16. rész

Az igazgató valójában nem akart semmi konkrétat, nem tiltott meg semmit, csak óvatosságra intett bennünket. Rég elfogadta a kapcsolatunkat – és külön kiemelte, hogy: „még ha ti nem is, de én igen.” – és arra kérte Sehunt, fogja vissza magát a hirtelen érzelemnyilvánításokkal kapcsolatban, mert az EXO az egyik olyan együttes Dél-Koreában, akinek rengeteg elmebeteg, bizonyos saesang fanjai vannak. Miután megígértük, hogy figyelni fogunk, elengedett bennünket. Az épület kijárata felé vettük az irányt, amikor megtorpantam és felvettem a napszemüvegem. Sehun összekulcsolta az ujjainkat, Suho vetett rám egy bíztató mosolyt, megvártuk, amíg körénk gyűlnek a biztonsági emberek, majd valaki kitárta az ajtót és elindultunk az autó felé.

Határozottan többen voltak. Idegesen szorítottam Sehun ujjait, másik kezemmel pedig a karját. Ocsmány szavakat hallottam, amik egyenesen nekem szóltak, mások csak eszüket vesztve sikoltozták Sehun és Suho nevét, de tényleg voltak durvák is. Tolakodtak, a karjaikat nyújtották, sipákoltak és sírtak. Átkoztak minden szavukkal, bántóan viselkedtek. Elpirultam, de, csak mert dühös lettem. Hogy jönnek ezek a lányok ahhoz, hogy sértegessenek? Mikor vesztették el a józan eszüket? A szüleik abszolút nem fordítanak rájuk figyelmet? Senki sem neveli meg ezeket a lányokat?

Azért is felszegtem a fejem, bár féltem minden porcikámban, sikerült elkapniuk a ruhám anyagát, vagy néhány hajszálam, de komolyabb testi sérülés nélkül úsztam meg az egészet. Betömörültünk az autóba, és éreztem, hogy a szívem kezdi feladni. Amint Sehun mellém ült, szégyenérzet nélkül bújtam hozzá. Azt hiszem előjött a tömegiszonyom.
- Nem tudom, hogy vagy képes ezt elviselni a nap minden órájában – súgtam neki, ő pedig megsimogatta a karomat.
- Bátor voltál.
- Choi Ha Neul nem jár leszegett fejjel – feleltem makacsul, kuncogott és a hajammal kezdett játszani. – Komolyan megrémisztettek – vallottam be őszintén. Junmyeon oppa tapintatosan előre ült a sofőrhöz, a menedzser pedig már nem tartott velünk, ő még az épületben elköszönt.

Miután megnyugodtam, felegyenesedtem és szóltam a sofőrnek, hogy a házunk előtt egy utcával álljon meg. Sehun megbeszélte Suhoval, hogy velem marad, és lehet, hogy csak reggel találkoznak legközelebb. A leader tökéletes megértéssel volt irántunk, kifejezte a sajnálatát a rajongókkal kapcsolatban, minden jót kívánt nekünk és elbúcsúztunk tőle. Amikor kiszálltunk az autóból, nem kellett Sehunnak megkérdeznie, miért itt rakattam ki magunkat, mert közvetlenül mellettünk, a sarkon volt egy kis bolt, ahol tényleg vettünk jégkrémet. Meg chipset, meg egy csomó nassolnivalót. Az úton hazafelé nem szóltunk egy szót sem, csak csendben mentünk előre. Amikor a házhoz értünk, megkönnyebbültem. Egész végig attól tartottam, hogy néhány elvetemült rajongóval találkozunk, de szerencsére nem így lett. Éreztem, hogy Sehun feszült, hiszen délben nem úgy tűnt, hogy minden rendben itthon. Akkor még arról volt szó, hogy lefújom-e az esküvőt, most meg egész estét tervezek vele.  Sóhajtva nyomtam le a kilincset, és mivel sehonnan sem hallottam semmit, az elém siető lánytól kérdeztem meg, hol vannak a családtagjaim. Apa és Min Ki szokás szerint a Sunsetben voltak, anya pedig az emeleten a nagyanyámmal. Sűrűn járt át a nagyi, mert anyu állandóan egyedül volt. Megragadtam Sehun szabad kezét, a másikban a szatyrot tartotta, a lánynak szóltam, hogy vigyen fel némi alkoholt a szobámba, mert úgy éreztem szükségem lesz rá. És a vőlegényemnek is.

Felhúztam őt az emeletre és anyáék szobája felé vettem az irányt. A gardróbban találtunk rájuk, ruhákat válogattak egy dobozba.
- Sziasztok – köszöntem, Sehun elengedett és hasonlóképpen tett, egy tisztelettudó meghajlással vegyítve.
- Szia drágám – mosolygott anyu rám bűntudatosan. – Szervusz, Sehun-sshi. Ne haragudj a korábbiért, én..
- Ugyan, kérem, ne szabadkozzon! Nem vártam magyarázatot, Hanával már megbeszéltük – zavartan mosolygott, mire anyu bólintott.
- Nagyi, jól vagy? – fordultam felé és meg is öleltem.
- Jól – bólintott. – Jól kijösztök egymással? Hogy-hogy itt van a fiatalember? – kíváncsiskodott rögtön, copfomba tekertem ujjaimmal, és megnyugtatóan mosolyogtam. Most tényleg úgy éreztem, hogy minden rendben velünk.
- Persze, mama – biccentettem felé. – Hazahoztam, mert fáradtak vagyunk, pocsék reggelünk volt és meg kell ismernem a vőlegényem – vállat vontam és újra megragadtam a kezét. – Ha már hozzáadtok, nem árt, ha tudok róla egy-két dolgot.
- Ú-úgy érted… hogy itt fog aludni? – kérdezte anyu elhűlve. – De hát… azt mondtad…
- Anya! – állítottam meg. Nem akartam, hogy nagyi bármit is megsejtsen. – Talán még az is előfordulhat, hogy itt alszik. Na és akkor? Egy hét múlva többet is fogunk csinálni, mint puszta alvás – halkan jegyeztem meg csipkelődő mondatom, anyám el is pirult. Micsoda kis álszent, ilyenkor olyan jót derültem rajta.
- Micsoda szókimondóság jellemez téged – nevetett a nagyi. Mindig lazán vette a pimaszságomat.
- Áh, nagyapa? – kérdeztem, miközben a feszült Sehun kezét szorongattam. Már én is mentem volna, de nem akartam modortalan lenni.
- Jól van. Most épp valamelyik barátjánál van: kártyáznak. Azt mondta, kijár neki egy kis szórakozás. Micsoda vénember…
- Na, de mama. Ne mondj rosszat az öregről.
- Na, jól van, kezdek beleszédülni abba, ahogy ti ketten társalogtok… menjetek gyerekek – intett le minket anyu.
- Miért lányom? Az apósod igenis vénember, ahogy én egy vénasszony vagyok – tettetett ártatlansággal a hangjában nézett anyámra, én hangosan felnevettem és Sehun is megengedett magának egy halk nevetés félét. Intettem nekik és kihúztam a megszeppent srácot a szobából. Megfordultam és a folyosó másik vége felé igyekeztem, aztán lefordultam jobbra és azonnal a fehér ajtómmal néztem szembe.
- Nos, ez lenne a kis lakosztályom – nyitottam be. Katonás rend uralkodott, nem olyan, mint reggel.
- Meglepődtem az édesanyád és a nagyanyád beszélgetésén. Azt gondoltam, sokkal szigorúbbak és…
- Régimódiak?
- Pontosan. Mivel ők is erőltették, hogy mi ketten… szóval, hogy vegyelek el, azt hittem olyanok, mint az én nagyszüleim.

Beljebb jött, ácsorgott, körbenézett, miközben én lekaptam a szandálomat és a gardróbom felé vettem az irányt. Lehúztam a ruhámat is, és felvettem a reggel viselt sortot és atlétát, majd mezítláb merészkedtem elő. Addigra Sehun is helyet foglalt a kanapén és ledobta magáról az inget, ő is megszabadult a cipőjétől és szintén mezítláb volt. A szatyorból szedegette elő a dolgokat és kipakolta a dohányzóasztalra. Amin mellesleg egy tálca állt, két üveg sojuval, és egy üveg borral. Nos… nem gondoltam ilyen sokra, de üsse kő.
- Úgy látom, nem sajnálták tőlünk az alkoholt – mondtam és leültem Sehun mellé.
- Ó, észre sem vettem. Be szeretnél rúgni?
- Még sosem voltam részeg…
- Én sem.
- Hát, életünk elsője közösen – vontam vállat.

A légkör kissé feszélyezett volt, sőt, kínos. Annyira… abszurd és szokatlan volt, hogy ő itt volt az én szobámban. És nem sokára egy közös szobánk lesz. Közös ágyunk… Zavarba is jöttem a gondolattól, meg elképzelni sem tudtam. Arra gondoltam, mennyivel jobban beleillett a szobám képébe Jongin. Aztán persze bűntudatom is támadt, de megpróbáltam a háttérbe szorítani. Sóhajtottam egy mélyet, és a karórámon megnéztem mennyi az idő. Úristen, el sem hiszem, hogy elment az egész délután. Már öt óra volt majdnem. Sehun félénken nézelődött, kerülte a tekintetem, ő is ugyanúgy érezte magát, mint én. Törtem a fejem, hogy mit csináljunk, de semmi sem jutott eszembe. Éppen, amikor már vért kezdtem izzadni egy pár szóért, kopogtak az ajtómon.
- Bármit is csináltok, hagyjátok abba!!! – ismerős hangot hallottam meg és nagyon megkönnyebbültem. Min Hee a következő pillanatban ránk törte az ajtót, és amikor látta, hogy távol egymástól, csendben ülünk az égre emelte a tekintetét.
- Veletek mi van? Azt hittem, minimum, úgy faljátok egymást, mint általában…
- Ó, örülünk neked, tényleg. Minek jöttél? – kérdeztem a lehető legkedvesebb mosolyomat elővéve.
- Persze, értem én. Felőled akár meg is halhatnék, ha én, nem kereslek, te nem emelnéd fel a nyamvadt telefonodat.
- El voltam foglalva.
- Tudom, tudom két lovag is a kegyeidért harcol…
- Te meg mégis mi a – kidülledt szemekkel néztem rá, Sehun lesütött tekintettel, játszott a jégkrémhez kapott műanyag kanállal.
- Ugyan kérlek, szerinted a szobalányod mennyire képes titkot tartani velem szemben? Elég, ha csúnyán nézek rá és dalol, mint a pacsirta.
- Mert egy manipulatív kis zsaroló mocsok vagy.
- Csak a szobalányokkal szemben.
- Meg néha velem…
- Szóóóval. Ha jól sejtem, nem megy minden rendben köztetek és Jongin a harmadik kerék… teper a szívedért.
- Honnan tudod, hogy Jongin?
- Azt mondta a szobalány, idézem: szőke haja volt, sötét bőre és már csak a látványától is elpirultam. Ki más lehetne, mint Kim Jongin, Kai? Ugyan kérlek, én szeretem az exot. Mindemellett, tényleg. Sehun. Téged is szerettelek, egészen addig, amíg bunkón nem kezdtél viselkedni a legjobb barátnőmmel.
- Mi? Hogy… ah – kapott észbe és az eddig láthatatlannak vélt fiú, rájött, hogy többé nem működik a köpenye. – Elhiszem, hogy mérges voltál rám. De, azóta fejlődött valamelyest a kapcsolatunk.
- Ja, biztosan a sok elcsattant csók tehet róla.
- Min Hee, ha csak gúnyolódni jöttél, menjél haza – forgattam meg a szemem és felbontottam az egyik doboz jégkrémet, amit felé nyújtottam és gyorsan ki is kapta a kezemből. Igazából csak egy kóstolóra gondoltam, de oké. Sehun készségesen bontotta fel nekem a vaníliásat, amit kanalazni kezdtem.
- Nem hittem, hogy itt találom Sehunt, de hát a szobalányod… szóval, el akartalak vinni vacsorázni, mert régen beszélgettünk.
- Ó, hát, ezt most passzolom. Bocsánat, hogy hanyagoltalak.
- Semmi baj, pasi ügy, értem én – legyintett és mosolygott. A múltkor még mérget szórtak a szemei Sehunra, most meg bájosan mosolyog rá. Sosem lehetett rajta sem kiigazodni.

Min Hee jelenléte feloldott bennünket, és segített abban, hogy gördülékenyen tudjunk beszélgetni, többnyire általános dolgokról, és nem nagyon érintettük a közelgő nagy nap meg a megcsalásos témákat. Ahhoz nem voltunk elég ittasak, sőt. Még egyik üveget sem kezdtük meg, mert a barátnőm sofőr nélkül jött, és felhozták nekünk később a vacsorát, amihez nem igényeltünk alkoholt. Sehun egész jól elviccelődött, meglepően hétköznapis srác figura volt, és barátságos. Min Hee és ő állandóan ugratták egymást, én pedig szokásomhoz híven nevettem mindenen. A vacsora után nem sokkal, úgy fél nyolc felé barátnőm hazament, hogy még találkája van a barátjával – ezt természetesen duplájára nőtt, csillogó szemekkel közölte velünk, amit fintorogva figyeltem – és könnyes búcsút ejtettünk.

Miután a szószátyár elment, megegyeztünk egy-egy zuhanyzásban. Ő használta a bátyám fürdőszobáját, én pedig a sajátomat. Kerestem volna neki ruhákat, de azt mondta felejtsem el, megfelel neki a farmer is. Vállat vonva zárkóztam be a fürdőmbe és gyorsan letusoltam.

Hamar végeztem, mert nem akartam hallgatni azt, hogy a nők milyen sokáig vannak a fürdőben, de amikor visszamentem a kanapéhoz, nem találtam ott senkit. Vállat vontam, és már ültem volna le, amikor rezegni kezdett a telefonom. Kíváncsian kaptam fel és olvastam el az üzenetet, ami… Jongintól jött.

„Ne felejtsd el: én képes vagyok arra, hogy kimondjam, az enyém vagy. Akármit is csinálj most Sehunnal. Nem engedlek el, Hana.”

Miért nem tudja elfogadni? Miért nem látja be, hogy így könnyebb mindenkinek? Miért nem tud békén hagyni? Miért csinálja ezt velem?

Tartottam a kezemben a telefont és nem tudtam mi tévő legyek. Leejtettem a telefont, a térdeim közé rejtettem a fejem és próbáltam úrrá lenni a hirtelen rám törő fejfájáson. A lelkiismeretem dolgozni kezdett ellenem, felemeltem a fejem, felálltam és megráztam magam. Nem veszíthetem el a fejem. Kész, lezártam. Jongin és köztem nem lehet semmi, ne érdekeljen mit mondj! Hana… ne is figyelj rá!

Hiába az intelmek, a telefon után nyúltam és pötyögni kezdtem a választ.

„Veled ellentétben én ezt nem ismerem el. Én Sehuné vagyok. Keress magadnak egy rendes lányt, Jongin. Megérdemled. Felejts el…”

Bár ezeket írtam, nem akartam, hogy valaki mást keressen. Nem tudtam volna elviselni, még a gondolat is fájt, hogy egy másik lány van mellette. Az asztalra tévedt a pillantásom, kitöröltem a szememből a homályt, amit a könnyeim okoztak, elkaptam az első sojus üveg nyakát, lecsavartam a kupakot és inni kezdtem. Úgy az üvegből. Ahogyan a hozzám hasonló jól nevelt lányoktól elvárható. Fel-alá járkáltam, rázogattam a kezem pótcselekvésként, és minden megtett kör után húztam egy nagyot az üvegből. Valójában finom volt. Édes és égette a torkom, amint lenyeltem, de pezsdítő volt. Nyugtalanított, hogy nincs még sehol Sehun, aki remekül elterelhette volna a figyelmem.

Ahogy erre gondoltam, megérkezett, csakugyan feldúlt állapotban. Próbálta titkolni, de annyira kiismertem már, hogy tudjam, mikor dühös. Meglepődött a majdnem üres üvegen a markomban, majd arcomra pillantott, beletúrt a hajába és cinikusan nevetett fel.
- Csak nem elkezdted nélkülem?
- Túl sokáig voltál távol – vontam vállat. – Aztán meg… felgyülemlett bennem egy csomó feszültség, és akaratlanul is alkoholba kezdtem fojtani a bánatom.
- Akkor azt hiszem, csatlakozom – lehuppant a kanapéra és felemelte a zöld üveget, lekapta a kupakot és inni kezdett. Lassú kortyokban, az üvegből. Sóhajtva ültem mellé. Percekig ültünk egymás mellett csendben, amikor is én adtam fel elsőként és kifakadtam.
- Utálom a legjobb barátod – mondtam rekedten és kikortyoltam az utolsó cseppet is az üvegből. Csalódottan csaptam az asztalra.
- Elvesztettem miattad a legjobb barátom – felelte és húzott egyet. Megállt a kezem a levegőben, és hirtelen visszahúztam. Éppen a borért nyúltam, de a mondandója megakadályozott.
- Ennyire megkavartam a dolgokat? – suttogtam rémülten. – Én… nem akartam, hogy-
- Tudom. Gyűlöl, amiért ellöklek magamtól és nem vagyok hajlandó boldoggá tenni. Utál, amiért megcsallak, holott igazából nem is vagyunk „együtt” – magyarázkodott letörten.

Bólintottam, hogy értem, de nagyon rosszul esett hallanom, hogy megszakadt kettejük között a baráti viszony. A telefonomra vetettem egy pillantást, de gyorsan kitöröltem a gondolatot a fejemből, miszerint írok Kainak egy rosszalló üzenetet, hogy Sehun nem tehet semmiről. Nem szerethet mindenki. Aztán sóhajtottam, és hátradőltem. Nem tudtam mit válaszolhatnék Sehunnak, épp az imént ismerte el, hogy nem vagyunk együtt – amit én nem olyan rég elfogadtam magamban, hogy együtt vagyunk és kész. Mégis mi másra gondolhatnék? Hiszen jövő héten hozzámegyek. Akkor ez mi, ha nem együttlét?
- Reggel átjött – random módon kezdtem el beszélni. Muszáj volt kiadnom magamból, mert felemésztett belülről és éreztem, hogy ha nem mondom ki, a végső kiborulás veszélye fenyeget.
- Tudom. Dühös volt, amikor hazaért.
- Mert elutasítottam. Sokadik alkalomra már. Nálam is betelne a pohár.
- Miért nem hagyod magad? Tudom, hogy vele akarsz lenni – úgy láttam szívesen folytatná a mondatot, de inkább ivott rá pár kortyot és hallgatott.
- Nem számít, mit akarok, vagy mit nem. Mivel lenne jobb, ha vele lennék? Ez nem egy olyan kapcsolat lenne, hogy amikor csak akarom, és ahol csak akarom, találkozunk és megfogjuk egymás kezét és boldogan élünk együtt. Titkolnom kellene, elrejtenem az érzelmeimet, közben pedig őt bántanám, mert neked kimutatom azt, amit neki nem tehetek meg. Ezzel nem csak őt, de magamat is tönkre tenném. A Kai és köztem kialakuló kapcsolat eleve halálra ítéltetett. Én már a tiéd vagyok. És kész voltam ezt elismerni előtte is – suttogtam és felálltam mellőle, hogy hozzak pár darab zsebkendőt, ha mégis elindulna bennem a lavina. Mire visszaértem, már az ő üvege is majdnem üres volt.
- Nem értem, hogy… te miért nem haragszol rám? Miért nem bánt, hogy van valakim és téged csak… „kihasznállak”? – neki jobban beütött az ital, mint nekem. Míg én extra érzékennyé váltam, neki zavarosak voltak a szemei és a szavakat is furcsa hanglejtéssel ejtette ki. Visszaültem mellé és szipogtam egyet.
- Mert ő régóta van melletted.
- Te egész életemben mellettem voltál…
- Ezt kellett volna idézőjelbe tenned – mosolyodtam el, és talán az alkohol hatására, de finoman belesimítottam majdnem szőke tincseibe. – Már az elején elmondtad nekem. Titokban is tarthattad volna. De elmondtad. Nem haragszom azért, mert van valakid… túl kedves vagyok – mosolyogtam továbbra is. – Viszont… neheztelek rád, amiért… nem ismersz el minket. Akárhogy is, de mi valóban együtt vagyunk. Eldobtam mindenen, Sehun. Mindenem. Csak azt kérem, hogy tartsd ezt tiszteletben és ismerj el – suttogtam, abbahagytam hajának tapogatását és arrébb csúsztam. Zavarba jöttem, amiért ilyeneket mondtam.
- Még mindig azt mondom, hogy nem értelek. És téged Jongin érdemel meg, nem én – felelte, pösze hangzói a szokottnál is pöszébbek voltak, ez és a mondanivalója megmosolyogtatott.
- Hát nem is tudom. Kezd erőszakosan nyomulni – vontam vállat. Hirtelen felindulásból megmutattam neki az smst, amit tőle kaptam. Percekig tartott neki elolvasni az apró betűket, végül összeráncolta a szemöldökét.
- Nekem csak elszántnak tűnik. De ha már itt tartunk… - kotorászott a zsebében és ő elém tárta a telefonját.
- „Ha nem jössz haza, vége köztünk mindennek!” – olvastam fel hangosan az üzenetet. Mielőtt lehettem volna olyan szemfüles, hogy a feladót is megnézzem, elkapta a telefont és keserű nevetésbe kezdett.
- Állandóan féltékenykedik. Néha azt mutatja, megértő, de egyébként nem is. Tiszta szívéből gyűlöl téged, amiért szétszedsz bennünket, és amiért a védelmedre keltem, engem is utál. Mióta vagy te, nem bír napirendre térni és hisztérikus. Nem hiszi el, hogy szeretem őt és folyton durcáskodik. Mostanában teljesen az idegeimre megy – sorolta vehemensen, én pedig totális nemtörődömséggel válaszoltam.
- Ez érthető reakció Sehun. Szakíts vele, ha idegesít – vontam vállat, mire nagy szemeket meresztett rám.
- De hát szeretem őt!
- Én meg Jongint… vagy valami hasonló – újra vállat vontam. Összeszűkített szemekkel nézett rám.
- Már az elején is ezt a reakciót kellett volna mutatnod. Kérned, hogy hagyjam el.
- Miért megtetted volna? – kérdeztem ő pedig megrázta a fejét. – És tudom, hogy most sem fogod – még egy vállvonás, mire kezeit az említett testrészemre helyezte.
- Sajnálom. Időre van szükségem.
- Értelek. Igazából van is. Idő mindig van. Csak kíváncsi vagyok… mégis meddig gondoltad ezt a kapcsolatot? Háremet akarsz nyitni? Mert egyértelmű, hogy ha vele vagy… megtesztek mindent… amit a párok szoktak – látványosan belepirultam a mondandómba, ő pedig vigyorogni kezdett. – Mi pedig… hát… mi is fogjuk… csinálni, majd… azt – ennél kínosabb beszélgetésem sem volt még soha az életben. Egy ideig csendben volt én pedig menekülni akartam, így még távolabb húzódtam, kezeimet arcomra simítottam, éreztem, hogy forró vagyok és már álltam volna fel, amikor megszólalt.
- Senki sem kötelezhet minket arra, hogy csináljuk Ha Neul-sshi – annyira meglepett, hirtelen józannak ítélt hangja, hogy döbbenten fordultam felé. Oldalra biccentette a fejét és édesen mosolygott rám. Mintha csak arról beszélgetnénk, hogy milyen finom volt a jégkrém, amit az imént ettünk meg. – Le akarsz velem feküdni? – az édes mosolya továbbra is ott függött az arcán, én pedig úgy éreztem magam, mint akit arcon vágtak. Sosem. Soha sem volt még senki ilyen szemtelen és könyörtelen velem. Zavarban voltam és meg voltam szeppenve így nem válaszoltam rögtön. De amint a sértettségem előnyt élvezett összeszedtem magam.
- Nem. Én Jonginnal akarok lefeküdni – ugyanolyan stílusban válaszoltam és még félig-meddig őszinte is voltam. Most ő következett, sikeresen megleptem. – De gyerekkoromban megfogadtam, hogy szűzen megyek férjhez. És a nagyszüleimet ismerve, nem sokára unokát fognak kérni. Nekem pedig teljesítenem kell a kérésüket. És orvoshoz fognak cipelni. Előbb-utóbb kénytelen leszel lefeküdni velem. Szóval felteszem még egyszer a kérdést: meddig akarsz a nőddel együtt lenni? Gondolj bele, milyen átkozottul érezheti magát. Otthon vár rád, de te velem vagy, és hidd el, egészen eddig a pillanatig élveztem is a társaságod. De mivel beesteledett és részeg vagy, sehogy sem foglak elengedni innen. A kanapé a tiéd lehet – felálltam és ott akartam hagyni, de elkapta a csuklómat.
- Miért kell mindig fejet hajtanod az öregek előtt?
- Te nem pontosan ugyanezt teszed? Sehun, neked kellene a legjobban megértened engem. A nagyanyám talán ért a nyelvemen és jókat nevetgélünk, de ha a jövendőbelimről van szó, szigorú és hajthatatlan. Ha ellenszegülnék a nagyapámnak esélyes, hogy kitagadna. Ahogyan téged is a tieid. Az nem jelent semmit, hogy nem hajlongok előttük és elhagytam a formális beszédet velük szemben.
- Miért utasítottad el édesanyád ajánlatát?
- Hogy fújjuk le az esküvőt? – kérdeztem vissza, ő pedig bólintott. Sóhajtottam és visszaültem mellé, mire elengedte a csuklóm. Megdörzsöltem az arcom, majd fáradtan nézem rá.
- Mert megijedtem. Már az egész ország tisztában vele, kihez megyek hozzá. Ha elutasítalak téged, kisebb botrány uralkodik el a családomban. Mindazonáltal… ha téged el is utasítalak… nem jelenti azt, hogy nem fognak nekem másat keresni. Kitartok melletted. Mert annak ellenére, hogy bunkó vagy és nem tudsz értem feladni egy kapcsolatot, bízom benned. Kedvellek. És ez haladás. A kedvelésnél nem adom alább. Nem akarok magamnak egy olyan férjet, akire ha ránézek, a hányinger kap el – bólintott egyet, hogy érti, és maga elé meredt. Nyögtem egyet szánalmas helyzetem közepette, elkaptam a boros üveget, meg egy poharat és játszi könnyedséggel bontottam fel. Majdnem tele töltöttem a poharam és nagy kortyokban nyelni kezdtem.
- Én sem akarom lefújni – rázta meg a fejét, rákaptam a tekintetem, de épp ittam, így elkerülhetetlen volt, hogy kifolyjon a számból a bor. – Utáltalak az elején.
- Pár hete, igen, értem.
- De te sem kedveltél. Kirázott a hideg a gondolatodra, viszont… mostanság megfordultak az érzelmeim feléd és én is kedvellek. Ha nem házasodnánk össze, valószínűleg az anyám addig kutatna, amíg nem találna egy hozzád hasonló lányt.
- Miért csókolsz meg mindig? – ez akkor jutott eszembe, amikor letöröltem a bort a számról. – Kértelek, hogy ne tedd, de te mégis mindig agyoncsókolgatsz a kamerák előtt.
- Ösztönből. Mert jól esik. Nem tudom. Szeretlek felidegesíteni vele, jó látni, hogy nem tehetsz ellenem semmit.
- Tudtam, hogy ez van a háttérben, te szemét.
- Egyszer majd te fogsz kezdeményezni.
- Kamerák előtt? Soha – keresztbe vetettem a karom, majd a távirányítóért nyúltam. – Fáradt vagyok – sóhajtottam és felraktam a lábaim is a kanapéra, de az csak két személyes volt, így sehogy sem fértem el. Sehunra pillantottam, aki végig nézte a szenvedésem, elvigyorodott, mire az ölébe fektettem a lábaim. Kényelmesen lejjebb csúsztam és váltogatni kezdtem a csatornákat.
- Elmúlt kilenc? – kérdezte egyszer csak, mire bólintottam.
- Hát igen, velem csak úgy repülnek a percek, órák – feleltem nagyképűen, mire felnevetett, én meg azon nevettem, ahogy nevet. Az egy pohár bor után megálljt parancsoltam magamnak, mert nem akartam minden bennem lévő dolognak köszönni a wc csészében. Ahogy láttam, Sehun is így vélekedett. Megnéztük a híreket, természetesen hetven féle rablásról és agyonverésről volt szó, meg k-pop üdvöskékről, politikáról és utolsó hírként rólunk.
- Omo – nyögtem ki, amint megpillantottam magam. A híradó szerint holnap délután levetítik a teljes anyagot. – Ekkora a fejem? – fogtam meg a fejem és körbetapogattam. – Pfuj – grimaszoltam magamra.
- Szerintem csinos az arcod. De én is menőn nézek ki.
- Ez vitathatatlan. Szerintem összeillünk – motyogtam és elmélyültem abban, ahogyan rólunk beszéltek az összefoglalóban. Leginkább pozitívumokat emeltek ki, de azért visszanézném a teljes anyagot.
- Igen, jól állsz nekem – mondta, amikor az a képsor következett, amikor felálltam és megszédültem, ő pedig elkapott. Ahogy ezeket mondta, tudatlanul kezdett el játszadozni a lábammal. Lökdöste, finoman csipkedte, ujjbegyeivel simogatta sípcsontom és vádlim. Ahogy elnéztem, tényleg nem volt tudatában annak, hogy mit csinál, nekem meg olyan jól esett, hogy nem szóltam érte.
- Ki fogtok békülni Jonginnal? – kérdeztem a képsorokat nézve.
- Nem rajtam múlik, én nem vesztem vele össze, ő dühös rám.
- Értem. 

Hosszasan bólogattam, mint egy hülye gyerek és bámulni kezdtem a tv-t. Hosszúra nyúlt csendünkbe belepirultam, mert indokolatlanul zavarban éreztem magam. Sehun ujjai folytonosan jártak a lábamon, és amikor belenéztem zavarosan csillogó szemeibe, nem tudtam tartani vele a szemkontaktust. Még mindig úgy gondoltam, hogy cselekedetei inkább automatikusak, semmint érzelmektől vezéreltek, de egy pillanat erejéig… TÉNYLEG csak egy pillanat erejéig szerettem volna azt gondolni, hogy törődésből simogat és cirógat nem csak ösztönből.

Amikor ilyeneket gondolok vagy érzek, mindig álszentnek titulálom magam. Mert valamiért… kár tagadni is, vonz Sehun, de… ott van Jongin is. Aki nem csak vonz, de kialakult bennem egy olyan érzelmi kép, amitől iszonyú nehezen tudok elszakadni. Viszont el kell. És amikor ez jut eszembe, rögtön megnyugtatom magam, hogy talán nem baj, ha érzelmeket kezdek el táplálni a vőlegényem iránt. Mert az, hogy fizikailag vonz, előbb utóbb el fog mélyülni. Mert el szokott nem? Nem vagyok túl tapasztalt e téren. Szóval ha valaki kívülről tetszik, és már megnyílt annyira, hogy ne bunkózzon minden másodpercen, és kiderül, hogy valójában szórakoztató, kedves és törődő… akkor a testi vágy átcsaphat valami eszméletlenbe, igaz? Olyasmibe, amit Jongin iránt érzek. De igazából azt sem tudom behatárolni. Ugyanúgy nem ismerem Jongint, ahogy Sehunt sem. Mégis van valami abban a srácban… ami… elég egyetlen pillantása ahhoz, hogy felturbózza a szívverésem és elveszítsem a józan eszem. Viszont Sehun mellett képes vagyok gondolkodni, gondolatokat képezni és fejlődni. Melyik a jobb? Mondja meg nekem valaki, melyik eset a jobb?

- Hűűű, nagyon mély dolgokról filozofálhatsz – zökkentett ki pösze hangja a világomból és zavartan fordultam felé. Éppen ekkor csípett bele a bőrömbe, mire felszisszenve ugrottam egy kicsit, ő pedig nevetve simogatta gyorsan a támadást ért felületet. Az asztalra tévedt a pillantásom és feltűnt, hogy a tálcán a boros üveg el van döntve, tehát minden cseppje hiányzott.
- Te mi a jó istent műveltél? – vezettem rá a tekintetem ledermedve. – Megittál egy üveg bort? Egy üveg soju után? – hangom kissé megemelkedett a visszafojtott döbbenettől és alán az aggódástól.
- Vártam, hogy majd te… leállítasz, de észre sem vetted, hogy benyakaltam az egészet – részeg hangon nevetett fel, közben a sípcsontom csapkodta finoman. Kissé elhúztam a lábam, de megragadta a bokámat és visszahúzta eredeti pozíciójába. – Neeeee! Jó helyen van itt – rajongó pillantást vetett a lábamra, majd a következőket suttogta: - Szexiek a bokáid. Vékonyak és kecsesek. Simogatnivaló – és beváltotta mondandóját, ugyanis áhítattal a szemében, kezdte el simogatni a bokámat. Jó ég. Teljesen kiütötte magát. Nem csak, hogy egyszerűen kiütötte magát. K I Ü T Ö T T E magát. Így. Nagybetűvel, tagoltan. Nyeltem egy nagyot és felültem, hogy közelebb férhessek hozzá. Homlokán gyöngyözött az izzadtság és nem voltam rest megérinteni a felületet és letörölni róla.
- Miért ittad meg az egészet?
- Mert nem tudom őt kiverni a fejemből – suttogta rögtön. Belenéztem bágyadt szemeibe és kisebb szúrást éreztem a mellkasom környékén.

Míg az én gondolataim körülötte forognak, addig ő a barátnőjéért epekedik és sajnáltatja magát. Mert most már határozottan látom, hogy azért varázsolta magát ilyen szánalmas helyzetbe, hogy valaki együtt érezzen vele, megsajnálja, vigasztalja, erőt öntsön belé és, hogy vele legyen. Talán még azt is elvárta tőlem, hogy igazat adjak neki. Csak, hogy ezeket… én… Choi Ha Neul… a leendő felesége… nem vagyok hajlandó megtenni. És amellett, hogy elkeseredtem, fel is háborodtam. Napokkal ezelőtt még utáltam őt. Most pedig ott tartok, hogy a szívemre veszem az akaratlan bántásait, és azon töprengek mikorra fog annyira megnőni bennem ez az egész katyvasz érzelemvilág, hogy szerelemnek nevezhessem? Hát esküszöm, szánalmasabb vagyok, mint ő. Így hát, elvettem lábaim öléből, teljesen felültem és ránéztem. Ahelyett, hogy vigasztalni kezdtem volna, a mobilomért nyúltam.
- Most mit csinálsz? – esett kétségbe és belemarkolt az atlétámba, elhúzta az anyagot és megláthatta piros melltartóm egy részét. De nem érdekelt, és őt sem nagyon.
- Taxit hívok neked, hogy elmehess a barátnődhöz, könyöröghess, hogy megbocsásson, aztán lefektethesd, azt mondják a békülős szex a legédesebb. Bár én ezt nem tudhatom. Sajnálom, hogy nem tudok rendelkezésedre állni kész tényekkel – a neten keresgéltem közben egy taxitársaság száma után, és nem voltam valami sikeres.
- Most ki akarsz dobni? – hangja kétségbeesett és dühös volt. Megálltam a mozdulatban és fáradt sóhajjal néztem rá.
- Összezavarsz. Furcsán érzem magam, és ezt nem tudom az alkoholra fogni, mert már délután is ez volt. Szeretném elkerülni a további kínos szituációkat, meg a random elpirulásokat részemről, és nem tudlak arról hallgatni, mennyire hiányzik az a nő, akivel megcsalsz. Sajnos nem vigasztalhatlak meg ezzel kapcsolatban, mert bántja az egómat. És azért merek ilyen őszintén beszélni kusza gondolataimról, mert holnapra úgysem fogsz semmire sem emlékezni. Szóval, mint mondtam, nem bírom tovább a közelséged állni, szóval lényegében igen. Ki akarlak dobni. Pusztán a saját védelmem érdekében. Mert ez nem én vagyok – nem tudom mennyit fogott fel a hosszú áradatból, ami ténylegesen zúdult belőlem, de mire a végére értem eléggé felspanoltam magam ahhoz, hogy felálljak és sétálgatva folytassam a kutatást.
- Igazából… ennek örülök – szenvedősen tornászta fel magát álló testhelyzetbe.
- Te csak ne örülj semminek, fafej. Részeg vagy.
- Kit érdekel – vállat vont és tett egy lépést felém, de megszédült és egy „Ó.. óó..óóóó!” mellett nyerte vissza az egyensúlyát. Szemeim forgattam és dühöngtem, amiért nem találtam egy taxitársaságot sem, ami a környéken elérhető lett volna.
- Nos, ha én is hasonló állapotban lennék, mint te, valószínűleg senkit sem érdekelni. De így, igen.
- Hagyd már azt a rohadt telefont – motyogta. Kótyagos volt, mégis sikeresen kiverte a készüléket a kezemből, tehát mellém ért és megkapaszkodott a vállamba. – Veled maradok Megmondtam már.
- Valld be, hogy félsz hazamenni. Félsz Jongintól - hagytam figyelmen kívül a mondatát.
- Igen, baromira be vagyok szarva tőle – bólintott hosszan, majd megkereste a tekintetem, ujjaival állam alá nyúlt. Egy darabig vizslatott, én pedig nem voltam képes ellökni a kezét és elfordítani a fejemet. Mert olyan szép volt a tekintete. Még úgyis, hogy bódult állapotban volt. Szemei részegen csillogtak, kissé keresztbe állt, de az a kicsi, csibészes és őszinte mosoly a szája szegletében felvirágoztatta az egész arcát, uralta a tekintetét és nem voltam képes másra, csak bámulni, hogy mennyire gyönyörű. Megbabonázva néztem rá, a mosolya kiszélesedett és egy „hm” mellett elengedett és szabadon eresztette a tekintetem. Csupán egy lépés távolságot tartott meg.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kedvelni kezdesz – mondta önbizalomtól szétcsattanva. És tudtam, hogy nem baráti kedvelésre gondol, amiről korábban is beszéltünk. Felsóhajtottam, és felvettem a telefonom, ami természetesen meghalt. Nem jött be rajta semmi.
- Részegen még arrogánsabb vagy, mint józanul. Tönkrevágtad a telefonom, remélem tisztában vagy vele. Venned kell nekem egy újat.
- Telik rá – vont vállat. – Én is kedvellek, Hana – suttogta és újra rám nézett. Megfagyott az ereimben a vér.
- Nem is tudom miért utáltalak az elején. Annyira… elnéző vagy. Megértő, kedves és gyenge. Sokkal többet veszítettél, mint amennyit én valaha fogok.
- Kerüljük ezt a témát, jó? Olyan, mintha valami szent lennék, vagy minimum mártír, közben meg epekedem a legjobb barátodért, de közben veled is… elkezdtem… valamit.
- Hűűű, ezt gyönyörűen körbe írtad – nevetett fel, aztán húzni kezdett a hálóm felé és leültetett az ágyra. – Szép a szobád.
- Köszönöm – összeszűkített szemekkel néztem rá. Miért jöttünk be ide?
- Meglep mennyire őszinte vagy.
- Nem fogsz rá emlékezni.
- Erre mi a garancia? – kérdezte, én pedig rádöbbentem, hogy igaza van és nyeltem egy nagyot.
- Nincs rá. De kérlek, ha emlékeznél is tettesd, hogy nem. Csak így vagyok képes őszinte lenni hozzád és magamhoz is.
- Szóval beismered, hogy kedvelsz? – vonta fel a szemöldökét. Percekig gondolkodtam, de mindig ugyanoda lyukadtam ki.
- Nem tudom, mit érzek és gondolok rólad. Túl… hirtelen és kusza.
- Én, kedvellek, bár még nem tartok ott, hogy jézus, eldobom az agyam – megpróbált angolul beszélni és ez megnevettetett. Szörnyű volt a kiejtése.
- Szuper az angolod – dicsértem idegen nyelven. Közelebb csusszant hozzám.
- Mi lesz Jonginnal?
- Nem tudom.
- Mi lesz velünk?
- Nem tudom. Illetve de. Rajtad áll. Meg a barátnődön.
- Ez egy ultimátum?
- Köztünk nem létezik olyan, hogy ultimátum. Mert mindenképpen hozzád megyek feleségül.
- És szeretnél a feleségem lenni? – kérdezte és közelebb hajolt hozzám. Enyhén éreztem a bor édeskés illatát, és elmosolyodtam.
- Most perpillanat? Nem. Mert korainak érzem. Csak húsz éves vagyok, és nem ismerlek eléggé. És van egy barátnőd. De nem akarok tenni sem ellene. Valahogy… természetesnek érzem? – kérdeztem, és hirtelen azt láttam a szemeiben, hogy megérti. Hogy egyetért. Bólintott egyet.
- Akkor azt hiszem, nem kell tovább eltaszítanom téged magamtól.
- Ne nevettess… részeg vagy, azért beszélsz így. Amúgy meg oda-vissza vagy a nődért. Apropó, hogy is hívják?
- Nem mindegy?
- De, végül is igen.
- Még mindig meglep, hogy nem haragszol. És nekem ez tetszik. Ha már… te megkértél arra, hogy tettessem, hogy elfelejtem, akkor is, ha tisztán emlékeznék mindenre… én kérhetlek arra, hogy te is felejtsd el ezt? – kérdezte zavart tekintettel. Lesütött szemeit fokozatosan emelte rám, és amikor értetlenül ráncoltam a szemöldököm, elmosolyodott. Még inkább nem értettem sem-

Azt hiszem, ekkor szerettem meg a bort. Mert az ajkain még mindig éreztem az ízét. Arra kért, hogy felejtsem el. Ezt a csókot. Amit… nem azért tett, mert bizonyítani akart a nagyérdemű előtt. Nem azért, mert elvárták tőlünk a rokonaink, hogy szerelmes látszatot keltsünk. Nem azért, mert zavarba akart hozni. És nem is azért, hogy bosszantson.

Hanem azért, mert meg szeretett volna csókolni. Ezt pedig azért tudom ilyen biztosan állítani, mert arra kért felejtsem el. Mert rögtön lehunyta a szemeit. Mert hezitálás nélkül kezdett el ajkaimmal játszani. Mert először tudtam, meg voltam győződve róla, hogy a csókunkat érzelmek szülték. Így egy pillanatig sem gondolkodtam, rögtön viszonoztam. Kizártam Jongint meg a névtelen barátnőjét, és arra a valami érzelmekre összpontosítottam, amik felé irányultak, halványan és kezdetlegesen, de határozottan felé. Nem ölelt meg, nem kapta el a derekam sem a tarkóm, - ahogy általában szokta – én sem karoltam át a nyakát, egyszerűen közelhajolt hozzám, közelebb csúszott, így térdeink összeértek. Nem is kellett vezetnie, magamtól dőltem el az ágyon és keserűen konstatáltam mennyivel jobban esik ez a csók, mint bármely eddig elcsattant csókunk. Hogy a szívem zakatolni kezdett, testem minden pontján pedig lúdbőr keletkezett. Felhúztam térdeim, és feljebb toltam magam, ő pedig jött utánam, kezeivel fejem mellett támaszkodott, és elmélyítette csókunkat. Forró nyelve tüzes vasként ért, de hümmögve fogadtam el, és vágyódva elemeztem a szenvedélyes csókot. Határozottan ködös volt mindkettőnk agya, de én semmiképpen sem tudtam volna reakcióimat az alkoholra fogni. Ekkor karoltam át a nyakát, rántottam magamhoz közelebb, a lendülettől jobb keze a testemre tévedt, és amikor ezt észrevette, lassan húzta feljebb, végül megállt a mellem vonalánál, elfordította a kezét, férfiasan nagy tenyere és hosszú ujjai, egész széltében közre fogták domborulatom, de egy pillanatig sem bántam. Nem markolt rá szemtelenül, csak izgatóan kellemes érzést hagyva maga után, legeltette kezét a melltartóm aljánál, kisebb nyomást gyakorolva, hogy érezzem, tényleg ott van a keze.

Kifulladva szakadt el az ajkaimtól, lenézett kezére, majd visszapillantott rám, homlokát az enyémnek támasztotta, orrával végigsimított az enyémen, lehunyt szemekkel pihegett, végül a nyakamba fúrta a fejét, hátam alá nyúlt és megölelt.

Én pedig teljes értetlenséggel álltam a dolog előtt. Mégis... mondja el nekem valaki...Mi történt köztünk az imént?

Ragaszkodom a három képhez, mert nem tudtam nem betenni őket és nem értek a blogspothoz és csak így sikerült, de tök király, hogy keretet ad az utolsó mondatnak és úram jézus ez a srác so precious, hogy elállt a lélegzetem a képek láttán. 

Ui.: Értékelném, ha értékelnétek. 5419 szó és majdnem egész pontosan 11 oldal. Ezt meg az előző hetet összevetve az kereken 18 oldal. Örülnék minimum annyi kommentárnak, a válaszaim nélkül. Nem lehetséges? Nagyon feldobnátok vele. 

15. rész

- Sehun, izgulok – szorítottam rá a kezére, mire érdeklődve fordult felém. A vállamra tette a kezét és elmosolyodott.
- Semmi baj. Csak képzelj valakit a helyembe – mosolygott, mire sóhajtottam egyet.
- Hülye vagy – fejtettem le magamról a kezeit. – Felejtsd el – mondtam még és Suho felé fordultam.
- Oh, Oppa, milyen helyes vagy! – dicsértem meg csodálkozva, ő pedig zavartan nevetett és a tarkóját vakargatta.
- Miért jövök zavarba, ha Oppának hív? Aigoo, ez egyáltalán nem menő. Kim Junmyeon, szedd össze magad! – motyogta maga elé, felnevettem és megütöttem a vállán, mire feleszmélt, hogy ezt mind, ki is mondta és krákogva húzódott Sehun mellé, hogy elbújhasson előlem.
- Oppa! Teljesen menő vagy – mondtam még neki, mire bólogatott és kerülte a szemkontaktust. Jókedvűen ragadtam meg Sehun kezét, hirtelen úgy éreztem, el is szállt a feszültség belőlem.

A menedzser hyung intett nekünk, hogy indulhatunk, feltehetőleg az igazgató ült már az asztal szélén, a menedzser mellette foglalt helyet, majd Sehun, én és Suho. Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett a legszélén ülnöm, valahogy nem lett volna jó érzés. Sehun még villantott felém egy elragadó mosolyt és talán szolidaritásból nem engedte el a kezemet az asztal alatt. A vakuk természetesen villogtak, amit már kezdtem megszokni. Igazából mióta visszajöttem, megváltozott a személyiségem.

Amerikában csak magamra voltam utalva, sokkal könnyebb volt határozottnak és magabiztosnak lennem, nagyobb volt az önbizalmam is. Sosem ijedtem meg, ha színpadra kellett lépnem és, embereket előtt kellett megjátszanom magam, most viszont remegtem és rosszul éreztem magam. Talán, mert a körülmények változtak. Irtó sokat.

Vettem egy mély levegőt, megacéloztam magam és elhatároztam, hogy véget vetek ennek a félős énemnek. Amint arra gondoltam, mennyire szánalmas lehetek, rögtön helyrerázódtam.
- Mivel mindenki megérkezett, kezdhetjük is. Várjuk kérdéseiket – szólalt meg, mély, tekintélyt parancsoló hangon az igazgató. Karok lendültek a magasba, felkiáltások sora hallatszott, mi pedig a menedzserre hagytuk, hogy kit választ. Elsőként egy férfi szólalt meg, formalitásból bemutatkozott és bemondta melyik újságtól jött. Mivel nem ismertem, nem is nagyon érdekelt, csak a kérdésére összpontosítottam.
- Feltenném a kérdést, amire egy ország kíváncsi. Mindenki tisztában van vele, hogy a menyasszony családja kikből áll és felvetődik az emberekben, hogy talán nem igaz semmi, abból, amit mondotok. Tehát: tényleg szeretitek egymást? – körülírt kérdése telitalálat volt. Nem gondoltam volna, hogy bárkiben is megkérdőjeleződik az, amit kifelé mutatunk. Fel is vontam a szemöldököm, ezt látva a riporter felém fordult. Elmosolyodtam és magamhoz vettem egy mikrofont, Sehun meg is lepődött, hogy ilyen gyorsan reagáltam.
- Áh, üdvözlöm, Choi Ha Neul vagyok – biccentettem felé szerényen. – Tudom, hogy lényegében azért vagyunk itt, hogy eloszlassuk a kételyeket, de kissé megdöbbent szembesülnöm azzal, hogy nem mindenki hisz nekünk. A kérdésére válaszolva… igen. Tényleg szeretjük egymást – féloldalasan Sehunra pillantottam, aki az orra alatt somolygott. Nem tudom játékból, vagy tényleg szórakoztatta a válaszom. Letettem a mikrofont, nem akartam túlmagyarázni. A férfi bólintott és leült. A következő egy nő volt.
- Tudhatnánk egy kicsit többet rólad, Ha Neul-sshi? – szimpatikus mosolya rögtön rokonszenvet váltott ki belőlem. Egy pillantást vetettem a mellette álló kamerára, belemosolyogtam és bólintottam.
- Persze. Mire kíváncsi?
- Hány éves vagy? És a családod elég sűrűn tűnik fel a nagyérdemű előtt, de rólad szinte soha nem lehetett hallani semmit sem. Igaz, hogy külföldön voltál?
- Húsz éves leszek augusztusban, így kérem, mindenki beszéljen velem informálisan – zavartan lesütöttem a szemem, nem hittem, hogy a korom kérdés lesz… és itt mindenki jóval idősebb nálam, kényelmetlen volt, hogy formálisan beszéltek hozzám. A reakciómat nevetéshullám követte, majd megválaszoltam a többi kérdést is, miközben akaratlanul is szorítottam Sehun ujjain. – A családom a Sunset bevásárlóközpont üzletlánc alapítója, így gyakran megesik, hogy a szüleim és nagyszüleim külföldre utaznak, vagy megjelennek a médiában, viszont édesapám mindig próbált védeni ettől a világtól. Nem szerette volna, ha nagyon befolyásolja az életemet az, hogy ők tulajdonképpen híresek. Persze, nem szégyellte és engem sem, csak jobbnak látta kihagyni engem ezekből. Nem is szívesen folytam bele a családi üzletbe, mindig is elég… antiszociális voltam, és jobb szerettem élvezni a bevásárlóközpontot, mint vezetni – halkan elnevettem magam, amit megmosolyogtak és folytattam. – Három és fél évig éltem kint Amerikában, a középiskolai tanulmányaimat folytattam ott, és egy gyorstalpaló, másfél éves színész iskolát végeztem el.
- Áhh, nehéz lehetett!
- A gimnázium utolsó évét és a színész tanoda első évét egyszerre csináltam, így igen, kissé megterhelő volt, de mindig is az volt az álmom, hogy hivatásos színésznő lehessek, így minden tőlem telhetőt megtettem ennek érdekében.
A nő kedvesen bólintott, én pedig hátradőltem a széken, Sehun pedig rám mosolygott és megsimogatta ujjaival a kézfejem. Hirtelen elvigyorodtam és kiszakítottam kezem szorításából.
- Ne hozz már zavarba – suttogtam neki és kiszabadult kezemmel lófarkam tincseit tekertem ujjamra, ő pedig kuncogott egyet. Elkapta tekergőző ujjaim és összekulcsolta a sajátjával. Meglepetten néztem rá, majd az asztalra fektette kezünket. Hatalmas zavar uralkodott el rajtam, a riporterekre néztem, akik őrülten kattintgatták a fényképezőgépjeiket, és ujjongó hangokat hallatva figyeltek bennünket. A következő kérdező egy idősebb férfi volt.
- Én az igazgatóhoz fordulnék – titokban megkönnyebbültem, hogy ez nem az én köröm. – Köztudott, hogy az SM Entertainmentnél szigorúan veszik a randizás lehetőségét. Ez a két fiatal mégis szabadon turbékol. Csak nem a családjaik magas szintű rangja miatt? – szemtelen kérdés volt, pimasz módon megfogalmazva, az igazgató is rosszallóan köszörülte a torkát és ráncolta a szemöldökét, de készségesen válaszolt.
- Kivételes esetekben eltérünk a szerződésben írtaktól, és Sehun-sshi eleve úgy kezdte trainee éveit, hogy tudtunk Ha Neul kisasszonyról.
- Áh, tényleg? 
- Tényleg. Nem tagadhatom, hogy döntésünkben befolyásoló szereppel bírtak a családok, de nagyrészt azért engedtük meg, mert hatalmas lehetőséget láttunk Sehun-sshi tehetségében. És mint látják, igazunk volt.
- Meglepődve hallgatom válaszát Igazgató úr. Ez azt jelenti, hogy Sehun és Hana kapcsolata már több éve tart?
- Ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Ugye nem bánja, ha én adom meg a választ, erre a kérdésre? – vette át a szót hirtelen Sehun. Gondolom nem szerette volna, ha belerondítanak a történetünkbe.
- Oh, Sehun-sshi kérem, nyugodtan – biccentett a férfi és mindenki más is maximális érdeklődéssel vizslattak bennünket.
- Tizenöt évesen kerültem az SM-hez, de konkrétan akkor mi ketten, Hanával, még nem voltunk együtt. Nincs mit szépíteni a tényeken, a szüleink és nagyszüleink játszottak közre, és döntöttek arról, hogy minket összeadnak. Kiskorom óta mondták ezt nekem a szüleim, és Hanát is úgy nevelték, hogy nem kell foglalkoznia azzal, ki lesz majd a férje, mert ez már eleve eldöntetett volt.
- Szóval ez egy kényszerházasság? – ez a pimasz ember, leütöm. Morajlás lett a teremben, próbáltam megtartani a hidegvérem és mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Jobb szeretem az érdekházasság jelzőt, de tulajdonképpen nem erről van szó. Minket senki nem kényszerít semmire és nem is az érdek hajt kettőnket, de a családjainkat kezdetben ez vezérelte – bólintottam és adtam választ. „O”-t formáltak ajkai és szorgosan jegyzetelt.
- Tizenöt évesen azt mondták a szüleim, hogy feleségül fogom venni Choi Ha Neult, nekem pedig fogalmam sem volt, kiről beszélnek. Én pedig azt mondtam, rendben, de akkor idol leszek. Beleegyeztek, és elmentem az igazgatósághoz, hogy tiszta lappal indulhassak. Természetesen nem örültek annak, amit mondtam, mert a lehetséges rajongók miatt kételkedtek, de végül megadták nekem az esélyt, amit köszönök szépen.
- Én tizenkét éves korom óta tudom, hogy ha betöltöm a húszat, férjhez fogok menni, de amikor a tizenötöt töltöttem, akkor mondták ténylegesen, hogy ez komoly dolog. Viszont nekem nem mondták el kiről van szó, nem akarták elvonni a figyelmem a tanulmányaimról.
- Én viszont, otthon, minden szabad pillanatomban Hanáról hallottam. Milyen kislány, milyen a családja, hova jár iskolába és még sorolhatnám. Mondhatom, hogy nyomon követtem az életét úgy, hogy nem is ismertük egymást személyesen.
- Miért nem találkoztatok? – kiáltott be valaki.
- Nem éreztük szükségét, és a családok sem vetették fel az ötletet, korainak találták – vontam vállat. – Aztán én tizenhat évesen elköltöztem, így tényleg lehetetlenné vált, hogy találkozzunk.
- Tizennyolc évesek voltunk, amikor megtartottuk az eljegyzést. Azt mondtam nem tudok elmenni, mert azon az éven sűrű napirendünk volt, de késve végül megérkeztem.
- Én éppen akkor akartam lelépni, mert másnap indultam vissza Amerikába. De pont elkaptuk egymást – pislantottam ártatlanul Sehun felé, aki elismerően bólintott. – Az én részemről… rögtön megkedveltem – feleltem pironkodva, hiszen hazudnom kellett.
- Én csak annyit gondoltam, hogy nagyon csinos. Meglepődtem, hogy ennyire szép és nem is akartam elhinni – erre a kijelentésére teljes testtel fordultam felé, automatikus reakció volt.
- Yah! – szóltam rá, mire újabb nevetést váltottam ki. Zavartan fordultam előre és süllyedtem lejjebb a székemben.
- Csak viccelek. Csak viccelek! Arra gondoltam, hogy nem volt helytelen hagyni a szüleimnek, hogy ők válasszanak nekem. Nagyon hamar kedveltem meg Hanát – rám mosolygott és újra körözött egyet hüvelykujjával a kézfejemen. Ez miért esik ilyen jól?
- A Hana a beceneved? – kérdezte tőlem valaki a tömegből.
- Igen, de nem szereti, ha így hívom – mondta Sehun.
- Mert csak a bátyám hív így… meg néhány barátom. Jobb szeretem, ha Ha Neulnek hív, de már annyira megszoktam, hogy fel sem tűnik – ez most valóban őszinte volt.
- Szóval a kapcsolatotok az eljegyzés után vált valóssá?
- Igen, akkor vettük fel egymással a kapcsolatot.
- És meg is látogattad, amíg ő külföldön volt?
- Nem tehettem, mert nem hozhattam nyilvánosságra. A tagok sem tudtak semmiről sem, így titokban kellett tartanom mindenki előtt.
- Nem volt nehéz?
- De igen, rossz volt, hogy egy számomra fontos dolgot nem mondhatok el a hyungjaimnak, de nem kockáztathattam, hogy véletlenül kitudódjon, és a rajongók idő előtt kezdjenek el lázadni.
- Akkor Suho-sshi sem tudott az egészről? – egy idegesítően vékony hang vágta ketté a morajlást, mire a leader is feleszmélt és felemelt egy mikrofont az asztalról.
- Igen. Sehun túl jól tud titkot tartani. Tulajdonképpen akkor tudtuk meg, hogy jegyben jár, amikor Hana hazajött. Teljesen lesokkolta az egész csapatot a hír, és órákig kérdezősködtünk, hogy ez mégis, hogy történhetett meg.
- És mik voltak a reakciók? Elfogadta mindenki?
- Elég jól fogadták, leginkább azon akadtak fenn, hogy nem avattam be őket.
- Ha Neul-sshi, mi a véleményed a csapatról? Az EXO rengeteg rajongóval jeleskedhet – az előző pimasz ahjussi szólalt fel megint. Hümmögve néztem a mellettem ülő oppáimra, majd elmosolyodtam.
- Nagyon büszke vagyok rájuk. Amíg Los Angelesben voltam, direkt nem kerestem rájuk, és nem követtem nyomon őket, mert ha láttam volna Sehunt, nem tudtam volna elviselni a hiányát. Az is épp elég volt, hogy telefonáltunk és folyton üzeneteket váltottunk. Így amikor hazajöttem az első dolgom volt bepótolni mindent és meglepődtem, mennyire jók. Bár akadtak nehézségeim tizenegy embert megkülönböztetni, de könnyen áthidaltam a problémát. Néhányukkal szorosabb viszonyt is ápolok, és tényleg büszke vagyok rájuk.
- Kik azok, akik…?
- Oh, Suho oppa – válaszoltam rögtön, mire az említett elnevette magát. – Kyungsoo oppa és Baekhyun oppa is nagyon közvetlen és jól kijövünk. A többieket is szeretem, de ők hárman azok, akiknek külön-külön is keresem a társaságát.
- Mikor csattant el az első csókotok? – megint csak egy bekiabálás volt, amire mély csend volt a válasz, én személy szerint elpirultam.
- Nem hiszem, hogy erre, muszáj lenne válaszolniuk. A rajongók szempontjából is – vette át a szót a menedzser. Hálásan fújtam ki a levegőt.
- Suho-sshi, mi a véleményed Hanáról? – valakit fejbe verek, aki a becenevem használta.
- Amikor először találkoztunk, nagyon magabiztos volt és kicsit megközelíthetetlen a kisugárzása, de amint megpillantotta D.O-sshit, valahogy felengedett és lányosan kezdett csacsogni.
- Nem is csacsogok – vetettem közbe.
- Persze, persze – mosolygott. – Természetesen lesokkolva figyeltük őt, ő pedig azt mondta ijesztő, hogy öt férfi szempár kémleli, ugyanis, akkor az M-esek nem voltak itthon. Hana-sshi valahogy bevonzza az embereket, nagyon könnyű megkedvelni őt, és velem is ez történt.
- Sokszor volt már szó a rajongókról: hogy fogadták a hírt, hogy a maknae megnősül?
- Még nem jelentek meg együtt annyiszor, hogy érezhető legyen a változás, még nem tapasztaltuk, hogy a fan klubból lényeges számú ember lépett volna ki, természetesen számítunk arra, hogy néhányan fanból antifanná válnak, nem lenne meglepő, de bizakodunk – felelte menedzser hyung.
- Az interneten elég kép és videó terjeng kettőtökről, láttátok őket? – a kérdésre Sehun vigyorogni kezdett, én pedig zavarba jöttem.
- Nos… van, amelyiket láttuk, igen.
- Bár nagyon szerényen nyilatkoztok, sőt, zavarba jöttetek az imént feltett csókkérdéstől, de úgy látszik, nem féltek kimutatni egymás felé az érzelmeiteket, kamerák előtt sem. Nem egy csók csattant már el köztetek, nyilvánosság előtt. Nem nagyon szoktuk meg ezt a pároktól.
- Igen, nos… Sehun, néha nagyon váratlan tud lenni. Valójában nyilvánosság előtt történt meg az első csókunk, azért jöttem az imént zavarba. Mivel nem találkoztunk hosszú ideig, nem volt lehetőségünk arra, hogy nyugodtan bontakozzon ki a szerelmünk, így mindent egyszerre szeretnénk pótolni. Az első csókunk az MCountdown-on csattant el, fénykép is készült róla, és borzasztó zavarban voltam.
- Azt mondta elloptam az első csókját, holott színésznő – mesélte Sehun nevetve.
- De tényleg! A színpadi csókokat nem számolom, és sosem volt barátom! – feleltem felháborodva.
- Igazából nem tartom szégyellnivalónak a kettőnk között zajló intimitást. Ha úgy érzem meg kell csókolnom, megteszem. Tudom, hogy nem illik, főként, mert maknae vagyok a csapatban, de szerintem ez két külön álló dolog. Szeretjük egymást, hát miért ne fejezzük ki, ha úgy akarjuk?
- Szóval, ha jól értelmezem, két éve vagytok együtt, de a fizikai közeledést csak pár hete tehetitek meg. Nem érzitek korainak, hogy összeházasodjatok? Mikor is lesz pontosan az esküvőtök? – már régen elvesztettük azt a rendszert, hogy a menedzser szólít fel embereket. Össze-vissza kérdeztek, bár engem ez annyira nem zavart.
- Hmm… valójában – elakadtam a mondat közben, mert hirtelen nem tudtam, miként folytathatnám. Sóhajtottam egyet, majd felnéztem és folytattam. – Nem gondoltam még ebbe bele. Külső szemlélőként abszurdnak tűnhet ez az egész kettőnk között, és meg is értem miért vélekednek úgy egyes emberek, hogy csak vakon rohanunk a semmi felé, de én nem gondolom így. Nem ismernek bennünket, nem tudják milyen a valódi személyiségünk és soha nem is fogják tudni. Az, amit Sehun jelent nekem… még, ha csak pár hete is érinthetem, amikor akarom, akkor is… sosem fogom tudni elmondani. És talán nincs is erre szükség. Mert mondhatok akármit, ha valaki elszántan hiszi, hogy hazudok, akkor ez után az interjú után is ezt fogja vallani. Mindig lesznek olyanok, akiket nem nyerhetek, nem nyerhetünk meg magunknak. És azt hiszem, képes vagyok ezt elfogadni – csendes, elmélkedő hangon mondtam végig szónoklatom és alán ezekkel a szavakkal sikerült megtörnöm őket. Nem néztem Sehunra, sem Suhora… egy ideig a kamerába beszéltem, majd a riporterek sokaságát figyeltem és megpróbáltam kizárni remegő kezem, hangom és vadul verdeső szívem.

Nem gondolom azt, hogy hazudtam volna. Valamiért… az egész interjú során, akkor voltam a legnyugodtabb, amikor ezt a választ adtam. A remegés csupán azért volt, mert meghatódtam. Az, amit Sehunról mondtam… majdnem teljesen el is hittem. De őszinte voltam. Úgy érzem… őszinte voltam. Jelent nekem valamit. Megváltoztatja az életem. Jelent valamit, ami már kitörölhetetlen és furcsa módon nem vagyok rá dühös, nem akarom agyonverni és még tenni sem akarok ellene. Elfogadtam. Őt és a körülményeket is. Az utolsó kérdésekre nem tudtam teljesen összpontosítani, mert zavarban voltam. Féltem, hogy Sehun félreérti a szavaimat. Nem akartam, hogy azt higgye, belészerettem, mert nem így van. Csak mostanra sikerült tényleg elfogadnom őt, és azt hiszem sikerült ezáltal elengednem Jongint. Mert ő nem érdemli ezt.

Külső szemlélőként figyeltem a további eseményeket és automatikus reakciókat közöltem, vagy válaszoltam, bár már csak egy pár kérdés hangzott el.
- Nem kaptunk választ az előbb: mikor lesz az esküvőtök?
- Hana születésnapja után nem sokkal. Augusztus 12-re tűztük ki a nagy napot.
- Hiszen az kicsivel több, mint egy hét múlva esedékes!
- Igen, így van – mosolygott Sehun.
- Gondolom, nagyon izgatottak vagytok és készülődtök minden erőtökkel.
- Igen, bár a szüleink nagy segítséget nyújtottak, nekünk szinte csak meg kell jelennünk – együtt nevettem a vőlegényemmel és még mindig nem csitult el a szívverésem.
- Nos, azt hiszem, mindenki nevében beszélhetek, akik most itt vannak: Nagyon boldog, hosszú életet kívánunk nektek, gratulálunk az esküvőhöz, reméljük, közöltök majd néhány fényképet – egy kedves, idősödő bácsi zárta szavaival a délutánba nyúló konferenciát, az igazgató végszóul elmondta, hogy örül, hogy konfliktus nélkül zajlott az interjúvoltatás, reméli, elégedettek a válaszainkkal és elköszönt. Elsőként távozott a helyszínről, de a menedzser felvilágosított bennünket, hogy az irodájában vár bennünket, amolyan összegzésre.

Rezignáltan álltam fel helyemről, és a hirtelen felállás, szédülést váltott ki belőlem. Az utolsó mondandóm teljesen leszívott és furcsán kezdtem érezni magam, amit sehogyan sem tudtam magyarázni, de körbeírni sem. Az asztalnak dőltem, mögöttem Sehun döbbenten kiáltott fel és elkapta a derekamat. Szorosan tartott és egyenesbe hozott, majd együtt indultunk ki. Suho előttünk sétált a menedzserrel és egyenesen a lift felé haladtunk, hogy megjelenjünk az igazgató előtt.
- Köszönöm – súgta Sehun. – Annak ellenére, hogy én vagyok híres, több kérdést válaszoltál meg és levetted a terhet a vállamról.
- Semmiség – susogtam halkan.
- Elég hatásos voltál. Majdnem elhittem minden szavadat.
- Én is – értettem egyet. Bólintottam is, majd beszálltunk a liftbe, de a derekam továbbra sem engedte el.
- Minden rendben veled? – motyogta mellettem, hogy ne halljanak meg a többiek, akik még mindig jókedvűen beszélgettek valamiről a bandával kapcsolatban.
- Nem tudom. Furcsa érzések kavarognak bennem.
- Elmenjünk?
- Nem, várjuk meg, mit akar az igazgató.
- Rendben. Utána elviszlek fagyizni. Megérdemled – mosolygott édesen. Elmosolyodtam és fáradtan néztem rá.
- Úgy érzem egy egész doboz fagylaltra szükségem lesz.
- Nem baj. Veled maradok.
- Miért vagy hirtelen ilyen törődő?
- Miért ne lehetnék veled kedves? – vont vállat. – És látom, hogy szükséged van valakire.
- Majd felhívom Min Heet. Ő a legjobb barátnőm és egy pár napja amúgy is elhanyagoltam.
- Szerinted nem tenne jót nekünk? Ha egy kis időt együtt lennénk? – elrévedő tekintete megállított, és az egyértelmű elutasítás helyett felé fordultam, és a szemeibe néztem.
- Őszintén, nem tudom, mi tenne nekünk jót – válaszoltam végül, ő pedig bólintott.
- Akkor azt hiszem, ma kihagyom a próbát és hazamegyek veled.
- Talán neked nagyobb szükséged van rám, mint nekem rád – félig kérdő mondatomat már a többiek is hallhatták, ugyanis csendesedni kezdtek, de amikor észrevették, hogy elmélyültünk egymásban, továbbra is hangosan beszéltek és nevetgéltek. Sehun a kijelentés-kérdésemre lefagyott, majd lassan rám emelte a tekintetét. Nehezen lehetett olvasni az arcáról. Félrebiccentettem a fejem, hogy jelezzem, várom válaszát, majd enyhe félmosolyra kúsztak ajkai és bólintott egyet.
- Talán. Pocsék reggelem volt – hetykén vállat vont és egy fél lépéssel közelebb csusszant hozzám, hogy ne csak támogassa a derekam, hanem ténylegesen át tudja karolni.
- Nekem is. Menjünk haza. Együtt – suttogtam felé, lezártuk a beszélgetést és lassan ki is szállhattunk a liftből.

Ezen annyira herceges, és igazából későbbi részhez tartogattam, de oly mindegy, mert ő mindegyik képen gorgeus...

14. rész

Mély depresszióm éltem – felhúzott térdeimen rejtekébe hajtottam fejem és hangtanul sírtam. Könnyeim megállíthatatlanul folytak, szívem hevesen dobogott, nem hittem el, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültem.

Hogy lehetek ilyen hülye, hogy elutasítok egy ilyen férfit, mint Jongin?

Gondoltam ezt ezerszer, aztán a következő pillanatban magamba csíptem és megráztam a fejem.

Nem, Ha Neul… helyesen cselekedtél. Te nem lehetsz az övé. Zárd le, kész!

Szóval kezdtem két személyiséggé esni szét. Megpróbáltam nem gondolni rá, de nem jött össze. Aztán a nagy búskomorság közepette érkezett egy üzenetem a vőlegényemtől, hogy déltől ki kell tálalnunk a sajtó előtt. Sokáig gondolkodtam mégis milyen választ írjak – ráadásul remegő kezeimmel nehéz munka volt sms-t írni. Így végül csak egy szót írtam neki. Végignéztem magamon, elkönyveltem, mennyire átlagos a külsőm, így szemeim törölgetve álltam fel és léptem a szekrényem elé. Kivettem egy elegánsnak mondható fehér ruhát, felvettem hozzá egy magas, egybe talpú szandált, kifésültem a hajam, felkötöttem egy copfba és felvettem egy napszemüveget, hogy ne lehessen látni kisírt szemeimet. Lementem a földszintre, anyu épp kávét ivott a kanapén és maga elé meredt. Amikor megpillantott, meglepődött.

- Készülsz valahová? Csinos vagy – kérdezte és közben kortyolt egyet.
- Hm – bólintottam és leültem mellé. – Sajtótájékoztatót adunk, hogy mélyítsük az emberek hitét, azzal kapcsolatban, mennyire szeretjük egymást – mondtam monoton hangon, és karjaimat megkereszteztem melleim előtt. Anyu letette a csészét a kezéből, egy aprót sóhajtott, felém nyúlt és levette a szemüvegemet. Elfordítottam róla a tekintetemet, de ő bársonyos ujjainak érintésével kényszerített, hogy ránézzek. Amint meglátta, vörös, feldagadt szemeimet, tekintete megtört és szemei rögtön megteltek könnyekkel.
- Miért sírsz? – kérdeztem tőle halkan.
- Mert a lányom sír – felelte és megtörölte a szemeit. Elkaptam a tekintetem.
- Már nem sírok. Jól vagyok.
- Miért sírtál? Hana… boldog vagy, igaz? – kérdezte reményekkel telített hangon. Lehunytam a szemem, vállizmaim elernyedtek és egy pillanatra megengedtem magamnak az őszinteséget. Ő az én édesanyukám. Őszintének kellene vele lennem.
- Nem – suttogtam alig hallhatóan. – Nem vagyok boldog – folytattam és leperegtek könnyeim.
- Miattunk? – csuklott el a hangja.
- Szeretek valakit, akit nem kellene – nem néztem rá, nem vártam meg a reakcióját, elvettem tőle a napszemüveget és felálltam.
- Ó, Hana – határozottan sírni kezdett.
- Semmi baj, anya. Lerendeztem magamban. Én Sehuné vagyok, ő pedig… az… enyém.
- Bocsáss meg nekünk, drága gyerekem. Bocsáss meg nekünk – mondta és könnyei úgy száguldoztak arcán, hogy már nem tudtam tétlenül nézni. Visszaültem mellé és megöleltem. Szorosan bújtam hozzá, ő pedig kezembe kapaszkodott.
- Nem neheztelek rátok. Egy percig sem jutott eszembe, hogy haragudjak. Magamra vagyok dühös, amiért engedtem, hogy így érezzek valaki iránt.
- Talán a ma reggeli fiatalemberről beszélsz? – kérdezte, én pedig meglepve húzódtam el tőle. – Láttam őt elmenni, kissé feszült volt – bólintottam egyet és sóhajtottam.
- Hana. Fújjuk le. Vállalom a felelősséget. Kiállok nagyapád elé és megvédelek – vetette fel hirtelen, de már a kimondáskor tudtam, hogy lehetetlen ötlet. Megráztam a fejem.
- Semmi baj anya, nem szükséges, és lehetetlen is. Már az egész város, ország tudja, hogy hozzámegyek Sehunhoz. Késő visszakozni.
- Nem akarlak boldogtalannak látni… úgy sajnálom – továbbra is sírt, tudtam, hogy régóta mardossa a bűntudat, és ez most mind felszínre tört.

Nem tudtam mit mondhatnék, ezért csak csendben ültem mellette és hallgattam a zokogását. Pár perc múlva hallottam nyitódni a bejárati ajtót, így anyunak elsuttogtam egy „szedd össze magad”, mondatot, ő pedig szipogni kezdett és a könnyeit törölgette. Sehun hamarosan belépett egy álmosollyal az arcán, fel sem nézett, rögtön meghajolt, majd közelebb jött, de amikor megpillantott kettőnket megtorpant.
- Áh, Sehun, ne is törődj velem… ah, sajnálom, milyen kínos – nevetgélt zavartan anya, a vállára simítottam a kezem és felé fordultam.
- Későn jövök. Apának ne mondj semmit, rendben? – némán bólintott, felálltam, de elkapta a csuklómat. Feltettem a napszemüveget és ránéztem, elmosolyodtam és megszorítottam a kezét.
- Nagyon szeretlek, lányom – susogta halkan, én pedig bólintottam és arcon csókoltam.
- Tudom – válaszoltam, elindultam Sehun felé, biccentettem neki, ő pedig követni kezdett.

A nappaliból kiérve, az előszobába értünk, ahol Sehun hirtelen elkapta a karomat és a falnak taszított. Levette a napszemüvegem, lesütöttem pilláimat. Sóhajtott egy mélyet és kezét a falnak támasztotta.
- Látom neked is jó napod van. Mi történt? Mi volt ez az előbbi jelenet?
- Nem mindegy, Sehun? – kérdeztem gyenge hangon. – Csak menjünk – el akartam indulni, de visszatartott.
- Rendben vagy?
- Sehun hagyjuk már az udvariassági köröket. Nem, nem vagyok jól, de majd tettetem az ellenkezőjét. Ne aggódj, mérhetetlenül szerelmes leszek beléd, amint nyilvánosság elé érünk.
- Ennyire kiakasztott Jongin? – kérdezte halkan, enyhe gúnnyal hangjában.
- Igen – válaszoltam őszintén. – Az akaszt ki a legjobban, hogy képtelen vagyok úgy viselkedni, mint te. Lazán és könnyedén, emberek érzelmeivel játszva. Az egyik pillanatban mérhetetlenül hidegen hagy a jelenlétem, a következőben forrón csókolózunk, a rá következő pillanatban a barátnőddel vagy és bizonygatod, annak ellenére, ami köztünk folyik, őt szereted. Megkéred Jongint, hogy legyen velem, mert Te még nem vagy hajlandó eldobni magadtól a boldogságod. Nagyon sajnálom, hogy a boldogságod útjába állok, de a legjobban szegény lányt sajnálom, aki elviseli ezt a viselkedést tőled – kifulladtam mondandóm végére. Fürkésztem érzelemmentes arcát, egy kis idő múlva bólintott és elengedett.
- Értem. Igazad van. Én ilyen vagyok, felesleges megjátszani a természetem ellenkezőjét.

Szabad utat biztosított, és elhagytuk a házat. Hát, ezek vagyunk mi. Amikor felengedni látszunk egymás társaságában, és nyitottá válunk a másik megértésére és megismerésére, összeveszünk és visszalépünk három - négy lépést, így növelve kettőnk között a szakadékot. Sóhajtottam, de nem szóltam semmit, szótlanul szálltam be az autóba, meglepve üdvözöltem Suho oppát és hagytam, hogy Sehun mellettem foglaljon helyet. Sokáig csendben voltunk, szinte már kínos volt a kézzel fogható, feszült csend az autóban. Ez Suhon látszott meg a legjobban, aki nem tudta mi történt.
- Anya azt mondta, fújjuk le az esküvőt – ez mindkettejük érdeklődését felkeltette. Sehun kikerekedett szemekkel nézett rám, keserűen elmosolyodtam és megráztam a fejem.
- De, elutasítottam az ajánlatát. Figyelembe véve, hogy már az egész ország tudja, exo Oh Sehun megnősül, illetve Sunset Choi Ha Neul férjhez megy… ballépés lenne visszakozni.
- Honnan a hirtelen…? – kérdezte Sehun, mire vállat vontam.
- Boldogtalan a lánya.
- Ó – fejezte ki véleményét Suho is. Ránéztem.
- Sajnálom, Oppa, hogy belefolysz ebbe az ügybe.
- A leader vagyok, jó, hogy tudok mindenről. És szívesen is segítek nektek, szeretem Sehunt, gondját viselem, téged pedig nagyon kedvellek. És meg is értelek benneteket. Sehunnak már mondtam: ez vár rám is. Nem tartom valószínűnek, hogy anyám és apám hagyná, hogy én válasszak feleséget magamnak.
- Hát… sajnálom.
- Semmi baj, elfogadtam.
- Én is – mondtam halkan.

A hirtelen kirohanásom után, senki sem szólalt meg. Sehun egyébként is elveszett érdeklődéssel bámult ki az ablakon, talán megbántottam volna a házban? … Lehet, hogy túllőttem a célon? Ahj. Fenébe is. Nem is mondott semmi rosszat, én meg leüvöltöttem a fejét. Pedig csak aggódott. Mi ütött belém? Nem szoktam ilyen seggfej lenni.

Lopva sandítottam rá, de közömbös arcán kívül nem találkozhattam semmivel sem. Felsóhajtottam és az orrnyergemre szorítottam az ujjaim. Keresztbe raktam a lábam és karjaim: totál védekező pozíció, megköszörültem a torkom. Nem figyelt rám, viszont láttam a szemem sarkából, hogy Suho felkapta a fejét és kíváncsian meredt rám. Hátrasimítottam a hajam és éreztem, hogy melegség tódul az arcomba. Vettem egy mély lélegzetet.
- Sehun? – kérdeztem, de nem mutatott semmi reakciót. Nem baj, hát folytatom így. – Nézd. Sajnálom. Őszintén. Zaklatott voltam és a fejedhez vágtam olyanokat is, amiket nem kellett volna – a végén felsóhajtottam és teljesen felé fordultam. Lassan fordította tekintetét felém, szokásosan semmi érzelem nem tükröződött arcán. Talán a dacot láttam a tartásában.
- Nem, semmi baj, ne szabadkozz – vont vállat. – Igazat mondtál. Én egy seggfej vagyok, tehát nem érdemes megjátszanom magam, ha nem vagyunk nyilvánosság előtt.
- Nem, Sehun, figyelj, félreér-
- Nem, nem értem félre. Nem kedvelsz – bólintott egyet. – Világos. Én szabad vagyok, te nem. Ne haragudj.
- Sehun… - meg akartam érinteni a karját, de keresztbe fonta, hogy kitérhessen előlem. Hát, ezt tényleg elszúrtam.
- Tudom, hogy nem számít már, az, amit mondok… jogosan haragszol, megértelek, de tudnod kell, hogy nem utállak. Őszintén. Egészen megkedveltelek, és ezt még magamnak is meglepő bevallani, mert lássuk be, nem bánsz velem hercegnőként. De nem vagy rossz srác. Csak én jöttem rosszkor – vontam vállat. – Engedj fel – akkor is megérintettem a vállait. – Ne haragudj – suttogtam még és hátradőltem.

A szívem sokkal gyorsabban vert és éreztem, hogy az arcom ki van pirulva. Úristen, sosem voltam még ennyire zavarban, ha bocsánatot kellett kérnem. Még egy mélyet sóhajtottam és lehunytam a szemeim, hogy enyhíthessem lüktető fejfájásomat, ami nem rég kezdődött meg. Ha nem bocsájt meg, vessen magára. Én megtettem minden tőlem telhetőt. Igen. Így van! Ez már nem rajtam múlik.

Amikor kinyitottam a szemem, Junmyeon oppa kérdő tekintetével kerültem szembe. Újra zavartság vett uralma alá, így csak egyszerűen ignoráltam őt. Visszahunytam a szemem és ujjaimmal halántékom környékén kezdtem körözni, bár ez a módszer sosem vált be nekem.

További tíz perc csendes utazás után, megállt az autó. Alig vártam, hogy kiszállhassak és a friss levegő észhez téríthessen, mert a lelkiismeret furdalásom kezdett az őrületbe kergetni. Hiába kértem bocsánatot, nem hagyott alább a rossz érzés a mellkasomban. Tudom, hogy őszinték voltak a szavaim és valójában nem bántam meg, hogy elmondtam neki, mit gondolok. Csupán a hangszínemen és a körülményeken szerettem volna változtatni. Nem volt fair olyan hirtelen sarokba szorítanom és rázúdítanom mindent, hogy köpni-nyelni ne tudjon. Az ajtó kivágódott, felkapta a napszemüvegét, kiszállt, és már szálltam volna ki, amikor visszahajolt és kisegített.
- Fátylat rá, elég szar napunk van ma. Nekem is csőd volt a reggelem – suttogta és „minden rendben” karsimogatást kaptam, ahogy haladtunk egymás mellett az SM bejáratához. Talán három lépést ha tettünk előre, felemeltem a fejem - ugyanis pár másodpercig eltartott, amíg felocsúdtam a zavaromból – és egy csapat rajongóval találtam szembe magam. Sehun céltudatosan haladt előre, én viszont megtorpantam. Körbevittem a tekintetem és csak rosszalló pillantásokat kaptam és csúnya beszólásokat. Először nem tudtam mit tegyek. Sehun is megállt, - ugyanis egymáshoz voltunk préselődve – rám nézett, én pedig gondolkodtam. Végül Sehunba karoltam és körbemosolyogtam az undok lányokra. Felháborodást keltettem, határozottan utálni kezdtek, az eddiginél is jobban.
- Ne higgyétek, hogy leszegett fejjel fogok bemenni kis kretének. Choi Ha Neul nem jár lehajtott fővel – morogtam az orrom alatt, mire Sehun mellettem elnevette magát, és szorított karolásán. A másik oldalamra szökkent Suho, és megkérdezte mehetünk-e, mire csak bólintottam. Megvártuk, amíg a hét ajtós szekrény oppák, na nem, olyanok csak Amerikában vannak, itt, Szöulban, nyeszlett kis fekete öltönyösök próbáltak megvédeni minket a megvadult lánytömegektől. Félig, meddig sikeresen, bár pár hajszálam bánta a dolgokat.
- Megtéptek a rajongóid – kaptam a hajamhoz, már az épület biztonságot rejtő falai között.
- Ne haragudj. Rendben vagy? Mennyire volt megrázó?
- Határozottan nem vagyok a kedvencük és ez sokkolóan hat rám – néztem Sehunra kikerekedett szemekkel, hangosan felnevetett és elindult előre a mosolygó Oppával együtt, én pedig hátra-hátra pillantva mentem utánuk. Kedvem lett volna nyelvet ölteni a nyáladzó kis csirákra odakint, de nem akartam lesüllyedni erre a szintre, így csak magamban pufogtam és követtem a srácokat. Nem tudom merre mentünk, hová tartottunk, de biztos félúton lehettünk, amikor találkoztunk egy már számomra is ismerős alakkal: menedzser hyung, ahogy Sehun hívja. Biccentettem felé, ő pedig a fiúkhoz csapódott és valami nagyteremről beszélt serényen, meg arról, hogy átnézte a kérdéseket és nagyon kompromittáló nincs közöttük, szóval nem kell aggódnunk. Őszintén, cseppet sem aggódom az egész interjúsorozatok miatt, jobban aggasztott Jongin, majd a kirohanásom Sehun ellen.

- Sehun – szóltam, mikor megállt és hátrafordult. – Hová is megyünk? Kb. tíz perce csak sétálunk.
- Ó, ne haragudj, elfelejtettem, hogy ismeretlen a járás neked. Egy szobába megyünk, ahol sminket kapunk és hajigazítást, aztán a nagyterembe megyünk, ahol lefolyik majd az egész…
- Óh, hát, most már sokkal tisztább minden – feleltem cinikusan, majd elmosolyodtam. Csendben haladtunk tovább, majd lefordultunk jobbra és benyitott menedzser hyung egy szobába, ahol többen forgolódtak és halkan beszélgettek. Amint megláttak bennünket, elhallgattak és elénk jöttek. Egy fiatal lány karon ragadott és leültetett a legközelebb eső székbe. Levettem a napszemüvegem, mire lendülő karja megálltak a levegőben. A tükörbe pillantottam és realizáltam, hogy a szemeim még mindig duzzadtak és pirosak a sírástól és ez egyértelmű is volt.
- Meghalt a kutyám - adtam magyarázatot a szemeimre és elfordultam a tükörtől. Egyetlen szó nélkül esett neki alapozni az arcomat.Rosszallóan ráncolni kezdtem a szemöldököm, de nem szóltam meg a bunkóságát, Sehunnal ugyanígy cselekedtek, így gondoltam errefelé így módi. 
- Ne ess túlzásba kérlek, maradjak természetes és ne csinálj nekem macskaszemeket – hiába, mindig szerettem kézben tartani a dolgokat. A lány egy pillanatra megállt, feszültséggel telve pillantott rám, de gondoltam megszokta az utasítgató bánásmódot így csak bólintott és folytatta a munkáját. Nem arról volt szó, hogy nem szeretem a sminket, de most a lehető legtermészetesebben akartam a riporterek szeme elé kerülni. Azt akartam, hogy egy egyszerű, csinos lányt lássanak bennem, aki szerelmes és nem törődik semmi mással.
Sehun lehunyt szemekkel sziesztázott és tűrte, ahogy egy réteg vakolatot kennek a bőrére – ami szerintem amúgy is makulátlan volt…
A lány perceken belül végzett velem, sőt, hamarabb kész lettem, mint Sehun, amit csodáltam is, majd egy fiú lépett hozzám és mustrálgatni kezdte a copfomat.
- Mindig így hordod a hajadat? – nem beszélt hozzám formálisan, ami kifejezetten szimpatikus volt, L.A-ben már annyira megszoktam, hogy angolul nincsenek formalitások, hogy nehezen szoktam vissza erre a formális-informális dologra. Válaszként megráztam a fejem.
- Általában kiengedem, de szeretem így is – válaszomra a srác bólintott, majd kihúzta a gumit a hajamból és nekem esett egy hajkefével. Átfésülte, tapogatta a végét és megjegyezte milyen selymes és puha a hajam.
- Nem volt még festetve és nem használok sampont. Azért ilyen a tapintása – feleltem büszkén és beletúrtam barna loboncomba. A fodrász meglepetten vette fel velem a szemkontaktust a tükörben, mire ejtettem egy fölényes mosolyt.
- Akkor mégis, mit használsz? Varázsszert?
- Majdnem. Szódabikarbónát samponként vízben oldva, majd almaecetet szintén vízben oldva, ez teszi ki a balzsamot. És csodákra képesek ezek ketten együtt.
- Hát azt látom – simogatta a hajamat továbbra is sokkoltan, majd fogta és egyszerűen felkötötte a hajamat, magasra, mint ahogy én is megcsináltam otthon.
- Gondoltam, így természetes vagy, és jól áll neked ez a haj. Szép vagy így – bókolt nekem a fiú, mire enyhén elpirultam és bólintottam.
- Köszönöm, szerintem is elég jó így a hajam – próbáltam elütni a zavartságom vicces nagyképűsködéssel és több szögből és megnéztem a hajam.
- Hé, maga ott. Mis Menyasszony. Ne flörtöljön a fodrászával! – szólt rám Sehun, mire kuncogva fordultam felé.
- Öö, elnézést, hozzám beszél? Féltékeny hangot vélek felfedezni mondandójában? – nevettem, mire Sehun mellém lépett, lehajolt, hogy lásson kettőnket a tükörben, a haját igazgatta és láttam, hogy szemei enyhén ki vannak húzva.
- Ne mond, hogy több smink van rajtad, mint rajtam? – vontam fel a szemöldököm. – Az idolok és a feminim énjeik felszínre törése… - motyogtam, mire álsértetten nézett rám.
- Szerintem jól nézek ki.
- Szerintem is – vezettem ujjaim hajába. – Szeretem, hogy kezdesz szőkülni.
- Ó, én is! Na, gyere, asszony – húzott fel a székből és kézen fogva indultunk el a nagyterem felé.

Amikor így viselkedik velem, mindig úgy érzem, hogy minden rendben kettőnkkel. Talán még engem is be tud csapni egy kicsit, hogy normális kapcsolat van kettőnk között. De aztán mindig elromlik valami, összeveszünk, és máshol keressük a boldogságot. Vagy talán éppen ott van a probléma, hogy nem találjuk meg egymás mellett. Összekulcsolt kezeinkre tévedt a pillantásom, és elhatároztam, hogy néhány perc, egy óra erejéig elfelejtek minden problémámat és elhiszem, hogy szerelmes vagyok Sehunba.

13. rész

Sehun POV

Egymás mellett feküdtünk, szótlanul, halkan pihegtünk, és élveztük a pillanatot. Luhan ujjaival játszadoztam, és nem kellettek szavak, hogy kifejezzük a gondolatainkat. Mérhetetlenül nyugodt és boldog vagyok jelen pillanatban. Nem is értem, hogyan felejthetem el mennyit jelent nekem Luhan, ha Hana mellettem van. Annyira természetes a kapcsolatom ezzel az Őzikével, olyan, mintha a másik felem lenne. Csak együtt lehetünk teljesek.

Oldalra fordítottam a fejem, mosolygott és le voltak hunyva a szemei. Csókot leheltem a halántékára, mire mosolya kiszélesedett és közelebb bújt hozzám, karját átlendítette a derekamon. Megcsikiztem az oldalát, mire felnevetett és arrébb ugrott. Folytattam a bohóckodást, amikor egyszer csak kivágódott a szobánk ajtaja. Ijedtemben lefagytam és az első gondolatom az volt, hogy: bassza meg az ajtó. Nem zártam be.

Aztán félve néztem oda, és megláttam Jongin meglepett tekintetét.  Lesokkolt ábrázata pár percig vizslatott kettőnket, Luhan gyors reakcióideje annyira volt elég, hogy magunkra rántotta a lepedőt, de szerintem felesleges volt, egyértelmű volt a számára, hogy mi folyik kettőnk között.

A következő gondolatom: istenem, add, hogy ne jusson eszébe… add istenem…

A következő pillanatban mélyen elpirult és elkapta a tekintetét. Ahelyett, hogy elment volna, beljebb lépett és az ajtót is belökte, de az nem záródott be. Megköszörülte a torkát, arca semmitmondóvá vált, kezei ökölbe szorultak, majd vádlón nézett ránk. Elég hamar túltette magát a zavartságán.

Luhan ijedt szemekkel nézett hol rám, hol a betolakodóra, én pedig közönyösnek szánt arccal tartottam a szemkontaktust Jonginnal. Fújtatott egyet pár perc múlva, cinikus mosolyra görbültek ajkai és elkapta a tekintetét. Forrt a dühtől.
- Szégyen. Még egy ilyen elfuserált alakot, mint te… legjobb barát? Francokat – nem kiabált, de inkább tette volna. Halkan motyogott, méreggel átitatott szavai rosszul estek, de le tudtam nyelni. – A reggeli mindjárt kész – még egy megvető pillantással és fejcsóválással illette Luhant és kilépett a szobából. Csaknem a padlóra köpött, tudtam, hogy szívesen megtenné. Luhan rémült nyögése térített észhez. Felkaptam a fejem, a lepedőt lerántottam, magam köré tekertem és kirontottam a szobából.

Kérlek, istenem, add, hogy ne tegye meg…

A szobánk előtt állt, hitetlen arccal, majd, amikor látta, hogy elé állok, felnézett és tekintete rögtön megkeményedett.
- Nem vetek meg most jobban embert nálad, Sehuna – a kedves becézés köpésként érkezett a szájából. – Abszolút nem érdemled meg Hanát – folytatta, én pedig próbáltam normalizálni a szívverésem és bólintottam.
- Tudom, hogy te érdemelnéd meg őt. Tisztában vagyok vele, hogy nem szép, amit teszek. De ő tud róla.
- Micsoda? – meglepett arca válasz volt arra, miért akadt ki annyira.
- Elmondtam neki, hogy van valakim. Nem tudja ki az és azt sem, hogy férfi. Szeretném, ha ez így maradna.
- Megbolondultál? Tudnia kell róla!
- Nem, nem kell – megráztam a fejem és sóhajtottam. Fáradtan dörzsöltem meg a szemem. Hogy lehet, hogy az egyik pillanatban minden tökéletes, a következőben, pedig elcseszett szar?
- De igen. És ha te nem is… én isten bizony, elmondom neki. Most rögtön-
- NE! Nem teheted! – tudtam, hogy az első gondolata ez volt… imáim nem hallgattattak meg.

- Nem mentem a bőröd, te szarházi.
- Nem erre kértelek. Lásd magad egy kicsit a helyzetébe. Elég… nehéz szakaszon megy keresztül és-
- Pont te akarsz nekem felvilágosítást tartani?! Sehun, az én vállamon sírt egy órán át, mert hozzád kell mennie, ahelyett, hogy velem lenne! – idegesen gesztikulált és tudtam legszívesebben bemosna egyet.
- Undorodom tőled. Luhan se kutya, de látom, hogy ő is áldozat, akárcsak Hana. Lássuk be, egyedül te jársz jól. Két ember is áll melletted és végül maradni fog egy. Az az egy pedig, leszenvedi az életét melletted, mert elvetted az álmát, hogy élhesd a tiéd!

Olyan vádakat vágott a fejemhez, ami kiszorított minden levegőt a tüdőmből és elkeseredtem. Igaza van. Lehajtottam a fejem és bólintottam.
- Épp ezért nem mondhatod el neki. Az egyetlen, ami még az övé… az a büszkesége és önbecsülése. Ha megtudná, hogy egy férfival csalom meg őt és egy férfi mellett találtam meg a boldogságot, szerinted, hogy érezné magát? – halkan sóhajtottam és továbbra sem néztem fel rá. – Akármilyen szemétnek is tűnök, amikor vele vagyok, közelebb érzem magamhoz és szívemen viselem a sorsát. Sajnálom, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk, és amikor oda kerül a sor, lemondok mindenről, hogy vele lehessek… de még nem állok készen arra, hogy eldobjam a boldogságot magamtól.
- Egy önző szemétláda vagy. Ő már feladott mindent érted és a jó híred épségben maradásáért.
- Azt hittem összejöttetek – suttogtam, és hallottam, hogy elakadt a lélegzete.
- Sohasem mondta ki, hogy szüksége van rám és velem akar lenni. Nyilvánvaló, hogy így van, de szégyelli a hűtlenségét. Az, hogy néha ráerőszakolom magam nem jelenti azt, hogy el tudja fogadni a tiltott kapcsolatunkat. Sokkal becsületesebb, mint te. De azok után, amit az imént láttam… nem fogok tágítani mellőle és addig teperek, amíg igent nem mond. Meg akarom adni neki azt, ami neked már megvan. Ha csak egy kevés időre, akkor is.
- Én pedig nem fogok az utadba állni – bólintottam és léptem egyet hátrébb. – De Kai… ugye, nem-
- Nem árullak el, nem kell aggódnod, de nem érted teszem. Seggfej. Rád néznem is rossz… fogalmam sincs, hogyan fogok ezek után veled együtt dolgozni… - erre nem tudtam mit válaszolhatnék, épphogy hozzám érve taszított arrébb és került ki. Elment mellettem, én pedig lefagyva álltam egyhelyben és lassan a hajamba túrtam.

Lassan tényleg meg fogok őrülni. A legrosszabb az egészben, hogy igazat adtam neki. Mindenben.

Hana POV

Miután Sehun elment, egyedül maradtam a buta gondolataimmal, amik természetesen az este körül forogtak. Próbáltam kielemezni Sehun viselkedését, túltenni magam Jongin kora esti csókján, majd Sehun további csókjain… de nem sikerült, ezért mérgesen csörtettem fel a szobámba, ledobáltam magamról a ruhákat és egy pizsit felvéve bedőltem az ágyba. Szinte rögtön elnyomott az álom.

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Morogtam és nyögtem, majd megtalálva a telefont magam mellett megnéztem mennyi az idő: 9:17. Édesanyám… ki az? Jongin…
Köhögtem egyet és fogadtam a hívást.
- Ki tudsz most jönni? – kérdezte rögtön. Meglepetten tápászkodtam fel.
- Micsoda? – nyögtem vissza.
- A kapuban vagyok…
- Úristen! Ööö gyere be, leszólok, hogy lehetőleg suttyomban kísérjenek fel. Nem vagyok olyan állapotban, hogy kilépjek a bejárati ajtón.
- Rendben – ezzel letette. Furcsán néztem a készüléket a kezemben, és konstatáltam, hogy sikerült aludnom majdnem hat órát.

Leszóltam az egyik itt dolgozó akárkinek, hogy a kint várakozó helyes fiatalembert csempésszék fel hozzám. Kérdés nélkül teljesítette az utasításomat, mert ezért fizetjük. Perceken belül kopogást hallottam meg az ajtóm elől. Mivel az ágyban lustálkodtam, nem törődve azzal, hogy nézek ki, kissé rémülten vettem észre a tükörben, hogy a sminkem rajtam maradt maradéka is elfolyt. Vállat rántottam és nyuszis pizsiben üdvözöltem Kait. Szó nélkül jött be, bezárta az ajtót és szorosan magához ölelt. Megilletődve, nagyra tágult szemekkel pislogtam, majd meglapogattam a hátát.
- Baj van? – kérdeztem. Simogattam a hátát, ő pedig szorosabban ölelt és megrázta a fejét.
- Egész éjjel a karjaimban akartalak tudni.
- Sajnálom.
- Én sajnálom – simított végig kócos hajamon.
- Valami történt – húzódtam el tőle. Egy darabig nézett, majd elmosolyodott és hüvelykujjával végigsimított a szemem alatt.
- Úgy látom, valaki sminkben aludt el.
- Ahh, egész jól tereled a témát – szűkítettem össze a szemeim, végleg elengedtem és hátráltam pár lépést.
- Be ne lépj a hálórészlegembe! – mutattam az üvegtéglákból készült fal mögé. – Szanaszét van túrva az ágyam és a ruháim is szanaszét. Szóval enyhén nem szalonképes, ahogy én sem. 5 perc, rendben? Tényleg. Ülj le addig – meg sem vártam a válaszát, csak magára hagytam. Felvettem az első kezem ügyébe akadó farmer rövidgatyát és egy bő pólót, a hajamat fésületlenül kötöttem fel magasra, majd megmosakodtam és fogat mostam. Mivel kicsit siettem, enyhén kapkodtam a levegőt, mert nem szoktam meg tőle a váratlan látogatásokat.
- Szóval – vetődtem le mellé. – Miért vagy itt? – kérdeztem és kíváncsian néztem rá.
- Csak… hiányoztál – mondta enyhe mosollyal az arcán. – A srácok kész hullák, és estefelé próbálni kell mennünk. És meg akartam kérdezni, hogy jól vagy-e?
- Jól, persze – válaszoltam rögtön, ferdén nézett rám, mire elmosolyodtam és hátra dőltem. – Ja, hogy az a dolog…
- Igen, az a dolog. Megőrültem, hogy nem mehettem oda.
- Sajnálom.
- Ne csináld ezt. Mi történt?
- Te mondtad Taeminéknek, hogy szórakoztassanak, amíg nem vagytok ott velem? – kérdeztem hirtelen. Zavartan elkapta a tekintetét.
- Elmondta? A kis szemét…
- Nem, nem mondta el, csak gondoltam megkérdezem. Köszönöm. Jól esett. Taemin az egyik… - elakadtam és fülemben csengtek szavai, elrévedtem egy pillanatra, majd visszaráztam magam a jelenbe. – Szóval mindig ő állt az idol ranglistám élén.
- Tényleg? Ő a legjobb barátom – mosolygott büszkén.
- Tudom… említette – feleltem csendesen. – Szóóóóval… láttam ám, hogy sírtál!
- Én…én… nem is! Szóval csak… folytak a könnyeim – elpirult. Határozottan zavarba hoztam.
- És mi a különbség a sírás és aközött, hogy folytak a könnyeid? Számomra egyet jelent. Édes voltál, ahogy meghatódtál – ellágyult a hangom. Eltakarta az arcát és hangosan felnevetett. Iszonyú aranyos volt. – Úristen, nem hittem, hogy tudsz ilyen aranyos is lenni. Az, most normális, ha agyon akarlak szorongatni, mint egy plüssmacit? – folytattam az élcelődést ő pedig egyre nagyobb zavarban volt.
- Rajta! – nevette és tárta ki a karját. – Szolgálatra készen, várom az öleléseket. Szorongass agyon – mondta és rám vetette magát.

Sosem volt még ilyen önfeledt és játékos kettőnk között a hangulat. Mindig búskomor, nehéz és bűntudattal teli. Most viszont hangosan nevettem, folytak a könnyeim és ahelyett, hogy én ölelgetném agyon, ő nyomakodik, csipked, csiklandoz és gyömöszöl halálra. Hosszú percekig vergődtem a kezei alatt, nevetéstől fuldokolva, míg nem kifulladva egy olyan pozícióba kerültünk, ami véget vetett a könnyed légkörnek és inkább lett feszült romantikával telített. Egymás szemébe bámultunk, felgyorsult a szívverésem, elakadt a szavam és rám tört a szomorúság. Mint ahogy általában. Megütögettem a mellkasát, és felültem, ő pedig nem tartott vissza. Kínosan a fülem mögé tereltem az elszabadult tincseimet és felálltam. Szó nélkül hagytam ott, és visszavonultam a hálómba. Idegesen járkáltam és elkezdtem bevetni az ágyat. Három perc alatt végeztem, fújtatva fordultam a tükröm felé és kérdő, zavart tekintetem elárulta mekkora kérdőjel van bennem. Kai lépett be a tükörképembe és megfordultam. Egy ideig szótlanul meredtünk egymásra, majd ő törte meg a csendet.
- Sehunnak lehet? Neked nem? Te nem lehetnél egyszerűen csak boldog? … Velem?
- Honnan tudsz Sehunról?
- Ez most lényeges?
- Nézd én… nem tudok úgy viszonyulni ehhez, mint ő. Nekem nincs ehhez elég erőm. Nekem fáj látnom téged miattam szenvedni. Fáj, hogy Sehun kezét szorongatom, megölelem, vagy megcsókolom, és fél szemmel látlak, ahogy töretlenül mosolyogsz. Nem akarom még jobban megnehezíteni. Nem adhatom meg azt, amire vágsz… mert akármilyen nehéz és rossz is beismerni, de az: Sehuné. Én az övé vagyok – suttogtam, rádöbbenve erre a tényre és remegő kezeimet ökölbe szorítottam. Lehajtottam a fejem és megpróbáltam visszafojtani feltörekvő érzéseimet.
- Nem. Mert ő még nem vallja be, hogy az övé vagy – átszelte kettőnk között a távolságot, megragadta a tarkómat és közelhajolt hozzám, úgy mondta a szavakat.
- Azt mondta: Ha eljön az idő, feladok mindent, hogy vele lehessek. De még nem állok készen eldobni magamtól a boldogságot – láttam a dühöt megcsillanni a szemében, nekem pedig beleremegett mindenem ebbe a mondatba. Nem tudtam tovább tartani, a szemeim könnyezni kezdtek. Nem tudtam semmivel sem magyarázni a szúró érzést a mellkasomban. Talán semmi sem esett eddig még ilyen rosszul Sehuntól.
- De nekem… el kell dobnom a boldogságom. A kettőnk érdekében – lehunytam a szemeim, mert nem tudtam tovább állni a tekintetét. Lefejtettem kezeit magamról, de egy perccel később erőszakosan markolta meg a csípőmet.
- Nem fogadom el. Hana, nem fogadok el nemleges választ. Ha ő nem is… de én képes vagyok arra, hogy kimondjam az enyém vagy. Enyém. Ha őt csókolod, akkor is. Az enyém.
- Hogy lehetsz ekkora mazochista? – nyögtem fel, és hátrébb akartam lépni, de nem hagyta.
- Mert tudom, hogy amire vágyom, csak te adhatod meg nekem. És azt, amire te vágysz, csak én adhatom meg – taszítani kezdett az egész testével, a lábam az ágyamnak ütközött, térdeim behajlottak, és engedékenyen zuhantam a bevetett ágyra. Kai, pedig egyenesen rám, jobban mondva felém kerekedett.
- Csak hagyd, hogy sodorjon az ár.
- De ez egy halálos folyam – mondtam halkan, ő pedig mosolyogva törölte le a könnyeimet.
- Az, amivel ma kellett szembenéznem, elég hitet, bátorságot és elszántságot adott kettőnkhöz. Legalább egy kicsit engedj meg Hana. Engedd, hogy hívjalak, lássalak, érintselek és szeresselek. Amikor elégnek érzed, kiszállhatsz és nem foglak sohasem megvetni érte.
- Jongin, kérlek, ne kérj ilyesmire. Bő egy hét múlva hozzámegyek a csapattársadhoz, a legjobb barátodhoz, kimondom az igent, megpecsételem az esküm egy csókkal és a nászéjszakán mindenem neki kellesz adnom.  
- Nem, ha előbb nekem adod – suttogta, és láttam, hogy tényleg komolyan gondolja. A szívem hevesebben kezdett verni és nem tudtam mit felelhetnék erre. Egyrészről dühített, hogy erre kér, másrészről ezerszer jobban hangzik ez a lehetőség, mint az enyém. Mégis tudtam jól, hogy az eszemre kell hallgatnom. Elfordítottam az arcom, és nem válaszoltam semmit.
- Miért csinálod ezt velem? – folytatta, hangja lemondó és elkeseredett volt. – Miért akarlak ennyire? – felsóhajtott és elengedte csuklóimat. Ráemeltem tekintetem és megpróbáltam nem elsírni magam. Távolodó teste után nyúltam, arcára simítottam tenyerem, így megállt és visszahajolt hozzám. Keserédes mosolyra húztam ajkaimat, másik kezemmel is felé nyúltam és felhajoltam, hogy megcsókolhassam. Ez volt az első alkalom, hogy én kezdeményeztem. És az utolsó is. Erre a gondolatra megremegett a lelkem és lefolytak könnyeim arcomon. Átkaroltam a nyakát és kétségbeesetten kapaszkodtam belé, ahogy ő is belém. Amilyen hirtelen hajoltam felé, olyan hirtelen is húzódtam el.
- Sajnálom. Mindent sajnálok. Menj el, Jongin. És ne is keress többé – rekedt hangom idegenül csengett, hitetlen tekintete pedig szíven szúrt.
- Ne, Hana, kérlek… ne csináld ezt – suttogta és felém nyúlt, de kitértem előle. A vállánál eltaszítottam és felkeltem az ágyról.
- Jó színész vagyok, de annyira nem, hogy eljátsszam hidegen hagy a közelséged. És véget kell vetnem ennek az egésznek, addig, amíg még lehetséges. Nem akarom megvárni, hogy visszafordíthatatlanul beléd szeressek. Én nem Sehun vagyok. Én nem tudok az emberek érzelmeivel játszani.
- Miért nem lehet ezt az egy hetet, ami még maradt boldogan eltölteni?
- Mert akármennyire is lenne boldog, az utána következő időszak maga lenne a Pokol. Számodra és számomra is. Én nem akarok fájdalmat okozni neked… - ráztam meg a fejem és letöröltem a könnyeimet.
- Most okozol fájdalmat.
- De kevesebbet, mintha hagynám, hogy belém szeress, aztán elszakadnánk egymástól.
- Már túl késő – ingatta a fejét és az ajtóm felé indult. A kilincsre rakta a kezét, de még hátraszólt nekem. Halkan és határozottan. – Nem érdekel, meddig kell győzködnöm téged. De a végsőkig ki fogok tartani. Sehun nem érdemli meg, hogy hűséges legyél hozzá – nem várta meg a válaszomat, ami valószínűleg szótlanság lett volna. Egyszerűen átlépte a küszöböm és kisétált az ajtómon. Sóhajtottam egy mélyet, visszamásztam az ágyamhoz, leültem és tenyerembe temettem az arcomat.

Sehun POV

Amikor visszamentem a szobába, Luhan már fel volt öltözve. Az ágyat is elrendezte és elgondolkodó tekintete semmi jót nem sejtetett. Felsóhajtottam, bezártam az ajtót, és a szekrényemhez mentem, hogy felöltözhessek. Vártam, hogy had kezdje ő, ha szeretne mondani valamit. Megvárta, amíg felöltözöm és megágyazok, csak azután köszörülte meg a torkát. Ráfordítottam a tekintetem, és lassan beszélni kezdett.
- Ezentúl mindig így lesz? – hangsúlya miatt felvontam a szemöldököm.
- Milyen lesz? Magyarázd el, mire gondolsz.
- Harcolni fogsz Kaival? Egy lány miatt? Akárhányszor együtt leszünk, az egyik feled hozzá rohanna? Aggódsz érte? Kedveled őt?
- Állj, állj, állj! Luhan, milyen hülyeségeket hordasz már megint össze? Könyörgöm, légy kicsit komolyabb. Nem lehetsz féltékeny. Egyenesen megtiltom, ne őrjíts meg! Nem harcolok Kaival, Hana miatt. És nem gondoltam rá, miközben veled voltam. Nem akarom hozzá rohanni. De igen. Valóban, aggódom érte és kedvelem őt. Nincs semmi okom az ellenkezőjét érezni.
- Látod? Mondom én… az a ribanc meg a hülye családja… - motyogta maga elé halkan. Akármennyire is szeretem Luhant, mostanában nagyon könnyen fel tud dühíteni.
- Ne merészeld így hívni! Abszolút nem érdemli meg! Megértelek téged is, hidd el, hogy sajnálom… de belegondoltál már abba, milyen lehet neki? Már lehet, hogy egy filmben vagy sorozatban szerepelne Amerikában. De ő inkább hazajött, sutba vágta az álmait és vágyait, azért, hogy teljesítse a családjának tett ígéretét és hozzámenjen egy olyan seggfejhez, mint én. Az első találkozásunk alkalmával megejtettem, hogy van valakim, és nem is vagyok hajlandó őt elhagyni, ahelyett, hogy feldühödött volna és rohant volna anyámékhoz beárulni… csendben bólintott és azt mondta rendben. A nyakába szakad egy csomó antifan a saesangokról nem is beszélve.  Szereti Jongint és annak ellenére, hogy áldásom adtam… nem enged neki, mert becsületes és elvélte, ő az én menyasszonyom. Magányos és egyáltalán nincs rendben, de senkinek nem mond semmit. Ennek tetejébe még Taemin is nekiállt, hogy viselkedjen, mert Jongin a legjobb barátja… már gyűlölik, pedig nem tett semmit.
- Jelent valamit, ha ennyire véded.
- Igen, jelent. Sajnálom őt. Nekem itt vagy te, neki nincs senkije.
- Nem tudom, meddig mondhatod ezt el magadról.
- Nem hiszlek el – ráztam meg a fejem. Hűvös tekintete egy pillanatra sem változott meg.
- Számomra akkor is egy ribanc, aki akaratlanul is, de elvesz tőlem. És sosem fogom neki ezt megbocsájtani. Nem érdekel, mennyire magányos, becsületes, vagy milyen álmai vannak… én csak azt látom, hogy közénk áll, még ha nem is tud rólunk. És amiért ilyen vehemensen véded, még inkább unszimpatikus a szememben – közölte. Mert azt tette. Közölte a tényeit és egy pillanatra sem lágyult meg, ami még jobban felbosszantott.
- Rendben van. Elfogadom. Nem kérem, hogy szeresd. Csak, ne ócsárold előttem. Arra ott van Chanyeol – bólintottam kimérten és felálltam, hogy faképnél hagyhassam, de csörgött a telefonom, így kénytelen voltam ezt későbbre halasztani.
- Áh, hyung! – szóltam bele, mikor láttam, hogy a menedzserünk keres.
- Sehuna, úgy terveztem, hogy délben lesz a sajtótájékoztató. Fel tudod venni Ha Neul-sshit?
- Persze, hogyne. Hová menjünk?
- Az SM-hez. Jelen lesz az igazgató, és Suho is.
- Rendben, szólok neki is.
- Akkor délben, gyertek kicsit hamarabb, rendbe szedünk titeket.
- Értettem. Köszönöm, Hyung – elköszönt és letette én pedig Luhan felé fordultam.
- Menjünk reggelizni. Délben sajtótájékoztatót adok Hanával.
- Áh, remek! Szuper, örülök, hogy az egész ország felé kinyilvánítod a határtalan szerelmed felé.
- Hagyjuk ezt most, Luhan. Semmi kedvem a hisztidet hallgatni.

Egyedül mentem le a többiekhez, bár pár perc múlva Luhan is beért. Leültem az asztalhoz, majdnem mind ott voltak, Kai, Suho és D.O hiányzott a körből. A többieknek szokás szerint be nem állt a szája, zajos volt a légkör, de pont ezért volt olyan családias. Bármennyire is szerettem volna, most nem tudtam kedvesen mosolyogni a többiekre, Luhan féltékenységi kirohanása megbélyegezte a hangulatomat. Amit Kris észre is vett és megkérdezte baj van-e, de csak azt válaszoltam nem aludtam jól az éjjel. Elhitte és nem is törődött többet a mogorva képemmel. Megértettem Luhant, és fordított esetben valószínűleg ugyanígy viselkednék, de mégsem tudtam lenyelni ezeket tőle. Hana tényleg nem szolgált rá arra, hogy valaki így beszéljen róla. A további elmélkedésből Suho megjelenése rázott ki, összeborzolta a hajam és leült mellém. Aztán Kyungsoo hyung is megjelent, az asztal tele volt étellel, és, ahogy megjelent mindenki, enni kezdtünk.
- Várjatok, Jongin hol van? – kérdeztem, miközben a pálcikáimmal szórakoztam.
- Oh, hát azt mondta nem éhes és elment levegőzni – felelte mellőlem Suho hyung. Összeráncoltam a szemöldököm, de nem mondtam semmit, csak enni kezdtem. Az első gondolatom az volt, hogy Hanához ment, de csak vállat vontam és egy sóhajtás után enni kezdtem.
- Á, igaz is, hyung.
- Tessék? – fordult felém.
- Menedzser hyung hívott és azt mondta ma délben lesz a sajtótájékoztató az SM épületében, és neked is ott kell lenned.
- Rendben van – bólintott és elmosolyodott. – Gondolom engem is kikérdeznek kettőtökről.
- Azt hiszem, igen. Fedeznél bennünket? – kérdeztem halkan, nem akartam, hogy mindenki fültanúja legyen a beszélgetésünknek.
- Erre kérned sem kell, Sehuna – a vállamra simította a kezét és elmosolyodott. – Remélem, hamarosan minden rendbe jön közöttetek. Mármint valóssá válnak a megjátszott érzelmek.
- Nem hiszem, hogy ez mostanában fordulna elő. De én is remélem – kínosan mosolyogtam, majd a tányéromhoz fordultam és étvágytalanul folytattam az evést.

Amint befejeztem az evést, az órára néztem, ami tíz órát mutatott. A szobámba vonultam, a melegítőt egy farmerre cseréltem, a fehér pólóra pedig egy kockás inget vettem fel. Egy ideig a hajammal foglalkoztam, de aztán legyintettem, hogy a fodrász úgyis helyrehozza az elaludt, széttúrt tincseimet. Elővettem a telefonom és hezitáltam Hana nevénél… á, szólnom kell neki.

„El tudsz készülni fél óra alatt? Délben lesz a sajtókonferencia és tőletek messze van az SM. Sminkkel és hajjal ne foglalkozz, lesz ott valaki, aki majd rendbe hozza.”

Mielőtt elküldtem volna, elolvastam vagy négyszer, hogy felfogjam a tartalmát. Egyre valósabb és valósabb, hogy nekünk bizony kapcsolatunk van. Elküldtem és eltartott egy darabig, amíg választ kaptam.

„Persze.”

Ennyi? Egy szó? Ez tartott tizenkét percig? Itt valami nincs rendben… sóhajtva indultam le a nappaliba, hogy bevárjam hyungot. Leültem a kanapéra és bekapcsoltam a tv-t. A következő percben kivágódott a bejárati ajtó, majd egy dühös Jongin jelent meg. Amint rám tévedt a tekintete, arcéle megkeményedett és gyilkos pillantásokkal illetett. Ezek szerint Hanánál járt. És nem sülhetett el túl jól a találka.
- Kai-sshi jól vagy? – kérdezte Baekhyun és odasétált hozzá. Nyugtatólag a vállára szorított.
- Mi? Ja, persze, csak néhány rajongó állandóan a sarkamban volt és felbosszantott - hazudta és nem nézett a mellette aggodalmas képpel álló Baekre. Csak engem nézett és gyűlölt. Sugárzott róla.
- Sehuna, indulhatunk? – jelent meg Suho hyung a haját igazgatva. – Ó, szia Jongin! Baj van? Mi történt?
- Semmi, ne aggódj hyung, csak a rajongók – válaszolt Baekhyun, megveregette Kai vállát, majd a tv elé terelte és leültek. Én azzal a lendülettel felálltam, felkaptam a cipőmet és egy köszönés után kiviharzottam a lakásból, hyunggal a nyomomban. Az autó kint állt, pár rajongóval karöltve, akik, amint megláttak bennünket visongani és fényképezni kezdtek. Beszálltunk az autóba és egy szó nélkül indultunk el.