23. rész

Azt kell mondanom, úgy éreztem kiégtem. Mondtam is Vivinek pár napja, hogy tudom mik lennének a következő dolgok, amik történnének a blogban, de nem tudtam leírni. Egyszerűen.... megnyitottam a Wordot, és vissza be is zártam. Nem tudtam, nem akartam írni. Nem éreztem azt az égető késztetést az írásra és kissé kétségbe is estem. Három napja törtem meg a jegemet és kezdtem el. Csak hat oldal, és két nap alatt írtam kettőt, mert nem tudtam. Tegnap hajnalra fejeztem be, és igazából ez amolyan bevezető, mindössze hat oldal, de azt éreztem itt véget kell vetnem a résznek. Próbálom fenn tartani magam a felszínen és tovább írni, mindennap akarok írni, hogy befejezhessem, de nem ígérek semmit. Minden kommentet köszönök, a blog alatt válaszolok is mindre szép lassan, mert az utóbbi időben minden összejött - értem itt az egyetemre, nem jó értelemben. Szóval sajnálom, amiért gyökér módon alig válaszolok, de fogok mindre, mert tudom milyen az, amikor az ember az író válaszát várja - velem is előfodul sokszor. 

Reggel korán keltem. Nem éreztem kimerültnek magam, sem másnaposnak, de amint már említettem, számomra szinte lehetetlen, hogy részeg, majd másnapos legyek, bár tegnap nem igazán erőltettem, hogy eljussak ebbe az állapotba.
Szóval felébredtem. Mosollyal az arcomon, teljesen kielégülten. Tudom, hogy ez kicsit perverzül hangozhat, de valóban így volt. Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és határtalanul boldog és elégedett voltam. Ez nem csak annak köszönhető, hogy Sehun, nos… igen. Hanem, hogy, amikor felébredtem, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. És ezt már tegnap is éreztem. Oldalra fordultam és néztem az arcát.

Annyira idillikus volt ez a reggeli kép, annyira… tökéletes volt, ahogy figyelhettem alvás közben, nem volt szívem felébreszteni. Így csak ráfeküdtem a karomra, és néztem őt. Hanyatt feküdt, takaró nélkül, vagyis inkább, félig-meddig rá volt csúszva, de nem úgy nézett ki, mint akinek szüksége van rá. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, az egyik lába be volt hajlítva, a másik félig lelógott az ágyról. Karjai a feje felett voltak a párnán, szempillái néha megrezzentek, vagy a szemöldökét ráncolta, de egyébként semmi jelét nem mutatta annak, hogy felébredne. A telefonomért nyúltam és megnéztem mennyi az idő. Reggel fél nyolc volt, így nem hittem, hogy egy könnyen csatlakozik hozzám, így egy kis idő után felkeltem mellőle. Nem akartam felvenni a ruhámat, ezért elloptam a pólóját és azt vettem fel. Sehun magas srác. Én hozzá képest törpe vagyok, szóval a pólója felért egy mini ruhával. Vigyorogva mentem át a fürdőszobába. A tükörbe nézve le sem tagadhattam volna, hogy majd kicsattanok a boldogságtól.

Lementem a nappaliba, majd felsóhajtottam a rendetlenség láttán. A kanapén feküdt Kyungsoo és békésen aludt, ezért amilyen csendesen, ahogy csak tudtam összeszedtem az üres üvegeket a földről és a konyhába vittem őket. Majd megfordultam és megcsináltam ezt még egyszer. A dohányzóasztalt is visszatettem a helyére, a díszpárnákat felgórtam a kanapéra, aztán a konyhába mentem, hogy elmosogathassak. Csak néhány pohár volt, ezért hamar végeztem vele. A pizzás dobozokat egy kukászsákba gyűjtöttem, ahogy az üvegeket is, és egyelőre elhelyeztem az egyik sarokban. A házban iszonyú csend uralkodott, így gondoltam le is tusolhatnék. Mielőtt ezt megejtettem volna, körbejártam a házon, hogy tudjam, ki melyik szobában van. Kyungsoonak nem maradt hely? Ő miért van a nappaliban?

Szoba 1.: Baekhyun és Chanyeol. Megmosolyogtatott a tudat, hogy mit műveltettem velük múlt éjjel.
Szoba 2.: Jongin és Myung Dae. Elég szokatlan páros, de örülök, hogy kijönnek egymással. Halkan zártam be az ajtót és elmentem a következő vendégszobáig. Ami már az emeleten volt.
Szoba 3.: Suho oppa. Hmm, az a sejtésem, hogy ő Kyungsooval alkotott egy párt, viszont nem tudni miért nem maradt vele a fiatalabbik.
Szoba 4.: Minhee. A kis pióca. Még mindig élénken él bennem a sokkhatás, amit az üzenete keltett bennem. Nem is tudom, hogy fogok a szemük elé kerülni… kíváncsi vagyok mennyien figyeltek fel a sikolyomra? Apropó, sikoly, nekem miért nem rémlik, hogy felsikítottam? És miért sikítozom? Esküszöm, hogy nem akartam.

Visszasettenkedtem Sehunhoz, változott a pozíciója, a hasán feküdt, beharaptam az alsóajkam a hátsóját nézve, kezei a párna alatt voltak, legszívesebben végig simítottam volna a gerince vonalán, de türtőztettem magam. Inkább elmentem zuhanyozni. A szekrényben volt egy pár törölköző, meg fogkefék, meg ilyesmik, amiknek örültem is nagyon.
Egy alapos zuhanyozás, haj és fogmosás után úgy éreztem magam, mint akit kicseréltek. Mire kijöttem a fürdőből, ismételten Sehun felsőjében, a törölközőszáraz hajamat borzoltam a kezemmel. Sehun mozdulatlan maradt, elmosolyodtam, és visszafeküdtem mellé, mert nem volt jobb elfoglaltságom.
A telefonom vettem a kezembe, és azt nyomogattam, felmentem a netre, és bevallom alássan, kettőnkről olvasgattam. Volt egy pár kép rólunk, főleg olyanok, amik a díjátadón is készültek, vagy a sajtótájékoztatón, de voltak olyanok is, amiket a fanok készítettek az Antiquában, vagy a plázában, vagy csak az utcán sétálva. Igazából meg voltam döbbenve. Aztán híreket olvastam és a legújabb felmérések szerint, a hivatalos rajongóklubból több mint ezren léptek ki, csak azért, mert az egyik tag elkelt. Ez igazából megrémisztett. Nem hittem, hogy ennyire drasztikusan fogják fogadni a rajongók a hírünket.
Az órára nézve megállapítottam, hogy már elmúlt kilenc is, Sehunra pillantottam, de ő még mindig édesdeden aludt, így halkan sóhajtottam egyet és folytattam a telefonom nyomogatását. Letöltöttem egy játékot, azzal játszottam, de azt hamar meguntam, ezért felmentem a facebookra, mert öt millió éve néztem meg utoljára. Az értesítéseim az egekbe szöktek, teljesen meglepett, hogy ennyien érdeklődtek felőlem. Jószerivel az amerikai barátaim és ismerőseim jelöltek meg posztjaikban, tettek fel képeket, amin szerepelek, vagy csak szimplán írtak egy üzenetet, hogy ugyan élek-e még. Mosolyogtam, mert jól esett az érdeklődésük, szépen lassan válaszoltam mindenkinek és megnéztem a képeket, szemforgatva vettem tudomásul, hogy mindegyik borzalmasan elkapott pillanat rólam, de hát ezt már megszokhattam volna.

A másik meglepő dolog, hogy rengetegen jelöltek ismerősnek. Senkit sem ismertem, és mindenki ázsiai volt, nyilván Sehun miatt, mindegyiket figyelmen kívül hagytam, eltettem a telefont, mert eltelt újabb negyven perc, én pedig hamar ráunok a dolgokra. Oldalra fordultam, hátrasepertem a hajam, és Sehun bámulásába kezdtem. Talán ezt nem fogom megunni…

Tíz perc után, már nem tudtam türtőztetni magam, ezért mutatóujjammal végigsimítottam az arcán. Nem kaptam reakciót, de igazából nem is akartam. Csak meg szerettem volna érinteni. Végigsimítottam a nyakán, vállán, majd az oldalán, itt már libabőrös lett, amitől mosolyognom kellett. Felpillantottam az arcára, ekkor vettem észre, hogy ébren van. A szemei álmosak voltak, de rám szegeződtek, a tekintete pedig szelíden mosolygott rám az ajkaival együtt. Megdobbant a szívem és kiszáradt a szám, de öntudatlanul is viszonoztam a mosolyt, ujjaim pedig felkúsztak a nyakához, tarkójánál simogattam a haját.
- Szép jó reggelt – üdvözöltem, mire mosolya kiszélesedett, szemeiből kitörölte az álmosságot és csipát, közelebb csúszott hozzám és derekamra csúsztatta a kezét.
- Neked is – reggeli rekedt hangja irtó édes volt. – Jól mutatsz a pólómban – fűzte hozzá, mire vigyorogva lepillantottam a felsőjére.
- Köszönöm. Kényelmes – hanyatt fordultam és kinyújtóztattam a tagjaimat, hogy a póló többet mutathasson belőlem. Egészen a csípőmig szökött fel, mire ő elkuncogta magát.
- Azt hiszem szeretek melletted ébredni – mondta, mire abbahagytam a provokálását és felé fordultam.
- Igen… én is. Nem is tudod, mióta nézlek alvás közben.
- Hű, de ugye közben nem azt tervezgetted, hányféle képen tudnál véget vetni az életemnek?
- Tulajdonképpen ez pont nem fordult meg a fejemben, a francba. Reggel fél nyolckor keltem… egy ideig csodáltalak, aztán lementem, elpakoltam, visszajöttem, megfürödtem, aztán lefeküdtem, de esélytelen volt, hogy visszaaludjak, ezért téged néztelek, meg telefonoztam.
- Eseménydús reggeled volt.
- Ó, igen. Tudtad, hogy több mint ezren léptek ki a rajongói klubotokból miattam?
- Tényleg?
- Igen. Most nem tudom hízelgőnek vegyem-e, hogy ennyien féltékenyek rám, vagy bosszús legyek, amiért nem tartanak ki melletted.
- Nem nagyon érdekelnek a számok – vont vállat. Elhallgattunk, közelebb csúsztam hozzá, kinyújtottam a karját és ráfeküdtem, közel csúsztam hozzá, átkarolta a derekamat és megpuszilta a homlokomat. A hajamat simogatta azzal a kezével, amin feküdtem, majd megkérdezte hány óra.
- Tíz óra lesz lassan. Van valami dolgotok vasárnap is?
- Próbálnunk kell, semmi több. Eljössz?
- Komolyan?
- Persze, láthatsz munka közben. Elhiheted, akkor vagyok a legszexibb.
- Szóval az ágyadba akarsz csalni – következtettem le, és felpillantottam rá.
- Aj, buta. Hiszen az már megtörtént!
- Ó, bocsánat, tényleg. Hiszen még sikítottam is! – feleltem, mire felnevetett.
- És azt még csak az ujjaimmal váltottam ki belőled.
- Mekkora szexista állat vagy – nevettem én is.
- Te hoztad fel a témát – vállat vont és egy újabb puszit nyomott a hajamba.  Elhallgattunk, mert nem éreztük szükségét a szavaknak, csak feküdtünk egymást karolva, én a plafont bámultam, vagy Sehun testét, miközben élveztem a néha-néha elcsattanó puszikat a hajamban, vagy homlokomon és ujjainak érintését a tarkómon és hajamban. Egészen andalító érzés volt, de tudtam, hogy nem fogok elaludni. Az elmúlt napok jutottak az eszembe, és nem tudtam gátat szabni a gondolataimnak. Könnyedén vetettem bele magam az élvezetbe és boldogságba, nem törődve semmivel sem, viszont egyre inkább kezdett furdalni a kíváncsiság mi történhetett Sehunnal. Annyira elutasító volt. Annyira hevesen ellenállt nekem… végül is meg sem próbáltunk „összejönni”, egyszerűen sodródtunk az árral és megpróbáltuk a lehető legkevesebb időt együtt tölteni. Viszont azt hiszem, én mindig éreztem valamit. Még az első nap is a reptéren, de akkor még csak az nyűgözött le mennyire helyes. A modortalansága és kegyetlensége viszont hamar eltaszított magától. Egy párszor próbáltam áthidalni a kettőnk között lévő szakadékot, de mindig nemet mondott. Nem engedte, hogy megközelítsem. Minél több időt töltöttünk együtt, annál zavarosabb lett minden. Felsóhajtottam és a lábamat átvetettem az ő egyik lábán, hogy közelebb kerülhessek hozzá.
- Min gondolkodsz? – kérdezte halkan. Egy kis ideig megfontoltam kitörjek-e, vagy hallgassam el. Végül inkább az őszinteségre voksoltam.
- Semmin. Mindenen – újabbat sóhajtottam. – Kettőnkön.
- Bővebben?
- Nem gondolod… hogy olyan hirtelen történt minden? Mármint az elfogadásunk?
- Hogy érted ezt?
- Hm, hát, hogy is mondjam… olyan, mint átugrottunk volna egy fejezetet. Amikor olvasol egy könyvet, izgatottan várod, hogyan jön létre a két főszereplő között a kapcsolat, ehelyett a következő fejezetben az van, hogy „Egy évvel később”, és akkor már boldog párt alkotnak. Mi mikor… vonzottuk be a másikat? Légy velem őszinte Sehun. Mi történt veled és a barátnőddel? Miért mondtad két éjszakával ezelőtt, hogy legyünk együtt? – felpillantottam rá, a tekintete elrévedt, ujjai nem mozogtak a hajamban, kissé lefagyott és láttam rajta, hogy átgondolja az én szavaimat és a sajátjait is.
- Nem élvezhetnénk csak simán? Muszáj a múltba tekinteni? Miérteket meg hogyanokat feltenni?
- Én csupán tisztábban szeretnék látni. Nem akarok csalódni Sehun. Félek, hogy a hirtelen támadt boldogságomat valami el fogja rontani – suttogtam, és kibontakoztam az öleléséből. Nem tudtam tovább beszélni vele úgy, hogy nem látom az arcát. Felhúztam a térdeimet, átkaroltam őket és figyeltem a vőlegényemet, ahogy továbbra is feküdt, elpillantott a vállam felett, majd nehezen felsóhajtott.
- Nem tudnám megmondani mikor kezdtem érezni valamit irántad. A pizzázóban? A díjátadón, amikor összeomlottál? A sajtótájékoztatón? Az azt követő éjjelen? Nem… akkor már határozottan vonzottál, mert megcsókoltalak és összezavartam mindent. Egyszerűen kialakult bennem úgy, hogy észre sem vettem. Talán Jongin segített erre rájönnöm. Emlékszel, azt mondtam, ne tagadd meg magadtól a boldogságot és légy vele, ha úgy akarod… egy kis idő után idegesíteni kezdett a gondolat. De, úgy gondoltam, nem vagy olyan, hogy valóban elfogadd őt. Aztán megtörtént és kicsit összetörtem. A kapcsolatom pedig… a társam hamarabb észrevette a változást, ami végbement bennem, mint én magam. Téged okolt mindenért, ami természetesen igaz, de bizonygattam, hogy szeretem őt. Mindennap összevesztünk. Azt mondta reggel még vele vagyok, este pedig téged duglak – a hangja elrekedt, a szemeit lehunyta, tudom, hogy ez egy fájdalmas pont az emlékezésben. – Később azzal vádolt, hogy nem nyúlok hozzá. Már nem. Aztán nem is emlékszem miért, de újra összevesztünk, aztán szakított velem, de nem vettem komolyan. Másnap reggel elutazott, és nem vette fel a telefont, hiába hívtam. Ekkor döbbentem rá, hogy komolyan gondolja… én pedig megkönnyebbültem. Egy pillanatig sem éreztem, hogy vissza kellene szereznem, hogy harcolnom kellene a szerelméért. Mert talán nem is volt szerelem a miénk, pusztán vágyódás a másik iránt. Tudod, Hana, ha idol vagy, feladsz mindent, ami az életet jelenti. Aztán átlépsz egy másikba, ami… ami mindenről szól, csak arról nem, ami eddig életet jelentett. Öt éve léptem át az SM küszöbét, felforgatta a világomat, összezártak öt, néha tizenegy fiúval, és rajtuk kívül szinte nem is látok más embereket. Hiányozni kezdenek a szüleid, barátaid, az iskola, a jövés-menés, a szabadság… és a szerelem. A szex. Ami összehozott vele… az leginkább a vágyam volt. Másfél évig kerülgettük egymást, próbáltunk kitérni a másik elől, felejteni, elnyomni, semmibe venni… aztán egy reggel úgy ébredtem, hogy nem bírom tovább. Engedtem a kísértésnek, és összejöttem vele. Aznap este lefeküdtem vele – úgy mesélte el a történetét, hogy végig le voltak csukva a szemei. Az utolsó mondatánál rám nézett, és várta a reakciómat. Olvadt csokoládé szemei fájdalomról tanúskodtak, arról, hogy a szakítás kicsit sem hagyta sértetlenül, én pedig úgy éreztem: tudtam. Tudtam, hogy nem lehet határtalan a boldogságom. Elszakítottam a pillantásom az övétől, nyeltem egy nagyot, a térdeimre fektettem az állam. Én is lehunytam a szemem, és szükségem volt pár pillanatra, hogy megemésszem a hallottakat. Egy részem sírt, egy másik pedig örült, hogy őszintén kitárulkozott előttem.
- Szeretem őt. Mai napig. De nem úgy… azt hiszem, nem vagyok belé szerelmes, és sosem voltam. Az, amit irántad érzek, vagy kezdek érezni, messzemenően meghaladja azt, ami vele volt. Nem bánom, hogy szétváltak az útjaink; de ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét és elmondanám neki, hogyan érzek vele és veled kapcsolatban. Talán akkor szebb lett volna a szakításunk. Szeretek veled lenni. Szeretem, ahogyan rám nézel. Szeretek rád nézni. Szeretem az illatodat, a bőröd tapintását, ahogy sikoltozol a kezem alatt… nem akarom ezt elrontani. És talán a szüleink és nagyszüleink siettetik a dolgainkat, de már nem bánom. Előbb utóbb, úgyis megkértelek volna – mondandója közben felült és tenyerét arcomra simította. Könnyes szemekkel néztem rá, mert meghatott a vallomása. Mindkettő. Reszketegen sóhajtottam fel, belesimultam a tenyerébe, amikor szelíden elmosolyodott, viszonoztam és magamhoz öleltem. Aztán eltoltam magamtól annyira, hogy a szemeibe nézhessek, az arca két oldalára tettem a tenyereim, majd megcsókoltam. Éreztem, ahogyan elmosolyodik a csók közben, a derekamra szoruló karjai még szorosabbra zárultak körülöttem, majd lehúzott az ágyra, és ugyanúgy helyezkedtünk el, mint a nagy beszélgetésünk előtt. Viszont, nem nyugodhattam addig, amíg én is el nem mondom neki az én verziómat.
- Sosem voltam szerelmes. Mindig kizártam a fiúkat az életemből. Ha láttam valakin, hogy többet szeretne barátságnál, felhúztam a falaimat és iszonyú nagyképűen kezdtem el viselkedni, hogy még véletlenül se gondolhasson közénk többet, mint amennyi szükséges. Mindig tartottam a szerelemtől, mert megmondták a jövőmet, később pedig kaptam rólad egy képet, ami bizonyította mi számomra a valóság és nem feledhettem el ki lesz belőlem. Sosem bántam. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ez nem helyes, vagy természetes. Így neveltek, megszoktam a gondolatot. Amikor hazajöttem nyár elején és találkoztunk leromboltál bennem mindent, amit eddig felépítettem magamban. Szembe szegültél velem. Elutasító voltál és sokszor el is utasítottál. Jongin jelentette a menekülést és könnyebb utat. Azt hittem ő az, akinek neked kellene lenned. Teljesen összezavarodtam, és bűnösnek gondoltam magam. De ő valahogy… túl jó. Sosem bántott, és nem erőltette, hogy legyek vele, viszont nem szerette, ha nemet mondtam. Azt mondta, használjam addig, amíg csak szeretném, tudja, mire vállalkozik. Sosem voltunk igazán együtt, csak nyújtott egy lehetőséget, támpontot jelentett. Amikor azt mondtad, hogy nem tudod miért csókoltál meg, de nem jelentett semmit, az felért egy arcon ütéssel. Mert én hittem. Hinni kezdtem abban, hogy Te… hogy te … és, amikor nem, nem tudtam elhinni. Ezért elmentem hozzá, hogy egy pillanatra kiszakadjak az őrültségből, amit magam keltettem, és csak éljek a pillanatnak és élvezzem. De nem élveztem. Mert ott voltál két szobával arrébb, és csak arra tudtam gondolni, hogy mindenkit bántok. Olyan ellentétesen viselkedtél, sosem tudtam, mikor mit gondolsz. Ez, pedig, ami most zajlik köztünk… - elakadtam, mert nem tudtam miként fejezhetném be, végül pedig nem is kellett. Az, hogy nyitva hagytam a mondatot, elárult mindent, ami lezajlik bennem.
- Tudom – adta suttogós válaszát, elmosolyodtam, és megpusziltam a mellkasát. – Tudom, Hana… tudom, mert én is ezt érzem – felbiccentette az államat és az ajkaimra tapadt. Hosszan és édesen csókolt, amikor elszakadt tőlem, nem tudtam elrejteni a vigyoromat.
- Mi az? – kérdezte értetlenül.
- Hogy maga, micsoda komoly úriember! A közhiedelemmel ellentétben, maga rendkívüli módon érett és komoly ember, Sehun-sshi! – pislogtam rá álmeglepetten, mire kaján vigyorra húzta az ajkait és büszkén bólintott egyet.
- Ha nem csal az emlékezetem, talán említettem már, hogy nem az vagyok, amit hisznek és gondolnak rólam az emberek. Természetesen ez nem vonatkozik a szexuális vonzerőmre és tudásomra.
- Természetesen – értettem egyet kimért hangon. – Hiszen megmutatta múlt éjjel!
- Csak az ujjaimmal! – fűzte hozzá ismét bólintva, mire kuncogva csaptam a mellkasára.
- Meddig fogsz még ezzel húzni? Ha nem tévedek, te is nyögdécseltél az én kezem alatt…
- Igen, nos, köszönöm szépen. A különbség, hogy akkor… - közel hajolt a fülemhez és súgva folytatta a mondatot. – Üres volt a ház, bébi – csókot nyomott a fülembe, zavarba jöttem, és tehetetlenségemben egy újabbat ütöttem a karjára, elenyésző erővel, pír szökött az arcomra és teljességgel elszégyelltem magam.
- Még mindig nem hiszem el, hogy sikítottam – nyögtem fel fájdalmasan, mire Sehun hangosan nevetni kezdett.
- Nem is tudod, mennyire büszke voltam magamra.
- Talán elmondom még egyszer, hogy szexista vagy.
- A nászéjszakánkon hálás leszel érte – egy újabb csókot nyomott a fülembe, viszont most a nyelvét is bevetette, és végignyalt a fülemen, mire egy kisebbet sikoltottam, csupán a meglepetés erejétől, meg attól, hogy úgy éreztem elektromos áram rázta meg az egész testemet, az érzés hatására. Sehun tovább nevetett, én pedig szédelegve pattantam ki mellőle, mert eljátszotta a bizalmamat, hogy nyugodt tud mellettem maradni… vagy inkább a sajátomat, hogy nem tudok csendben maradni a társaságában.
- Na, jól van, gyere le. Nézzük meg a többieket, ha eddig nem is, most biztosan felébredtek.
- Nagyon szemét vagy – hunyorítottam rá és karba tettem a kezemet.
- Irtó édes vagy, ahogy elpirulsz. Jól áll a piros. De azt hiszem kimutattam már a piros szín iránti vonzalmamat a fürdőszobátokban…

- Ááá! Elég legyen! Fejezd be! Te kéjenc, kis suttyó – morogtam elvörösödve, és bár nem vágytam a többiek szeme elé kerülni, de túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy tovább maradjak vele egy légtérben, így kicsörtettem a szobából, ő pedig lassan, de hangosan hahotázva követett.

 Nnnna. Azért ez a sok kép, meg gif, mert egyszerűen nem lehet elsiklani Sehun tökéletessége felett. Egyszerűen megöli az embert. Nem is értem miért csinálja ezt velem...