2. rész

Valóban hazafuvarozott. Az út csendes volt, egyikünk sem törte meg a feszélyezett csendet. Belőlem kiveszett minden szó, lesokkolva éreztem magam, nem gondoltam volna, hogy pont ő fog kijönni elém, valamint reménykedtem abban, hogy elkerülhetem még őt egy darabig. Az pedig, még jobban meglepett mennyit változott. A kapott fényképem és élő másának különbsége meghökkentett. A valaha barna hajú, hamiskás, szerény és ártatlan arcú srác tovaszállt, a mostani énje inkább volt hideg, szőke és… mogorva, mégis valahogy aranyos. De legfőképpen magas. Iszonyú magas ez a srác. Én 163 cm vagyok, és ha jól saccolom, simán van 180. Iszonyú. Egy hegy.

Nem restelltem nyíltan vizslatni őt, napszemüvegem eltakarta a fél arcom így nem tudhatta leolvasni róla gondolataimat. Kezeim mellem előtt kereszteztem és figyeltem. A vonásait, arcélét, kezeit, vezetési stílusát. Jó volt rajta pihentetni a szemem, bevallom, tetszett az, amit látok, hazudni sem tudnám, hogy nem helyes. Nem. Ez a pasi eszméletlen dögös. A maga édes és aranyos arcával… hajviselete és öltözéke mégis kölcsönöz egyfajta rosszfiús kisugárzást, és ez a kettősség elérte a szívemet – abban az értelemben, hogy elismerem, jól néz ki. Ez nálam nagy szó, nem szoktam dobálózni ilyen szavakkal.
Jól tűrte kendőzetlen bámulásomat, zokszó nélkül figyelt az útra és egyenletes légvételei arra engedtek következtetni egyáltalán nem idegesíti. Talán már megszokta, elvégre ő egy idol. Fejemet az ülésnek támasztottam, felsóhajtottam és az ablakom felé fordítottam fejemet. Elég volt belőle ennyi. Lábaimat is szívesen kereszteztem volna, de nem volt elég helyem, így megpróbáltam nyugton maradni… az, hogy abbahagytam nézését, és nem volt mit tennem, feszültséggel töltött el, hogy vele kell lennem. Szabadulni akartam tőle, hiszen leszünk mi még eleget együtt.

Az egyik piros lámpánál finoman lefékezett és éreztem, amint figyelme rám terelődik. Mivel hosszú perceken keresztül pásztáztam őt szemeimmel, megengedtem, hogy viszonozza ezt a nem túl udvarias gesztust. Lehunytam szemeimet, feljebb csúsztattam a napszemüvegem és megpróbáltam ignorálni a jelenlétét. Nem jött össze, éreztem, ahogy tekintete végigperzseli a testem újra és újra. Amikor a lámpa zöldre váltott visszafordította tekintetét az útra és utunk további része is csendben telt el. Próbáltam leszűrni milyen véleménnyel lehet külsőmet illetően, de a srác nagyon jó volt abban, hogy elrejtse gondolatait és érzelmeit az arcán, bár rásegített a szemüveg is. Egy pillanattal később megnyugtattam magam, hogy bizonyára hasonló véleménnyel lehet rólam, mint én róla, hiszen még a vak is láthatja, hogy szép és csinos vagyok. Köszönöm a jó géneket anyu és apu.

Távoli házunk látványa izgatottá tett, egyenesen ültem, nem támaszkodtam többé az ülésnek, kezeimmel a bőrhuzatot markolásztam és tagadhatatlan mosoly csüngött arcomon.  Sehun is felfigyelt a viselkedésváltozásomra, de nem törődött túlságosan vele. Kecsesen parkolt le a ház előtt, kiszállt, kisegített, gondolom félt, hogy bárki is figyelemmel kísér bennünket bentről és nem akart udvariatlannak tűnni, bármennyire is elszomorító az a tény, hogy ő bizony egy udvariatlan srác, csak ad a látszatra. Kivette a csomagtartóból a bőröndömet, de ezt már csak messziről érzékeltem, amint kipattantam az Audiból már indultam is meg befelé. Néha futólépésben, egyébként próbáltam türtőztetni magam. Halk kacaj hagyta el ajkaimat a bejárati ajtó előtt, és lendületesen nyitottam be. Az előszobában a szobalány hajlongott előttem, mosolyogva üdvözöltem, a nappaliba irányított, így hát oda mentem. A barátaim, a bátyám, nagyszüleim és jövendőbeli apósom és anyósom fogadtak. Elnevettem magam és bátyám kitárt karjaiba vetettem magam. Bármennyire is próbálkoztam, nem sikerült visszanyelnem könnyeimet. Három és fél év alatt háromszor láttam a bátyámat, és már annyira hiányzott, hogy azt szavakba sem lehet önteni. Rövidesen átengedett barátaimnak, akik egyszerre fogadtak karjaikba, bár velük nem olyan rég találkoztam. Tisztelettudón hajoltam meg nagyszüleim előtt, letöröltem örömkönnyeim, nagymamám szolid ölelésbe vont, nagyapám pedig ülő helyzetből hintett csókot homlokomra és mosolyogva üdvözölt. Sehun szüleinek ittléte nem kicsit lepett meg, de nem mutattam. Előttük is meghajoltam, anyuka és apuka is rászorítottak a kezeimre, nem nagyon mertek megölelni, de nem is bántam. Sehun ekkor ért utol, bőrönd nélkül ácsorgott az oszlop mellett és végignézte a jelenetünket.

Mind leültünk, hamarosan teát szolgáltak fel nekünk és egy kis nassolnivalót, aminek külön örültem, körülbelül tizenkét órája nem ettem egy falatot sem. Faggatni kezdtek a hogylétem felől, az utazásomról kérdezősködtek és az amerikai életről. Mindenre illedelmes választ adtam, Sehun egyszer sem szólalt meg, nem tudtam elkerülni bátyám szúrós tekintetét, amivel a magas fiút méregette, Myung Dae egy fokkal visszafogottabban, de szintén jeges pillantásokat küldözgetett Sehun felé. Minhee elárasztott csicsergő hangjával és szeretetével, nagyszüleim csendesen érdeklődtek, anyósomék irányították a beszélgetés nagy részét. Jól esett, hogy érdeklődőek voltak, ha nem vettem volna figyelembe a tényt, hogy a fiuk arra készül, hogy feldúlja szép életemet, őszintén kedveltem volna őket.

- Anyám, úgy gondolom eleget faggattátok Ha Neul-sshit. Biztosan fáradt a hosszú repülő út miatt. Hagyjuk, had pihenjen – Sehun halk, ám magabiztosan csengő hangja vonta magára a jelenlévők figyelmét másfél órával később. Nem kerülte el a figyelmemet a formális beszéd, amit alkalmazott.

- Oh, valóban, ne haragudj kedvesem. Sehunnak igaza van, drágám, ideje mennünk – reagált elsőnek Mrs. Oh, férje bólintott és rám mosolygott.

- Örülünk, hogy itthon vagy Ha Neul. Pihend ki magad, nem sokára találkozunk – ezután meghajoltak, Sehun szintén, és elhagyták a házat. A fiú egy hosszú pillanat erejéig tekintetét enyémbe fúrta, majd hátat fordított és követte a szüleit.

- Óh, te jó ég, azt hittem soha nem mennek el – sóhajtott fel bátyám, miután hallottuk záródni az ajtót. Halkan felnevettem, példáját követve hátradőltem a kanapén. Fárasztó, kihúzott derékkal ülni másfél órán keresztül.

- Min Ki! Ne mondj ilyeneket – feddte meg szavaival nagyi, az említett legyintett egyet és kezébe vett egy kekszet.

- Anyáék mikor jönnek haza? – kérdeztem és megropogtattam elgémberedett hátamat. Nagyszüleim rosszallóan kísérték végig ezen cselekedetemet, de nem foglalkoztam velük.

- Három nap múlva.

- Még jó, hogy hiányzom nekik – gúnyos hangom sem tetszett nekik, barátaim felnevettek, bátyám megcsóválta a fejét, én pedig felálltam. – Ne haragudjatok, de idejét látom annak, hogy lezuhanyozzam.

- Áh, mit gondolsz Sehunról? – kérdezte buzgón nagyim. Megtorpantam és éreztem, hogy megfeszül körülöttünk a levegő. Lassan visszafordultam és elmosolyodtam.

- Úgy érzem, jól megleszünk. Aranyos fiú – mondottaim szöges ellentétben álltak érzelmeimmel, de azt nem mondhattam ki. A fiúk felhorkantak, elkaptam Minhee aggódó pillantását, mindig tudja, mikor hazudom. Nagyszüleim megkönnyebbülten dőltek hátra székeiken én pedig végérvényesen elhagytam a nappalit.

Régi szobám nyugalommal töltött el, végigsimítottam pár értékemen, leültem a franciaágyamra, körülnéztem és sóhajtottam egyet. Hiányzott. Hátradőltem az ágyon és gondolkodni kezdtem. 

Mióta fel tudom fogni a házasság jelentését, tudom, hogy nekem már van férjjelöltem. És elfogadtam. Nem is gondoltam arra, hogy megtagadom szüleimnek ezt a kérését. De nem jöttem rá arra, milyen lesz akkor erre gondolni, ha valóban találkozom is a nekem szánt férfival. És határozottan megijedtem. Aggódom. Megtántorodtam. Nem tetszik a gondolat, hogy egy vadidegen férfivel osztozzam a házamon, életemen. Nem tetszik, hogy nincs választásom. Nem tetszik, hogy nem ismerjük egymást. Nem tetszik Sehun. Az egész valója azt sugározza, hogy tartsak tőle. Én pedig pontosan ezt érzem. Az aranyos arc mögött egy lehetetlenül rossz modor lakozik, mely akkor fog felszínre törni, ha kettesben vagyunk. Legalábbis ezt következtettem le eddig. Bár a kocsiban egész elviselhető volt. De nekem ez nem elég indok arra, hogy együtt éljem le az életem valaki olyannal, akinek a jelenléte elviselhető.

Ebben a percben, életemben először vágyni kezdtem a szerelemre. Arra, hogy valaki szerelemből szeressen, megkérje a kezem és összeházasodjunk, sokat szeretkezzünk és gyerekeket szüljek neki, majd együtt öregedjünk meg. Hogy valaki törődjön velem. Ezt pedig nem hiszem, hogy valaha is át fogom élni Sehun mellett. Nem tehetek mást… mint hogy továbbra is elfogadom. Túl mélyen vagyok már benne, késő lenne meggondolni magam.

Egy kósza könnycsepp szántotta végig arcomat, melyet rögtön felitattam atlétám anyagával. Sóhajtottam és szipákoltam, de nem akartam sírni. Nem akartam elgyengülni. Felálltam és a fürdőszoba felé vettem irányomat, hogy lemoshassam magamról a majdnem két napos koszt és Sehun érintését.

Hamar beesteledett, elrepült az idő, az egész napot beszélgetéssel töltöttem. Mindenkiből áradt a szó, és úgy éreztem végre pezsgő életem van. Felüdülés volt újra itthon lenni, az itthoni levegőt szívni, elégedett voltam és próbáltam Sehunra is úgy gondolni, mint az otthonom velejárója. Félig meddig sikerült ezt elhitetnem magammal. Kora este, amikor mindenki haza készült, nem bírtam tovább otthon lenni, be akartam ülni a kedvenc kávézómba, az ablak mellé és elmerengeni az embereken. El akartak kísérni, de azt mondtam, majd legközelebb, most szeretnék meginni egy epres shaket egyedül az Antiqua-ban. Min Ki a kezembe nyomott egy blézert és a telefonomat, némi pénzt és kiosztotta az utasítást, hogy kilencre legyek otthon, nem hajlandó tovább aggódni értem. Nevetve kaptam fel a slusszkulcsokat, és célba vettem a cukrászdát, ahol olyan sok szép nyugodt percet és órát töltöttem évekkel ezelőtt.

Szöul nem sokat változott az évek alatt, és áldottam az emlékezőtehetségem, amiért sikerült eltévedés mentesen teljesítenem utam célját. Élesen éltek bennem Szöul utcáinak képei, így önelégült mosollyal az arcomon parkoltam le, gondosan lezártam a drága autót a kulcsot elsüllyesztettem zsebemben és benyitottam az épületbe. Hangosan és mosolygósan köszöntöttek, majd mikor felismert a pult mögött álló fiú, már fel is vette a kimondatlan rendelésemet. Hogy létem felől érdeklődött és, hogy mi hozott haza. Amikor jobb kezemmel pénzt nyújtottam, megpillantotta gyűrűmet és megadta magának a választ. Mosolya vesztett fényéből, de töretlen maradt, kiszolgált, én pedig leültem megszokott helyemre. Telefonom az asztalra tettem, szürcsölni kezdtem a szívószálon keresztül a hideg édességet és tekintetem az utca felé fordítottam, ahol emberek sokasága sétált ilyen-olyan irányba.

Alig tíz perce ücsöröghettem, félig kiittam italom tartalmát, amikor a telefonom rezegni kezdett az asztallapon. Kíváncsian ütöttem fel a tokom könyvszerű fedelét és olvastam el a pár szavas üzenetet az ismerős ismeretlentől.

Találkoznunk kell, lehetőleg családi szemektől rejtetten. Meg kell beszélnünk… kettőnket.
Sehun

Felvontam a szemöldököm, és gondolkodni kezdtem azon, hogy figyelmen kívül hagyom őt, de beláttam, hogy erre a találkozóra előbb-utóbb sort kell kerítenünk. Jobb hamar túlesni rajta.

Honnan tudod a számomat?

Megvannak a forrásaim. Szóval? Hajlandó vagy kettesben találkozni velem? A kocsiban egész jól elvoltunk.

Félhangosan felhorkantam az emlék és szavai hatására, majd pötyögni kezdtem a választ.

Az nem kifejezés, milyen remekül eltársalogtunk. És még gondolkodom. Nem törtél meg eléggé.

Feltételezem nem vagy otthon. Felhívom a bátyád és megkérdezem tőle, hogy hol vagy, ha már nem vagy hajlandó elárulni.

A bátyám nem szimpatizál veled, hogy finoman fejezzem ki magam, nem hiszem, hogy segítene.

Tisztában vagyok az érzéseivel, egyszer már szembesített. Ahogy a barátod is… apropó szerintem, szerelmes beléd.

Egy: Miből is gondolod, hogy nem vagyok otthon? Kettő: Miért találkozgatsz a családommal? Három: Nem szerelmes belém. Az Antiqua-ban vagyok.

Megérzés, kötelesség, felesleges tagadnod, elég, ha én tudom. Feltűnőbb cukrászdát nem is választhattál volna…

Ne becsméreld a kedvenc kávézómat.

5 perc és ott vagyok.

Nem válaszoltam, szívtam egy utolsót a szívószálon, de nem folyt végig rajta folyadék, így letettem és rendeltem magamnak egy másikat. Amíg a rendelésemre vártam, kivágódott az ajtó és egy maga mögé tekintgető, kissé ideges, magas srác lépett be. Hangosan köszöntötték, mire rémülten fordult feléjük, picit megdöntötte törzsét és szemével engem kezdett keresni. Arcát napszemüveg, haját baseball sapka takarta. Miután észrevett, megközelített és gyorsan meg is ragadta a karomat.

- Kérlek, üljünk egy félreesőbb helyre – halkan mondta, hogy senki más ne halljon bennünket. A kávézóban alig voltak, sosem volt tumultus ezen a helyen.

- Miért?

- Feltűnőek vagyunk, és félő, hogy holnapra ezer kép kerül fel a netre, hogy veled voltam itt – idegesen pillantott az ablak felé, követtem tekintetét és felvont szemöldökkel nyugtáztam, hogy néhány fiatal lány telefonnal a kezükben pillant ránk és nyilván fotóz bennünket. Felmerült bennem, hogy provokatív módon intek feléjük, de elvetettem a gondolatot. Felkaptam a telefonom és zokszó nélkül követtem Sehunt egy félreeső zugba, ami már feleannyira sem volt hangulatos.

- Köszönöm csitrik – pufogtam halkan, és tekintetem az ablak felé irányítottam, én láttam őket, ők viszont minket nem, mert egy fal választott el bennünket tőlük. Sehun kiengedte a levegőt, levette a sapkát és a szemüveget.

- Mit kérsz? Rendelek neked – előzékenyen felajánlottam, egy ideig gondolkodott, majd megkérdezte én mit kértem. Miután közöltem vele, vállat vont és azt felelte neki is jó lesz az. Elbattyogtam a pultig a rendelésem mellé felvetettem még egyet és megmutattam új ülőhelyem. A pultos srác – Hyunshik egyébként – nem értette miért ültem máshova, mikor mindig az ablak mellett ülök. Megmagyaráztam azzal, hogy nem vagyok egyedül, majd rájön, ha kihozza az italokat. Pár perc múlva előttünk termett és megjegyezte, hogy már érti. Egészen eddig csendben vizslattuk a másikat és cseppet sem éreztem zavarban magam emiatt. Gondolom akkor éreztem volna kínosnak, ha éreznék iránta valamit, de ennek híján… 

- Szóval, miért akartál beszélni velem? – tettem fel az első kérdést és megkóstoltam italomat. Követte példám, majd mikor bólintott, hogy ízlik neki, válaszolt.

- Fontos tudnunk a másikról pár dolgot, nem? Mennyire ismersz Ha Neul? Mennyit tudsz rólam? – hideg hangja metszette a levegőt, nem kerülte el figyelmemet, hogy elhagyta nevem után a „sshi” jelzőt. Megráztam a fejem és lenyeltem goromba hangvételét.

- Neveden, korodon, munkádon kívül nem tudok semmit. Nem ismerlek, honnan ismernélek. Még ha utánad néztem volna, akkor sem ismernélek – válaszom hasonló stílusú volt az övéhez.

- Én, viszont ismerlek. Mindent tudok rólad.

- Hogyan? – megdöbbentem válaszán és érdeklődve pillantottam rá.

- Tizenöt éves voltam, amikor közölték velem, hogy el foglak venni feleségül. Nem kérdezték, akarom-e, egyszerűen kész tények elé állítottak és hallani sem akartak arról, hogy elutasítom. Gyerekkoromtól kezdve hajtogatták, hogy megvan a jövendőbelim, de nem fogtam fel és nem is foglalkoztam vele, így tizenöt évesen mondták ki kerek perec, hogy tekintsem magam foglaltnak. Olyan középiskolába jártam, ahová több idol is járt, így egy SM-es menedzser felfigyelt rám és megkérdezte akarok-e gyakornok lenni. A szüleimnek elmeséltem és rögtön nemet mondtak. Cselhez folyamodva azt mondtam csak akkor veszlek el, ha engedik, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Így belementek és láss csodát, most itt vagyok. Ezért egyébként hálás vagyok neked, ha nem vagy, sosem veszem rá őket arra, hogy idol lehessek.

- Igazán szívesen – drámaian hangsúlyoztam, teljesen ledöbbentem bőbeszédűségén, szavai megrohamoztak és nem engedtek. Nem hittem, hogy ilyen lesz.

- Nem hagytak békén, így amikor otthon voltam, többnyire rólad beszéltek és elmondtak mindent, amit tudnak rólad. És ez egészen két évvel ezelőttig ment így. Minden beszélgetésünk témája te voltál, ismerlek Ha Neul. Tudom, mit szeretsz és mit nem, milyen életed volt, hova jártál iskolába, kik a barátaid, hová szeretsz járni, milyen stílusú ruhákat hordasz… egyszóval mindent – vehemenciája egy kicsit megrémített. Lesütöttem szemeimet, és azon gondolkodtam, mégis, hogyan kéne lereagálnom ezeket.

- Őszinte leszek – amikor újra megszólalt visszaemeltem rá tekintetem. – Nem kedvellek. De nem is utállak, félre ne érts. A létezésed egyszerre vált ki belőlem hálát és rossz kedvet. A hálámat már tudod, a másik pedig… meghatározod az egész életemet. Foglyul ejtettél Ha Neul – fejét félre billentette, én pedig kitágult pupillákkal meredtem előre. Azt hiszem ennél jobban még senki sem sértett meg. Nem kedvel, de nem is utál? – Nem akarok rossz viszonyt ápolni a feleségemmel. De tudd, hogy nem önszántamból, vidáman dalolva veszlek el. Legyünk egymás mellett csendesen, de ne gátoljuk egymás életét – szavai fejbe vágtak és nyeltem egy nagyot. Erőszakosan szorítottam a telefonomat, de nem engedtem, hogy arcomon is látszódjanak ingerültségem jelei.

- Nos, csak, hogy viszonozzam az őszinteségedet. Én abszolút nem kedvellek. Eddig a külsődön kívül nem mutattál fel semmi pozitívumot és nem hiszem, hogy ez a közeljövőben változni fog. Feszült és ingerült vagyok a társaságodban és nem akarok hozzád menni. Születésemtől fogva arra nevelnek, hogy a család érdekében muszáj leszek hozzámenni egy olyan sráchoz, akit én nem választhatok meg. És ezt eddig készségesen el is fogadtam, de mióta találkoztunk félek és taszít a gondolat, hogy veled éljem le az életem. Nem erre vágyom, viszont nem hátrálhatok ki a kapcsolatunkból. Két éve esz a fene, mert felfedték előttem ki a választottam. Belekényszerültem egy eljegyzésbe, ahol Te meg sem méltóztattál jelenni. De rendben. Én is azt vallom, amit te. Legyünk meg egymás mellett csendesen – nyugodtan és halkan szónokoltam monológom, arca külsejét ért dicséret hallatán megrezzent, egyébként semmi nyoma nem volt annak, hogy felfogta volna, éppen hozzá beszélek. Póker arca most is szolgálatkész volt.

- Nem vagyok olyan szörnyű, mint amilyennek beállítasz.

- Én sem. De elegendő időnk lesz arra, hogy kiismerjük egymást.

- Sajnálom, hogy fel kellett adnod miattam a színészetet.

- Nálam nem jobban – hangom megenyhült és sóhajtottam egyet. – De azért köszönöm.

- Én nem tudnám feladni az életem…

- Neked nem is kell. Megkértem őket, hogy ne kötelezzenek erre – elnéztem arcáról, mert most nem sikerült elrejtenie érzelmeit.

- Tudom. Köszönöm – bólintott és kortyolt egyet az italába. Követtem példáját.

- Tudom, hogy nem vágysz a társaságomra, de mostantól akárhol megjelenek neked is jönnöd kell velem. Legalábbis ahová partner kell, vagy ahová meghívlak. Leközölték a csatornák, hogy nősülni készülök és azt is, hogy kivel – bólintottam, hogy tudomásul vettem, ő pedig folytatta. – Fent kell tartanunk a látszatot, hogy mi választottuk egymást.

- A kiadód hogy fogadta? Úgy tudom az SM nem nagyon tolerálja az ilyesmiket.

- Randi tilalom van, amit be is tartottam. Kezdetektől nyíltan megmondtam. A srácok nem tudták csak.

- Értem.

- Sok minden a nyakadba fog szakadni, nem csak én. A banda, a rajongók, minden.

- Gondolom már most antiklubbom van – sóhajtottam egyet, ő pedig halványan elmosolyodott. Újra ránéztem. – Két előnyöd van eddig – kíváncsian felvonta a szemöldökét. – Az előbb már említettem az egyiket. Helyes vagy, a másik, hogy általad megismerhetek csomó mindenkit, bár az elmúlt négy évben nem tudom mi a helyzet k-pop téren. 

- Te is helyes vagy. De többet kell mosolyognod – mondta, mire villantottam felé egy ragyogó mosolyt. Ő is követte a példámat.

- Ahogy neked is. Most, hogy közölted a rideg valóságot, mehetek? – váltottam vissza ridegre, mire bólintott és felállt. Nem ittam meg a második italomat, mert elvette az életkedvem. Szóval ő az első ember, aki közömbös irántam. Érdekes…

- Majd még kereslek.

- Kérlek, ha teheted, ritkán – ezzel búcsúztam, feltettem a napszemüvegem és kiléptem az utcára.

Az utálkozó pillantások nem estek a legjobban, de megacéloztam magam, hogy mostantól rengeteg ilyenben lesz részem. Elkezdődött az új életem, Oh Sehunnal az oldalamon. Majd szétvetett az ideg a gondolatra, de nem tehettem semmit sem. Fújtatva lélegeztem és próbáltam balesetmentesen haza vezetni.

Min Ki mosolyogva fogadott, hogy még hamarabb is hazaértem, mint megbeszéltük, de elejtettem vőlegényem nevét, és máris megértette kedélyállapotomat. Gondolom, mennyire lehetett kíváncsi, de nem jött utánam és nem árasztott el kérdésekkel. Hálás voltam érte. Feltrappoltam szeretett szobámba és az ágyamra vetődtem. Minél hamarabb aludni akartam, hogy legalább álmomban élhessek egy olyan életet, amelyet én választottam magamnak…