3. rész

Próbáltam minél hamarabb visszaszokni a koreai időre, hét óra az csak hét óra időeltolódás, és három napomba tellett, míg a szervezetem újra hozzászokott, és nem akartam minden órában elaludni. Min Ki természetesen kinevetett, hiszen a fáradtságomnak köszönhetően folyton kótyagos voltam, és nem mentem sehova sem, mert nem mertem volán mögé ülni.
Szüleim is megérkeztek, mondanom sem kell, hogy anyu sírva fakadt, apu pedig túlontúl hűvösen viselkedett. Nem tudtam mire véljem ezt a stílust, sosem volt ilyen. Talán az esküvő miatt? Hiszen ők találták ki…

Sehun nem keresett, aminek borzasztóan örültem. Volt időm átrágni magam a szavain, és valóban nem volt olyan szörnyű srác, mint amilyennek beállítottam… szemébe ráadásul! Biztosan rosszul esett neki. De hát nekem is! Ő kezdte…

Elhatároztam, hogy a nyugodt élet reményében minden dühöm és keserűségem lenyelem és követni fogom, mint egy szófogadó kiskutya. Megpróbálok teljesen alárendelt lenni ebben a kapcsolatban. Nincs szükségem feszültségre és állandó viszályra, nem akarok csalódást és aggodalmat okozni a szüleimnek.

Ha pedig az előnyöket nézzük, tényleg megismerhetek általa néhány híres embert és talán még a TV-be is sikerül bejutnom valahogyan. A másik, hogy tényleg eszméletlen a külseje, talán egy kicsit magas és vézna, de még így is lehengerlő, és biztosan szép gyerekeim lesznek tőle. Jézusom, gyerekek! Le kell vele feküdnöm… el fogja venni a szüzességem… de én nem akarom! Na, jó, hagyjuk ezt a témát most túlságosan sokkoló a szívemnek.

Volt időm Minheevel foglalkozni, aki rózsaszín köd által van beborítva, tudniillik rátalált a szerelem és ebben a pillanatban mindennél jobban irigyeltem őt. Szerettem volna azt érezni, amit ő, de legfőképpen szerettem volna szabadon választani. Nem titkoltam, mennyire féltékeny vagyok rá, de nem akartam magamra terelni a szót, így csak mosolyogva hallgattam tovább áradozását legújabb lovagjáról.

Myung Dae… nos, Sehun megjegyzése óta, miszerint ő szentül állítja, szerelmes belém, nem megy ki a fejemből és kezdtem elgondolkodni ezen. Kevés barátnője volt az évek alatt, nem nagyon járt randizni, mindig ott termett, ha hívtam, sokszor ölelt és puszilt meg. Gyanús, de nem annyira, hogy rögtön azt feltételezzem szerelmes belém. És fel sem vethetem, hiszen oltári ciki lenne, ha kiderülne, hogy tévesek a gondolataim, vagyis Sehun gondolatai. Szóval kerülöm őt. Nem feltűnően, de még nem mentünk el kettesben sehova sem, általában akkor találkoztunk, amikor Minhee is jelen volt vagy a bátyám. Hiába van Min Ki és köztem négy év a javára, mindig is barátok voltunk. Gondomat viselte, szeretett, aggódott ha kellett és mellettem állt mindenben. A családom egyetlen tagja, aki megpróbálta lebeszélni a szüleimet a házasságról – sikertelenül. Sűrűn jártunk el ketten enni, mozizni, szórakozni. Mármint… három és fél évvel ezelőttig.

Csütörtök volt és anyával ebédeltem. Apa a Sunsetben volt Min Kivel, dolgoztak. Így ebédre sosem értek haza. Szótlanul ültünk egymással szemben és ugyanígy fogyasztottuk el az elénk rakott ételt. Egy ideje motoszkált bennem egy kérdés, amit nem mertem feltenni. Gondolkodtam, melyik lenne jobb… ha tudnám, vagy ha nem. Feszültségem kiülhetett az arcomra, mert anya is észrevette. Persze, hogy észrevette. Mindig észrevette, ha van valami bajom. Kiengedtem egy mély levegőt és egy újabb falatért nyúltam pálcikáimmal, amikor megköszörülte a torkát, így hívva fel magára a figyelmet. Letettem evőeszközeimet és szemeibe pillantottam. Rögtön hevesebben kezdett verni a szívem, mintha valami rosszat tettem volna, anyának nagyon átható pillantása tudott néha lenni, az ember úgy érzi a veséjébe lát.

- Mondd el, mi a baj Hana – meglepődtem a becézésen, sosem szerette, ha mások így hívtak, most mégis így szólított.

- Volna egy kérdésem.

- Had halljam.

- De nem merem feltenni. Ha megkérdezem, tényleg valóra válik – nyeltem egy nagyot és elkaptam róla a pillantásomat.

- Azt hittem kedvesnek tartod – rögtön a lényegre tapintott. Lehunytam a szememet és kissé eltoltam magamtól a tányért.

- Nem arról van szó, hogy milyen. Hanem… nem gondoltam bele abba, mit fogok érezni akkor, amikor találkozunk. Nem gondoltam bele abba, hogy megbánhatom. Nem hittem, hogy valaha eszembe fog jutni, mit lett volna, ha magamnak választok?

- Hana… - vonásai ellágyultak és ő is letette az evőeszközöket. Megráztam a fejem és folytattam.

- Ne aggódj, anya. Nem gondoltam meg magam. Mindössze én is csak egy lány vagyok… úgy érzem normális ilyenkor megrémülni egy kicsit. Mikor lesz az esküvőm? – megfeszítettem az állkapcsom és úgy tettem fel a kérdést. Nem mertem szemeibe nézni, hogy még csak véletlenül se pillantsa meg valójában nem picit vagyok megrémülve. Tulajdonképpen rettegek.

- Úgy gondoltuk a születésnapod után tehetnénk. Augusztus közepére tervezzük.

- Konkrétan?

- Augusztus tizenkettő.

- Augusztus tizenkettő – ismételtem meg halkan, majd pár percre csend borult ránk. Kitoltam a székemet, felálltam és meghajoltam anya előtt. Nem szokásunk itthon ilyesmiket csinálni, csak a nagyszülők előtt, de most kissé megzavarodtam, így érthető a viselkedésem.

- Köszönöm az ebédet. Fent leszek a szobámban.

Lassan sétáltam fel az emeletre, számolgatni kezdtem mennyi idő van még addig. A szobámban a naptárom elé álltam, megkerestem a dátumot, pirossal bekarikáztam, majd megszámoltam hány napom maradt hátra szingliként. Ötvenhárom. Borzasztó kevés. Leültem az ágyamra, zajforrásként bekapcsoltam a Tv-t, az ágyam támlájához másztam, megtámasztottam a hátamat és próbáltam leküzdeni a pánikot, ami kezdte elárasztani egész bensőmet. Mély levegővételekkel próbálkoztam, de nem jutottam sokra, éreztem, hogy hamarosan zokogás fog rám törni, amit nem engedhetek meg magamnak. Anya bármelyik percben rám nyithat, és nem láthatja meg mennyire szétestem. Úgy éreztem kicsúszik a kezemből minden irányítás. És ez elég ijesztő érzés volt.

Gondoltam egyet, elvettem az éjjeliről a telefonomat és megkerestem Sehun számát. Mielőtt rányomtam volna, megálltam egy pillanatra. Biztos, hogy ilyen állapotban akarom hallatni a hangom? Lehet, hogy rekedt és remegős. Megköszörültem a torkom, de ajkaim vészesen megremegtek, így inkább az üzenet mellett maradtam. Sokkal biztonságosabb, és nem is tudok semmit sem elárulni érzelmeimből. Tökéletes.

Mit csinálsz?

Nem tudom miért kezdeményeztem beszélgetést, mikor csak meg akartam kérdezni tudja-e, mikorra tűzték ki a menyegzőnket. Talán a totális elmezavar miatt lehet… Míg a válaszra vártam még türelmetlenebb és idegesebb lettem, már arra is gondoltam a földhöz vágom az elektronikai zseninek titulált készüléket, de aztán meggondoltam magam. Miről tehet szegény telefon? Semmiről, ergo nem érdemli meg ezt a fajta bánásmódot… és most már hivatalosan is bekattantam, ha egy telefon lelkivilágáról vagyok képes agonizálni.

Miért kérdezed?

Na, szép, seggfej. Megforgattam a szemem, szipogtam egy párat, sőt, kifújtam az orrom és vártam pár percet a válasszal. Ha ő képes megvárakoztatni engem, én is őt. Ez így fair.

Van programod augusztus tizenkettedikére? – így ni, kerek perec, bele a közepébe. Fene se fog bajlódni a kerteléssel…

Az még jó másfél hónap. De nem tudok semmiről sem. Miért? Most már van?

Gondolkodóba estem, hogyan közöljem vele, mert ezek szerint nem tudja. Legyek kíméletes vagy inkább gyors és egyszerű? Férfi, mindent ki kell bírnia.

Igen. Akkor lesz az esküvőd. Gratulálok!

Ahogy gondoltam hosszú percekkel később sem kaptam erre választ, de ugyan mit írhatott volna? Te jó ég, ne? Szívem mélyén ezt éreztem. Tisztában vagyok vele, hogy ő is ugyanígy érez, és pontosan tudom, hogy ezért nem válaszol. De nem is bánom. Jobb így.
Nem is értem, miért akartam megírni neki. Miért foglalkozom én azzal, hogy mit gondol, és mit érez? … Túlontúl kedves vagyok, pedig rá sem szolgált.

Felsóhajtottam, felkaptam az ágyra dobott telefonomat, a napszemüvegemet, kulcsot és pénzt, majd kisiettem az egész házból. A szobalánynak elhadartam, hogy hova megyek, és már ültem is be a kocsiba.
Húsz percembe telt, míg a plázához értem. Mióta hazajöttem nem voltam még itt.
Futó pillantásokkal illettem a kirakatokat, célirányosan meneteltem előre apu irodája felé, de az ajtóban utánam szólt a titkára.

- Kisasszony, oda nem mehet be!

- Kisasszony? Komolyan? Ahjussi fel sem ismer? – fordultam felé mosolyogva és levettem a napszemüvegemet. Arcán tisztán kivehető volt a szégyen és zavartság, de egy mosollyal próbálta ezt leplezni.

- Ha Neul-shi! Nem hittem, hogy mostanában össze fogunk futni. Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel elsőre – törzsét minimálisan megdöntötte, én pedig mosolyogva legyintettem.

- Valószínűleg sokkal szebbé váltam, ezért történhetett ez meg, megértelek! – nagyképűen elfordítottam a fejem, de szám sarkában megbújó mosolyom lebuktatott, végül elkuncogtam magam, oda lett a komolyság egy másodperc alatt. Ő is elnevette magát, majd újra megszólaltam.

- Apához jöttem, bent van, ugye? – mutattam a zárt ajtóra.

- Megbeszélésre ment a bátyáddal együtt. Egy hamar nem jönnek vissza, javaslom, hogy addig nézz körül és igyál valamit.

- Köszönöm. Mikor jönnek vissza?

- Kb. egy óra.

- Ugye szól apának, hogy itt vagyok? Majd keressen meg – bólintott én pedig sóhajtva intettem neki és lementem az emeletről.

Tényleg sok új bolt nyílt, mióta nem láttam a plázát, mégis inkább a jól megszokott helyeimre tértem be egy köszönés erejéig. Végül az általam ismert kávézót szemeltem ki és rendeltem egy karamellás moccacinot. Az embereket kémleltem és gondolkodtam.

Aggasztott apa hűvös viselkedése. Nem tudtam mi baja lehet, de féltem, hogy esetleg valamivel felhergeltem vagy kiborítottam. De mégis ugyan mivel? Itthon sem voltam…
Kortyolgattam a karamellás csodámat, közben köszöntem mindenkinek, aki rám köszönt. Napszemüvegem ellenére az errefelé járkáló dolgozók nagy része felismert és barátságosan intettek és köszöntöttek. Jól esett, hogy nem merültem feledésbe.
A telefonom nyomogattam, amikor észlelni kezdtem, hogy a körülöttem lévő emberek kezdenek furcsán viselkedni. Szétnéztem, lányok tucatjai kezdtek el rohanni egy bizonyos pont felé, követtem őket a tekintetemmel, míg végül meg nem álltak a szökőkútnál. Hangzavar lepte el a plázát, sikítozni és üvöltözni kezdtek. Egy kicsit túlzásba estek…
Felvontam a szemöldököm és újabbat kortyoltam. Kíváncsi voltam, vajon ki válthatott ki ilyen heves reakciót a rajongó lányokból, de annyira nem, hogy felálljak és odamenjek én is. Inkább csendesen nézelődtem. A tömeg az illetővel együtt mozgott, nem úgy vettem észre, mintha el akarnának állni az útjából. Pár férfi próbálta eloszlatni a tömeget – nyilván a sráchoz tartoztak, mert nyilván egy hímnemű vált ki ilyesmit egy nőből – de nem jártak túl nagy sikerrel. Magamban somolyogtam a helyzeten és tovább ittam az italomat és játszadoztam a telefonomon.

Aztán hirtelen kaptam fel a fejem. Egy olyan név sikítását szűrtem ki a tömegből, ami valószínűleg az egész további életemet fogja meghatározni. A sikításokra összpontosítottam és egyre többször hallottam ki a nevet, ami semmit sem jelentett számomra, csakis kötelezettséget. Felugrottam ülőhelyemről, de aztán gyorsan lenyugtattam magam.
Miért járkál, ha tudja, hogy ez lesz a vége?
A lányokat egyre nagyobb őrület kerítette hatalmába, ha jól értelmeztem artikulálatlan sikításaikat, mindenki aláírást és fotót szeretett volna, meg hogy vegye el feleségül – ácsi, ő már foglalt – csókolja meg, táncoljon, beszéljen, vegyen levegőt, mozdítsa meg a kisujját, pislogjon, mosolyogjon tehát, hogy ÉLJEN!

Kuncogva közelítettem meg a tömeget, de amikor érzékelni kezdtem a saját magánszférámban a lányok rajongását, feszülni kezdett az idegzetem és megijedtem. Durván lökdösődtek és egymásra ripakodtak, sírtak, óbégattak, öntudatlanul kezdtem el fintorogni és csúnya gondolatokat sugározni feléjük.

Neked ki sem volna szabad lépni a lakásból.

Pontosan tudtam, mikor olvasta el az üzenetemet, mert a tömeg újra felmorajlott, hogy: Sehun elővette a mobilját OMG, vajon mit csinálhat OMG!

Szemeim forgattam, aztán elindultam a mozgólépcső felé. Belső késztetést éreztem, hogy segítsek rajta, mivel alapjáraton kedves vagyok és „ismerem” őt, meg a jegyesem, de letettem róla, mert esélytelen volt, hogy szembe menjek ötven-hatvan őrjöngő lánnyal.
Amikor felértem mégis megfordultam, mert boldog üdvrivalgás hallatszott felőlük. Kicsit szétszéledtek, hogy teret adjanak a langaléta srácnak, akin tisztán kivehető volt, hogy zavarban van. Édesen elnevette magát, kezét szája elé kapta és beállt egy bizonyos pozícióba. Elvigyorodtam és megráztam a fejem, hogy ezt nem hiszem el. Kb. tíz másodpercig táncolt, a rajongók őrjöngtek, Sehun hajlongani kezdett, majd hátrafelé kezdett lépkedni, és úgy tűnt a tömeg nagy része megértette őt és hagyták elmenni. Amint hátat fordított láttam, hogy felsóhajt és homlokára mély ráncok kúsztak. A vele tartott férfiak felé fordult és kérdezett tőlük valamit, akik megrázták a fejüket, ő pedig felsóhajtott. Előkapta a telefonját, majd rövidesen a füléhez emelte. Abban a másodpercben csörögni kezdett a kezemben lévő készülék és az ő nevét írta ki. Frusztráltan túrt bele hajába és várta, hogy válaszoljak a hívásra. Lemondóan sóhajtottam és felvettem a telefont.

- Gyere fel a mozgólépcsőn – és már le is tettem, mire megfordult és az ellenkező irányba indult el.  A korlátnak támaszkodtam és figyeltem minden mozdulatát. Kár volna tagadnom, mennyire mulattatott az előző jelenet. Sajnáltam is, de nagyobb volt a jókedv, mint a düh és frusztráció. Ellentétben vele, akinek arcán ott volt minden. Meglepődtem, hogy nem rejti el érzelmeit. Lassan közelített meg, óvatosan kémlelt körbe, de amikor rájött, hogy én kevesebb népszerűségnek örvendek, mint ő, nyugodtan sétált mellém. Amint mellém ért jókedvem megcsappant és eluralkodott rajtam a semmi.

Ahogy otthon ültem és ízlelgettem magamban a jövendőbelimet meg magát a házasságot, sikerült magamba tuszkolni az „elfogadom” érzést újra. Persze, valamilyen szinten sokkol még most is, de mindig is tudtam, hogy nekem ez a jövőm. Így, hogy tisztába tettem az érzéseimet, Sehun csak a közömböt váltotta ki belőlem, nem pedig feszültséget és egyebet.
Testével felém fordult és úgy dőlt neki a korlátnak. Az emberei eltűntek mellőle, de fogadni mernék, hogy tisztes távolságon belül mindenki lesi minden léptét. Amint felfelé tartott visszatoltam helyére a napszemüvegemet, nem akartam felfedni mindenki előtt, hogy kivel vagyok.

- Ha legközelebb látni óhajtasz, hívj fel és találkozunk valami olyan helyen, ahol nincsenek emberek – mondtam és érezhető volt hangomból az előbb látottak reakciója.

- Nem követtem el semmi rosszat, hogy bujkálnom kelljen valakivel, akit látni óhajtok.

- Tudod, hogy nem így értettem, te nők álma – csóváltam meg mosolyogva a fejem. Átsuhant az arcán egy gyenge mosoly, majd sóhajtott.

- Hihetetlen igaz? Ezek a gyerekek simán átlépnek egymáson, csak hogy többet lássanak belőlem.

- Inkább szörnyű, mint hihetetlen. Én leállnék az idol gyártással. Vagy legalábbis nem varázsolnálak benneteket mesebeli herceggé – gesztikuláltam magam körül, de végül csak ráböktem az ujjammal. Felvonta a szemöldökét és egoista mosoly kúszott arcára.

- Mesebeli herceg? Most rám céloztál? – fejét oldalra billentette, zavarba akart hozni, csak ez nem jött össze. Elmosolyodtam, ellöktem magam a korláttól és elindultam apa irodája felé. Ott legalább nyugodtan tudunk beszélgetni, Sehun pedig követni kezdett.

- Rád is meg a többi idolra. Nem tagadhatod, hogy reggel, amikor felébredsz, meg egy színpadra lépés előtt nem nézel ki ugyanúgy. Amikor felébredsz csak egy helyes srác vagy hírnévvel, amikor színpadra lépsz te vagy a nők álma és hercege hírnévvel. Van különbség.

- Ez téged mennyiben zavar? – kérdése megtorpanásra késztetett. Na, álljunk meg egy szóra.

- Nem akarom, hogy félreérts Sehun. Én csak a helyzetedet taglalom. Nincs benne rejtett üzenet meg féltékenység. Nem zavar. Cseppet sem. Felőlem bármit csinálhatsz, ami nem rontja a neved és ezzel nem rontod az enyém.

- Hm, értem. Helyes, látom, ugyanúgy vélekedünk – mellém ért és rám pillantott. Tekintetünk összekapcsolódott, de inkább cinkostársakként, sem mint jegyesekként.

- Tudom, hogy az üzenetem miatt vagy itt. De nem tudok vele mit kezdeni. A szüleink kiválasztották az időpontot, gondolom már a háromnegyede meg is van szervezve. Nekünk csak annyi dolgunk van, hogy megjelenjünk, mosolyogjunk és igent mondjunk – most én pillantottam rá. Felém nyúlt és levette a szemüvegem. Meglepődtem, és megvártam a magyarázatát, észrevette, hogy nem tetszett túlzottan a cselekedete.

- Zavar, hogy nem látom a szemeidet. Nem látom, mit érzel, amikor ezeket mondod.

- Az már csak rám tartozik, mit érzek, vagy mit nem érzek, Sehun. Mellesleg te sem vagy különb. Te meg a rezzenetlen arcod nem teszik könnyűvé a helyzetem – válaszoltam monoton hangon, mire visszatette a szemüveget a szemeim elé, pár percig szótlanul menetelt mellettem, majd megragadta a karom, így újra megálltunk. Türelmetlenül sóhajtottam fel, és kezére pillantottam, vette a célzást és elengedett.

- Hová megyünk? – nézett körbe, halkan felnevettem.

- Egyet biztosítok: bízhatsz bennem. Apa irodájába, oda nem mehet be senki.

- Nem akarok apáddal találkozni.

- Nem is fogsz. Megbeszélésen van, majd távozol, mielőtt visszajönne.

Egészen addig nem esett köztünk szó, amíg el nem értük a célállomást. Ahjussi az ajtó előtti íróasztalnál ült és lázasan nézegetett néhány papírt, amikor megjelentem, elmosolyodott és felállt, bemutattam neki Sehunt, de tudta kiről van szó, és hagyta, hogy bemenjünk az irodába.
Át lett rendezve… fel lett újítva… felsóhajtottam, hogy itt bizony semmi sem a régi és helyet foglaltunk a kanapén.

- Volna egy személyes kérdésem – kezdett bele halkan. Hátradőlt, keresztbe tette a lábait férfimódon és rám nézett. Levettem a napszemüvegem – magam sem értem, miért – és bólintottam, hogy rajta, tegye fel.

- Miért jössz hozzám feleségül?

- Ezt egyszer már megvitattuk – vállat rántottam. – Általános iskolában mesélték el nekem a nagyszüleim rokonsági szálát. És, hogy az egésznek az a lényege, tartsuk egyben a családot. De ha engem kérdezel, inkább üzleti céljai vannak az apáméknak.

- És miért fogadod el?

- Nem mindegy? Vagy most arra kérsz, hátráljak ki a kettőnk kapcsolatából? – ujjai ökölbe szorultak. Szóval, eltaláltam. Hosszan bólintottam és elmerengve néztem magam elé. Éreztem, hogy megfeszül ültében a válaszomra várva. Sóhajtottam egy mélyet és újra ránéztem.

- Nem tehetem. Azt mondtad el fogsz venni. Élj mellettem csendesen. Úgy érzed foglyul ejtettelek? Tudd, hogy te is engem. Nem önszántamból, vidáman dalolva fogok az oltár elé sétálni. Azért fogadom el, mert erre neveltek.

- Nekem ennyi indok nem elég.

- Nem tudok mit csinálni Sehun. Ne hozz kínos helyzetbe, kérlek. Te is visszaléphettél volna évekkel ezelőtt, mégsem tetted.

- Mert nem lehetnék nélküled idol.

- Látod? Én pedig nem élhetek büszkén és szeretetben, ha nem mennék hozzád. Túl fontos a családom ahhoz, hogy ellenszegüljek nekik.

- A bátyád nem így vélekedik…

- A bátyámnak meg van engedve, hogy másként gondolkodjon. Nekem nincs. Sehun… feladtam a színészetet a családom kedvéért. Akarod, hogy tovább taglaljam? Augusztus tizenkettedikén ott állsz majd mosolyogva a pap mellett és csodálkozol, milyen gyönyörű leszek. Megbeszéltük? – talán egy kicsit kétségbeestem, hosszú szótlansága megrémített, végül sóhajtott és bólintott egyet. Felengedtem, és hátradőltem.

- A fiúk találkozni akarnak veled. És nem ártana megjelennünk a nyilvánosság előtt valamikor, hogy alátámasszuk a híreket. És talán megismerhetnél egy kicsit jobban, hogy tudj szemrebbenés nélkül hazudni, ha kérdeznek rólam valamit.

- Jó… vigyél el a fiúkhoz, ha szabad leszel és ők is, és meséljetek. Direkt nem kerestem utánad, mert féltem mit találok és két éven át nem akartam gyötrődni még ezen is.

- Megértem. Hívlak, ha szabadnapot kapunk. Ha legközelebb fellépünk valahol elviszlek magammal.

- Rendben. Többet ne találkozzunk ennyire nyilvános helyeken… félő, hogy eltaposnak a harcos rajongóid.

Mindketten felálltunk és elkísértem egészen addig, amíg nem találkoztunk az embereivel. Levettem a napszemüvegemet és odaadtam neki, amit hálásan fogadott el. Én visszasiettem apuhoz, bár ennyi minden után már nem voltam olyan kíváncsi arra, hogy miért haragszik rám. Szóval inkább szóltam Ahjussinak, hogy majd máskor beugrom, és hazamentem.

Erőt vettem magamon és az interneten rákerestem az EXO-ra, és megdöbbentő mennyiségű találatot dobott ki a google, a youtuberól nem is beszélve. Elolvastam róluk mindent, a tagokról is, de mivel ezren vannak, senkit sem jegyeztem meg. Megnéztem a videoklipeket, elolvastam pár kommentet, de a túlcsordulóktól fintorogni kezdtem, így azzal hamar felhagytam. Rá kellett döbbennem, hogy valójában eszméletlenül tehetségesek és nem véletlenül ekkora a rajongótáboruk. Megérdemlik a sikert, sokat dolgoztak érte, szóval szimpatikus volt a munkásságuk, mondhatni egészen tetszett az, ahogyan énekeltek, táncoltak, és ahogy kinéztek. Utóbbi ugyebár engem nem nagyon foglalkoztathat, hiszen… nem is kell említenem miért. Annyi információ zsongott a fejemben, hogy az majd szétdurrant, így inkább lefeküdtem pihenni.

Eltelt újabb négy nap, nem hallottam Sehun felől semmit, de a kapcsolatunkról egyre többet lehetett hallani a Tv-ben, rádióban, interneten és kb. a csapból is ez folyt. Ha nem végeztem volna kutatást az EXO-val kapcsolatban, nem értettem volna meg, de így, hogy tudom, manapság Sehun és a csapata élvonalban jár az idolok között és elég meghatározóak a k-pop világában, világos. Meg ugyebár nem elhanyagolható egyikünk családi háttere sem. Láttam a Tv-ben egy zenei díjátadó gála meghirdetését, így sejtem mikor és hol fogunk mi ketten, együtt debütálni párként.
Időközben kiderült, hogy alaptalanul aggodalmaskodtam apával kapcsolatban. Kiderült, hogy nem rám haragszik, hanem magára, mert zokszó nélkül ment bele évekkel ezelőtt abba, hogy feleségül adjon egy ismeretlen fiúhoz a nagyapa kedvéért. És haragszik magára, amiért elvette tőlem az élet adta lehetőségeket, mint például a színészet vagy rendezés és persze a szerelem. Meghatódtam, ahogy ezeket mondta, így hazugságra adtam a fejem. Azt mondtam nincs semmi baj, és, hogy jól kijövök Sehunnal, sőt, mi több, élvezem a vele töltött időt és kedveljük egymást.

Mondtam már… túlontúl kedves vagyok.

Szóval ez a negyedik napja, hogy konkrétan nem hallottam Sehun felől, de ha már hiányolni is kezdtem volna, megdobott egy sms-sel, hogy fél óra múlva felvesz és elvisz a dormjukba, bár most csak hatan vannak, de szabadnapjuk van. Visszaírtam egy okét, különösebben nem izgultam rá a témára, felöltöztem, összefogtam a hajam és kész voltam. Anyu örült, hogy ilyen sűrűn találkozgatom vele, mert ő is abban a hitben ringatja magát, hogy anno nem vétettek oltári hibát és meg fogjuk szeretni egymást Sehunnal.
A szobalány kopogott az ajtómon és közvetítette Sehun szavait, aki lent várt a nappaliban. Aha. Hű, de illedelmes valaki…

- Szia – köszöntem rá, ahogy jöttem le a lépcsőn. Intett egyet, mosolygott és visszafordult szüleim felé, akik felesleges dumával traktálták. Megforgattam a szemem és hirtelen ragadtam meg karját és beléfontam sajátomat. Elbűvölő mosolyt villantottam anyu felé.

- Bocsi anyu, de most nem nagyon van időnk veletek társalogni.

- Oh, hát… rendben. Sehun megtennéd, hogy haza hozod?

- Természetesen – bólintott és rászorított a kezemre a játék kedvéért.

- Menjetek, vigyázzatok magatokra – engedett el végül apa, mosolyogva intettem, Sehun kicsit meghajolt és már kint is voltunk. A küszöböt átlépve egyszerre engedtük el a másikat és szavak nélkül tettük meg az utat tőlünk egészen Sehun birodalmáig.