1. rész

- Hana? Figyelsz rám? Mintha máshol járnál – Minhee meglengette előttem a karját és édesen mosolygott. Zavartan pislogtam párat, rendeztem arckifejezésemet és ránéztem.

- Ne haragudj. Meddig maradsz?

- Még négy napot.

- Miért jöttél ilyen rövid időre?

- Hogy lássalak – mosolya töretlen maradt, ami engem is mosolyra fakasztott. Finoman meglöktem a vállánál és felálltam, magammal húzva őt is.

- Hát akkor menjünk el valahova, ha már kedvességből átutaztad a fél világot, hogy láss.

- Ugyan – szerényen legyintett és nyakunkba vettük a várost.

Három és fél éve tudhatom otthonomnak L. A-t, ennyi ideje vagyok kényszeres száműzetésben szeretett otthonomtól. A tanulmányaim sajnos véget nem érően hatnak rám, egészen addig nem tudok hazamenni, amíg el nem végeztem az egyetemet és lassan felőröl a honvágy, ezért érzem minden alkalommal meghatva magam, ha meglátogat valamelyik barátom vagy családtagom, ami az utóbbi időben egyre sűrűbb, hiszen az esküvőm közeleg, és félnek, hogy érzelmeim instabil lábakon állnak és visszatáncolok.

Nem sokára betöltöm a húszat. Nem sokára örökre megváltozik az életem.
Valójában szeretek amerikai életet élni, sokkal kötetlenebb és szabadabb itt az ember. Nincsenek akkora elvárások, mintha Koreában élnék, bevallom egy kicsit elfelejthettem, hogy az életem előre el lett döntve. Viszont, ahogy haladtunk az időben előre, egyre nagyobb feszültség keletkezett bennem ezt illetően. Senkinek sem beszéltem róla, nem akartam, hogy azt higgyék, gyenge vagyok, vagy meggondoltam magam. Egyébként is mi lenne, ha meggondolnám magam? Nagyapa nem engedné, hogy felbontsam a jegyességet. Sem a szüleim. Hisznek Sehunban, ismerik az egész családot, megbíznak benne.

Én viszont nem is gondolhatok ilyesmire, hiszen… még csak nem is találkoztunk. Kaptam róla egy fényképet majdhogy’ két éve, és nem mondanám, hogy el voltam ragadtatva a látványtól. Egy édes, tizennyolc éves suhanc képe köszönt vissza rám, barna hajjal és ártatlan, kicsit mogorva tekintettel. Viszont meg kell valljam, tartottam attól, hogy már első ránézésre undorodni fogok tőle, de bíztam a családomban, hogy nem adnának hozzá valaki olyanhoz, akivel külsőre nem passzolunk össze. Abszurd lenne. Szóval nem utáltam kinézetre csak semmilyen más érzés nem nyomta el ezt a semmit. A közömbösségemet.

Mivel megmondták, hogy Sehun nem lesz jelen az eljegyzési partin, nem törtem magam és nem is izgultam egy szemernyit sem. Mondhatni egy kicsit frusztrált voltam. Engem köteleztek arra, hogy megjelenjek, semmi beleszólásom nem volt, neki pedig el lett nézve, hogy nem tud részt venni az eseményen, mert fellépése van. Hallottam egy mondatfoszlányt, miszerint, ha nem lesz fáradt azután beugrik, de nem fűztem hozzá túl sok reményt, és valójában így jobb is volt. Ha találkoztunk volna, és nagyon rosszul sül el, két évig rágtam volna magam azon, hogy egy milyen rossz emberrel kell összekötnöm az életem. Így viszont minden a fantáziámra lett bízva. A parti nagyon szolidra és elegánsra sikeredett, ahogy a családomtól ez elvárható volt.  Sokan voltak. Sőt, rengetegen. A társaság 85%-át még hírből sem ismertem, de tudtam, mindannyian fontos emberek. Legalábbis a családom számára.
Az este három ember is levakarhatatlanul a nyomomban volt. A bátyám és két legjobb barátom. Jól esett törődésük, másrészt kicsit idegesített, hogy nem hagynak levegőt venni.

A vacsora finom volt, Sehun szülei negédesen társalogtak velem, érdekelte őket minden, csak az volt a lényeg, hogy beszéljek. Nagyon be akarták lopni magukat a szívembe, ami nem sikerült, mert átlátszó volt a túláradó kedvességük, de az igyekezetük miatt szimpatikusak voltak, úgyhogy, anyós após… kérlek, ne aggódjatok. Hűséges és jó feleség leszek.
Minden szavammal és tettemmel ezt sugároztam feléjük, és idővel láttam feszült válluk és tartásuk megkönnyebbült ereszkedését és kényelmesen tudtak ülni, enni és beszélgetni a továbbiakban.
A vacsora után rögtön hazamentem, a szüleim engedélyüket adták, fejfájásra hivatkozva elbúcsúztam újdonsült családtagjaimtól és barátaimmal karöltve hagytuk el a parti helyszínét.

Mint már említettem, most Minhee látogatása volt soron következő, tegnapelőtt érkezett és négy nap múlva megy haza. Szerettem, amikor meglátogatott, az évek alatt számtalanszor tette ezt meg, és nem lehetek eléggé hálás neki és Myung Daenek, aki ugyanígy számtalanszor kötötte az orromra, mennyire ellenzi a kényszerházasságomat. Nem győztem kijavítani, hogy tulajdonképpen ez nem kényszer, hiszen senki sem kényszerít, én mentem bele, önszántamból, ez inkább előre lerendezett házasság. Mindig dühös, hogyha szóba kerül ez a téma, ellentétben Minheevel, aki szentül hiszi, hogy ennél romantikusabb nem is létezik, mármint csak abban az esetben, ha végül egymásba szeretünk. Nem tartom túl valószínűnek, hogy ez be fog következni, hiszen tizenkilenc és fél évem alatt egyszer sem voltam szerelmes, de még csak plátói sem, sohasem rajongtam senkiért még csak nagyon tetszeni sem tetszett senki. Valami baj lehet velem, mert elkerültek azok a dolgok, amik az átlag lányokat.

Nem kedveltem sohasem annyira egy együttest, hogy valamelyik tag iránt „szerelmet” érezzek, nem szerettem idegenekkel flörtölni, nem szerettem, ha a fiúk a véremet szívják, mert máshogyan nem merik tudtomra adni, hogy kedvelnek, nem voltak vágyálmaim és képzelgéseim a szerelemről meg a hercegről fehér lovon esetleg Audin… nem voltam titkon szerelmes a legjobb férfi barátomba, és egyéb nyalánkságok. Rengetegen irigylik az életemet – ezt anélkül is tudom, hogy mondanák – mert azt gondolják, megkapok mindent, amire szükségem van, és amit kiejtek a számon – bár tény, hogy ez így van – de nem tudhatják, valójában mennyire magányos vagyok.

Amerikában sok embert ismertem meg és felszínes baráti kapcsolataim mindig voltak, népszerű vagyok, minden nevesebb buli elsőszámú vendége vagyok a vendéglistán, de egyikük sem tudta, hogy amint hazaérek a suliból fáj a szívem, sajog, mert egyedül vagyok egy hatalmas házban, nincs kivel beszélgetnem, nincs kivel megosztanom az ebédemet és vacsorámat.

Az egyetlen dolog, ami vigaszt nyújtott a honvággyal teli percekben és magányos órákban, az a színészkedés volt. Mindennél jobban szerettem színészkedni, hálás voltam a szüleimnek, hogy engedtek anno ennyi „szabadságot”. Vigaszt nyújtott, hogy a Színművészeti Egyetemre járhattam és színészkedhettem, rendezhettem, és mindkettőben jó voltam. A tanáraim szerint tehetséges vagyok, és ha elvégzem a sulit, ami egy darabbal zárul számomra, majdnem biztosak benne, hogy rengeteg felkérésem lesz különböző színházakhoz. Büszke vagyok erre, nagyon is, de szomorú is egyben, hiszen a suli végeztével haza kell mennem és nem szegődhetek színésznek, mert feleségnek kell lennem. Mindössze két hónap van már csak az egyetemből, és a tanáraim lelkére kötöttem, hogy senkinek se ajánljanak. Nem tudnám elviselni, ha egy neves színház felkérne, hogy legyek ott gyakornok vagy segédrendező, vagy bármi, miközben tudom, hogy haza kell mennem. Haza… ami annyira hiányzik. Másrészt, taszít a haza gondolata, és ez mind Sehun miatt van.

Amikor Minhee tudtára adtam ezeket a gondolatokat nem tudott mit mondani. Elhitettem vele, hogy ezekre gondolok, amikor elrévedek, és nem figyelek, nem pedig arra, hogy hamarosan vége az eddigi életemnek, fel kell adnom mindent azért, hogy feleség legyek. Jelenléte megnyugtatóan hatott rám, ezért nem bántam, hogy nem tudott mit mondani.
Sokszor látott próba közben, az egyik fontosabb szerepet kaptam meg a darabban, de nem a főszereplőét, amit nem is bánok, mert sosem szerettem a főszereplő karakterét. Azt mondta, szereti nézni, ahogy valaki más életét, személyiségét öltöm magamra, mert igazán felszabadultnak és természetesnek hatok olyankor. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam tőle. Négy nap hamar elrepült, és azt mondta, már nem is fog jönni, hiszen két hónap és otthon leszek. Nem vettünk egymástól könnyes búcsút, egyikünkre sem volt jellemző, de érezhetően más hangulat uralkodott a házban, amint kilépett a bejárati ajtón. Kicsit nyomorultul éreztem magam, hogy amint elment, a ház megint hatalmas, rideg és barátságtalan volt. Egyedül nem tudtam elérni, hogy egy meleg otthon gondolatát adja vissza. Nevetséges, hogy még erre sem vagyok képes.

A következő hónapban beletemetkeztem a „munkába”, szöveget tanultam, próbára jártam, próbáltam a legminimálisabbra csökkenti az otthonlétet, ami egyre jobban nyomasztott. Izgatott voltam, hogy nem sokára újra Szöulban lehetek, viszont előre sajnáltam itt hagyni Amerikát, egészen a szívemhez nőtt, volt rá időm, hogy megszeressem az életet itt.
Éppen egy újabb próba közepén tartottunk, amikor megcsörrent a zsebemben a telefonom. Zsémbes tanárom elnézően intett egyet, sosem haragudott rám, talán egy kicsit kivételezett is velem a családom helyzetét szem előtt tartva… de nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzam ezzel, vagy az ebből kifolyó ellenszenvvel, amit sok emberből kiváltottam. Két féleképpen lehetett hozzám állni. Vagy szerettek, vagy utáltak. Két véglet, nincs köztes állapot, legalábbis nem találkoztam még olyannal, aki közömbösen viselkedett volna velem. Mivel éppen nem volt szövegem, csak a színpadon kellett lennem, lesétáltam az emelvényről, előhalásztam a telefonom, anya neve nézett vissza rám, széles mosoly terült szét arcomon és anyanyelvemen megszólalva köszöntöttem édesanyámat. Néhányan ferde szemmel néztek rám, volt, aki még most sem szokta meg, hogy koreai vagyok, és bizony beszélem is a halandzsa nyelvet.

- Anya? Régen hallottam felőled, már hiányoztál. Mi tartott ennyi ideig? – rengeteg gazdag családdal ellentétbe én nem beszéltem formálisan a családommal, csak akkor, ha nyilvános helyen mutatkoztunk együtt. Nem kellett tartanom tőlük, főként nem félnem. Meg lehet adni valakinek a tisztelet úgyis, hogy nem rettegek, és nem magázódom közben.

- Ne haragudj, sok dolgom volt és pár rendezvényen is meg kellett jelennem az utóbbi három hétben. De te is felemelhetted volna a telefont – dorgáló hangja megmosolyogtatott.

- Jól van, jól van, ne haragudj, vedd úgy, hogy meg sem szólaltam. Miért hívtál?

- Kincsem, mit is mondtál mikor van a záró darabod? – kérdése rossz előérzetre adott okot.

- Június kilencedikén. Ne mondd, hogy nem tudtok eljönni – orrnyergemre szorítottam két ujjam és próbáltam elnyomni feltörekvő dühömet és feszültségemet. Egyetlen játékomra sem rendeltem ide őket, azt mondtam, egyen legyenek ott az pedig az utolsó.

- Sajnálom Ha Neul.

- Ne Ha Neulozz nekem! – többen is felkapták a fejüket a nevem említésére, itt majdnem mindenki Hanaként ismert, könnyebb volt így szólítaniuk.

- Sajnálom.

- Hát még én…

- Várj, ne tedd le! Myung Dae elmegy.

- Veletek ellentétbe, ő az összesen itt volt.

- Kincsem… értsd meg.

- Mi az a halaszthatatlan dolog, ami miatt lemondod az egyetlen lányod fellépését?

- Apád Japánban lesz, én pedig elkísérem.

- Akkor nem is lesztek otthon, amikor hazaérek? Tizedikén indulok haza anya.

- Remélem nem haragszol nagyon…

- Oh, el sem tudod képzelni, mennyire haragszom – mondtam angolul, hiszen tudtam, hogy a felét sem érti annak, amit mondtam. Elköszöntem tőle és lecsaptam a telefont. Remegtem az idegességtől, így ügyet sem véve a próba további részéről, kiszáguldottam az előadó teremből és az egyetem kávézója felé tartottam, hogy némelyest lenyugodhassak.

Myung Dae finom puszival és öleléssel ajándékozott meg a reptéren, mosolyogva viszonoztam gesztusait, régen láttam és felvillanyozott a tény, hogy látni fog az utolsó darabban, ami már csak egy hét múlva lesz.

Itt tartózkodása alatt majdnem megölt egy párszor, közel került ahhoz, hogy szívinfarktust kapjak. Egyszer felidegesített a „kényszerházasság” témával, második alkalommal eltűnt a városban, nem vette fel a telefonját, szóval a frászt hozta rám, harmadszorra bulizni voltunk lerészegedett és Istennek képzelve magát egy banda fiúval akart verekedni, akik rám mertek nézni, holott eljegyzett nő vagyok, szóval felidegesített, negyedig egyben utolsó alkalommal, az előadás napján, a végszó és tapsvihar és gratuláció tömegek után elejtett egy olyan mondatot, hogy nélkülem is hazamehet és folytathatom itt az életemet, senki sem kötelez semmire. Nem kell feladnom az álmaimat a családom akarata miatt. Természetesen ez igaz volt és ezzel húzott fel a legjobban. Kihúzta a gyufát, így fizikailag is tudtára adtam, jobb, ha ezentúl kerüli ezt a témát: pofon vágtam. Sohasem ütöttem meg még senkit, ha csak nem a szerepem követelte meg, főként nem a legjobb barátomat. A másodperc töredéke alatt bántam meg tettem és engesztelően bújtam hozzá, sírásom visszafogva. Egyrészt még tombolt bennem az adrenalin az előadás miatt, dühös is voltam és megbántott is. Sóhajtozva szorított magához és suttogta, hogy semmi baj. Még ő aznap éjjel hazament, mert másnap délelőtt jelenése volt az étteremben, így nem tudtunk együtt hazautazni.

Fáradtan, de elégedetten értem haza, boldog mosoly terült szét az arcomon, ha a pár órával ezelőttiekre gondolok. Az előadás szuperül sikerült, megcsillogtathattam ismét tehetségemet, és reménykedtem benne, hogy otthon lesz némi alkalmam újra színészkedni, vagy legalább rendezni. Talán Sehunék videoklipjét rendezhetném én… Hmm. Na mindegy. Lassan két éve vagyunk eljegyezve, egyetlen fotón kívül, nevén, korán és munkáján kívül semmit sem tudok róla, szánt szándékkal kerültem az internetet és a koreai zenei csatornákat, ha a hírekben a nevét hallottam, vagy a banda nevét, elkapcsoltam. Tényleg, semmit sem tudok róla.
Hajnali kettő volt, hogy hazaértem, megünnepeltük a csoporttársaimmal a sikeres előadást, aztán elkísértem a reptérre Myung Daet, csak ezek után jöttem haza. Az üres ház gondolata sem tudta lelohasztani a jókedvemet. Szokásom volt mindent az utolsó pillanatra hagyni, így a fontosabb ruhadarabokat és dolgaimat még be kellett csomagolnom, de nem bántam. A hazatérés izgalma miatt egy szemhunyásnyit sem aludtam, hajnali ötkor pedig már a repülőtér várótermében ültem, napszemüveggel fedtem el szemeimet és vártam, hogy felszólítsanak a hangos bemondón keresztül a beszállásra.

A rendkívül hosszú repülőút remek alkalom volt az alvásra, szinte rögtön álomba szenderültem és csak akkor keltem fel, amikor a légi utaskísérő finoman megérintett és figyelmeztetett, hogy perceken belül leszállunk és kössem be magam. Teljesítettem kérését, kezemmel próbáltam kitörölni szemeimből az álmosságot, nyújtózkodtam és mosolyogva néztem ki az ablakon, melegség öntötte el a szívemet, ahogy Szöul alattam elterülő mivoltára néztem. Végre újra itthon vagyok.
A leszállást zökkenőmentesen tettük meg, dobogó szívvel álltam fel és indultam meg a tömeggel majdnem egyszerre.

Meleg szellő lengedezett, a hajam finoman fújta, arcomra boldog mosoly kúszott, szememre húztam a napszemüvegem, lassan elindultam, hogy megkeressem egyetlen bőröndömet, amit magammal hoztam. Reménykedtem benne, hogy valamelyik családtagom kijött engem köszönteni, titokban a bátyámnak örültem volna a legjobban, ő jött hozzám a legritkábban, mondván, ha lát még jobban hiányzom neki, így nem erőltettem a látogatásokat. A bőröndöm felkutatása után gyors léptekben indultam a kijárat felé, a váróteremben rengeteg ember félkörívben fogadta rég látott szeretteit, óvatosan vizslattam körbe sajátjaimat keresve, de csalódottan konstatáltam, hogy senkim nincs itt. Egy rövidet sóhajtottam és újra elindultam az embereket kerülgetve, de pár lépés után megálltam, szó szerint lefagytam. Gondolkodni kezdtem, hogy nézek ki. Fehér, márkás, bő fazonú atlétaszerű top, farmer rövidnadrág és egy gyönyörű egybe talpú magas, rózsaszín szandál. Szóval, oké, megnyugodtam, hogy az öltözékem rendben van. Ez azért volt fontos, mert észrevettem pár sajtós embert, ami alapjáraton nem zavart volna, ha tudom, hogy miattam vannak jelen. De, van egy olyan sanda gyanúm, hogy inkább a velem szemben álló irtó magas, szőke, napszemüveges srác a célpont, aki nem mellesleg, kezében kartonlappal ácsorgott, melyen az én nevem állt egy szívecskével ellátva. Nagyot nyeltem, jobb kezemmel megszorítottam a bőröndöm markolatát, bal kezemmel elegánsan lekaptam a Wayfererem. Nem adhattam tudtára mennyire megrémisztett a látványa. Kecsesen és lassan sétáltam oda hozzá, a vakuk villogni kezdtek, bájos mosolyt erőltettem arcomra. Elengedtem a bőröndöm és jobb kezem nyújtottam felé, melyen ott csillogott a gyémánt eljegyzési gyűrűm, amit még csak nem is ő adott át nekem. Póker arca felengedett, szerény mosolyt engedett meg magának, levette ő is a szemüvegét, maga mellé engedte a kartonlapot és balját felém nyújtva megszorította a kezem, majd megcsókolta a kézfejem.

- Ideje volt már Ha Neul-sshi. Had mutatkozzam be…

- Sehun… Semmi szükség rá, elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy ki vagy. Mehetünk? – mosolyogva húztam ki kezem övéből, bólintott, átvette a bőröndömet, másik kezével derekam karolta át, hogy mutassa a világnak mi ketten összetartozunk.

Kiérve a parkolóba körülnézett, azt hitte, nem veszem észre, elengedte a derekam, a csomagommal együtt, kifújta az eddig bent tartott levegőt, felnyitotta a csomagtartót, megvárta, míg beemelem a bőröndömet – nem feszélyezte, hogy nem segít, de el sem vártam – nem nyitotta ki előttem az ajtót – ezt sem vártam el – beültem az anyós ülésre, ő pedig bevágódott a kormány mögé. Visszatettem a napszemüvegem, bekötöttem magam, ő pedig ráadta a gyújtást a motorra. Még megengedett magának egy mély sóhajt, ő is feltette a napszemüvegét és elindultunk… feltehetőleg az otthonom felé.