2. rész

Valóban hazafuvarozott. Az út csendes volt, egyikünk sem törte meg a feszélyezett csendet. Belőlem kiveszett minden szó, lesokkolva éreztem magam, nem gondoltam volna, hogy pont ő fog kijönni elém, valamint reménykedtem abban, hogy elkerülhetem még őt egy darabig. Az pedig, még jobban meglepett mennyit változott. A kapott fényképem és élő másának különbsége meghökkentett. A valaha barna hajú, hamiskás, szerény és ártatlan arcú srác tovaszállt, a mostani énje inkább volt hideg, szőke és… mogorva, mégis valahogy aranyos. De legfőképpen magas. Iszonyú magas ez a srác. Én 163 cm vagyok, és ha jól saccolom, simán van 180. Iszonyú. Egy hegy.

Nem restelltem nyíltan vizslatni őt, napszemüvegem eltakarta a fél arcom így nem tudhatta leolvasni róla gondolataimat. Kezeim mellem előtt kereszteztem és figyeltem. A vonásait, arcélét, kezeit, vezetési stílusát. Jó volt rajta pihentetni a szemem, bevallom, tetszett az, amit látok, hazudni sem tudnám, hogy nem helyes. Nem. Ez a pasi eszméletlen dögös. A maga édes és aranyos arcával… hajviselete és öltözéke mégis kölcsönöz egyfajta rosszfiús kisugárzást, és ez a kettősség elérte a szívemet – abban az értelemben, hogy elismerem, jól néz ki. Ez nálam nagy szó, nem szoktam dobálózni ilyen szavakkal.
Jól tűrte kendőzetlen bámulásomat, zokszó nélkül figyelt az útra és egyenletes légvételei arra engedtek következtetni egyáltalán nem idegesíti. Talán már megszokta, elvégre ő egy idol. Fejemet az ülésnek támasztottam, felsóhajtottam és az ablakom felé fordítottam fejemet. Elég volt belőle ennyi. Lábaimat is szívesen kereszteztem volna, de nem volt elég helyem, így megpróbáltam nyugton maradni… az, hogy abbahagytam nézését, és nem volt mit tennem, feszültséggel töltött el, hogy vele kell lennem. Szabadulni akartam tőle, hiszen leszünk mi még eleget együtt.

Az egyik piros lámpánál finoman lefékezett és éreztem, amint figyelme rám terelődik. Mivel hosszú perceken keresztül pásztáztam őt szemeimmel, megengedtem, hogy viszonozza ezt a nem túl udvarias gesztust. Lehunytam szemeimet, feljebb csúsztattam a napszemüvegem és megpróbáltam ignorálni a jelenlétét. Nem jött össze, éreztem, ahogy tekintete végigperzseli a testem újra és újra. Amikor a lámpa zöldre váltott visszafordította tekintetét az útra és utunk további része is csendben telt el. Próbáltam leszűrni milyen véleménnyel lehet külsőmet illetően, de a srác nagyon jó volt abban, hogy elrejtse gondolatait és érzelmeit az arcán, bár rásegített a szemüveg is. Egy pillanattal később megnyugtattam magam, hogy bizonyára hasonló véleménnyel lehet rólam, mint én róla, hiszen még a vak is láthatja, hogy szép és csinos vagyok. Köszönöm a jó géneket anyu és apu.

Távoli házunk látványa izgatottá tett, egyenesen ültem, nem támaszkodtam többé az ülésnek, kezeimmel a bőrhuzatot markolásztam és tagadhatatlan mosoly csüngött arcomon.  Sehun is felfigyelt a viselkedésváltozásomra, de nem törődött túlságosan vele. Kecsesen parkolt le a ház előtt, kiszállt, kisegített, gondolom félt, hogy bárki is figyelemmel kísér bennünket bentről és nem akart udvariatlannak tűnni, bármennyire is elszomorító az a tény, hogy ő bizony egy udvariatlan srác, csak ad a látszatra. Kivette a csomagtartóból a bőröndömet, de ezt már csak messziről érzékeltem, amint kipattantam az Audiból már indultam is meg befelé. Néha futólépésben, egyébként próbáltam türtőztetni magam. Halk kacaj hagyta el ajkaimat a bejárati ajtó előtt, és lendületesen nyitottam be. Az előszobában a szobalány hajlongott előttem, mosolyogva üdvözöltem, a nappaliba irányított, így hát oda mentem. A barátaim, a bátyám, nagyszüleim és jövendőbeli apósom és anyósom fogadtak. Elnevettem magam és bátyám kitárt karjaiba vetettem magam. Bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült visszanyelnem könnyeimet. Három és fél év alatt háromszor láttam a bátyámat, és már annyira hiányzott, hogy azt szavakba sem lehet önteni. Rövidesen átengedett barátaimnak, akik egyszerre fogadtak karjaikba, bár velük nem olyan rég találkoztam. Tisztelettudón hajoltam meg nagyszüleim előtt, letöröltem örömkönnyeim, nagymamám szolid ölelésbe vont, nagyapám pedig ülő helyzetből hintett csókot homlokomra és mosolyogva üdvözölt. Sehun szüleinek ittléte nem kicsit lepett meg, de nem mutattam. Előttük is meghajoltam, anyuka és apuka is rászorítottak a kezeimre, nem nagyon mertek megölelni, de nem is bántam. Sehun ekkor ért utol, bőrönd nélkül ácsorgott az oszlop mellett és végignézte a jelenetünket.

Mind leültünk, hamarosan teát szolgáltak fel nekünk és egy kis nassolnivalót, aminek külön örültem, körülbelül tizenkét órája nem ettem egy falatot sem. Faggatni kezdtek a hogylétem felől, az utazásomról kérdezősködtek és az amerikai életről. Mindenre illedelmes választ adtam, Sehun egyszer sem szólalt meg, nem tudtam elkerülni bátyám szúrós tekintetét, amivel a magas fiút méregette, Myung Dae egy fokkal visszafogottabban, de szintén jeges pillantásokat küldözgetett Sehun felé. Minhee elárasztott csicsergő hangjával és szeretetével, nagyszüleim csendesen érdeklődtek, anyósomék irányították a beszélgetés nagy részét. Jól esett, hogy érdeklődőek voltak, ha nem vettem volna figyelembe a tényt, hogy a fiuk arra készül, hogy feldúlja szép életemet, őszintén kedveltem volna őket.

- Anyám, úgy gondolom eleget faggattátok Ha Neul-sshit. Biztosan fáradt a hosszú repülő út miatt. Hagyjuk, had pihenjen – Sehun halk, ám magabiztosan csengő hangja vonta magára a jelenlévők figyelmét másfél órával később. Nem kerülte el a figyelmemet a formális beszéd, amit alkalmazott.

- Oh, valóban, ne haragudj kedvesem. Sehunnak igaza van, drágám, ideje mennünk – reagált elsőnek Mrs. Oh, férje bólintott és rám mosolygott.

- Örülünk, hogy itthon vagy Ha Neul. Pihend ki magad, nem sokára találkozunk – ezután meghajoltak, Sehun szintén, és elhagyták a házat. A fiú egy hosszú pillanat erejéig tekintetét enyémbe fúrta, majd hátat fordított és követte a szüleit.

- Óh, te jó ég, azt hittem soha nem mennek el – sóhajtott fel bátyám, miután hallottuk záródni az ajtót. Halkan felnevettem, példáját követve hátradőltem a kanapén. Fárasztó, kihúzott derékkal ülni másfél órán keresztül.

- Min Ki! Ne mondj ilyeneket – feddte meg szavaival nagyi, az említett legyintett egyet és kezébe vett egy kekszet.

- Anyáék mikor jönnek haza? – kérdeztem és megropogtattam elgémberedett hátamat. Nagyszüleim rosszallóan kísérték végig ezen cselekedetemet, de nem foglalkoztam velük.

- Három nap múlva.

- Még jó, hogy hiányzom nekik – gúnyos hangom sem tetszett nekik, barátaim felnevettek, bátyám megcsóválta a fejét, én pedig felálltam. – Ne haragudjatok, de idejét látom annak, hogy lezuhanyozzam.

- Áh, mit gondolsz Sehunról? – kérdezte buzgón nagyim. Megtorpantam és éreztem, hogy megfeszül körülöttünk a levegő. Lassan visszafordultam és elmosolyodtam.

- Úgy érzem, jól megleszünk. Aranyos fiú – mondottaim szöges ellentétben álltak érzelmeimmel, de azt nem mondhattam ki. A fiúk felhorkantak, elkaptam Minhee aggódó pillantását, mindig tudja, mikor hazudom. Nagyszüleim megkönnyebbülten dőltek hátra székeiken én pedig végérvényesen elhagytam a nappalit.

Régi szobám nyugalommal töltött el, végigsimítottam pár értékemen, leültem a franciaágyamra, körülnéztem és sóhajtottam egyet. Hiányzott. Hátradőltem az ágyon és gondolkodni kezdtem. 

Mióta fel tudom fogni a házasság jelentését, tudom, hogy nekem már van férjjelöltem. És elfogadtam. Nem is gondoltam arra, hogy megtagadom szüleimnek ezt a kérését. De nem jöttem rá arra, milyen lesz akkor erre gondolni, ha valóban találkozom is a nekem szánt férfival. És határozottan megijedtem. Aggódom. Megtántorodtam. Nem tetszik a gondolat, hogy egy vadidegen férfivel osztozzam a házamon, életemen. Nem tetszik, hogy nincs választásom. Nem tetszik, hogy nem ismerjük egymást. Nem tetszik Sehun. Az egész valója azt sugározza, hogy tartsak tőle. Én pedig pontosan ezt érzem. Az aranyos arc mögött egy lehetetlenül rossz modor lakozik, mely akkor fog felszínre törni, ha kettesben vagyunk. Legalábbis ezt következtettem le eddig. Bár a kocsiban egész elviselhető volt. De nekem ez nem elég indok arra, hogy együtt éljem le az életem valaki olyannal, akinek a jelenléte elviselhető.

Ebben a percben, életemben először vágyni kezdtem a szerelemre. Arra, hogy valaki szerelemből szeressen, megkérje a kezem és összeházasodjunk, sokat szeretkezzünk és gyerekeket szüljek neki, majd együtt öregedjünk meg. Hogy valaki törődjön velem. Ezt pedig nem hiszem, hogy valaha is át fogom élni Sehun mellett. Nem tehetek mást… mint hogy továbbra is elfogadom. Túl mélyen vagyok már benne, késő lenne meggondolni magam.

Egy kósza könnycsepp szántotta végig arcomat, melyet rögtön felitattam atlétám anyagával. Sóhajtottam és szipákoltam, de nem akartam sírni. Nem akartam elgyengülni. Felálltam és a fürdőszoba felé vettem irányomat, hogy lemoshassam magamról a majdnem két napos koszt és Sehun érintését.

Hamar beesteledett, elrepült az idő, az egész napot beszélgetéssel töltöttem. Mindenkiből áradt a szó, és úgy éreztem végre pezsgő életem van. Felüdülés volt újra itthon lenni, az itthoni levegőt szívni, elégedett voltam és próbáltam Sehunra is úgy gondolni, mint az otthonom velejárója. Félig meddig sikerült ezt elhitetnem magammal. Kora este, amikor mindenki haza készült, nem bírtam tovább otthon lenni, be akartam ülni a kedvenc kávézómba, az ablak mellé és elmerengeni az embereken. El akartak kísérni, de azt mondtam, majd legközelebb, most szeretnék meginni egy epres shaket egyedül az Antiqua-ban. Min Ki a kezembe nyomott egy blézert és a telefonomat, némi pénzt és kiosztotta az utasítást, hogy kilencre legyek otthon, nem hajlandó tovább aggódni értem. Nevetve kaptam fel a slusszkulcsokat, és célba vettem a cukrászdát, ahol olyan sok szép nyugodt percet és órát töltöttem évekkel ezelőtt.

Szöul nem sokat változott az évek alatt, és áldottam az emlékezőtehetségem, amiért sikerült eltévedés mentesen teljesítenem utam célját. Élesen éltek bennem Szöul utcáinak képei, így önelégült mosollyal az arcomon parkoltam le, gondosan lezártam a drága autót a kulcsot elsüllyesztettem zsebemben és benyitottam az épületbe. Hangosan és mosolygósan köszöntöttek, majd mikor felismert a pult mögött álló fiú, már fel is vette a kimondatlan rendelésemet. Hogy létem felől érdeklődött és, hogy mi hozott haza. Amikor jobb kezemmel pénzt nyújtottam, megpillantotta gyűrűmet és megadta magának a választ. Mosolya vesztett fényéből, de töretlen maradt, kiszolgált, én pedig leültem megszokott helyemre. Telefonom az asztalra tettem, szürcsölni kezdtem a szívószálon keresztül a hideg édességet és tekintetem az utca felé fordítottam, ahol emberek sokasága sétált ilyen-olyan irányba.

Alig tíz perce ücsöröghettem, félig kiittam italom tartalmát, amikor a telefonom rezegni kezdett az asztallapon. Kíváncsian ütöttem fel a tokom könyvszerű fedelét és olvastam el a pár szavas üzenetet az ismerős ismeretlentől.

Találkoznunk kell, lehetőleg családi szemektől rejtetten. Meg kell beszélnünk… kettőnket.
Sehun

Felvontam a szemöldököm, és gondolkodni kezdtem azon, hogy figyelmen kívül hagyom őt, de beláttam, hogy erre a találkozóra előbb-utóbb sort kell kerítenünk. Jobb hamar túlesni rajta.

Honnan tudod a számomat?

Megvannak a forrásaim. Szóval? Hajlandó vagy kettesben találkozni velem? A kocsiban egész jól elvoltunk.

Félhangosan felhorkantam az emlék és szavai hatására, majd pötyögni kezdtem a választ.

Az nem kifejezés, milyen remekül eltársalogtunk. És még gondolkodom. Nem törtél meg eléggé.

Feltételezem nem vagy otthon. Felhívom a bátyád és megkérdezem tőle, hogy hol vagy, ha már nem vagy hajlandó elárulni.

A bátyám nem szimpatizál veled, hogy finoman fejezzem ki magam, nem hiszem, hogy segítene.

Tisztában vagyok az érzéseivel, egyszer már szembesített. Ahogy a barátod is… apropó szerintem, szerelmes beléd.

Egy: Miből is gondolod, hogy nem vagyok otthon? Kettő: Miért találkozgatsz a családommal? Három: Nem szerelmes belém. Az Antiqua-ban vagyok.

Megérzés, kötelesség, felesleges tagadnod, elég, ha én tudom. Feltűnőbb cukrászdát nem is választhattál volna…

Ne becsméreld a kedvenc kávézómat.

5 perc és ott vagyok.

Nem válaszoltam, szívtam egy utolsót a szívószálon, de nem folyt végig rajta folyadék, így letettem és rendeltem magamnak egy másikat. Amíg a rendelésemre vártam, kivágódott az ajtó és egy maga mögé tekintgető, kissé ideges, magas srác lépett be. Hangosan köszöntötték, mire rémülten fordult feléjük, picit megdöntötte törzsét és szemével engem kezdett keresni. Arcát napszemüveg, haját baseball sapka takarta. Miután észrevett, megközelített és gyorsan meg is ragadta a karomat.

- Kérlek, üljünk egy félreesőbb helyre – halkan mondta, hogy senki más ne halljon bennünket. A kávézóban alig voltak, sosem volt tumultus ezen a helyen.

- Miért?

- Feltűnőek vagyunk, és félő, hogy holnapra ezer kép kerül fel a netre, hogy veled voltam itt – idegesen pillantott az ablak felé, követtem tekintetét és felvont szemöldökkel nyugtáztam, hogy néhány fiatal lány telefonnal a kezükben pillant ránk és nyilván fotóz bennünket. Felmerült bennem, hogy provokatív módon intek feléjük, de elvetettem a gondolatot. Felkaptam a telefonom és zokszó nélkül követtem Sehunt egy félreeső zugba, ami már feleannyira sem volt hangulatos.

- Köszönöm csitrik – pufogtam halkan, és tekintetem az ablak felé irányítottam, én láttam őket, ők viszont minket nem, mert egy fal választott el bennünket tőlük. Sehun kiengedte a levegőt, levette a sapkát és a szemüveget.

- Mit kérsz? Rendelek neked – előzékenyen felajánlottam, egy ideig gondolkodott, majd megkérdezte én mit kértem. Miután közöltem vele, vállat vont és azt felelte neki is jó lesz az. Elbattyogtam a pultig a rendelésem mellé felvetettem még egyet és megmutattam új ülőhelyem. A pultos srác – Hyunshik egyébként – nem értette miért ültem máshova, mikor mindig az ablak mellett ülök. Megmagyaráztam azzal, hogy nem vagyok egyedül, majd rájön, ha kihozza az italokat. Pár perc múlva előttünk termett és megjegyezte, hogy már érti. Egészen eddig csendben vizslattuk a másikat és cseppet sem éreztem zavarban magam emiatt. Gondolom akkor éreztem volna kínosnak, ha éreznék iránta valamit, de ennek híján… 

- Szóval, miért akartál beszélni velem? – tettem fel az első kérdést és megkóstoltam italomat. Követte példám, majd mikor bólintott, hogy ízlik neki, válaszolt.

- Fontos tudnunk a másikról pár dolgot, nem? Mennyire ismersz Ha Neul? Mennyit tudsz rólam? – hideg hangja metszette a levegőt, nem kerülte el figyelmemet, hogy elhagyta nevem után a „sshi” jelzőt. Megráztam a fejem és lenyeltem goromba hangvételét.

- Neveden, korodon, munkádon kívül nem tudok semmit. Nem ismerlek, honnan ismernélek. Még ha utánad néztem volna, akkor sem ismernélek – válaszom hasonló stílusú volt az övéhez.

- Én, viszont ismerlek. Mindent tudok rólad.

- Hogyan? – megdöbbentem válaszán és érdeklődve pillantottam rá.

- Tizenöt éves voltam, amikor közölték velem, hogy el foglak venni feleségül. Nem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kész tények elé állítottak és hallani sem akartak arról, hogy elutasítom. Gyerekkoromtól kezdve hajtogatták, hogy megvan a jövendőbelim, de nem fogtam fel és nem is foglalkoztam vele, így tizenöt évesen mondták ki kerek perec, hogy tekintsem magam foglaltnak. Olyan középiskolába jártam, ahová több idol is járt, így egy SM-es menedzser felfigyelt rám és megkérdezte akarok-e gyakornok lenni. A szüleimnek elmeséltem és rögtön nemet mondtak. Cselhez folyamodva azt mondtam csak akkor veszlek el, ha engedik, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Így belementek és láss csodát, most itt vagyok. Ezért egyébként hálás vagyok neked, ha nem vagy, sosem veszem rá őket arra, hogy idol lehessek.

- Igazán szívesen – drámaian hangsúlyoztam, teljesen ledöbbentem bőbeszédűségén, szavai megrohamoztak és nem engedtek. Nem hittem, hogy ilyen lesz.

- Nem hagytak békén, így amikor otthon voltam, többnyire rólad beszéltek és elmondtak mindent, amit tudnak rólad. És ez egészen két évvel ezelőttig ment így. Minden beszélgetésünk témája te voltál, ismerlek Ha Neul. Tudom, mit szeretsz és mit nem, milyen életed volt, hova jártál iskolába, kik a barátaid, hová szeretsz járni, milyen stílusú ruhákat hordasz… egyszóval mindent – vehemenciája egy kicsit megrémített. Lesütöttem szemeimet, és azon gondolkodtam, mégis, hogyan kéne lereagálnom ezeket.

- Őszinte leszek – amikor újra megszólalt visszaemeltem rá tekintetem. – Nem kedvellek. De nem is utállak, félre ne érts. A létezésed egyszerre vált ki belőlem hálát és rossz kedvet. A hálámat már tudod, a másik pedig… meghatározod az egész életemet. Foglyul ejtettél Ha Neul – fejét félre billentette, én pedig kitágult pupillákkal meredtem előre. Azt hiszem ennél jobban még senki sem sértett meg. Nem kedvel, de nem is utál? – Nem akarok rossz viszonyt ápolni a feleségemmel. De tudd, hogy nem önszántamból, vidáman dalolva veszlek el. Legyünk egymás mellett csendesen, de ne gátoljuk egymás életét – szavai fejbe vágtak és nyeltem egy nagyot. Erőszakosan szorítottam a telefonomat, de nem engedtem, hogy arcomon is látszódjanak ingerültségem jelei.

- Nos, csak, hogy viszonozzam az őszinteségedet. Én abszolút nem kedvellek. Eddig a külsődön kívül nem mutattál fel semmi pozitívumot és nem hiszem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Feszült és ingerült vagyok a társaságodban és nem akarok hozzád menni. Születésemtől fogva arra nevelnek, hogy a család érdekében muszáj leszek hozzámenni egy olyan sráchoz, akit én nem választhatok meg. És ezt eddig készségesen el is fogadtam, de mióta találkoztunk félek és taszít a gondolat, hogy veled éljem le az életem. Nem erre vágyom, viszont nem hátrálhatok ki a kapcsolatunkból. Két éve esz a fene, mert felfedték előttem ki a választottam. Belekényszerültem egy eljegyzésbe, ahol Te meg sem méltóztattál jelenni. De rendben. Én is azt vallom, amit te. Legyünk meg egymás mellett csendesen – nyugodtan és halkan szónokoltam monológom, arca külsejét ért dicséret hallatán megrezzent, egyébként semmi nyoma nem volt annak, hogy felfogta volna, éppen hozzá beszélek. Póker arca most is szolgálatkész volt.

- Nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek beállítasz.

- Én sem. De elegendő időnk lesz arra, hogy kiismerjük egymást.

- Sajnálom, hogy fel kellett adnod miattam a színészetet.

- Nálam nem jobban – hangom megenyhült és sóhajtottam egyet. – De azért köszönöm.

- Én nem tudnám feladni az életem…

- Neked nem is kell. Megkértem őket, hogy ne kötelezzenek erre – elnéztem arcáról, mert most nem sikerült elrejtenie érzelmeit.

- Tudom. Köszönöm – bólintott és kortyolt egyet az italába. Követtem példáját.

- Tudom, hogy nem vágysz a társaságomra, de mostantól akárhol megjelenek neked is jönnöd kell velem. Legalábbis ahová partner kell, vagy ahová meghívlak. Leközölték a csatornák, hogy nősülni készülök és azt is, hogy kivel – bólintottam, hogy tudomásul vettem, ő pedig folytatta. – Fent kell tartanunk a látszatot, hogy mi választottuk egymást.

- A kiadód hogy fogadta? Úgy tudom az SM nem nagyon tolerálja az ilyesmiket.

- Randi tilalom van, amit be is tartottam. Kezdetektől nyíltan megmondtam. A srácok nem tudták csak.

- Értem.

- Sok minden a nyakadba fog szakadni, nem csak én. A banda, a rajongók, minden.

- Gondolom már most antiklubbom van – sóhajtottam egyet, ő pedig halványan elmosolyodott. Újra ránéztem. – Két előnyöd van eddig – kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Az előbb már említettem az egyiket. Helyes vagy, a másik, hogy általad megismerhetek csomó mindenkit, bár az elmúlt négy évben nem tudom mi a helyzet k-pop téren. 

- Te is helyes vagy. De többet kell mosolyognod – mondta, mire villantottam felé egy ragyogó mosolyt. Ő is követte a példámat.

- Ahogy neked is. Most, hogy közölted a rideg valóságot, mehetek? – váltottam vissza ridegre, mire bólintott és felállt. Nem ittam meg a második italomat, mert elvette az életkedvem. Szóval ő az első ember, aki közömbös irántam. Érdekes…

- Majd még kereslek.

- Kérlek, ha teheted, ritkán – ezzel búcsúztam, feltettem a napszemüvegem és kiléptem az utcára.

Az utálkozó pillantások nem estek a legjobban, de megacéloztam magam, hogy mostantól rengeteg ilyenben lesz részem. Elkezdődött az új életem, Oh Sehunnal az oldalamon. Majd szétvetett az ideg a gondolatra, de nem tehettem semmit sem. Fújtatva lélegeztem és próbáltam balesetmentesen haza vezetni.

Min Ki mosolyogva fogadott, hogy még hamarabb is hazaértem, mint megbeszéltük, de elejtettem vőlegényem nevét, és máris megértette kedélyállapotomat. Gondolom, mennyire lehetett kíváncsi, de nem jött utánam és nem árasztott el kérdésekkel. Hálás voltam érte. Feltrappoltam szeretett szobámba és az ágyamra vetődtem. Minél hamarabb aludni akartam, hogy legalább álmomban élhessek egy olyan életet, amelyet én választottam magamnak…

1. rész

- Hana? Figyelsz rám? Mintha máshol járnál – Minhee meglengette előttem a karját és édesen mosolygott. Zavartan pislogtam párat, rendeztem arckifejezésemet és ránéztem.

- Ne haragudj. Meddig maradsz?

- Még négy napot.

- Miért jöttél ilyen rövid időre?

- Hogy lássalak – mosolya töretlen maradt, ami engem is mosolyra fakasztott. Finoman meglöktem a vállánál és felálltam, magammal húzva őt is.

- Hát akkor menjünk el valahova, ha már kedvességből átutaztad a fél világot, hogy láss.

- Ugyan – szerényen legyintett és nyakunkba vettük a várost.

Három és fél éve tudhatom otthonomnak L. A-t, ennyi ideje vagyok kényszeres száműzetésben szeretett otthonomtól. A tanulmányaim sajnos véget nem érően hatnak rám, egészen addig nem tudok hazamenni, amíg el nem végeztem az egyetemet és lassan felőröl a honvágy, ezért érzem minden alkalommal meghatva magam, ha meglátogat valamelyik barátom vagy családtagom, ami az utóbbi időben egyre sűrűbb, hiszen az esküvőm közeleg, és félnek, hogy érzelmeim instabil lábakon állnak és visszatáncolok.

Nem sokára betöltöm a húszat. Nem sokára örökre megváltozik az életem.
Valójában szeretek amerikai életet élni, sokkal kötetlenebb és szabadabb itt az ember. Nincsenek akkora elvárások, mintha Koreában élnék, bevallom egy kicsit elfelejthettem, hogy az életem előre el lett döntve. Viszont, ahogy haladtunk az időben előre, egyre nagyobb feszültség keletkezett bennem ezt illetően. Senkinek sem beszéltem róla, nem akartam, hogy azt higgyék, gyenge vagyok, vagy meggondoltam magam. Egyébként is mi lenne, ha meggondolnám magam? Nagyapa nem engedné, hogy felbontsam a jegyességet. Sem a szüleim. Hisznek Sehunban, ismerik az egész családot, megbíznak benne.

Én viszont nem is gondolhatok ilyesmire, hiszen… még csak nem is találkoztunk. Kaptam róla egy fényképet majdhogy’ két éve, és nem mondanám, hogy el voltam ragadtatva a látványtól. Egy édes, tizennyolc éves suhanc képe köszönt vissza rám, barna hajjal és ártatlan, kicsit mogorva tekintettel. Viszont meg kell valljam, tartottam attól, hogy már első ránézésre undorodni fogok tőle, de bíztam a családomban, hogy nem adnának hozzá valaki olyanhoz, akivel külsőre nem passzolunk össze. Abszurd lenne. Szóval nem utáltam kinézetre csak semmilyen más érzés nem nyomta el ezt a semmit. A közömbösségemet.

Mivel megmondták, hogy Sehun nem lesz jelen az eljegyzési partin, nem törtem magam és nem is izgultam egy szemernyit sem. Mondhatni egy kicsit frusztrált voltam. Engem köteleztek arra, hogy megjelenjek, semmi beleszólásom nem volt, neki pedig el lett nézve, hogy nem tud részt venni az eseményen, mert fellépése van. Hallottam egy mondatfoszlányt, miszerint, ha nem lesz fáradt azután beugrik, de nem fűztem hozzá túl sok reményt, és valójában így jobb is volt. Ha találkoztunk volna, és nagyon rosszul sül el, két évig rágtam volna magam azon, hogy egy milyen rossz emberrel kell összekötnöm az életem. Így viszont minden a fantáziámra lett bízva. A parti nagyon szolidra és elegánsra sikeredett, ahogy a családomtól ez elvárható volt.  Sokan voltak. Sőt, rengetegen. A társaság 85%-át még hírből sem ismertem, de tudtam, mindannyian fontos emberek. Legalábbis a családom számára.
Az este három ember is levakarhatatlanul a nyomomban volt. A bátyám és két legjobb barátom. Jól esett törődésük, másrészt kicsit idegesített, hogy nem hagynak levegőt venni.

A vacsora finom volt, Sehun szülei negédesen társalogtak velem, érdekelte őket minden, csak az volt a lényeg, hogy beszéljek. Nagyon be akarták lopni magukat a szívembe, ami nem sikerült, mert átlátszó volt a túláradó kedvességük, de az igyekezetük miatt szimpatikusak voltak, úgyhogy, anyós após… kérlek, ne aggódjatok. Hűséges és jó feleség leszek.
Minden szavammal és tettemmel ezt sugároztam feléjük, és idővel láttam feszült válluk és tartásuk megkönnyebbült ereszkedését és kényelmesen tudtak ülni, enni és beszélgetni a továbbiakban.
A vacsora után rögtön hazamentem, a szüleim engedélyüket adták, fejfájásra hivatkozva elbúcsúztam újdonsült családtagjaimtól és barátaimmal karöltve hagytuk el a parti helyszínét.

Mint már említettem, most Minhee látogatása volt soron következő, tegnapelőtt érkezett és négy nap múlva megy haza. Szerettem, amikor meglátogatott, az évek alatt számtalanszor tette ezt meg, és nem lehetek eléggé hálás neki és Myung Daenek, aki ugyanígy számtalanszor kötötte az orromra, mennyire ellenzi a kényszerházasságomat. Nem győztem kijavítani, hogy tulajdonképpen ez nem kényszer, hiszen senki sem kényszerít, én mentem bele, önszántamból, ez inkább előre lerendezett házasság. Mindig dühös, hogyha szóba kerül ez a téma, ellentétben Minheevel, aki szentül hiszi, hogy ennél romantikusabb nem is létezik, mármint csak abban az esetben, ha végül egymásba szeretünk. Nem tartom túl valószínűnek, hogy ez be fog következni, hiszen tizenkilenc és fél évem alatt egyszer sem voltam szerelmes, de még csak plátói sem, sohasem rajongtam senkiért még csak nagyon tetszeni sem tetszett senki. Valami baj lehet velem, mert elkerültek azok a dolgok, amik az átlag lányokat.

Nem kedveltem sohasem annyira egy együttest, hogy valamelyik tag iránt „szerelmet” érezzek, nem szerettem idegenekkel flörtölni, nem szerettem, ha a fiúk a véremet szívják, mert máshogyan nem merik tudtomra adni, hogy kedvelnek, nem voltak vágyálmaim és képzelgéseim a szerelemről meg a hercegről fehér lovon esetleg Audin… nem voltam titkon szerelmes a legjobb férfi barátomba, és egyéb nyalánkságok. Rengetegen irigylik az életemet – ezt anélkül is tudom, hogy mondanák – mert azt gondolják, megkapok mindent, amire szükségem van, és amit kiejtek a számon – bár tény, hogy ez így van – de nem tudhatják, valójában mennyire magányos vagyok.

Amerikában sok embert ismertem meg és felszínes baráti kapcsolataim mindig voltak, népszerű vagyok, minden nevesebb buli elsőszámú vendége vagyok a vendéglistán, de egyikük sem tudta, hogy amint hazaérek a suliból fáj a szívem, sajog, mert egyedül vagyok egy hatalmas házban, nincs kivel beszélgetnem, nincs kivel megosztanom az ebédemet és vacsorámat.

Az egyetlen dolog, ami vigaszt nyújtott a honvággyal teli percekben és magányos órákban, az a színészkedés volt. Mindennél jobban szerettem színészkedni, hálás voltam a szüleimnek, hogy engedtek anno ennyi „szabadságot”. Vigaszt nyújtott, hogy a Színművészeti Egyetemre járhattam és színészkedhettem, rendezhettem, és mindkettőben jó voltam. A tanáraim szerint tehetséges vagyok, és ha elvégzem a sulit, ami egy darabbal zárul számomra, majdnem biztosak benne, hogy rengeteg felkérésem lesz különböző színházakhoz. Büszke vagyok erre, nagyon is, de szomorú is egyben, hiszen a suli végeztével haza kell mennem és nem szegődhetek színésznek, mert feleségnek kell lennem. Mindössze két hónap van már csak az egyetemből, és a tanáraim lelkére kötöttem, hogy senkinek se ajánljanak. Nem tudnám elviselni, ha egy neves színház felkérne, hogy legyek ott gyakornok vagy segédrendező, vagy bármi, miközben tudom, hogy haza kell mennem. Haza… ami annyira hiányzik. Másrészt, taszít a haza gondolata, és ez mind Sehun miatt van.

Amikor Minhee tudtára adtam ezeket a gondolatokat nem tudott mit mondani. Elhitettem vele, hogy ezekre gondolok, amikor elrévedek, és nem figyelek, nem pedig arra, hogy hamarosan vége az eddigi életemnek, fel kell adnom mindent azért, hogy feleség legyek. Jelenléte megnyugtatóan hatott rám, ezért nem bántam, hogy nem tudott mit mondani.
Sokszor látott próba közben, az egyik fontosabb szerepet kaptam meg a darabban, de nem a főszereplőét, amit nem is bánok, mert sosem szerettem a főszereplő karakterét. Azt mondta, szereti nézni, ahogy valaki más életét, személyiségét öltöm magamra, mert igazán felszabadultnak és természetesnek hatok olyankor. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam tőle. Négy nap hamar elrepült, és azt mondta, már nem is fog jönni, hiszen két hónap és otthon leszek. Nem vettünk egymástól könnyes búcsút, egyikünkre sem volt jellemző, de érezhetően más hangulat uralkodott a házban, amint kilépett a bejárati ajtón. Kicsit nyomorultul éreztem magam, hogy amint elment, a ház megint hatalmas, rideg és barátságtalan volt. Egyedül nem tudtam elérni, hogy egy meleg otthon gondolatát adja vissza. Nevetséges, hogy még erre sem vagyok képes.

A következő hónapban beletemetkeztem a „munkába”, szöveget tanultam, próbára jártam, próbáltam a legminimálisabbra csökkenti az otthonlétet, ami egyre jobban nyomasztott. Izgatott voltam, hogy nem sokára újra Szöulban lehetek, viszont előre sajnáltam itt hagyni Amerikát, egészen a szívemhez nőtt, volt rá időm, hogy megszeressem az életet itt.
Éppen egy újabb próba közepén tartottunk, amikor megcsörrent a zsebemben a telefonom. Zsémbes tanárom elnézően intett egyet, sosem haragudott rám, talán egy kicsit kivételezett is velem a családom helyzetét szem előtt tartva… de nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzam ezzel, vagy az ebből kifolyó ellenszenvvel, amit sok emberből kiváltottam. Két féleképpen lehetett hozzám állni. Vagy szerettek, vagy utáltak. Két véglet, nincs köztes állapot, legalábbis nem találkoztam még olyannal, aki közömbösen viselkedett volna velem. Mivel éppen nem volt szövegem, csak a színpadon kellett lennem, lesétáltam az emelvényről, előhalásztam a telefonom, anya neve nézett vissza rám, széles mosoly terült szét arcomon és anyanyelvemen megszólalva köszöntöttem édesanyámat. Néhányan ferde szemmel néztek rám, volt, aki még most sem szokta meg, hogy koreai vagyok, és bizony beszélem is a halandzsa nyelvet.

- Anya? Régen hallottam felőled, már hiányoztál. Mi tartott ennyi ideig? – rengeteg gazdag családdal ellentétbe én nem beszéltem formálisan a családommal, csak akkor, ha nyilvános helyen mutatkoztunk együtt. Nem kellett tartanom tőlük, főként nem félnem. Meg lehet adni valakinek a tisztelet úgyis, hogy nem rettegek, és nem magázódom közben.

- Ne haragudj, sok dolgom volt és pár rendezvényen is meg kellett jelennem az utóbbi három hétben. De te is felemelhetted volna a telefont – dorgáló hangja megmosolyogtatott.

- Jól van, jól van, ne haragudj, vedd úgy, hogy meg sem szólaltam. Miért hívtál?

- Kincsem, mit is mondtál mikor van a záró darabod? – kérdése rossz előérzetre adott okot.

- Június kilencedikén. Ne mondd, hogy nem tudtok eljönni – orrnyergemre szorítottam két ujjam és próbáltam elnyomni feltörekvő dühömet és feszültségemet. Egyetlen játékomra sem rendeltem ide őket, azt mondtam, egyen legyenek ott az pedig az utolsó.

- Sajnálom Ha Neul.

- Ne Ha Neulozz nekem! – többen is felkapták a fejüket a nevem említésére, itt majdnem mindenki Hanaként ismert, könnyebb volt így szólítaniuk.

- Sajnálom.

- Hát még én…

- Várj, ne tedd le! Myung Dae elmegy.

- Veletek ellentétbe, ő az összesen itt volt.

- Kincsem… értsd meg.

- Mi az a halaszthatatlan dolog, ami miatt lemondod az egyetlen lányod fellépését?

- Apád Japánban lesz, én pedig elkísérem.

- Akkor nem is lesztek otthon, amikor hazaérek? Tizedikén indulok haza anya.

- Remélem nem haragszol nagyon…

- Oh, el sem tudod képzelni, mennyire haragszom – mondtam angolul, hiszen tudtam, hogy a felét sem érti annak, amit mondtam. Elköszöntem tőle és lecsaptam a telefont. Remegtem az idegességtől, így ügyet sem véve a próba további részéről, kiszáguldottam az előadó teremből és az egyetem kávézója felé tartottam, hogy némelyest lenyugodhassak.

Myung Dae finom puszival és öleléssel ajándékozott meg a reptéren, mosolyogva viszonoztam gesztusait, régen láttam és felvillanyozott a tény, hogy látni fog az utolsó darabban, ami már csak egy hét múlva lesz.

Itt tartózkodása alatt majdnem megölt egy párszor, közel került ahhoz, hogy szívinfarktust kapjak. Egyszer felidegesített a „kényszerházasság” témával, második alkalommal eltűnt a városban, nem vette fel a telefonját, szóval a frászt hozta rám, harmadszorra bulizni voltunk lerészegedett és Istennek képzelve magát egy banda fiúval akart verekedni, akik rám mertek nézni, holott eljegyzett nő vagyok, szóval felidegesített, negyedig egyben utolsó alkalommal, az előadás napján, a végszó és tapsvihar és gratuláció tömegek után elejtett egy olyan mondatot, hogy nélkülem is hazamehet és folytathatom itt az életemet, senki sem kötelez semmire. Nem kell feladnom az álmaimat a családom akarata miatt. Természetesen ez igaz volt és ezzel húzott fel a legjobban. Kihúzta a gyufát, így fizikailag is tudtára adtam, jobb, ha ezentúl kerüli ezt a témát: pofon vágtam. Sohasem ütöttem meg még senkit, ha csak nem a szerepem követelte meg, főként nem a legjobb barátomat. A másodperc töredéke alatt bántam meg tettem és engesztelően bújtam hozzá, sírásom visszafogva. Egyrészt még tombolt bennem az adrenalin az előadás miatt, dühös is voltam és megbántott is. Sóhajtozva szorított magához és suttogta, hogy semmi baj. Még ő aznap éjjel hazament, mert másnap délelőtt jelenése volt az étteremben, így nem tudtunk együtt hazautazni.

Fáradtan, de elégedetten értem haza, boldog mosoly terült szét az arcomon, ha a pár órával ezelőttiekre gondolok. Az előadás szuperül sikerült, megcsillogtathattam ismét tehetségemet, és reménykedtem benne, hogy otthon lesz némi alkalmam újra színészkedni, vagy legalább rendezni. Talán Sehunék videoklipjét rendezhetném én… Hmm. Na mindegy. Lassan két éve vagyunk eljegyezve, egyetlen fotón kívül, nevén, korán és munkáján kívül semmit sem tudok róla, szánt szándékkal kerültem az internetet és a koreai zenei csatornákat, ha a hírekben a nevét hallottam, vagy a banda nevét, elkapcsoltam. Tényleg, semmit sem tudok róla.
Hajnali kettő volt, hogy hazaértem, megünnepeltük a csoporttársaimmal a sikeres előadást, aztán elkísértem a reptérre Myung Daet, csak ezek után jöttem haza. Az üres ház gondolata sem tudta lelohasztani a jókedvemet. Szokásom volt mindent az utolsó pillanatra hagyni, így a fontosabb ruhadarabokat és dolgaimat még be kellett csomagolnom, de nem bántam. A hazatérés izgalma miatt egy szemhunyásnyit sem aludtam, hajnali ötkor pedig már a repülőtér várótermében ültem, napszemüveggel fedtem el szemeimet és vártam, hogy felszólítsanak a hangos bemondón keresztül a beszállásra.

A rendkívül hosszú repülőút remek alkalom volt az alvásra, szinte rögtön álomba szenderültem és csak akkor keltem fel, amikor a légi utaskísérő finoman megérintett és figyelmeztetett, hogy perceken belül leszállunk és kössem be magam. Teljesítettem kérését, kezemmel próbáltam kitörölni szemeimből az álmosságot, nyújtózkodtam és mosolyogva néztem ki az ablakon, melegség öntötte el a szívemet, ahogy Szöul alattam elterülő mivoltára néztem. Végre újra itthon vagyok.
A leszállást zökkenőmentesen tettük meg, dobogó szívvel álltam fel és indultam meg a tömeggel majdnem egyszerre.

Meleg szellő lengedezett, a hajam finoman fújta, arcomra boldog mosoly kúszott, szememre húztam a napszemüvegem, lassan elindultam, hogy megkeressem egyetlen bőröndömet, amit magammal hoztam. Reménykedtem benne, hogy valamelyik családtagom kijött engem köszönteni, titokban a bátyámnak örültem volna a legjobban, ő jött hozzám a legritkábban, mondván, ha lát még jobban hiányzom neki, így nem erőltettem a látogatásokat. A bőröndöm felkutatása után gyors léptekben indultam a kijárat felé, a váróteremben rengeteg ember félkörívben fogadta rég látott szeretteit, óvatosan vizslattam körbe sajátjaimat keresve, de csalódottan konstatáltam, hogy senkim nincs itt. Egy rövidet sóhajtottam és újra elindultam az embereket kerülgetve, de pár lépés után megálltam, szó szerint lefagytam. Gondolkodni kezdtem, hogy nézek ki. Fehér, márkás, bő fazonú atlétaszerű top, farmer rövidnadrág és egy gyönyörű egybe talpú magas, rózsaszín szandál. Szóval, oké, megnyugodtam, hogy az öltözékem rendben van. Ez azért volt fontos, mert észrevettem pár sajtós embert, ami alapjáraton nem zavart volna, ha tudom, hogy miattam vannak jelen. De, van egy olyan sanda gyanúm, hogy inkább a velem szemben álló irtó magas, szőke, napszemüveges srác a célpont, aki nem mellesleg, kezében kartonlappal ácsorgott, melyen az én nevem állt egy szívecskével ellátva. Nagyot nyeltem, jobb kezemmel megszorítottam a bőröndöm markolatát, bal kezemmel elegánsan lekaptam a Wayfererem. Nem adhattam tudtára mennyire megrémisztett a látványa. Kecsesen és lassan sétáltam oda hozzá, a vakuk villogni kezdtek, bájos mosolyt erőltettem arcomra. Elengedtem a bőröndöm és jobb kezem nyújtottam felé, melyen ott csillogott a gyémánt eljegyzési gyűrűm, amit még csak nem is ő adott át nekem. Póker arca felengedett, szerény mosolyt engedett meg magának, levette ő is a szemüvegét, maga mellé engedte a kartonlapot és balját felém nyújtva megszorította a kezem, majd megcsókolta a kézfejem.

- Ideje volt már Ha Neul-sshi. Had mutatkozzam be…

- Sehun… Semmi szükség rá, elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy ki vagy. Mehetünk? – mosolyogva húztam ki kezem övéből, bólintott, átvette a bőröndömet, másik kezével derekam karolta át, hogy mutassa a világnak mi ketten összetartozunk.

Kiérve a parkolóba körülnézett, azt hitte, nem veszem észre, elengedte a derekam, a csomagommal együtt, kifújta az eddig bent tartott levegőt, felnyitotta a csomagtartót, megvárta, míg beemelem a bőröndömet – nem feszélyezte, hogy nem segít, de el sem vártam – nem nyitotta ki előttem az ajtót – ezt sem vártam el – beültem az anyós ülésre, ő pedig bevágódott a kormány mögé. Visszatettem a napszemüvegem, bekötöttem magam, ő pedig ráadta a gyújtást a motorra. Még megengedett magának egy mély sóhajt, ő is feltette a napszemüvegét és elindultunk… feltehetőleg az otthonom felé. 

Prológus

Az, hogy milyen élete lesz egy embernek a születése határozza meg. Születni is tudni kell, ahogy mondani szokták a szüleim.

Ha egy szegény családba születek, az életem teljesen máshogy alakult volna. De én egy gazdag család sarja vagyok, így érthetőek az életemre feltett miértekre adott válaszok. Persze, csak azok érthetik meg, akikkel hasonló sorson osztozhatom. Már a születésem előtt el volt tervezve az egész életem. Vagyis… mondjuk inkább azt, hogy a fontosabb állomások az életemben, előre elgondoltak voltak. Születésem pillanatától ezt nevelték belém, így számomra ez a természetes, megszokott és normális. Sosem tettem fel kérdéseket, sosem akadékoskodtam, mindig is tudtam meddig mehetek el, mik a határaim mit szabad nekem, és mit nem.

Kisgyerekkorom óta éreztetik velem szerető szüleim, hogy én más vagyok az átlag gyerekeknél, fontosabb a létezésem, felettük állok minden értelemben. Rangban, hierarchiában, szépségben, okosságban.

Elit óvodába jártam, elit kölykökkel barátkozhattam, bár a barátság sosem volt számomra olyan fontos. Jártam az előttem kikövezett utat és szerettem is. Nem volt más választásom. Vagy szerettem, vagy nem. Gazdagságunk ellenére a szüleim szerettek és gondoskodtak rólam, törődtek velem és megadtak nekem mindent, amire csak vágytam és ebbe a szeretet is bele tartozott. Egy rossz szavam sem lehet miattuk.

Általános iskolába is elit és luxus körülmények között jártam, a suli rangos és kiemelkedő volt Szöulban, és imádtam mind a nyolc évet. Szerettem tanulni, kitűnő volt az átlagom minden évben, és sok embert ismertem meg. Sokan szerettek és én is szerettem őket. A barátság fogalma kezdett realizálódni bennem és rájöttem nem élhetek egy-két barát nélkül. A családom csak olyan emberekkel engedett ismerkedni és barátkozni, akik szülei felhasználhatók voltak az üzleti életükben. Így lett a legjobb barátnőm Kim Min Hee a Kim Group örököse, és a legjobb barátom Lee Myung Dae, aki a BTD étteremlánc elnökének egyetlen fia volt. A szüleim rendkívül boldogok voltak, amikor bemutattam őket nekik. Ó, de micsoda modortalanság tőlem, hogy még csak be sem mutatkoztam.

A nevem Choi Ha Neul  a családom a Sunset bevásárlóközpont kitalálója és tulajdonosa. A nagyapám a tulajdonos az édesapám pedig a központok elnöke, hiszen egész Ázsia szerte több is van belőle, emellett hoteleket is üzemeltetnek ugyanezen néven és rengeteg bevételt jelent ez számunkra.

A középiskolát Szöul leghíresebb iskolájában végeztem el félig, hiszen, amikor 10. évfolyamba léptem a szüleim újabb sorsfordító döntéssel állítottak szembe: elküldtek az Államokba pontosabban Los Angelesbe, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Evidens volt a döntés, nem is visszakoztam, a barátaim hiányoztak ugyan, na meg persze a családom, főleg a bátyám Min Ki, de szerettem az amerikai iskolát.

Az ottani iskolát is kimagasló eredménnyel végeztem el, így szüleim beleegyeztek, hogy azt tanuljam tovább, amit szeretnék. Így esett választásom a színészetre és rendezésre. Mivel mindenki számára egyértelmű volt, hogy családomból kifolyólag sosem kellesz dolgoznom, nem tiltották meg, hogy azt tanuljam, ami a szívem vágya, és mivel sosem okoztam csalódást nekik, hittek bennem és támogattak.

Gyerekkorom óta tudom, hogy nem választhatok majd magamnak férjet, mert már akkor meg volt jövendőbelim. Talán most fintorogtok, hogy nem ilyen világban élünk már, de én ilyenben nevelkedtem, így nekem ez a természetes.  Eddigi életem alatt folyamatosan hangoztatták szüleim, óvatosan ismerkedjek, és ne nagyon essek szerelembe, mert azzal csak magamnak ártanék, ha nagyon megszeretnék egy férfit, aki végül nem lehet örökre mellettem. Nem nehezteltem rájuk egy percet sem, beláttam, hogy igazuk van, így a fiúzást tabunak állítottam be az életemben, ha éreztem, hogy valaki többet szeretne, mint barátság már odébb is álltam. Egyébként sem sokan környékeztek meg a hideg és távolságtartó viselkedésem miatt. Alapjáraton barátságos vagyok, csak nem mindenkinek mutatom ezt ki. Nehezen ismerkedem, nem vagyok híres a bizalmam könnyű elnyeréséről, sosem tudhatom ki az, aki csak érdekből akar a barátom lenni. Így esett, hogy tizennyolc évesen sem estem át az első csókomon a szexről nem is beszélve. Abszolút tapasztalatlan voltam. A nyári szünetben hazalátogattam, mint ahogyan mindig és otthonlétem első hetében jelentették be a szüleim, hogy ideje, hogy megtartsuk az eljegyzésemet.

Szó mi szó meglepődtem, mert annak ellenére mennyiszer hangoztatták, sosem adtak meg konkrét időpontot, így időm sem volt felkészülni rá lelkileg. Viszont hamar belenyugodtam és elfogadtam. Rezignált viselkedésem már megszokott volt szüleim szemében, a bátyámat viszont mindig bosszantotta, hogy nem állok ki saját akaratomért. Így a bejelentést követően, ellenezni kezdte a frigyet és megkérdezte miért fogadom el. Az egész család elcsendesedett. Jelen voltak a nagyszüleim, a keresztszüleim és a saját szüleim, na meg persze a gyerekeik és a két legjobb barátom. A bárpultnál ültem egy pohár pezsgővel a kezemben, másik kezemmel gyémánt fülbevalóm morzsolgattam és elgondolkodtam a válaszomon. Miért is csinálom ezt?

- Miért szegüljek szembe a szüleinkkel, Min Ki? Mi értelme lenne? Jót akarnak nekem és születésemtől fogva erre nevelnek. Szerinted nem volt elég időm átrágni magam ezen a kérdésen? Lehet, hogy nem akarom, de ez nem akarat kérdése. Hozzászoktam a gondolathoz, hogy mindig előttem járnak egy lépéssel és kitapossák előttem az utat. Így kényelmes – mondandóm végén tekintetem övébe mélyesztettem, láttam rajta, nem elégedett a válaszommal, a nagyszüleim és szüleim szöges ellentéte volt, akik mosolyogva bólogattak, hogy igazam van. Nem fecsérelték az időt tovább felesleges csevejjel, előhozakodtam jövendőbelim kilétével.

- Az unokatestvérem unokája ugyanúgy, ahogyan te, születésétől fogva tudja, hogy azt a nőt fogja elvenni feleségül, akit kijelölnek neki. Az pedig te vagy. Mielőtt megszülettél volna megbeszéltük, hogy ha fiú-lány unokáink lesznek, a család egyesítése érdekében összeadunk benneteket. Ha született volna egy lánya, akkor Min Ki felesége is eldöntetett lenne, de nem így lett. Egy idősebb fiú unokája van még, de korban ő nem passzol hozzád Ha Neul. Amint húsz évesek lesztek megtartjuk az esküvőt – nagyapám szavai még sokáig csengtek füleimben, bólintottam egyet, hogy tudomásul vettem, majd ránéztem.

- Mi a neve?

- Oh Sehun.

- Velem egy idős? – kérdésemre biccentéssel válaszolt. – Kell vele tartanom a kapcsolatot? Mármint ebben a két évben – összehúzta a szemöldökét, de nemlegesen intett fejével. Megkönnyebbült, apró sóhaj szakadt fel tüdőmből és újra felszegtem államat.

- Mikor lesz az eljegyzési parti?

- A jövő héten. De ő nem lesz ott – erősen markoló ujjaira pillantottam. Az idős kéz néha megremegett a boton, amit ujjai erősen szorítottak, meglepődtem, így ez tisztán ki is ült arcomra.

- Ő egy idol, kincsem – mosolygott anya és mellém sétált, eddig a szoba másik végéből vizslatott. A szívem megdobbant, örültem, mert így keveset fogunk találkozni házas életünk alatt.

- Ugye nem kötelezitek arra, hogy ha elvett feleségül lemondjon erről a szakmáról? Pontosan mit is csinál? – anyámra pillantottam, szemeim zavartságról adtak tanúbizonyságot, elmosolyodott és megsimogatta a karomat, elvette a kezemből a pezsgős poharat, tudta, hogy feldúlt vagyok csak palástolom. Megrázta a fejét, kérdésem első felére ezzel választ adva.

- Egy híres bandában énekel és táncol.

- Találkoztatok már vele?

- Nem, csak a családjával. Sokat van fellépéseken és más kötelezettségei is vannak. Többnyire az együttessel van, együtt élnek.

- Tudja, hogy én vagyok a kiválasztott? – furcsa volt ezt a szót magamra használni, mintha valami áldozati rituálé kiválasztottja lennék, így ráncolt homlokkal eldöntöttem, többet nem használom ezt a kifejezést. Anyám bólintott, elengedte a karom és lezártnak tekintették a témát, nem érdekelte többet őket van-e még kérdésem. Hagyták, hagy őrlődjek magamban. Szétnéztem a gazdag és fennkölt társaságon, visszanyeltem újabb sóhajomat, nem akartam előttük gondolataimba mélyedni, így egy újabb pohár pezsgővel és a telefonommal a kezemben elindultam az erkélyünk felé. A nyitott ajtókon a nyári szellő frissítően lengte körbe a szobát, mégis csak akkor éreztem meg ezt, amikor közvetlenül az ajtóban álltam. Myung Dae elkapta a karomat és bíztatóan mosolygott rám, kivezetett az erkélyre és hellyel kínált. Sóhajtva ereszkedtem le kinti bútordarabra és csendben kortyolgattuk italunkat. Figyelő szemei biztonságot adtak, nem bombázott felesleges kérdésekkel, hagyta, hogy megszokjam a gondolatot: foglalt vagyok.