem, meg kell tennem. Nem elégedne meg ezzel. Tudtam, hogy leigáztam, az arcára volt írva, mennyire rettegett attól, hogy ilyen választ fogok adni, nekem pedig úgy zakatolt a szívem, mintha most futottam volna le a fél maratont. Képtelen voltam a szemébe nézni, lesütöttem a tekintetem, miközben vártam, mit szeretne kérni.
- Menj el. Nincs rá szükségem. Arra, hogy összezavarj, és felesleges fejfájást okozz. Majd ha tudod… mit miért tettél. Keress meg.
Megdöbbentem. Felkaptam a fejem és hitetlenkedve ráztam rajta egyet. Megbántottam. Talán most először, komolyan megbántottam az érzéseit. Nem kellett volna annyit innom… akkor biztos nem csókoltam volna meg, és most minden rendben lenne. Csak, hogy most semmi sem volt rendben. Mindkettőnket összezavartam.
- Ha Neul… - kérlelően néztem rá, gondterhelten simítottam végig homlokomon, ő pedig keserédes mosolyra húzta ajkait.
- Nekem sem tiszta minden. Nem tudom, mi miért van a fejemben. Ezért kérek… némi távolságot. Menj és kérj elnézést a nevemben a barátnődtől, amiért marasztaltalak az éjszakára.
- Nem marasztaltál. Magamtól-
- Tudom. De kend rám. Akkor kevésbé haragszik rád, csak rám – és még ezek után is engem véd. Hihetetlen módon rosszul estek a szavak tőle. Ne védjen. Ne csinálja ezt. Csak még nagyobbra nő a lelkiismeret furdalásom.
- Hana… figyelj. Az a csók… - utolsó próbálkozásként felhoztam a témát, hogy elmondhassam engem is meglepett és összezavart. Legalább ennyivel enyhíthessek a benne dúló harcon.
- Menj le, reggelizz meg és menj el – szakított félbe és felállt. – Nekem dolgom van. Bocsáss meg – felpattant és elviharzott. Még csak a papucsot sem dobta le magáról. Meglepetten néztem az ajtóra, felsóhajtottam és kezembe temettem arcomat.

Hát ezt jól elcsesztem… 

Gondolkodni kezdtem, mi legyen a következő lépés, és bármennyire is nehezemre esett, haza kellett mennem. Azt is felvetettem, hogy megvárom Hanát, de elég világosan a tudtomra adta, hogy épkézláb magyarázat nélkül ne kerüljek a szeme elé. Így felálltam, és amilyen gyorsan, illetve feltűnésmentesen csak tudtam, elhagytam a házat.

Taxiba kényszerültem, bemondtam a címet és pár perc elteltével győzött a lelkiismeretem és írtam egy üzenetet Hanának, válaszában ugyancsak megdöbbentett a nyíltságával. Sóhajtva olvasgattam át újra és újra a szavait, végül eltettem a telefont. Válasz nélkül hagytam és mire feleszméltem, már meg is érkeztünk. Kifizettem a sofőrt és miután körülnéztem, berohantam az épületbe. El sem hittem, hogy félve néztem szembe a saját ajtónkkal. Erre gondolva ellepte agyamat a feszültség, így lendületesen belöktem az ajtót, kisebb zajt csapva dobtam le a cipőimet és becsörtettem a nappaliba.
- Megjöttem! – félhangos kiáltásom és az általam okozott zajok hatására előjöttek páran a szobáikból, én pedig leültem a kanapéra.
- Oh, Sehun! – vetődött le mellém Chanyeol. – Mi újság? Hol voltál egész éjjel?
- Nem beszéltél Suho hyunggal? – néztem rá meglepetten.
- Nem nagyon mondott semmit, csak, hogy „kimenőt” kértél – vont vállat és helyezkedni kezdett a kanapén.
- Hanánál töltöttem az éjjelt – összevontam a szemöldököm. Akkor csak Luhannek esett volna le? Lehunytam a szemeim és háthajtottam a fejem a kanapé támlájára.
- Yah! Miért? Minek? – a dühös él a hangjában egészen felidegesített, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni.
- Mert maradni akartam – viszont nem tudom meghazudtolni magam és flegma válaszomon, még ő is meglepődött.
– Igazán félretehetnéd a jó modorod, senki sem kötelezhet arra, hogy kedves legyél azzal a csajjal – abszolút nem megszokott Chanyeoltól, hogy lenézzen bárkit is és megvetéssel a hangjában beszéljen az emberekről. Viszont makacs volt, és ha valakit unszimpatikusnak talált, az Isten sem fordíthatta meg benne az érzést. Felsóhajtottam és már visszaszóltam volna neki, amikor Baekhyun ült félig rá és rácsapott a homlokára.
- Én viszont örülnék neki, ha te moderálnád magad – szólalt meg azon a tipikus baekhyunos hangon. Kicsit hadarós, kicsit magas, kicsit csacsogós hangon. Komolyan Baek olyan, mint egy vénasszony: állandóan beszél, olyan hangfrekvencián, amit a környezetében mindenki kristálytisztán hall, még akkor is, ha történetesen nem érdekli, miről beszél. Viszont pontosan ettől a beszédességétől válik szerethetővé. Nagyon furcsálltam, hogy fagyosan nézett Hanára az első találkozásuknál, de azóta le sem száll a témáról, hogy szeretnem kell őt, mert ő azt érdemli. Baekhyun, ha női szemmel nézzük, tündéri. Van benne valami misztikus báj, ami rögtön megbabonázza az ember lányát, és Hanát is bevonzotta ez a varázslat. Ezen elmosolyodtam, meg a köztük zajló cívódáson is.
- Ha nem lennél ilyen óriás seggfej, már rég rájöhettél volna arra, hogy Hana milyen jó fej.
- Nem értem miért van mindenki felháborodva. NEM kedvelem őt és KÉSZ. Ne várd el tőlem Baek, hogy a kedvedért megjátsszam magam. Számomra ő akkor is egy kis – sosem tudjuk meg mivel szerette volna befejezni, mert Baek befogta a száját az egyik kezével, a másikkal meg hátba vágta.
- Hol a tisztelet a hangodból? Egy nőről van szó.
- Aki egy kis – kapott egy újabbat a fejére. Majdhogy nem nevettem mellettük.
- Légy rugalmasabb. Ne légy ilyen szűklátókörű. Ha engednél egy egészen kicsit, meglátnád mennyit áldozott fel Hana, Sehunért. Megkedvelnéd őt. Csak adj neki egy esélyt – vont vállat Baekhyun, majd elengedte Chanyeolt, szorító vasmarka szabadon engedte őt, majd átvetette rajta a lábát és elfeküdt a kanapén. – És most kérek egy talpmasszázst colos! – adta ki az utasítást könnyed hangon, Chanyeol felsóhajtott, de rögtön nekilátott a masszírozásnak.
- Sokat jelentene, ha legközelebb, amikor találkoztok, nem nyársalnád fel a szemeiddel – mondtam Channek halkan, ő pedig egy szemforgatás után bólintott. Felálltam mellőlük, összeborzoltam Baek haját, aki mosolyogva nézett utánam és a szobám felé igyekeztem, de Kaiba botlottam.

Megtartottuk a pár lépés távolságot. Már senki nem látott bennünket, mert a folyosón álltunk. Feszülten tartottam vele a szemkontaktust, de rájöttem, hogy nekem kell engednem. Elnéztem mellette és sóhajtottam egy mélyet.
- Nála voltál éjjel, igaz? – kérdezte hirtelen, halkra fogva. Bólintottam.
- És? Történt köztetek valami? – folytatta. Egy újabbat bólintottam, ő pedig felsóhajtott és a falhoz húzódott, hogy hátát neki vethesse.
- Elég… furcsa most köztünk a helyzet – magyaráztam meg valamennyire. Most ő bólintott és beletúrt a hajába az egyik kezével.
- Nem beszélt rólam?
- De igen, és jobb, ha mihamarabb elfelejted – tettem hozzá, magam sem tudom miért. Meglepetten nézett rám, majd gúnyos mosolyra húzta ajkait.
- Ugye nem te akarsz nekem utasításokat adni? Van egy idegileg összeomlott srác a szobádban. Foglalkozz vele és ne velem meg azzal, kit és mikor felejtsek el.

Teljesen jogos volt az, amit mondott. Látványosan kikerült és magamra hagyott, én pedig előre fáradtan nyitottam be a saját szobámba. Luhan nem nézett fel, amikor beléptem és bezártam az ajtót. Meg sem rezzent. Lehorgasztott fejjel ült, kezei térdén pihentek, a padlót fürkészte, az ágyon mellette ott pihent a telefonja. Annyira nem akartam átesni egy veszekedésen vele is. Ledobtam magamról az inget, és melléültem. Nem mondtam semmit, ugyanis nem tudtam mivel kezdjem. Nem próbáltam megérinteni, sem a lelkére beszélni, igazából éreztem, hogy a mi hajónk süllyedni kezdett. Lassan, de annál biztosabban.
- Gyűlölöm, hogy ilyen gyenge vagyok – suttogta, valamivel befordult és fejét vállamra hajtotta. Felsóhajtottam és átöleltem a derekát.
- Nem igazán tudom, mi történik velem.
- Utállak. Egy kis sunyi féreg vagy. Legalább felkészítettél volna. Arról volt szó, hogy délben megcsináljátok, és aztán hazajössz. Szó sem volt arról, hogy elütöd az időt a menyasszonyoddal és még egy telefont sem ejtesz. Tudod te, mennyire mellbevágott, amikor Suho azt mondta, te az éjjelt máshol töltöd? Annyira csalódtam benned.
- Azt hiszem… kedvelem őt.
- Na, tessék! Egy rohadék vagy! Tényleg, utállak! – hangjában a remegés nem hagyott alább, annak ellenére, milyen keserűséggel beszélt, nem lökött el magától, csak még inkább kapaszkodott belém. – Esküszöm, ha tönkreteszel, tönkreteszlek! Nem fogom szó nélkül hagyni, hogy odébb állj, Sehun!
- Ez kicsit őrülten hangzott… - próbálkoztam egy halk viccel, de lepattant róla.
- Hát mert az őrületbe kergetsz – a mellkasomra csapott, majd a nyakam után kapott és szorosan magához ölelt.

Nem kérte, hogy ne tegyek többé ilyet, nem toporzékolt és hisztizett, egész valójából sütött a magány és keserűség, ami összeszorította a szívem, és bár az eszem azt mondta hagyjam el, engedjem el, a szívem, a kis szemétláda szívem nem engedte, hogy ezt megtegyem. Felsóhajtottam és megsimogattam a haját. Arra számítottam, hogy ordítozni fog és választás elé állít, ehelyett csak fáradtan beszélt és ragaszkodott hozzám.
Pár perc elteltével, elhúzódtam és felálltam az ágyról. Át akartam öltözni, de Kyungsoo hyung kiáltására felkaptam a fejem.
- Srácok! Gyertek, nézzük meg a tegnapi sajtókonferenciát! – üvöltötte, én pedig Luhanre pillantottam, szemeiben vegyes érzelmeket láttam, de azért felállt és nélkülem hagyta el a szobát. Gyorsan átöltöztem valami kényelmesebbe, és csatlakoztam a többiekhez. Nem nagyon tudtak volna újat mutatni a TV-ben, hiszen, én ott voltam.

Viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen heves érzelmeket fogunk kiváltani a többiekből. Baekhyun válósággal kurjongatott és tapsolt, Suho csak szelíden mosolygott, Luhan durcás képpel nézte a képernyőt, Chanyeol ciccegett, meg jajjongott, meg ilyen „hihetetlen” gúnyos megjegyzések teltek tőle. Kyungsoo mosolygott és bólogatott, Kai pedig érzelemmentes arccal ült és meredt a Tv-re. Luhan néha belém csípett, hogy kifejezhesse nem tetszését, és Chanyeolnál is elértük, hogy kicsit pozitívabban lássa a helyzetet, bár kikötötte, hogy nem kedveli Hanát továbbra sem.

A magam részéről én kicsit elgondolkodtam, miközben néztem magunkat. Az összekulcsolt kezünket, Hana bájos félénkségét, a mosolygó énemet, a büszke tartásomat – amiről fogalmam sem volt – a menyasszonyom határozottságát, amivel eloszlatja a kételyeket, hogy igenes szeretjük egymást. Suho jó szándékát, a menedzser szótlan bíztatását és az igazgató tekintélyét. Elgondolkodtam azon, mennyivel könnyebb lenne, ha minden igaz lenne… ha nem játszanánk meg semmit… ha minden, de tényleg minden olyan ösztönvezérelt és érzelmekkel teli lenne, mint ahogyan tegnap csókoltam meg. Néztem, ahogy elkapom a kezét, összekulcsolom az ujjainkat és az asztallapra helyezem vigyorogva, ő pedig elpirul, és nem tudja hová nézzen. Azon kaptam magam, hogy mosolygok és ekkor hasított belém az a felismerés, hogy nem baj, ha valóban kedvelem őt.